Promesse de 3o Jours IV~

Nem éppen megszokott csörömpölésre, és illatokra ébredek fel. Nem tudom pontosan, mikor feküdhettem le, de hogy most kurva szarul esik felkelni az megint biztos. Megfordulok a rendkívül kényelmetlen kanapén, reménykedve abban, hogy végre megszűnik ez az éktelen nagy lárma, de semmi sem történik.
- Mi a faszt csinálsz!? – üvöltök fel mérgesen, mire egy pillanatig abbamarad a nyüzsgés, és egy kis szellő jelzi hogy valaki igen csak megközelített. Hiba volt… ha nem takarodik innen, de gyorsan mindjárt lecsapom!
- Reggelit… - kapom a hűvös választ, mire rögtön kinyitom a szemem. Racine csípőre tett kézzel üdén és frissen bámul rám, a szokásos lenéző lilás pillantással. Egy fehér ingemben feszít, ami ráadásul tökéletesen szarul van összegombolva, és a farmerjában… Vörös fürtjei össze vannak fogva, csupán csak pár szál menekült meg a katonás rendezés alól sikeresen. – Na mi van, mi a fészkest bámulsz!? – Kérdezi mikor már percek óta csak őt méregetem. Vajon lesz olyan finom a reggeli, mint az, aki csinálja?

- Jó reggelt… - percekkel ezelőtti dördülésemet, egy büszke mosollyal teszem teljessé, miközben ülő pozitúrába helyezem magam. Racine visszalibben a tűzhelyhez, és mint egy háziasszony ránéz az éppen sistergő kajára. Sokáig elnézném ezt a reggeli idillt. Remiet sosem találtam reggel a tűzhelynél… Viszont ez a látvány annál inkább tetszik. A hanyagul felvett, és begyűrt ing engedélyt ad arra hogy egy Racine derekának kis pontját figyelemmel kövessem, és ez már megédesíti a napomat. Felállok, és igyekszem kinyújtóztatni fájó tagjaimat, a rendkívül kényelmetlen éjszaka után, majd mintha természetes lenne a dolog, odavánszorgok a vöröses alak mögé, és a válla fölött szemlélgetni kezdem a művét.
- Ez rántotta… - Állapítom meg fintorogva. Pedig az illatából ítélve valami sokkal ínyencebbre számítottam.
- Igen az… És? – Néz rám szemrehányóan miközben rutinos kézmozdulatokkal tesz róla, hogy a tojás egy darabkája se égjen oda. – Ide figyelj seggfejkém, ez a rántotta még mindig jobb mint a tied… Mellesleg majd veszek szakácskönyvet… - Jelenti ki gyorsan, én pedig komolyan meglepődök. Na ne…!
- Ezt most komolyan mondod? – nézek féloldalt az arcára, mire bólint.
- Nem élhetek egy hónapon keresztül pizzán és rántottán… A tésztától elhíznék, a tojástól pedig hamar szalmonellát kapnék… - magyaráz, én pedig elhúzom a számat, miközben előkap valahonnan egy fél kilónyi kenyeret és szeletelni kezdi. Kedves hogy rám is gondol… Még is… A tegnapi eset óta talán nem kéne annyira szigorúnak lennem vele. Elvégre már az is kész csoda hogy egyáltalán itt maradt, és nem szökött el… Márpedig Racine Massacre itt áll előttem teljes valójában, egy rendkívül kívánatos és illatozó tarkóval, amit most rögtön meg kell hogy…
- Auh… - Mikor az ajkaim végigsúrolják a tarkóján lévő pihéket, megrázkódik, és érzem ahogyan bőre felhevül. Milyen kis ártatlan…! – Damien… Hagyj… - Morogja reszkető hangon de nem lök el, és nem is próbál menekülni. Hát akkor miért is hagynám abba? Nyelvemmel megnyalom az édesen sós bőrt, mire végigzakatol gerincén a hideg, és felnyög. Már nem szól semmit, és nem is mozog, csak reszkető tagokkal várja a következményeket. Én pedig miért ne adnék neki még? Fogaimmal óvatosan megragadom a bőrét, és ráfújom a levegőt. Racine rekedt hangon felkiált. Kész van… Vagy még sem? Elugrik tőlem, és mutatóujját szorítja.

Egy percig nem is értem hogy mi történt, aztán amikor a kenyérszeletek melletti késre téved a pillantásom, elönt a bűntudat. Elvágta volna a kezét?
- Te barom… Ez most nagyon fáj… - Nyöszörgi, és összerezzen mikor közelebb lépek hozzá.
- Mutasd!
- Szállj le rólam… - Vészjóslóan megcsillan a szeme, de ezúttal nem tántorít el.
- Racine, mutasd! - További vita helyett megfogom a kezét, és magamhoz húzom. Elég szép kis vágás… Alig hogy levegőre kerül rögtön vérzik is. Szinte automatikusan húzom a számhoz közelebb és nyalom le róla a vért, aztán mintha függő lennék, úgy kezdem szívni az ujját, miközben őt figyelem. Racine megilletődik, kicsi hangfoszlány szűrődik ki torkából, mikor megérzi a csiklandozást a frissen szerzett sebe körül, és megpróbálja gyengéden elrántani a kezét, de nem sikerül. Erősen tartom, hogy ne menekülhessen. Nézem az arcán elnyújtózó megilletődöttséget, az egyre jobban növekvő pírt, ami csak még csillogóbbá teszi a pillantását. Nem hazudtam tegnap… Tényleg gyönyörű…

- E…Engedj el… - Racine úgy tűnik, erőt vesz magán, mivel hangja is követelőzőbbé, akaratosabbá válik. Kicsit szemrehányóan ránézek, majd engedve a kérésnek, elengedem őt, és mintha semmi sem történt volna, nézek rá a kajára.
- Finomnak látszik…
- És az is… - Racc sértődött hanglejtés kíséretében tekeri körbe az ujját egy zsebkendővel, és kicsit sürgetően rád néz. – Egyél mielőtt ki fog hűlni. Tálalni nem fogom neked… - Fordul el tőlem egy kicsit megilletődve, amint mélyen a szemébe nézek. Elég élénken élhet benne a tegnapi dolog, és ez a mai nyomulás is bizonyára hozzájárult ahhoz hogy így viselkedjen.
- Hát semmi sem lehet tökéletes… - Sóhajtok fel, és előkaparok valami tányérfélét. Bizonyára igaza van… Csak jobban sikerülhet, mint az én tegnapi ehetetlen szarságom. Már a látványa is sokkalta bizalomgerjesztőbb, ezért nem kezdek el kérdezősködni afelől, hogy milyen mérget csepegtetett éppen bele, inkább mintha valami iskolai menzán lennék veszem ki a részem, és ülök le az asztalhoz… Racine nem néz rám, végig háttal van nekem, látszólag kiszúrt valami rendkívül érdekes pontot a sarokban, pedig szerintem csak fél egyenesen a szemembe nézni. Milyen kis tapasztalatlan kölyök…

