He Loves Me...He Loves Me Not

Két hét szenvedés… 14 nap nyomorúság… És még mindig nincs vége!!!
El sem tudom képzelni, hogy ha ital nélkül ilyen a szerelmi bánat, akkor másnaposan milyen lehet. Úgy kelek fel délben, mint akinek harangoztak a fejével. A szobám ajtaja nyitva, bizonyára Melody, már betekintett párszor rám, hogy jól vagyok e de nem ébresztett fel. Jobb is a végén még vele is valami orbitális hülyeséget csinálnék. Jobb lesz ha ma is kerülök mindenkit.

Most is halkan felülök, és amikor megpillantom a darabokra tört lejátszót az asztalomra téve, ami azóta ott hever, újra a sírás kerülget. Igen több mint 336 órája tartom magam iszonyatosan nagy kurvának, egy kreténnek, és egy olyan személynek, akihez hozzászólni sem érdemes. Egyszerűen szörnyen érzem magam, és talán még az is zavar, hogy Nicolas sem veszi fel a telefont. Igen minden nap kerestem, és könyörögtem neki, hogy beszéljük meg a dolgot, mert hülyeség volt, és nem akarom elveszíteni mert fontos nekem, de nem hív vissza még csak szóra se méltat.

A felvevőcéghez pedig már el sem merek menni, pedig lehet az lenne a legjobb megoldás. De ott van Ő… Már pusztán a gondolat a fejemben is haragra gyújt, és legszívesebben újabb apró darabokra zúznám a lejátszót… Veikko… ha nem jött volna vissza, akkor nem lett volna ez az egész! Ha nem lenne, akkor nem érezném ilyen rohadtul magam…
Közben meg nem is ő a hibás. Az egészet én basztam el, ha nem mutatom neki, hogy mennyire tetszik nekem, akkor ez az egész bizonyára el sem kezdődik. De sajnos elkezdődött, sőt bizonyos szempontból már véget is ért. Elég halálos fejem lehet, mert már napok óta ki sem mozdultam a házból. Felesleges lenne… Amúgy sincs kedvem az emberek kedélyét rombolni a fancsali képemmel ezért jobb ha a ház négy fala között maradok.

A Veikkoval kötött egyességnek meg vége. Egyrészt, mert letelt az öt nap, és egy napig voltam talán rendes szolga, másrészt pedig nem is jelentkezett, és totálisan megértem. Mindenestre kínomban elkezdtem rajzolgatni a borítót a lemezének, valahol reménykedve benne, hogy esetleg mégis… Bár ez csak amolyan felszínes vágyódás volt.

Mellesleg ez a szerelem dolog nagyon bonyolult. Úgy érzem, mindent megtennék érte, közben pedig mégis itt ülök ölbe tett kezekkel, és fájlalom a dolgokat. Mindezt azért a képért, amit a testvére mutatott nekem. Az ölelkező boldog idilli pár… Nem szólhatok bele a kapcsolatába még akkor sem ha ő csak szórakozni akart velem. Nem akarom elrontani, pláne ha a lány tényleg szereti… Nem vehetem fel a versenyt egy menyasszonnyal. Mert… Fiú vagyok, és amit érzek az abszolúte nem természetes. Lehet nekem is keresnem kéne egy lányt. Elvégre nincs abban semmi rossz, ha még nem találtam meg azt, akit keresek. Egyszer biztos találkozom vele, és akkor majd tudni fogom.

Csak az a szar az egészben, hogy most a szívem meg van győződve arról, hogy Veikko az igazi. Másra se gondolok csak rá, és az utóbbi időben megnövekedtek a kellemetlen nyomokat hagyó éjszakák számai. Bár senki se veszi észre, engem igen is zavar. Elég, ha eszembe jut a kibontott ingből felvillanó vállak látványa, és már érzem, hogy az ágyékom tüzel, a vérem pedig majd fel forr… Százszor végigálmodtam már a csókjainkat, és azt kívánom mindig, hogy bár csak örökké tartana. Bárcsak hagytam volna magam végleg elveszni benne, vagy ott haltam volna meg mentem a karjai között. Akkor örökké tartana. Így viszont csak egy emlék ami lassan felemészt, és nem tudok ellene semmit tenni. Gyenge vagyok, főleg ha Veikkora gondolok.
- Cédric! – Hallom anyám hangját, mire felkapom a fejem a búslakodásból. Felállok és csöppet sem sietve kinyitom az ajtómat, és kidugom az orrom.
- Mondjad… - Sóhajtok fáradtan jelezve, hogy most a legnagyobb erőfeszítésembe kerül vele foglalkoznom. Bár nem látom, a hangja tisztán elér hozzám, bár most szívesebben lennék süket, és vak, és talán még halott is.
- Szeretném ha elmennél a boltba pár cuccért… - Mondja, én pedig erőteljes szájhúzással nekitámaszkodok az ajtóm melletti falnak.
- Minek? Mellody nem tud elmenni?
- Melody rosszul érzi magát, és lefeküdt… - Nos igen, ez érthető, ezért nem fogok hisztizni… Ahhoz már túl nagy vagyok.
- És te?
- Az ikrekre vigyázni kell…
- Vigyázok én! – Ajánlkozok fel, miközben kisétálok a konyhába. Pont azt a nemleges pillantást kaptam el, amit nem akartam. Igen ez automatikusan a ne is álmodj nézés tőle.
- Napok óta nem mozdulsz ki, Nico sem keresett… Nem tudom, hogy összevesztetek e vagy mi van, de hidd el nem fog ártani ha elméz egy kicsit és kiszellőzteted a fejedet kicsim! - Ellenkezés nélkül kezembe nyomja a listát, én pedig gyorsan átfutom a szememmel. Tojás, tej, liszt, kenyér… Hát igen ezek sajnos tényleg kellenek, azt pedig nem várhatom el tőle, hogy hazáig cipelje, így kénytelen vagyok erőt venni magamon és útnak indulni. Az öltözködésbe nem vetek sok energiát a hajamat sem kötöm össze, az egész csak annyiból áll, hogy előkeresem a cigarettát, egy szatyrot, és felveszek egy cipőt, aztán szó nélkül el is húzok.