- Finom… - jegyzem meg halkan, eltekintve attól, hogy egy rántottát nem nagy cucc elkészíteni… Persze, mondom ezt én, aki tegnap elég gyönyörűen beégett vacsorakészítés terén. Mintha megijesztettem volna a megjegyzéssel, kicsit megremeg, aztán furcsa tekintettel néz rám. Még sosem láttam egy kiolvashatatlan érzelmet és gondolatot emberi szemben. Egy ideig még néz, majd egy szótlan mélyből törő sóhajjal fordul vissza.
- Nem hiszem el, hogy meleg vagy… - Fülemet megüti kisfiús hangja, amely most olyan száraz és óvatos mintha valami halálos korról beszélgetnénk, és az utolsó perceimet tölteném élve.
- Nem volt elég nyilvánvaló számodra? – Mosolyodok el a falattal számban, habár Rac ezt egyáltalán nem látja.
- Szólhattál volna… - Fonja körbe magát kezeivel, és kicsit elveszetten rám néz. Leteszem a villát, majd hátradőlök a széken, hogy szemügyre vehessem komolyabban az arcát. Elképesztően különleges ezekkel a vörös tincsekkel… Néha olyan tüzes, és akadékoskodó, mint valami embertestbe szorított sárkány… Máskor pedig olyan elveszettnek tűnik, mint valami sebzett kismadár… Jézusom mi a rohadt francokra gondolok én!?!?!
- Ugyan olyan vagyok, mint bármelyik másik ember… - A kijelentésre levegőkapkodás a válasz, aztán még sem mond semmit. Egy kis időt várok aztán halkan folytatom. – Nem vagyok pestises, nem lehet elkapni, nem tudsz megfertőződni… amennyiben te nem akarod… - A lilás szemek most azt súgják, hogy szégyelljem el magam, azért amit az előbb mondtam. Hát nem fogom…! Miért is titkoljam, ha tetszik, miért ne játszhatnék vele? Ha ellenkezni akarna, akkor simán megtehetné. Sőt, az is merőben érdekes hogy a reggeli támadásom során nem tolt el magától, és nem kaptam egyetlen egy pofont sem. Tehát bizonytalan, megingott a hite, legalább is a teste eléggé pozitív módon reagált az érintésemre. Talán ezért is szégyelli magát annyira…

Racine nem válaszol, csak gúnyosan felkacag, majd mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna, ő is kivesz egy tányért, és velem szembe helyet foglalva enni kezd. Se jó étvágyat, se semmi. Továbbra is kerüli a pillantásomat, a velem való bárminemű kontaktust… Hirtelen olyan kapkodó, ügyetlenkedő lett. Teljesen megváltozott.
Én pedig élvezem. Élvezem, hogy szinte látom, ahogyan belül szenved, ahogyan a lelkében csatákat vív hogy mi tévő legyen. Nem könnyítem meg a dolgát, helyette próbálok én is hűvös lenni. Egyszer úgy is összeroppan, nem is kérdéses melyikünk fogja tovább bírni. Maradékot hagyva a tányéron lököm ki a mosogatóba, és nem is titkolom, hogy készülök valahova. Mintha itt se lenne, egyik szobából, a másikba sétálva öltözök fel, Racine pedig nem bírja ki, hogy rám ne nézzen párszor.
- Most… Hova mész? – kérdezi halkan mint aki pontosan arra gondol hogy van-e egyáltalán joga ezt megkérdezni.
- El... – A ki nem mondott kérdésre a gondolatban megüzent válaszom pedig nem. – Nem tudom mikor jövök… - Felszedem a hálószobából a fényképezőgépet, és visszasétálok hozzá. Amikor meglátja a kezemben a kis szerkezetet, rögtön elvörösödik, és gyorsan meghúzza az orra előtt lévő tejes dobozt, de úgy hogy majdnem megfullad. „Csak nem az emlékek…?” – Kérdezném meg tőle, de inkább csak gondolatban ejtem meg ezt a kérdést, és számomra rendkívül jóleső gúnyos mosollyal masírozok a tükör elé rendbe tenni a hajam. Szinte élvezem a csöndet, amit Rac zavartsága okoz, valósággal zene füleimnek. Dolgom végeztével némi pénzt teszek ki az asztalra, hogy ne haljon, éhen, se szomjan, és ne legyen semmi problémája, ám amikor megindulnék a cipőmet is felvenni, lakótársam felpattant és utánam siet.

- A kulcs? – Fogja meg az ajtófélfát, mintha meg akarná akadályozni, hogy kidőljön. -„Valahogyan egész helyes ebben a reggeli megvilágításban.”- Tétován a gép felé nyúlok, majd gyorsan meggondolom magam, és csak egy kevély mosolyt ejtek éreztetve azt, hogy nem értem mit akar a kulcsommal.
- Ha esetleg le akarok menni… - Magyarázza, de továbbra is úgy nézek rá mint egy óvódásra, aki hirtelen világgá akar menni. Pedig igazából úgy néz ki ebben a hófehéren világító ingben, mint egy eltévedt kisherceg…
- Már miért akarnál le menni? Azt gondoltam nem akarsz megszökni… - Húzom fel a szemöldökömet, mire maga Racine néz totális hülyének.
- Nézd, én nem vagyok egy háziállat, akit csak úgy bezárhatsz ide! – „Pedig olyan selymes szőröd van…” – Mellesleg, ha szomjas vagyok, és éhes, akkor hogy menjek le? Hagyjam tárva nyitva az ajtót, vagy bízzam rá egy félig vak, és süket szomszéd nénikére? – Na jó, ezúttal megint egy null oda… Hátra nyúlok a farzsebembe, és kiszedem a tetemes tömegű kulcscsomót, majd megpróbálom kiválasztani melyik is az a kulcs, amelyikkel ki be szoktam járkálni. Racine nem szól semmit, gondolom, élvezi a fölöttem aratott egyperces diadalt, egészen addig, amíg oda nem nyújtom neki a fémdarabot, hogy boldoguljon vele.

- De ha egy porszem is hiányozni fog a lakásból Racine… - Kezdek bele vészjósló szemekkel a szerintem tök evidens mondandómba, mire csak keresztbe fonja maga előtt a kezét, elégedetlenkedő lila szemeivel rám néz.
- Szerinted ha meg akartalak volna lopni, vagy le akartam volna lépni nem tettem volna meg? – Előrébb lép hozzám, és mint valami tekergő macska közelít. Végül is igaza van… Miért várna eddig, ha már hamarabb is megtehette volna? Nem szólok semmit, csak biccentek egyet felé, majd sarkon fordulok, és mint valami minta férj lépek ki a házból. Nem nézek vissza rá, ugyanakkor tudom hogy hordozom a tekintetét, és nem zárja be az ajtót addig, amíg el nem tűnök a szeme elől.


***

Mit csinálok? Semmit! Dolgozok? Kivel tenném mégis?! Senkivel… Remie lelépett a fenébe, Racinet egyenlőre még nem akarom rávenni, hogy pózoljon nekem, tehát nincs kivel dolgozzak. Modellt pedig nem tudsz csak úgy fogni, ha csak úgy kiállsz az utcára, és figyeled az embereket. Én azért még is megpróbálom. Na jó nem modellt keresni ültem le, csak mondjuk… Elütni az időt…
Nem szívesen adnám elő senkinek sem az olykor követhetetlennek látszó tetteimet. Egyszerűen le kellett lépnem, ott kellett hagynom Racinet… mert ha nem tettem volna, valószínűleg már jó sok kés állna bele a mellkasomba, mert hozzányúltam. És egyébként is, most időt kell hagynom neki ahhoz, hogy gondolkozzon, és még jobban összezavarja magát.

Ismerem a dörgést, sokszor volt már ilyen. Találkoztam valakivel, rámásztam heteronak vallotta magát, aztán pedig pár nap, vagy talán egy hétnyi gondolkozás után csak bemelegedett egy éjszakára… Hitetlenül hangzik, de vannak ilyen férfiak… Csak azért lesznek hirtelen melegek, hogy utána pár nap múlva páros lábbal rúgjam ki, és tegyem végképp hetero férfivá őket. Végül is… Lehetnék akár a nők védőszentje is, nem?
Mindenestre hálátlan egy munka… Most is mit csinálok? A saját lakásomat elhagyva - ahol egy idegen tinédzser agyal a jelenlegi szexuális hovatartozásán - üldögélek Párizs egyik parkjában, és próbálom élvezni a cigarettát, miközben arra gondolok, vajon mi mehet otthon. Bizonyára semmi. Nem… A legjobban talán az fáj, hogy ez a srác tényleg tetszik. Szívesen a tárgyra térnék már, de túlságosan fiatal ahhoz, hogy megrontsam még jobban. És nem is könnyű préda… Még mindig érzem a pofont az arcomon… És egy tekintetet is… Túlságosan elbambulok ahhoz, hogy észrevegyem az engem figyelő néma szempárt, ezért csak akkor esik le hogy figyelnek, amikor bizonytalanul közelebb lép hozzám az illető.

- Te… Mit keresel itt…? – pont te kérdezed?... Mondhatnám azt, hogy téged, de ez nem teljesen igaz. Hunyorogva felnézek, mint aki eddig abszolúte máshol járt volna, majd felsóhajtok, és egy elégedett vigyorral az előttem álló vékony csípőjű alak felé fújom a szürkés füstöt.
- Bonjour, Rémie… Common ca va? – Haláli nyugodt, és a legkevésbé sem érdeklődő hang. Ezt szeretem magamban. Minden helyzetben elő tudom varázsolni magamból ezt a kurva monoton hangot, a legdrámaibb hatást kicsikarva ezzel az emberekből. Remie félénken elmosolyodik, majd mintha kértem volna tőle, úgy ül le mellém a padra. Újra az igéző hatású fekete szemek néznek rám, amik azonban most teljesen hidegen hagynak. Csak fél szemmel nézek rá, és igyekszek úgy tenni, mintha nagyon lefoglalna a cigarettázás kemény folyamata.
- Hiányoztál… - Sóhajt fel hosszú percek múlva, én pedig mintha nem is hallottam volna, bogarászom tovább a füstölgő rudat. Fel nem vette volna a telefonját hogy keressen…Vagy hogy egyáltalán felvegye… Hiányoztam, mi…?

- Számtalanszor hívtalak… - Közlöm az újdonságot, ami egyikünknek sem az.
- Egy kis tortúrát a részedről megérdemlek… - A sötétszínű tekintet elhomályosul pár percre.
- Egy kis tortúra után megunom a mások után való felesleges mászkálást, és más valaki után nézek Hamupipőke… - Na jó most kezd ebből kurvára elegem lenni, megint…! – Csak úgy fogod magad, és lelépsz, mikor dolgozunk, csak azért mert front van, és hisztizel…!? – Elnyomom a cigarettát, és mérgesen- most már teljesen- felé fordulok. Egy sötét színű kabátkában van, és csípőfarmerban… Látszik milyen törékeny… Egy ujjal össze tudnád roppantani.
- Damien az nem hiszti volt… Igen is jogom van tudni… - Remie szavai itt elakadnak egy pillanatra, aztán hosszú percekre… Szőkés hajszálaiba belekap a szél, és ártatlanságát felerősítve bandukolnak az arcába.
- Mit van jogod tudni? Nem tudsz te már eleget? Nem ez a bajod inkább?!
- Miért vagy velem ilyen? – Istenem ez az ártatlan arc… Valaki vegye már fel videóra, és tegye fel Youtubera!
- Nem Remie, bazd meg, Te miért vagy velem ilyen!? Lelépsz, visszajössz, lelépsz, visszajössz, és utána csodálkozol, hogy fél éve rád se hederítek… - Végre most meghallja az igazságot. Igen, eddig a pillanatig gondoltam úgy, hogy megkímélem az őszinteségemmel, de most már mindegy nem igaz?!
- Szóval akkor te… Úgy tervezted… Hogy nem is keresel engem soha többet…? – Az obszidián szemek könnybe borulnak, az eddig diszkréten finom hang, most remegéssé változik.
- Nem vetted fel a telefont… - Kezdem kapargatni egy bottal a cipőmről a sarat.
- Nem jöttél..
- Nem kötelességem szerenádot adni neked, hogy bocsáss meg Remie…! – Csapok méltatlankodva a combomra. – Kész vagyok Tőled… Nem vagyok lovag, nem tudom feltűnt e…!

- Damien… Én… Sajnálom… - próbál közelebb húzódni. Nem tolom el, de nem is vonom magamhoz. Látom az arcán hogy a reakció nélküliség jobban fáj neki mint a visszautasítás.
- Én is sajnálom… - Vonom meg vállam rekedten, mire érzem hogy hűvös kezek fonódnak az arcomra, és közelebb húznak tulajdonosukhoz. Pillanatok múlva a saját tükörképemet látom a könnyes tekintetben, és újra érzem az annak idején megbolondító illatot. A vonzalom illata… A remegő vörösben csillanó ajkak egyre közelebb araszolnak hozzám, és már éppen elérné a számat, amikor megfogom a vállát. Remie meglepetten nyitja tágra szemeit, én pedig csak mosolyogni tudok.
- Már nem tudlak szerelemből megcsókolni… Csak a hamuval, ami azt sugallja hogy vonzódtam hozzád valaha… Ezt akarod? – Morgom halkan, kicsit lírai szavakat használva. A feketés szemek megfagynak, olyan mintha kimerült volna belőlük az élet, aztán, mint egy óvodás rázni kezdi a fejét, és ragaszkodó karokkal körém fonódik.
- Hazudsz! – üvölti úgy, hogy majdnem megsüketülök. Nem szólok semmit, csak üresen nézek magam elé, inkább rá. Próbál hozzám bújni, közben könnycseppek szivárognak végig az arcán. – Da..Damien…
- Remie… Elmúlt… Nincs többé… - harapom el a szavakat miközben, mintha én is siratnék valamit. Voltaképpen. Ez az első alkalom, hogy ennyire komolyan megmondom valakinek, hogy vége. Hogy pont Remiének. Akivel annyi időt együtt töltöttem. Vége… Nem vagyok belé szerelmes. A hangomra megremeg, viszont lazul a szorítása, és lassan elenged. – Engedjük el egymást… - Lassan hátra simítom szőke haját a füle mögé, és valamiért nekem is kisiklik egy könnycsepp a szememből. – Legyünk boldogok mással, ha együtt nem megy. Ennyit mind a ketten megérdemlünk… - Óvatosan a homlokára lehelek egy búcsúcsókot, majd lassan felállok és lelépek a parkból.
Ez a legtöbb, amit tehetek. Nem jön több könny, és ahogy kilépek a forgalmas utcára a nyomasztó érzés is visszakúszik a padhoz a zokogó szőke francia fiúhoz, akit valaha a szeretőmnek neveztem…