A hirtelen friss levegőtől megszédülök pár percre, aztán zsebre téve kezeim cigivel a számba, minden mindegy alapon kezdek el az autó út szélén sétálni, reménykedve abban, hogy valami vad ámokfutó átgurul rajtam. Sajnos ez nem történik meg, ezért kénytelen vagyok örömömet lelni a fák nézegetésében, valamint az emberekében, akik kicsit furcsán néznek rám. Nem a járdán vagyok, és? Szabad ország ott megyek, ahol éppen akarok. Mellesleg a közlekedést sem hátráltatom, mert mindössze 3 kocsi haladt el mellettem, azok is lusták voltak dudálni…

A boltba beérve sikerül kikapnom a legszarabb bevásárlókocsit, de ez már a történtek után meg se kottyan. Megszokottan lökdösöm a makacs kosarat, aminek bizonyára valami baj van az egyik kerekével, mert az istenért nem akar forogni, de visszavinni meg már túl lusta vagyok, ezért végigszenvedem vele az egész boltot. Mivel utálok vásárolni az egészet sikerül megoldanom húsz perc alatt, tehát a kimerítő sorban állás után már viszonylag jobb kedvvel baktatok hazafele egy rakás szatyorral a kezemben, most már az úton. Kezdek beletörődni a dolgokba, és a szívem is már csak egészen tompán fáj egészen addig, amíg a házunkhoz nem érve meg nem pillantok egy ismerős nyúlánk alakot. Ami először eljut az agyamba, hogy cigaretta van nála, és úgy szívja, mint a gőzmozdony. Bizonyára ideges, mert ide-oda toporog, még sem vesz észre… A következő gondolatmenetnél pedig már teljesen elveszek, és minden szatyor kicsúszik a kezemből, és a gravitációnak engedelmeskedve hullnak le lábaimhoz.

Nem hiszem el, hogy itt van, egyszerűen lehetetlen… Észrevesz és felemeli tekintetét. A ragyogó zöld szemek ugyanolyan ridegen fúródnak belém, mint legutolsó találkozásunkkor, valami most még is eszméletlenül más. A lábaim mintha betonból lennének moccanni sem tudok tovább, csak állok, és nézek rá, ő pedig engem figyel, aztán ruganyosan megindul felém, és még mielőtt eltervezhetném a menekülési útvonalat már ott is van az orrom előtt. Megáll és nem szól, nekem pedig végre van merszem a szemeibe nézni. Felemelem arcom, és összeszorított szájjal nézek bele az olívaszemekbe, amikben visszatükröződik az arcom. Kicsit furcsán festhetünk itt kint az utcán egymással szemben, de nem különösebben izgat, az viszont annál jobban, hogy mit keres itt. Meg is kérdezném, ha kijönne bárminemű hang is a torkomon, de így csak a dacos nézés válik egyetlen használható fegyveremmé.
- Beszélnünk kell! – Töri meg a csöndet a nem várt mondattal, és megrázkódok.
- Miről?
- Kettőnkről…
- Minek? – Egy szavas kérdések. A legjobb módszer arra, hogy kifejezd mennyire mérges vagy rá…és mennyire szereted, és örülsz, hogy itt van…
- Azt hittem felhívsz majd… - Tör ki belőle a vallomás egy kétségbeesett sóhaj közepette. Ezt tényleg nem vártam…
- Miért kellett volna? – Húzom fel szemöldököm, mire ő megdöbben, és megilletődik.
- Hát… Nem tudom… - Motyogja az orra alól, én pedig elmosolyodok. Lám itt az érzékeny oldalú fiúka, aki maga sem tudja, mit akar. – Úgy gondolod nincs több beszélni valónk? – oah… Miért engem kérdezel? Te vagy aki kínzott végig, most pedig ilyeneket kérdezel?
- Miért Veikko szerinted van beszélnivalónk? – Remegő válasz kíséretében nyúlok a földre cuccaimért, de keze megérinti az enyémet.
- Szerintem van… - Ez a lágy mélyen bújó hang. Elvörösödök a látványra, hogy keze a kezemet éri, és bizonytalanul felnézek rá. Nem válaszol, helyette ő is lehajol és segít összeszedni a cuccaimat. Áldom anyut, hogy nem írt fel semmi törékeny dolgot, különben annak annyi lett volna… - Van időd?

„Rád mindig..” – Válaszolnám automatikusan és már nyílik a szám, hogy mondjam is, a múltat végleg elfejtve ám inkább becsukom és bólintok egyet. – Vacsorázz velünk… - Hadarom közben el is kapom a tekintetemet az arcáról, és felállok a szatyrokkal. Veikko meglepetten néz rám aztán szélesen elmosolyodik és kicsúsztat a kezemből pár szatyrot.
- Megtiszteltetés lenne… - Duruzsolja, én pedig csak ránézek. Fogalmam sincs, hogy örüljek e neki vagy sem. Egyrészt mert amit tett velem nem tudom elfelejteni még ha nem is voltak annyira rossz dolgok… De… Már egy jó ideje másra se tudok gondolni csak rá, és ez a találkozás felér nekem a mennyország előjátékával.
- Akkor gyere… - Mondom halkan, és lassan a házunkhoz sétálunk. Mellettem jön, és csöppet sem leplezi, hogy minden egyes szegletet végigmér egészen addig amíg ki nem nyitom neki az ajtót. – Megjöttem! – Kiáltom el magam, mire anyukám már rohan is ki, hogy segítsen a csomagok cipelésében ám vendégem láttán benne ragad a szó.
- Szia, azt hittem már… - Úgy néz Veikkora mintha maga az Isten jelent volna meg előtte, aztán pedig értetlenül rám mered. – Nem mondtad, hogy vendégünk lesz…
- Mert én sem tudtam… - Nyomom kezébe a saját cuccomat és veszem el Veikkoét, miközben igyekszek mosolyogni ami nem is esik annyira nehezemre. Veikko pedig csak néz, és néz, és egy percig sem veszi le rólam a tekintetét, egészen addig amíg vissza nem sétálok hozzá.
- Anyu ez itt Veikko Nikonen a… - Kicsit kényelmetlenül érzem magam. Mi ő nekem?