***

Az emberi szervezet érdekes jelenség. Akarva akaratlanul is oda visz, amire akire éppen szükséged van. Nekem például halvány lila gőzöm sincs arról hogyan kerültem egy kiejthetetlen nevű lerobbant bárba, az egyik utca szélén, de mozdulni, és új pihenőhelyet keresni már nincs erőm. Fogalmam sincs mennyi ideje vagyok itt, de azt tisztán érzem hogy elültem a seggem, és fáj…

Az idő, és a térérzékelésem már a második vodka után csődöt mondott, tehát körülbelül úgy érzem magam, mint majom a ringlispíren: Szeretnék kiszállni, de túlságosan is szédülök, ezért inkább tovább pörgök, reménykedve abba hogy valaki le nem állít. Erre eddig nem volt példa még, tehát erősen kételkedem benne, hogy most lenne. Magányosan dülöngélek a harmadik vodka mellett a párpultnál, miközben beszívom az egészséges éjszakai izzadtság, alkohol, és hányásszagot. Persze nem csak vodka van bennem, de ha elkezdeném sorolni mennyi minden szart összeittam most, elaludnék még az elején. Előttem édes kis hetero - homoszexuális párocskák játsszák a táncparketten egymáshoz simulós előjátékukat, és lehet perverz vagyok, de élvezet őket elnézni…

Ez a keserűélvezet viszont bizonyos fokú irigységhez is vezet, ami ittas állapotban hamar elkapja az embert. Én is percek múlva azon kapom magam, hogy kicsit szomorú, elégedetlen tekintettel nézegetem a kínálatot, valami finom falat után kutatva. Nő, vagy férfi? Édes mindegy! Akarok valakit az ágyamba, még ha csak egy éjjelre is szólna a randi. Akarok valakit, aki megszabadít attól, hogy szüntelenül azon gondolkozzak, miért is érzem magam ilyen rohadtul! Egyáltalán miért is nem megyek haza? Erőtlenül megmozdítom a lábam, de nem vagyok képes felemelni. Ez kifújt… Itt foglalom a helyet, egy rendkívül erős alkoholos löttyel az orrom előtt, és fogalmam sincs mit csináljak.

Amikor Remiével belevágtam ebbe a projectbe., sima ügynek tűnt. Mármint sima ügy volt vele együtt maradni, mert szép volt, meg jó meg tökéletes. Ám a mi kapcsolatunk is megromlott, kifutott, és most végleg vége…
Elmélázik a pillantásom, és percek múlva a csapos unott arcát pillantom meg. Ő is engem néz, középkorú férfi, és látszólag jól elszórakozik azon, ahogy grimaszolok. Kíváncsi vagyok benne mennyi pia lehet… Bizonyára elég sok, mert nagyon a vörös a feje és egyfolytában vigyorog. Ez nem is lenne nagy probléma, az viszont többé-kevésbé zavar, hogy pont engem pécézett ki magának, és rajtam röhög. El is fordítom a fejem, és inkább nézem a saját szánalmas arcomat a villódzó fényektől alig-alig visszatündöklő vodka felszínen. A vörös színről viszont akaratlanul is egy eléggé vonzó és ismerős alak jut eszembe.

- Racine… - Mormogom a nevet zavartalanul. Túl hangos a zene ahhoz, hogy bárki bármit is halljon. És egyébként is… Ez pont az a hely ahol az emberek a legnagyobb mértékben szarnak egymásra, kivéve akkor, ha éppen nem akarnak dugni. Nekem pedig a dugástól is elment már a kedvem… Vagyis nem teljesen…
- Egy kávét… - Lököm oda az utolsó rendelésemet a pultosnak, aki kicsit megilletődve néz rám, aztán egy kis torokköszörüléssel egybekövetve teljesíti a kívánságomat. Nem értem mit van úgy kiakadva… Nem kértem semmiféle szexuális szolgáltatást, csak egy redves kávét… Ránézek a telefonomra, és rögtön megkapom a választ a meghökkent szempárra. Éjjel tizenegy óra… Ki az a hülye fasz, aki ilyenkor kávét rendel? Hát Én… Valahogyan haza kell innen jutnom, még hozzá minél hamarabb. Racine azóta százszor elásta magát. Bizonyára alszik, vagy valami ilyesmi… Elém dobják a kávét, én pedig kicsit undorodva – a kávé illatától és minőségétől eléggé elétvágytalanodva – veszem sietősre a dolgokat. Bár úgy érzem, hogy a kávé helyett vizes homokot öntöttem magamba, leteszem az itt elfogyasztott tetemes ital árát, a pultra, és minden szó nélkül levarázsolom magam a székről. Alig bírok járni…Teljesen elültem a tökömet… Úgy kezdek el araszolni a kijárat felé mint aki beszart, és ki akarja vinni a bűzt… Lehet meg sem érezném ha tényleg megtörténne. Ezen a gondolatmeneten felröhögök, majd amikor végre kiérek az utcára a friss éjszakai levegő szinte pofán vág. Érzem ahogyan a tüdőm, és mindenem felfrissül a hideg szélben, majd körülnézek a sötétségben. Bizonyára nem lehetek olyan nagyon távol az otthonomtól, plusz elég csak a parkot megtalálnom, onnan már vakon is hazatalálok…
- Auh… Basszameg… - Kommentálom, mikor kis híján feldöntök egy kukát. Na jó, a vakon hazatalálást inkább most nem kísérelném meg…

Körülbelül egy óra múlva sikerül elérnem, hogy a ház lépcsőfordulójánál üldögéljek cigarettával a kezemben vígan füstölögve. Próbálom minél józanabbá varázsolni magam, de körülbelül 20 perc kell ahhoz, hogy megállapítsam a terv lehetetlenségét, ezért inkább felállok, és elvánszorgok az ajtó elé. Engem is meglep, hogy rettentő hamar rájövök hogy a kulcs a lábtörlő alatt van, és ezek után remegő tagokkal megtalálni a zárat már több mint egyszerű! Sőt, pár villanásnyi perc után már bent is vagyok a lakásban!