- A legújabb munkaadója vagyok! – Mosolyodik el, elegánsan miközben anyu felé nyújtja a kezét, én pedig meglepetten pislogok párat. Anyu örömmel fogadja az úrias bemutatkozást, és pár kedves szó után egész megkedveli Veikkot. Ám a finn úriember most valahogyan feszültnek tűnik számomra. Mindig felém tekintget, mintha mondani akarna valamit, csak nincs itt a megfelelő alkalom. Azt hiszem jobb lenne ha felhívnám a szobámba… De az nem túl izé dolog? Nem érdekel… Anyu éppen ecseteli neki a tehetségemet, és a megbízhatóságomat, amikor megragadom a karját és elkezdem magammal vonszolni a szobám felé.
- Bocsánat, de megbeszélnivalónk van… - Mondom anyunak aki meglepett arccal fogadja ezt a mozdulatsort. Meg tudom érteni még sosem vonszoltam el senkit az orra elől, de ez most különleges eset. Méghozzá olyannyira különleges, hogy miután belépünk a szobámba kulcsra zárom az ajtót, és csak aztán fordulok vendégem felé.
- Mondd mit akarsz Veikko…! – Kezdem mindenféle körítés nélkül a dolgot. Eddig háttal állva nekem, mérte végig a szobámat, most pedig lassan és nyugodtan fordul meg, széles mosollyal az arcán.
- Hát… Ezt… - A következő pillanatban az ajtónak passzírozva találom magam az ajkaival a számon. Nem tudok mit tenni, olyan hirtelen ért a támadás, hogy még ellenkezni sincs erőm, mellesleg a finom ízétől percek múlva megbolondulok, és olyan hevességgel csókolok vissza, hogy egy kicsit meglepődik, de nem hagyja abba. Fogalmam sincs mennyi ideig lehettünk egymásba ragadva, abban viszont biztos vagyok, hogy amikor elengedtük egymást könny csillogott a szemeiben.
- Ez elég érthetetlen számomra…- Nyögöm mikor újra elég levegőhöz jutok.
- Azt hittem, hogy ezt a világ minden táján ismerik…
- Fordítsd le úgy, hogy én is értsem.. – Kérlelem kedves hangon, mire egy mosoly kíséretében simogatni kezdi az államat.

- Mióta otthagytál, azóta másra sem tudok gondolni, csak… - Nehezére esik kimondani a szavakat, és olyan bizonytalannak tűnik a hangja. Mintha attól félne, hogy visszautasítom holott, szerintem tudja, hogy nem tudnám visszautasítani. Már most levett a lábamról, a két gyönyörű szemével, a selymes mély hangjával, és a csókkal, amit örökké kívántam volna. Kezem remegve indul meg az ő arca felé, mire kicsit közelebb tolja és hozzáérek. Látszik, hogy borotválkozott, és friss arcszesz szagát érzem rajta, valamint számtalan olyan tényező segít neki abban, hogy minél nehezebb legyen megszólalnom.
- Folytasd…
- Egy ideje már nem megy a dalszövegírás. Olyan üresnek érzem magam mint egy odú amit otthagytak az érzelmek mert már nem kell többé. Azt hittem befuccsolok, mert az rendben, hogy ezt a lemezt kiadom, de a többivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Pedig szeretek énekelni és írni csak… nem megy. – Súgja szégyenlősen én pedig hosszú percekig értetlenül nézek rá. Fel nem foghatom, hogy mit keres itt az alkotói válságával, bár nem mintha bármi bajom lenne a kezdés után, de nem állnak össze a darabkák. Értetlenkedésemet látva, közelebb húz magához, majd teljesen átölel.
- Mióta a közelemben vagy, körülbelül százötven dalszöveget hoztam össze… Ezt mind akkor amikor otthagytál… Mindennap vártam, hogy hívj de nem tetted… És így születtek meg a dalok…
- Én… még mindig… nem… - Dadogok zavartan, közben pedig érzem, hogy szemeimet ellepik a könnyek. Hát, hogyne érteném! Csak hallani akarom ékes szavakkal, hogy mi a helyzet, hogy aztán úgy válaszoljak neki, hogy nem értjük félre egymást. Bár ezek után szinte lehetetlen… Újra visszatol az ajtóhoz és most már őszinte meleg szemekkel rám néz. Mosolyog, és fényében ragyog, úgy ahogyan még nem láttam megismerkedésünk óta.
- Nem akarok többet szadizni… Nem akarok neked több fájdalmat okozni… Csak… Veled akarok lenni… - Böki ki végre, nekem pedig nem sok kell, hogy szívrohamot kapjak a karjaiban.

Nem szólok semmit, óriási szemekkel nézek rá, és nem tudom eldönteni, hogy komolyan gondolja e vagy csak hülyét csinál belőlem. Nem ha hülyét csinálna nem jött volna el idáig igazam van?
- És a lány…A képen?- teszem fel a kérdést, ami már régóta motoszkál a fejemben. Veikko mosolya elszomorodik, és őszintén folytatja.
- A tökéletes kolonc a nyakamon. A szüleim nyomják, hogy házasodjunk össze. Egyébként pénzes lány, szép csinos meg minden, de iszonyatosan hülye, és alattomos… Meg persze számoljunk azzal a ténnyel, hogy én…
Tudom, hogy hülyén hangzik ez a dolog, de komolyan most kezd el igazán leesni, hogy én is férfi vagyok meg ő is, és itt álldogálunk egymás karjaiban. – Szóval én veled akarok lenni Cédric…
- Tudod… - Válaszolok pár percnyi csend után. – Ez nekem kicsit abszurd… Először szadizol mert csöppet belemászok a büszkeségedbe, kicsit megszégyenítesz, kicsit fájdalmat okozol… Aztán meg idecsörtetsz megcsókolsz, és közlöd, hogy velem akarsz lenni. – Foglalom össze a füle hallatára a dolgokat, mire bólogatni kezd. – Te erre mit válaszolnál?
- Nem tudom még sosem voltam ilyen helyzetben. – Közli könnyelműen, mire én hirtelen felnevetek. Mit is várhatnék tőle!? Mégis olyan aranyos, ahogyan azt a várakozó fejet vágja, hogy nem tudok rá haragudni. Igazából sosem tudtam… Meg tudnék halni érte, ha kérné…
- És én mit válaszoljak? – Kérdezem tőle, mire felcsillannak a szemei.
- Hát segíthetek, ha akarod… - Mondja, majd újra ledugja a nyelvét a torkomon, én pedig csak aktívan hadonászni tudok percek múltán mikor már tényleg elfogy a levegőm. Nos igen, ez elég meggyőző érv volt, bár nem mintha nem lettem volna már előtte is meggyőzve, de ez valahogyan, még jobban segít, hogy ne eresszem el csók után, hanem átkulcsolva karjaimat a nyakán hozzábújjak, és végre mélyeket szippantsak a mámorító illatából úgy, hogy tudom az enyémnek vallja magát.

Legszívesebben elsírnám magam, annyira örülök most. Emészthetetlen öröm hatol a testembe, és fecskendezi belém rózsaszínes vérét, én pedig figyelmetlenül tudatosan merülök el benne. Legszívesebben elmondanám neki, hogy mennyire hiányzott, hogy minden egyes pillanatban más se járt a hülye fejemben, csak is ő, meg az érzéki teste, ami most itt pihen pontosan előttem, és engem ölel. Csak is engem senki mást. Olyan hihetetlennek tűnik az egész, nem régen még el sem tudtam volna képzelni, hogy valaha ő meg én, ilyen ölelkezős pózban leszünk most meg tessék, ő jön ide értem… és…
Nem tudom visszatartani. Úgy peregnek a könnyeim, mint amikor Isten sírja a zivatart. Tudom a magamfajtáknak nem kéne Istent emlegetniük, most még sem jut más az eszembe. Akkor még is kinek köszönhetem ezt az ajándékot, hogy végre a karjaiban tart?
- Ced valami baj van? – Törli le könnyeimet óvatosan, mire én megrázom a fejem. Teljesen máshogy viselkedik. Hirtelen olyan gyöngéd, még a hangja is csöpög a törődéstől… Az érintése pedig… Minden ujjpercébe beleborzongok, ami csak hozzámér.
- Éhes vagyok… menjünk vissza… - Nyöszörgöm miközben könnyeimet nyelem le. – De… örülök, hogy itt vagy… - Szabadul fel belőlem a szó, és látom, hogy ő is őszintén megörül. Már éppen fordulnék meg, hogy kinyissam az ajtót, de megfogja az arcom és visszafordít.
- Nicolassal mi van? – Kérdi csöndesen, mire én tétovázni kezdek. Vajon elmondjam neki mi van? Nem az úgy túl hülyén jönne ki.
- Összevesztünk… - Válaszolom lehajtott fejjel, tényleg elszomorít a dolog. – Csináltam egy nagy hülyeséget, emiatt pedig lehet nem fogunk beszélni soha többé… - Folytatom tovább, de elfordulok tőle. – De ez nem a te dolgod.
- Már, hogyne lenne.. – Kúszik be két kar a ruhám alá, és egy pillanat alatt végigcirkálja a mellkasomat. Kis híján felkiáltok, csupán csak a lélekjelenlétemnek köszönhetem, hogy csak egy apró nyögés jön ki.
- Ne… - Húzom ki kezeit, és kinyitom az ajtót. Érzem, hogy csöppet csalódott, de jelen pillanatban, sem odaadni nem tudom magam, sem pedig előadni azt amit Nicoval műveltem. Az utóbbiért mellesleg tuti, hogy megutálna, ezért jobb is ha nem tud róla…

Visszamenve a konyhába a vacsorakészítés komoly gondja várakozik ránk. Én Veikkora nézek, aki összedörzsöli kezét, mint aki örül annak, hogy végre beszabadul a konyhába, és minden előzetes kérdés vagy szó nélkül az asztalhoz sétál és elkezdi kiválogatni a hozzávalókat.
- Ugye…Ugye eszed ágában sincs főzni? – Teszem fel a kérdés, miközben nekitámaszkodva a konyhaasztalnak figyelem, hogyan válogat. Még így is szexi…Vajon milyen lehet köténykében? Most jut időm igazán megnézni, hogy mi van rajta. Egy sötétvörös ing, és egy farmernadrág, a szokásos lezser stílusban. Szívesen elnézném még egy ideig, sőt talán még le is varázsolnám róla a felsőt, ha nem a mi konyhánkba akarná felölteni a szakács szerepét.
- Miért ne?
- Mert te vagy a vendég! – Erősködök, mire csak rám néz. Egyik kezében hagymát, a másikban pedig paprikát tart, és csábítóan mosolyog rám. Majdnem elolvadok, de megpróbálok durcásnak kinézni.
- Segíthetsz ha akarsz Cédric… - Mondja jóízűen, mire én majdnem felrúgom. A saját házunkban felajánlja a vendég, hogy segítsek neki a főzésben…
- Kapd be… - Sziszegem neki mosolyogva miközben kikapom a kezéből a hagymát és bontogatni kezdem. Nem is várok választ, de hirtelen egy kéz állapodik meg a fenekemen és erősen belém markol.
- …Majd később… - Súgja forró levegőt fújva a tarkómra, mire fél szemmel felé sandítok. Ő elenged, és visszafordul a csomagokhoz, de változatlanul őt fürkészem. Ezt most tényleg komolyan mondta? Már pusztán a gondolat is lázba hoz, nem, hogy még az ígéret. Percek múlva már érzem is a kellő hatását a dolognak, és már vagy századjára fogadom meg, hogy nagyobb nadrágokat fogok venni. Persze ő megint nem néz rám, vagyis nagyon jól titkolja az egészet. Én elvagyok a hagymákkal, ő pedig krumplit hámoz, és fingom sincs mit készítünk, sőt még az is csak percek múlva tűnik fel, hogy anyu nincs a konyhában. Persze ez az a dolog amin nem lehet két percig gondolkodni mivel már robog is be hozzánk, és legalább úgy fogadja a dolgot mint én.

- Kérem Veikko, üljön le, majd Cédric, és én elintézzük…- Hebeg zavarodottan, mire én egy pillanatra ránézek. A szemrehányó pillantás!, hogy merek én dolgoztatni egy ilyen nemes férfiút a mi házunkban!?, hogy engedem, hogy azok a rendkívül sima puha kezek mást érintsenek rajtam kívül!? Na ez megint nem volt egy korrekt gondolat, mert nyelek is egy nagyot és a lehető legféltékenyebb pillantással kezdem szemezni a kezében lévő burgonyával.
- Szeretek főzni… - Közli mosolyogva miközben bedobja a meghámozott zöldséget a vízbe és újat vesz ki. – Mellesleg biztos sok gondja lehet a gyerekekkel. Egy finom egzotikus vacsora kijár önnek! – Jézusom…Anyu elpirult… Érzem, hogy arcomra vad mosoly húzódik és lopva alkalmi szakácsunkra pillantok. Nem elég, hogy helyes, hogy engem szeret, hogy szeret főzni, pár pillanat alatt még anyu szívébe is belopja magát. Ez pedig azt jelenti, hogy anyu talán nem fogja olyan viharosan fogadni a kapcsolatunkat, mint ahogyan azt előre gondoltam.
- Én megmondtam, hogy maradjon nyugton!- Válaszolom még mielőtt anyu letámadhatna a megilletődöttségből. – De ha már ilyen rendkívül kedves vendégünk van, akkor menj be a kicsikhez, és foglalkozz velük… Én majd itt besegítek… - Ajánlom fel, mire nem kell sokat győzködni. Párszázezer hálálkodás után végre elmegy a konyhából mi pedig kettesben maradunk… az idegesítő krumplikkal, és egyéb ételekkel.