Néma csönd, és sötétség… Gondoltam hogy Racine nem várt meg… Valahol talán még is reménykedtem. De végül is mi a francban!? Ahogyan ledobom a cipőmet, és a kabátot valami furcsa illat csapja meg az orromat. Illat? Sokkal inkább bűz, amit nem régen még extra erősen éreztem. Az alkohol émelyítő bűze.
- Mi történt itt? – haladok beljebb homlokráncolva, de a sötétségben nem látok semmit, csupán csak saccolni tudom, hogy a konyhába vezet most az utam. Amikor végre egy kapcsolóba ütközik a falon végigfutatott tenyerem, egy halkat sóhajtok, és felkapcsolom. Ami először fogad az inkább érzéki, mint rémisztő. Nem nagyon tudnám máshogyan leírni azt a helyzetet, amikor egy vörös hajú angyal összekuporodva a széken szunnyadozik az asztalra dőlve. Vöröses haja, és kezei teljesen eltakarják az álmokba menekült arcot, a tőlem lopott ing végének fele pedig hanyag módon a nadrágjába tűrve fedi fel tulajdonosának feszes hasfalát. Nem tudom megállni, hogy el ne mosolyodjak, de amint közelebb lépkedek hozzá, rögtön kiderül az is hogy a pia szag is belőle árad.

A szék alatt, és a pulton megszámlálhatatlan mennyiségű sör, és egyéb alkoholos doboz és üveg gurul valószínűleg teljesen üresen. Van egy tippem, hogy a felhalmozott alkoholtáram itt hever kifosztva a lábaim előtt, és Racineban. – Racine… mi a rohadt…? – Nem tudom, hogy miért aggódjak jobban. Magamért mert az összes piám eltűnt, vagy a vörös egészségéért, aki ezután ha nem kapott alkoholmérgezést, akkor egy szuperhős. A végén úgy döntök, hogy ráér lebaszni és összepakolni az üvegeket később, bár az arcom valahogy nem tud nyugodt kifejezésre simulni. – Racc…bazdmeg… - Füle botját se mozgatja, még akkor sem, amikor lassan leemelem a székről, és a karjaimban beviszem a fürdőszobába. Normális esetben ilyenkor már salimpálnia kéne, és pofozkodni, de most csak ernyedten, önkívületben hever a karjaimban. Még is mit művelt ez a szerencsétlen!? Mi a francért kellett ennyit innia?! Jó, megbont egy-két doboz sört, rendben, de hogy az összest!?

- Nhhh… - gondolataimra rendkívül érdekes kommentár érkezik Racinetól, de legalább most már tudom, hogy még életben van. Ha nem bűzlene ennyire, még talán élvezném is, hogy a karjaimban tarthatom. Egyáltalán nem nehéz, sőt pillekönnyű teste van, és olyan kellemesen forró. Akaratlanul is hozzám dörgölőzik, fejét pedig vállamra hajtja, nekem pedig meg kell állnom egy pillanatra, hogy nehogy elszédüljek attól a halványan érezhető kellemes illattól amit a haja áraszt. Még így is elképesztően vonzó tud lenni, hogy hullarészeg… Sosem gondoltam volna, hogy egy pasinak lehetnek ilyen hosszú, és ilyen sűrű ébenfekete szempillái. És most még is itt tartok a kezemben egy csodálatos lényt, akinek árnyékot vetnek az arcára a vöröses tincsei, és körülbelül olyan védtelen, mint egy kismacska. Legszívesebben nem fürdőbe, hanem az ágyba sétálnék vele, és ott ébreszteném fel egy teljesen más módszerrel, de az elfogyasztott alkoholmennyiség után nem kérdéses hogy melyik esne neki jobban. Amikor belépünk a fürdőbe, áldani kezdem magam, amiért akkora a hely, hogy két ember is kényelmesen elfér benne. Rac a kezemből a mosógép tetejére kerül, egészen addig amíg meg nem engedem a forró vizet a kádba. Mintha megszokott lenne úgy lépek vissza hozzá, és húzom magamhoz közelebb a falnak nekitámaszkodó testet. Teljesen kész van. Szuszog, de felébreszteni egyszerűen képtelenség.

- Mit francért volt ez jó, te barom!? – bontogatni kezdem az ingét, mire feje előre dől, és a vállamon koppan. Még mindig nem reagál semmire, én viszont annál jobban, a sima selymes bőrre, amihez a gombokkal küszködő ujjaim akaratlanul is hozzáérnek. Kegyetlenül selymes… Amikor lehúzom a felsőtestéről a vékony ruhát, a vékony ívelt test rögtön megrázkódik. Megpróbálom félretenni azt az egyre jobban előtörő gondolatsort, hogy mennyi mindent lehetne vele csinálni, amíg ilyen állapotban van. Mérgesnek kéne lennem rá, elvégre megitta az összes piámat, amit abszolúte nem neki szántam, emellett még rendbe is kell raknom valahogy… de tudom miért, nem vagyok képes mérges az lenni. Ujjaim óvatosan a farmernadrágjához tévednek, és megpróbálom kivarázsolni belőle. Racine teste újra megrázkódik, ezúttal azonban már máshogy, mint előzőleg.
- Hidegek az ujjaid… - Halk vékony hang tör fel a vállamra támaszkodó fejből, de meg se moccan. Mintha lekötöztem volna, úgy dől rám teljesen kiszolgáltatottan arra várva, hogy kezdjek vele valamit. - Rohadtul szédülök… - Nyög fel fájdalmasan, de most valahogyan nem tudom sajnálni. Határozottabb mozdulattal lehúzom a nadrág cipzárját, majd teljesen meztelenné teszem őt.
- Ezt magadnak köszönheted… - Mormogom kimérten az orrom alatt, mire végre felemeli a fejét, hogy a szemembe nézzen. Bárcsak ne tette volna… Nem tudom hogy csinálja, de valahogyan ezek a lila fényben úszó szemek mindig megbabonáznak. Most is csak nézni tudom őt, ahogyan lassan visszanyeri az arcszínét, és megpróbál egy fanyar mosolyt erőltetni az arcára, ehelyett egy óriásira dagadt könnycsepp gördül végig rajta. – Most meg mi van? – Elképedt arcomra csak megrázza a fejét, és mint valami kisállat újra nyöszörögni kezd. Nekem pedig most van elegem… Belőle… Magamból… A mai napból…
- Ha nem akarod, hogy így ahogy vagy bevágjalak a fürdőkádba abbahagyod ezeket a földöntúli hangokat… - Jelentem ki türelmetlenül, mire meglepődik, de azonnal elhallgat. Most nem mer ellenkezni, érzi, hogy mennyire szüksége van rám, és kicsit élvezem is a helyzetet.
– Fel tudsz állni? – Kérdezem változatlan hangon, mire bólint, és már csusszanna is le meztelen teste a mosógépről, de újra a karjaimban köt ki. Térdei megremegnek, majd úgy csuklanak össze testsúlya alatt, mintha csak egy rongybaba lenne. Persze gyorsabb vagyok a gravitációnál, és megragadom a derekát, és magamhoz húzom. Forró testének éltető lüktetése még a ruhámon keresztül is tisztán érződik, a pillantása, amivel beismeri, hogy rám van utalva, pedig ebben a szent pillanatban az őrületbe kerget. Még is miért nem csókolom meg?! Még is mire várok még?! Soha ennél jobb alkalom nem lesz, és még is itt állok, mint egy kőszobor, és megóvok egy rendkívül kívánatos testet attól hogy földön kössön ki… Megrázom a fejem, és valahogy beleültetem a fürdőkádba elég ügyetlenül ami azt illeti, de még a büdös életbe nem csináltam ilyet. Még soha sem pesztráltam kölyköt, részeg embert pedig pláne nem. És szívesen kihagytam volna ebből a kapcsolatomból is, mert most rendkívül megalázottnak érzem magam Rac helyett is.

Ittas lakótársam elmerül a vízben, csupán csak a feje marad száraz, és kicsit bűnbánóan bambul rám. Látszólag nem szégyelli, hogy én vetkőztettem le, és hogy meztelen. Nem szól semmit, csak harapdálja vörösödő ajkainak a sarkát, és szinte várja, hogy én mondjak valamit. Hát, ha ezt akarod…
- Mi a rohadt francért volt jó ez, mi?! – Hangomra kicsit összehúzza magát. Bizonyára fáj a feje... De nem leszek kíméletesebb vele. – Elmegyek abban a tudatban, hogy mikor visszajövök te szarsz rám, és alszol, erre pedig egy szaros hullarészeg kis tizenévest találok a házamban! Csodálkozom, hogy felébredtél most egyáltalán… meg is halhattál volna bazdmeg…! – Kitörésemet hallgatás fogadja, nem is nagyon vártam mást. Racine továbbra is csak néz rám, majd mikor látja hogy a tekintetem nem lágyul kicsit feljebb húzza magát a kádban, megtámasztja homlokát a kezével és felsóhajt.
- Még mindig nem emlékszek semmire… - vallja be kicsit erőltetetten. Hangja visszacsendül a csempékről. – Nem emlékszem arra hogy ki vagyok, hol születtem, melyik árvaházban laktam, kik voltak a barátaim hova tartozom… Tartozom e egyáltalán valahova… - Lilás tekintete hirtelen felcsillan, és kezeit tördelni kezdi. - Mi van, ha van egy párom valahol…? Aki esetleg égen földön keres, és vár rám, aki csak úgy eltűnt, és azóta nem jelentkezik. Azt se tudom miért vertek meg… Hogy miért is kerestelek téged… - Most rám veti a pillantását. Szemei vizesek és rendkívül zavaradottak. - Hogy mit akartam Tőled… Pár párától megnehezedett tincse előrehanyatlik az arcába. Újra kevesebbet látok belőle, csupán csak a keservesen rekedt és lassú beszédéből tudok arra következtetni, hogy nagy gáz van.

- Racine… ne erőltesd… Majd eszedbe jut minden… - Nem tudom mit mondhatnék. Őszintén szólva, megilletődtem. Előttem ül egy részeg kétségbeesett srác, és nem tudom mit csinálhatnék vele, amitől egy kicsit is jobban érezhetné magát. Nem tudom azt mondani, hogy tudom mit érezhet, mert nem éltem még át ilyeneket. Emlékektől megfosztva létezni… Szinte elképzelhetetlen számomra. És komolyan fogalmam sincs hogy hogyan volt képes eddig így tartania magát…Mintha semmi gond nem lenne. Mintha nem sajnálná a tudattalanságot. Ezek szerint ez az egész csak egy álarc volt. Nem akarta mutatni mennyire össze van zavarodva, mennyire fáj neki hogy halvány lila gőze sincs hogy ki is ő valójában, és hogy a nevét is egy orvostól tudja.

- Figyelj, itt addig maradsz, ameddig akarsz… - mondom gyorsan, mintha ez sok mindenen változtatna, viszont ő meg se hallja.
- Annyira szeretném visszakapni őket… - Pár sós könnycsepp kerül a fürdővízbe az eltakart arcról. Nem mondhatnám, hogy hallom, ahogyan sír, pedig itt térdelek a fürdőkád mellett. Csak a válla remegését látom, és ahogyan könnyei cseppenként eltűnnek a gőzölgő vízben.
Nem tudom mi ütött belém, de Rac is meglepődik, mikor a hófehér vállra vándorol a kezem, és mutatóujjammal óvatosan simogatni kezdem őt. A várva várt elhúzódás, és vádaskodás elmarad, ehelyett szipogva kicsit megrökönyödve nézi a kezemet, majd pislant párat, és érte nyúl. Nem tolja el, csak megszorítja a csuklómat, és továbbra is nagy szemeket mereszt felém. Pár kósza könnyekkel keveredett vízcsepp vándorol le az arca szélén, én pedig már nyúlok is értük, hogy elkapjam őket, Racine pedig legnagyobb meglepetésemre a tenyerével hozzászorítja a kezem az arcához.

A sima nedves bőr érintése olyan érzéseket kelt bennem pillanatok alatt, amiket már lassan egy éve nem éreztem emberi lény irányt. Nekem erre a kis hülyére vigyáznom kell, amíg vissza nem kapja az emlékeit. Mert tényleg védtelen, még velem szemben is. Belém ragad a levegő, amikor a másik karjával átkarolja a nyakam, és próbál közelebb húzni magához. Mit akar? Nem értem… Ittasságát meghazudtoló mozdulatokkal hajol közelebb az arcomhoz. Érzem az alkohollal, és a finom emberi énjével keveredett illatot… Tisztán érzem… Racine ne csináld, mindent én se bírok ki…! Elég annyi is hogy meztelenül lebzselsz a fürdőkádamban, hogy számtalan percig a karjaimban voltál… Eddig sikerült tartanom magam, most nem engedhetek…
- Ki akarok szállni… - Formálja hangtalanul a szavakat, én pedig nyelek egy nagyot közben pedig bólintok.
- Behozok egy törölközőt… - Felemelkedek, de a karja nem ereszt, inkább a másik kezét is segítségül hívja, ami a mellkasomon köt ki. Most én érzem úgy magam, mint aki halál össze van zavarodva, de csak addig a pillanatig, amíg Racine egy őrült tettre nem szánja el magát.

Egy röpke pillanat elég, ahhoz hogy teljes súlyával magával rántson a kádba, én pedig úgy dőlök rá mint egy krumpliszsák. A forró víz fele a padlón köt ki én pedig Racineon… Ijedten kapkodom a fejem, hogy nem-e tört el valamije, de amikor egy enyhe fáradt mosoly jelenik meg az arcán, megnyugszom, és megpróbálok lemászni róla. – Te bazd meg komolyan nem vagy normális…!!! Akár meg is… - Dörgök akár csak egy viharos éjszaka, és amikor felemelem a fejem hogy ezt a képébe is mondjam elhallgattat… A szájával.