- Hányan vagytok tesók? – Érdeklődik a hátam mögül, mire én elvörösödöm. Kérdezősködik utánam…… Utánunk…Majdnem elolvadok.
- Van a húgom mellody, és még két féltestvérem. Ők is lányok és ikrek… - Válaszolok jókedvűen, majd finoman odasprintelek hozzá. – Már elnézést uram, de mi lesz a vacsora?
- Van itthon lazac? – Ez egy olyan kérdés, amin először mosolygok, aztán csak nézek rá.
- Nem igazán… miért?
- Akkor felhívom Kalevit, hogy hozzon párat… megmutatom, hogy mit eszünk mi finnek… - Mosolyodik el hirtelen, mire én nem térek magamhoz. Idejön szerelmet vall, aztán ragaszkodik hozzá, hogy főzzön is… Elképesztő ez a pasi, ilyet nem talál az ember mindenhol. Jobban mondva…ilyen nem talál az emberre mindenhol.
- Hát nem tudom, hogy a gyerekek… - Bizonytalanodok el, de ő magabiztosan és derűsen válaszol.
- Szerintem imádni fogják, én is oda voltam érte kis koromban..
- De mégis mihez kell a lazac?
- Lazacleves, és még csinálunk gyorsan egy kis pullát is…
- Pulla? – Furcsán hangzik, nem is titkolom, hogy a név számomra ismeretlen.
- Olyan, mint a kalács… Finom. – Nyugtat, meg én pedig csak mereven nézek rá. Azt se nézi mit csinál, csak a legnagyobb nyugalommal készíti el a hozzávalókat, aztán hirtelen előkapja a mobilját megnyom egy gombot és már beszél is… Érthetetlen angyali nyelven mondd valamit, meg se próbálom kibogozni mit is magyarázhat. Csak azt érzem, hogy rólam beszél, és már pusztán a gondolattól is cigánykereket vet a gyomrom. A tesója nagyon kedves volt velem, és ha kiderül Veikko mindent elmondott neki, akkor az is lehet, hogy más lesz a véleménye rólam. Bár ahogyan lent viselkedett a hotel halljában, elég nehéz róla elképzelni, hogy ártatlan, mint a ma született bárány. Megpróbálok nem rá figyelni bár, ezt őszintén szólva igen nehéz megcsinálni, mégis megpróbálom belevetni magam a főzés örömeibe. Mikor végez a telefonnal pár percig néma csönd támad konyhában, majd érzem, hogy mögém csusszan és finoman átkarol.

- Azt hittem ki fogsz dobni… - Közli hirtelen, mire értetlenül kapom fel a fejem.
- Megérdemelted volna… - Nyögöm kicsit elhaló hangon, mikor végigsimít az ágyékomon. Hirtelen fura gondolat villan be. Úgy érzem, mintha évek óta együtt lennénk, és ismernénk egymást, és ez is csak egy közösen eltöltött este a sok közül. De mégis különleges…
- Akkor miért nem tetted meg? – Dörgöli arcát a tarkómhoz, mire én hunyorítani kezdek, és sikerül egyre kényelmetlenebbé tennem a nadrágom. Nagyokat szippant miközben a hajamba fúrja arcát, én pedig egyre jobban vörösödök.
- Mert… - kezdeném a magyarázatot, de hirtelen elhallgatok. Eszembe jut, hogy a konyhában vagyunk ahol, bárki bármit láthat, és hallhat. Végigsimítok kezein, és leveszem magamról őket. – Itt ne… - Megérti, csak egy kicsit csalódottnak tűnik. Még csak rám se néz, úgy fordul vissza a kajához, de látszik, hogy csak szöszmötöl vele.
- Miért pont Franciaország? Miért nem az USA? – Kérdezek most én, hogy megtörjem a közöttünk lévő feszült csöndet. Legszívesebbén tojnék a vacsorára, és magammal vinném egy olyan helyre, ahol csak ketten lehetünk, és senki sem zavar minket… Annyi kérdésem lenne hozzá, és annyi válaszom, de itt nem mondhatok semmit.
- Mert Amerikában minden hülye előadó bebocsátást nyer, egy lemez erejéig… Ide jönni már nem csak pénz hanem tehetség kérdése is… - Hallom a hangját, és mosolyognom kell.
- Neked van tehetséged?
- Nem hallottad?
- Nem tudom.. – Vallom be ártatlanul közben meg pontosan tudom, hogy milyen gyönyörű hangja van, de őszintén szólva már most is elönt a féltékenység vad tüze, hogy tini lányok ezrei fognak rajongani, sőt már rajonganak érte…
- És a színészkedés? Felhagysz vele?
- Eszem ágában sincs, csak szüneteltetem egy csöppet. Finnországban elég kevés ember van aki egyszerre fut be két helyen ezért úgy gondoltam..
- Te leszel a kivétel… - Fejem be a mondatot, majd kicsit gúnyosan hozzáteszem. – Kis telhetetlen…
- Nem vagyok telhetetlen, csak nem akarok elveszni a névtelenség porában ha meghalok… Azt akarom, hogy emlékezzenek rám, hogy legyek Valaki, és ne egy a sok közül. Minden magamfajta erre vágyik…- Ez az őszinteség kissé végigborzolja a gerincemet.
- Magadfajta? – Szúr szemet a szó, és visszakérdezek.
- Igen…
- Csodálkozom, hogy a média még nem csapott le rád. Imádják az ilyen egoista faszokat mint te… - Pereg a nyelvem reflexszerűen, de utána már késő a szám elé kapnom a kezem. Ezt most elszúrtam! Félénken nézek rá, ő pedig egy csöppet meglepődik.
- Szóval egoista vagyok? – Fog szavamon, de nem tűnik mérgesnek. Sőt, mintha élvezetét lelné abban, hogy visszapofázok neki.
- Szóval az vagy… - Mosolygok rá derűsen, mintha csak az időjárásról beszélnénk. Még mindig nem mérges, helyette elégedetten felsóhajt, leül az egyik székre.
- Akkor neked az egoista faszok jönnek be… - Egy null oda neki. – Nekem pedig a mocskos szájú, felvágott nyelvű francia fiúk.- Jó, oké, rendben… kettő null…
- Arról beszélhetnénk, hogy ki a mocskos szájú… És, hogy ki a perverz…
- Na ne mondd, hogy nem élvezted egy kicsit sem…!- Háborodik fel, mire én csak nevetek.
- Hülye..
- Pont annyira amennyire neked szükséged van…

Áh, ez nem igaz. Mondok valamit ő rákontráz… Nicot legalább szópárbajban simán felülmúltam, ám Veikko még rajtam is túltesz. Mintha egy két lábon járó szexi lexikon lenne, ami képes kiválasztani a legpofátlanabb, és leghumorosabb választ a sok közül.
- Honnan tudod, hogy nekem mennyire van szükségem?
- Nem tudom csak tippelem, ha már egyszer olyan aranyosan viselkedtél a mosdó előtt..
- Egyszeri alkalom volt… - Vágok vissza kapásból, de érzem, hogy erre is van egy pikáns válasza.
- és megismételhetetlen… hm?
- Aszthmás rohamom volt… - Vallom be hirtelen, erre kicsit meglepődik, majd rémült arcot vág. Na most megfogtam, mivel pár rövid másodpercig csak mered rám.
- Aszthmás vagy?
- Mondom.
- Úgy tűntél, mint aki menekül…
- Nem menekültem… - Hadarom, de a hangom közben tökéletesen elárul. A pillanatnyi komolyság rögtön kiveszik a beszélgetésünkből, mert újra elmosolyodik, nem is titkolva, hogy jól érzi magát a nyeregben.
- Vagyis nem CSAK menekültél…
- Kapd be! – Morgom másodjára is, bár ez nálam beér egy beismeréssel, hogy szópárbajban jobb nálam. De olyan nehéz lenne ezt neki elmondani, a másik pedig nincs az az isten, hogy elismerjem ezt neki… Meg amúgy is… Aranyos, ahogy ügyesen védekezik… Nagyon aranyos.
- Csak szeretnéd édes! De ha ennyire vágysz rá, ha már kétszer kérsz meg rá… - Búgja halkan felém, és sikerül elérnie, hogy újra megremegjek. A francba is! Minden szavamat kiforgatja, és csak azt hozza ki belőle, hogy mennyire vágyom rá… Nem mintha ez nem lenne igaz, de ez így kicsit kellemetlen. Már éppen válaszolnék is rá valamit, ekkor viszont feltűnik az ajtóban Mellody, és nagy szemekkel bámul ránk… jobban mondva Veikkora aki akkor veszi észre, amikor látja, hogy én merre nézek. Mellody, kicsit barátságtalanul néz rá, egészen addig, amíg az alkalmi szakács kedvesen mosolyogva el nem kezd neki integetni, mert akkor megszeppenve fut vissza a szobába. Nem tudom mit hallott, de elég furcsának tűnt, ám további elmélkedésemet Veikko hangja zavarja meg.
- Pont olyan, mint te… - Hangzik a megállapítás mire én csöppet felcsattanok.
- Mi?
- Félős…
- Mellody nem gyáva, csak szégyenlős..
- Pont mint te..
- Nem is ismersz..
- Csak annyira, hogy ezt le tudjam szűrni, de amúgy igazad van. Nem ismerlek… De szeretnélek megismerni… - Mondja hangja kissé szomorkássá válik, de még mielőtt válaszolhatnék megcsörren a telefonja. – Itt van az öcsém… - Mondja, mikor ránéz a kijelzőre, és szó nélkül rohan ki a házból, ott hagyva egyedül. Csak pislogok magam elé, komoly nyomokat hagytak bennem a percekkel ezelőtt elhangzott szavak. Nem tudom miért futok aztán utána, gondolom segíteni akarok neki a cuccok behozatalában. Mikor kiérek a ház elé, nagyban sutyorognak, és amikor Kalevi észrevesz szélesen elmosolyodik és integet. Egy gyönyörű vörös Mercedes előtt áll, mellette Veikkoval. Mint két tojás… Ha Kalevinek nem lenne szőke a haja, és magasabb a hangja még helyet is cserélhetnének… Mindketten szélesen mosolyognak rám, közben pedig észreveszem szemükben a vad csillogást.

- Szia! – Köszönt a szőkeség, én pedig csak bólintok neki. Egyáltalán nem tűnik mérgesnek pedig szerintem mindenről jól értesült. Talán jobban is mint én, mert nagyon mosolyog mikor rám néz. Talán Veikko beadta neki, hogy túl könnyű préda vagyok, és ilyen hamar átengedem az irányítást? Fura ez az egész… - Mizujs…? - Kérdi percek múlva, miközben bátyja kezébe adja a szatyrokat. Biztos egy vagyonba kerülhettek a dolgok, mert elég nehéznek tűnnek a csomagok, hogy fogom mindezt én kifizetni??? – Remélem, nem mérgez meg titeket a bátyám… - Hát ez furán hangzott mert úgy nézek rá mintha egy szellem dumálna hozzám, aztán pedig rémülten Veikkora viszem a pillantásom aki azon nyomban hátba is csapja.
- Barom! - Sziszegi fogai között kicsit szégyenlősen, mire Kalevi csak felnevet.
- Ne vedd komolyan Cédric… Veikko iszonyatosan jól főz… Anyáék legalábbis imádják… Én meg sosem eszek otthon… - Teszi hozzá gyorsan mire a gyomromban lévő aprócska görcs feloldódni látszik. Halványan bólintok egyet, és elveszek pár szatyrot, amint a fekete démonom megindul visszafelé.
- Kittos… - Mondja a válla fölött öccsének, aki mint aki jól végezte dolgát ül vissza a gyönyörű autóba. Utoljára még testvérére kacsint, ami elég kétes gondolatokat ébreszt bennem, de nem sokáig foglalkozok vele. – Ritka egy seggfej… - Mondja halkan Veikko, mikor visszaérünk a lakásba. – Nem tudom, hogy a barátnője, hogy viseli el, hogy egy lakásba kell vele élnie…