Nekem is hihetetlen, ahogyan a sós ízű nedves ajkak elfojtják az indulataimat, de hirtelen azt is elfelejtem hogy merre vagyok, és mikor. Csak egy ügyetlen kis nyelvet veszek észre, ahogyan megpróbál a számba hatolni, és igyekszek azon lenni, hogy be is eresszem, és a szívverésem se álljon le, az utóbbit viszont sokkal nehezebb kivitelezni. Sörtől és egyéb italtól megszínezett ízvilág ébred fel a számban, mire önkénytelenül is visszacsókolok. Hogyne csókolnék… Őrült lennék, ha nem… Hiszen erre vártam azóta hogy megpillantottam, és mellettem van. Próbálom nem beleélni magam túlságosan a dolgokba, ezért én vagyok az akinek a keze először vándorol lassan Racine állára, és tolja hátrébb. Nem…Most nem mászhatok rá. Védtelen és részeg… Majd ha könyörögni fog… Szótlanul vizslatom, hátha ad valami értelmes magyarázatot az előbbi rendkívül kellemes ám félreérthető dologra, de csak egy kis pírt és egy elrejtett mosolyt kapok tőle, majd még mielőtt én mondhatnék valamit újra rajtam köt ki az ajkaival. Ez a csók már kissé magabiztosabb, bár még mindig váratlanul ér, de elég ahhoz hogy bennem teljesen elszakadjon a cérna. Szintre rögtön azon kezdek el gondolkodni hogy miként juthatnánk ki innen minél hamarabb az ágyba, mert nem éppen az a célom vele hogy agyon nyomjam. Újra én válok el tőle és kicsit erőltetett, mégis tüneményes mosollyal csusszanok ki a kádból, és ezúttal a visszahúzás is elmarad, csak a nagy lilás szemek kísérik lépten nyomon minden mozdulatomat. Tenyeremet kérdőn felé nyújtom, és érdeklődve izgalomtól túlfűtötten várom, hogy mit csinál.

- Azt hiszem most már két törölköző kell… - Állapítja meg kicsit diadalmas hangon, miközben kezét óvatosan rácsúsztatja az enyémre és megkísérel felállni. Magam is meglepődök mikor egészen józan mozdulatokkal kiszáll a kádból, én pedig magamhoz hűen már a karjaimba is kapom, hogy egy jó ideig ne engedjem el.
- Kell a francnak törölköző… - Duruzsolom fülébe a témával kapcsolatos véleményemet, mielőtt még határozott lépésekkel elindulnék vele az ágyba egy vékony nedves csíkot hagyva magam után. Racine nem szól semmit, vékony kezeit átfonja a nyakamon, és úgy ül a karjaimban, mint aki soha nem akar kimászni onnan. Mikor megpillantja az ágyat, mintha egy sóhaj hagyná el a száját, de utána néma csöndességben hagyja hogy leteperjem a hófehér lepedőn és fölé emelkedjek.

Nem gondoltam volna, hogy már a második nap következtében idáig jutunk, egy kis pia segítségével, de a felfokozott tempó ellen semmi kifogásom. Az viszont annál inkább zavar hogy Rac eddig egy szót sem szólt, és most is csak tétova csillogó tekintettel figyel a sötét szobában. Igazán mondhatna valamit, elvégre a jelenlegi helyzet mindenképpen váratlan. Legalább is nekem az…
- Tudod továbbra sem értem teljesen miért ittad le magad… De lehet nem is volt olyan rossz ötlet mint amilyennek először látszott… - Bököm ki egy perverz vigyorral a fejemen, miután háromszor nézem meg hogy tényleg ő van e alattam. Elég csak végignéznem a meztelen finoman ívelt derékon, ahhoz hogy víztől combomra ragadt nadrágom elképesztően szoros legyen, és a szívem gyorsabban verjen. Végre alkalmam adódik pontosabban szemügyre venni, hogy is néz ki teljesen meztelenül… Nos nem csak a feje fotogén, hanem mindene. Rac még mindig nem mozdul, csak néz rám sírástól kicsit kivörösödött szemekkel, és egészen addig nem mond semmit, amíg az arcommal annyira meg nem közelítem a mellkasát, hogy már pusztán a leheletemmel is mozgásra bírom a testén árválkodó vízcseppeket.
- Hideg van… - Nyöszörgi kétségbeesett hangon, mire mosolyogva csókolgatni kezdem a vállát, miközben hevesen tapogatózok az ágy mellett egy törölközőért. Még szerencse hogy ennyire szét van szórva minden.. Egy pillanat rövid töredéke alatt a kezembe kerül amit keresek, a másik percben pedig már rendkívül fiatal lakótársam testét dörzsölgetem, persze nem bűntelen módon. Eltéríthetetlen vagyok a hirtelenjében felállított tervemtől miszerint az összes vízcseppet el fogom róla tűntetni, amilyen gyorsan lehet, anélkül hogy egyáltalán elválnék a testétől.

Amikor először hozzáérintem a nedves testhez a csontszáraz ruhadarabot, érzem ahogyan tisztán megremeg alattam. Végighúzom a törölközőt a nyakán, szárazzá varázsolom a vállait, majd kicsit lejjebb araszolva a mellbimbóit kezdem dörzsölgetni vele.
- Most? – Vállamnak nyomja fejét, és hallom, ahogyan kapkodva beszívja a levegőt. Szóval ennyire tetszik a melegítés...?
- Langyos… - Küszködi ki magából percek múlva a szót, a fegyveremmel pedig a hasfalát veszem célba, majd egy picivel lejjebb vándorlok az ágyékához. – Melegszik… - Teszi hozzá egy sóhajjal, miközben kezei megpróbálják lefejteni rólam a kihűlt nedves ruharabokat, de már csak a játék kedvéért sem vagyok engedékeny. Engem ér a meglepetés mikor a ruhaanyagon keresztül valami diszkréten keményet tapintok ki, Racine pedig megmarkolja a derekam tanúbizonyságot adva arról, hogy igen, rohadtul jó helyen járok. – Forró… - Nyöszörög a fülembe, és kezemmel együtt teljes alsó felét a hasamhoz nyomja nem is törődve azzal hogy még mindig rajtam vannak a nedves ruhadarabok.

- De még mennyire hogy forró… - suttogom a fülébe a lehető legbúgóbb hangon miközben a talált kincs tetejét próbálom megkeresni az érdes anyag társaságában. Nem kell sokáig kutakodnom, egy újabb nagyobb intenzitású remegés jelzi, hogy megint jó fele mászkálnak az ujjaim, én pedig egyre elégedettebb vagyok magammal, és persze vele is. Csupán csak tehetetlenül nekem dörgöli az ágyékát, és még is sikerül elérnie, hogy én is lekívánjam magamról a ruhákat. Ráülök a lábaira, de a törölközőt nem engedem el, ezzel pedig akaratlanul is egy hangos nyögést csikarok ki belőle. Szabad kezemmel lassan leveszem magamról a felsőt, majd hogy végleg megszabaduljak tőle, gyorsan kezet cserélek a rabul ejtett testrészen, aztán visszahajolok Racinera és óvatos mozdulatokkal az ajkait kezdem keresni. Nem tudom hol tanult meg hirtelen ilyen szenvedélyesen csókolni, de amint sikerül megtalálnom, amit keresek, úgy harap az alsóajkamba, hogy a fájdalomtól felmordulok, és összeszorítom a markomat. Ha így fojtatjuk a végén el fogok vérezni… Aztán még mielőtt oda jutnék hogy a nadrágomat is leszedhessem magamról az alattam elnyúló vörös démon váratlanul megkopogtatja a vállam.