- Hát… - Kuncogok fel halkan, mikor bevillan a gondolat, hogyha Kalevi ilyen rossz humorú akkor milyen lehet Veikkoval együtt élni… Biztosan nem egy leányálom, de azért kipróbálnám… De túl hamar gondolok még ezekre, először is jussunk a pontból a b pontba… Nem nem csak az ágyba gondoltam, érzelmileg is!
- Min nevetsz? – Néz rám Veikko gyanakvóan, mire én csak ártatlanul mosolyogni tudok.
- Semmin…
- Azt hiszed hasonlítok rá ugye?
- Hát külsőre eléggé..
- Belsőre egyáltalán nem…! – Kezd el mentegetőzni, bennem pedig akaratlanul is fellobban a kényszer, hogy beszóljak neki.
- Igaz, te perverzebb vagy, mint ő! – Sóhajtok fel elégedetten mikor az arcán vörös pír jelenik meg. Nem fog elengedni visszavágó nélkül, sosem tenné.
- Ezt meg honnan veszed!? – Kérdezi felemelkedett hangon, aztán mintha észbe kapna rögtön le is csillapodik. – Nem láttál még semmit… - Mosolyodik el gonoszul, és csöppet sem titkolja, hogy alaposan végignézett rajtam. Hát, ez volt az a reakció amit egyáltalán nem vártam. Azt hittem büszke jelleméből fakadóan megtámad, hogy ő ugyan nem perverz, ehelyett a legalaposabban megrémít… és felizgat… Eszembe juttatja mennyi ideig ismerjük egymást, és kicsit fájni kezd a szívem. Minden szeretnék tudni róla, most azonnal. Türelmetlen vagyok…
- A vacsora szerintem tökéletesen finomra sikerült! – Állapítom meg 1 óra múlva a gőzölgő leves fölé hajolva és nagyokat szippantva az illatából. Gyomrom nagyokat kordul, az illat pedig varázslatos, de Veikko friss illatát semmi sem múlhatja felül.
- Miért csak nézed? Kóstold meg… Azért van… - Mondja hátam mögül, és elővesz egy kanalat. Már nyúlnék is érte, ám ő egy ügyes manőverrel kikerül, és vesz belőle egy kanállal. Egy kicsit megfújja majd jóízűen beszürcsöli, aztán megragadja a karomat és magához húz. Pár pillanatig szemlélgetjük egymást, aztán hevesen megcsókol, belém eresztve a folyékony leves minden egyes cseppjét. Tényleg nagyon finom, főleg ha ilyen módon kerül a számba. Elvesztem a fonalat, megmarkolom elől az ingét, és magamhoz húzom. Még közelebb… Érezni akarom a teste melegét, hogy mellettem van, és átölel, ám hamar magamhoz térek, és kicsit ijedten eresztem el. Fogalmam sincs mennyi ideig csókolóztam vele, és kissé rémülten tekintek az ajtó felé, hogy senki sem látott e meg minket. Veikko csöppet elkomorodik, elenged és egy sóhaj következtében visszafordul az ételhez, hogy kavargassa.

- Most meg mi van? – Csattanok fel. Nem tudom mit vár… Nem adom oda magam rögtön ezt gondolhatná. Ahhoz tepernie kell még egy csöppet.
- Mióta tudod? – Kérdez, én pedig felkapom a fejem.
- Mit?
- Hát, hogy nem vagy átlagos fiú… - Nagyot nézek kérdésén és összefonom magam előtt karjaimat.
- Miért akarod tudni?
- Mert még nem mondtad el nekik igaz? – Bökött a szoba felé, mire nekem nevethetnékem támadt.
- Semmi közük hozzá… - Horkantok fel hirtelen, ő pedig kicsit meghökken.
- Egész életedben meg akarod játszani magad?
- Anya kiakadna…
- De ha tényleg szeret, akkor… - Kezd el magyarázni, de rögtön látja, hogy nincsenek rám hatással az érvei. – Nekem tudják… - Mosolyodik el keserűen, és elzárja a sütőt. – Ezért van a lány., hogy a lelkük megnyugodjon… De tudják…
- Akkor ezek szerint kényszerítenek… Én nem adom meg senkinek ezt az örömöt, inkább csöndben maradok, ameddig lehet.
- De minél később mondod el annál nagyobb baj lesz belőle…

Ó na ne már! Kezd egy kicsit elegem lenni. Még csak pár órája mondhatja azt, hogy együtt van velem, és máris dirigál… Mégis honnan veszi azt a gondolatot, hogy figyelek rá, sőt megfogadom a tanácsát!? Semmi kedvem senkinek bevallani, hogy meleg vagyok, elég ha csak azok tudják akiknek kell!
- Miből lesz baj? – Suhan be anyu hirtelen, én pedig megugrok egy kicsit. Idegesen villantom szemeimet Veikkora, mivel fingom sincs mennyit hallott belőle. Na tessék, alig pár órája van itt, és máris felforgatni készül az életem!
- Semmi csak a munkáról cseverésztünk…- Mosolyodik el aztán negédesen. – A vacsora perceken belül kész lesz. Szerintem hívni kéne a gyerekeket is… - Folytatja tovább mire anyu szó nélkül kitáncol a konyhából összegyűjteni a testvéreimet. Nekem végre eljut az agyamig, hogy újra kettesben vagyunk és vészjóslóan közelebb lépek hozzá.
- Veikko, szeretném ezt a beszélgetést későbbre halasztani… - Köszörülöm meg a torkom kicsit ridegen, de úgy tűnik, éreti a célzást. Halványan bólint egyet, és együtt megterítünk…
- Honnan tanultál meg ilyen jól főzni? – Motyogom halkan és kicsit fáradtan miközben az edényeket mosom el. Ő mögöttem ül a széken, mégis érzem, hogy folyamatosan engem néz. Figyel…
A vacsora…Hát a vacsora fergeteges volt, és vicces. Azt hiszem hosszú idő óta nem nevettem annyit mint most Veikkoval és a családommal evés közben. Egyszerűen annyira felszabadított az a pár együtt töltött óra, hogy nem is ismertem magamra, és végre egyszer úgy tűnt a családom is jól érzi magát. Anyu is egész este nevetett, a gyerekek részéről nem volt nyafogás, sőt imádták Veikko főztjét… Én meg kicsit Veikkot is imádom, és ahányszor csak ránézem táncolni kezd a gyomromban a vacsora. Egyszerűen hihetetlen, hogy ennyire jól nézzen ki, jól is főzzön, és jól is tudja magát előadni. Jó tudom színészkedik is, de akkor is. Eszméletlen egy figura, nem tudok betelni vele.