- A villany… - suttogja, és lassan fényárban úszó szoba felé mutat.
- Mi van? – megrökönyödötten villantok rá egy pillantást. Racine kicsit elhúzódik majd félig lecsukott szemekkel, mosolyogva megismétli, mit akar.
- A villany… Zavar… Lekapcsolod? – leszakad a pofám, de most komolyan! Nem gondolja, hogy most fontosabb dologgal is foglalkozhatnánk, mint a villanyszámlával?! Például azzal, hogy merevedésem van, és neki is… De nem… Neki le kell kapcsolni azt a redves villanyt…! Valahogy nem tudom értékelni ezt a beszólást, és legszívesebben figyelmen kívül hagyva terelném egészen másra a témát, de amikor Racine elfátyolosodott tekintete az arcomba fúródik, nem igazán tudok mást tenni, mint feltápászkodni, és nagy morgással egybekötve elindulni a fürdőszoba kapcsoló felé. A villany engedelmesen oltódik le a tenyerem parancsára, ám ahelyett hogy visszafordulnék, kimászok a konyhába, és erősen ügyelve arra, hogy ne döntsek fel semmit, kezdek el tapogatózni egy ásványvizes palack után, ami kivételes szerencsémre most hamar a kezembe is akad. Valahogy olyan furcsának tűnik minden. Olyan mintha egy ocsmány álom lenne. Racine túl hamar beadta a derekát…

- Kis ribanc… - lögybölöm meg a vizet a számban, még mielőtt lenyelném, majd akaratlanul is eszelős perverz vigyor kúszik az arcomra, ahogyan megközelítem az ágyamat. Ami először feltűnik az az egyenletes szuszogás, amit még mielőtt kimentem egyáltalán nem hallottam. A másik pedig az hogy amikor visszabújok az ágyba, Rac még csak egy szót se szól hozzám, hiába karolom át a derekát, némi folytatásra várva. Nem kell sok idő, hogy irdatlan belső düh kíséretében állapítsam meg a lehetetlennek tűnő tényt… Bealudt… Racine Massacre bealudt az előjáték közben! - Na ne! – Rázni kezdem a vállát, de még csak meg se moccan. Basszameg a jóisten… Ne, amíg én nem végzem be rajta az akaratomat, addig senki se érjen hozzá! Nagyot puffanva dőlök mellé az ágyra. Hát… Racine úgy tűnik, baszik felkelni, és folytatni a dolgot, tehát egyetlen egy választásom van… - Nem igaz, hogy eddig képes volt ébren maradni aztán meg csak úgy elnyomja az álom… - Motyogok magam elé, mert még mindig nem sikerül felfogni, hogy így szarban hagytak. Ilyen még nem fordult elő velem…! Ez már-már sértő… Csak 5-6 percre mentem ki, és elaludt… Nem lehettem ennyire finom!

A lehető legmérgesebb fejjel nézek rá, aztán erőt veszek magamon. Nem lenne jó ha másnaposan egy ágyban találna minket, mert a végén biztos hogy még én kapnék a fejemre. Viszont kezd egy kicsit zavarni, hogy mind a két nap nekem jut a „vendégágy”. De megemlíteni ezt Racinenak több lenne, mint megalázó, ezért kénytelen vagyok újra végigdőlni a rendkívül kényelmetlen kanapén, és benyomni a tévét, amin értelmetlen amerikai akciófilmek menni látástól vakulásig. És mivel az amúgy is pokolban heverő lelki világom, és büszkeségem nem érte még el a maximális mély pocsolyáját a mai nap csúcspontját, azt hiszem egyedül csak az az egy szál cigaretta jelenti, ami rövid időn belül a számban köt ki. Szinte minden felé nézek csak a tévére nem…

Figyelem a füstöt, ami az orrom előtt tűnik el, az árnyékokat a falon, amik a képeken táncolnak, és fel felréved rajtuk Remie arca… Miért érzem magam ilyen fosul? Addig rendben van, hogy a ma hajnalban történtek miatt rendesen szarba lett taposva a büszkeségem, de mintha valami nagyon nyomna itt belül, ahányszor csak a szőke mosolygós fejre pillantok. Eszembe jutnak a parkban történtek, és még nehezebben veszem a levegőt. Valahogy az együtt töltött idő, most úgy nehezedik a vállamra, mintha óriási sziklaszerű porszemek lennének. Próbálom a lelkemben lévő szerelemmaradványokat összekaparni, és lebaszni magam érte hogy még mindig szeretem, de egyszerűen mintha csak a semmit fogdosnám. Nincs semmiféle szeretetfoszlány, ami arra jogosítaná fel a testem, hogy ezzel a súlyos nyomással büntessen, ami most szorongatja a lelkemet, a nyelőcsövemen keresztül felkúszik a torkomba, és ott fojtogat tovább. Csak zavartan pillantok egyik képről a másikra, majd nagyot hördülve nyomom el a csikket az asztalon, és ugyanazzal a lendülettel két lábra állok. Az egyetlen, amit tehetek…Hogy leszedem ezeket a képeket.

Kivételesen most örülök, hogy Racine nincs ébren. Kicsit érdekes lenne, ha rám találna félig konyuló farokkal, a képeket pakolgatván, miközben az éjjelt lassan hajnali köntösbe öltözteti a nap. Én is csak akkor veszem észre hogy hajnalodik, amikor narancssárgává változik az ég alja. Fáradt vagyok, kurvára kimerült, és kicsit részeg, mégsem bírok megmaradni a seggemen. A gondolat, hogy ebből az éjszakai programból mi minden kisülhetett volna nem hagy nyugodni. Az hogy egy meztelen vörös hajú fiú fekszik az ágyamban, aki pár percre elhitette velem a gyönyörű testével hogy megadta magát…

„Baszod Damien, hogy lehettél ekkora barom…!?” – Egyszerűen szánalmasnak érzem magam, és gyűlölöm az alkoholt az utolsó cseppig. Nem gondoltam volna, hogy ez az éjszaka képes elhatároztatni velem azt a dolgot hogy 2 üveg sörnél és egy finom boron kívül nem fogok több piát tartani a lakásomban… Hihetetlen hogy én ilyeneken gondolkodom, még is ez ringat álomba… És a tévé sápadt fehér-kék fénye, ahol meztelen nők mászkálnak… Meztelen Racineok…