- Tudod az ember, ha megpróbál önálló lenni sok mindenre rájön… - Ecseteli, én pedig megremegek, mivel ujjával lassan végigszánt a tarkómon.
- Össze fogom törni a tányérokat… - Pirulok el, és igyekszem mélyen lehajtani a fejem.
- Nem sokára viszont mennem kell… És körülbelül 5 napig nem leszek elérhető… - Álmos hangulatomból ez a 2 mondat rémisztően hamar ráz fel.
- Hova mész? Miért? – Fordulok felé, miközben leteszem a tányért a kezemből.
- Utaznom kell a lemezzel kapcsolatban. A promo képeket nem engedik, hogy helyben csináljuk, el kell mennem Londonba…
- Londonba? – Húzom fel szemöldököm, és kicsit kellemetlen érzés kezd úrrá lenni rajtam. – Mikor jössz vissza?
- Nem tudom 4-5 nap múlva… - Továbbra is vidoran mosolyog, az én arcom viszont most nem tud mosolyogni.
- Biztos, hogy visszajössz?
- Micsoda kérdés ez? – Von kérdőre de a válaszra sem kell túl sokat várnia.
- Múltkor is leléptél..
- Az más volt…
- Nem volt más. – Akadékoskodom tovább, mire megfogja az államat, és kicsit közelebb húz magához. Farkasszemet nézünk egymással, én pedig a legdurcásabb arcomat vágom. Először szédít, aztán lelép. Micsoda egy elfuserált isten ez!?
- De most Te is itt vagy. És ha másért nem is, érted visszajövök. – Nagyot rándulok a keze alatt. Ez a szívembe talált. Ezt túl szép. Ilyeneket már nem akarok hallani…
- Ezt ne mondd… Ez csöpög, és nem igaz… - Suttogom halkan.
- Már miért ne lenne igaz? Különben nem mondanám.
- Bármelyik országban találsz valakit… Lehet, hogy vannak is…
- Nem bízol bennem igaz? – Enged el hirtelen mire kis zavartság költözik belém. Nem erről van szó. Inkább magamban nem bízok., hogy kibírom azt a 4-5 napot nélküle. Mert ezek után egy percet sem tudnék, de már a gondolata annak, hogy egy csomó nő és férfi fogja fotózni elborzaszt… De még nem mondhatok semmit, nem vagyok még senkije, és utána se lenne jogom beleavatkozni a karrierjébe.

- Nem erről van szó… - Kezdeném el magyarázni de hirtelen a szavamba vág.
- Szalagot kötök rá… - Jelenti ki hirtelen, mire kicsit értetlenül nézek rá. – A szemed előtt Cédric!
- Heh? – Kerekedik el a szemem. Igen a finom étel, a szomorúság jelentősen lassítja az agyműködésem. Így is beletelik pár percbe mire pontosan meg tudom határozni hova is akarja magának a szalagot.
- Nem fogok senkihez nyúlni, és senki se hozzám! Ha mégis megtenném a szalag lejön…
- Visszakötöd… - Közlöm összehúzott szemekkel, és azon kezdek komolyan agyalni, hogy mennyire nem normális ez a srác. – mi abban a poén ha szalagot kötsz a farkadra?
- Ha ez az ára, hogy megbízz bennem…
- Álljon meg a menet! Ezt nem én találtam ki! Te agyalsz rajta…
- De azt akarom, hogy megbízz bennem! Akkor égessük meg a két végét, és akkor nem tudom majd visszakötni…
- Van nálad gyújtó… - Aknázom ki ezt a lehetőséget is, mire kicsit lángra lobban a mindig nyugodt énekes.
- Bazdmeg ne légy már ennyire földhöztapadt! – Kel ki magából egy pillanatra. – Akkor is szalagot kötök rá, és ott fog maradni…! A szemed láttára…
- Nem érdekel… - Nevetek fel kicsit cinikusan, ez pedig már végképp felhúzza az agyát.
- Egyáltalán nem úgy néz ki mintha szarnál az egészre! Úgy viselkedsz mintha már hosszú hónapok óta együtt lennénk, és évekre mennék el..
- Ez… ez nem igaz! – Kiáltom és szúrósan nézek rá. Igazából pont úgy érzem magam. Elveszítem.. Még ha a csak pár napra is.
- Akkor meg miért ellenkezel ennyire? Miért nem engeded, hogy bebizonyítsam, hogy vonzódok hozzád?
- Mert amit csinálni akarsz az egy eszeveszett baromság! – Hadarom kétségbeesett hangon , de ő haláli nyugalommal megfogja a hadonászó karom, és magához húz.
- Gyere fel a szobádba rendben? – Néz rám komolyan, mire én szóhoz sem jutok. Nem tudok mit mondani. Pont olyan, mint én. Ha kitalál valami baromságot hiába beszélsz neki bármiről is, nem fogja fel, csak csinálja. Már éppen mondanék neki valamit, amikor hirtelen magával ránt, és felhúz az emeletre a szobámba. Egy pillanat alatt bent találom magam, és kérdőn nézek rá. Még csak nem is vár már bontja is a sliccét, aztán hirtelen rám néz.
- Keress egy szalagot..
- Veikko erre… - Hebegek zavaradottan. Basszameg ez tényleg megcsinálja!
- Keress egy szalagot!- Ismétli meg kicsit erőszakosabban, mire én nem tudok mit csinálni. Kapkodni kezdek a szekrényemben és percek múlva egy ruháról lehúzott lila fényes szalaggal térek vissza.

A látvány nem mindennapi, és legszívesebben kimenekülnék a szobából a megilletődöttségtől. Nos igen, nem mindennap látja az ember a szívszerelmét alsógatya nélkül, széttárt karokkal és sürgető pillantással.
- Rákötöd? Mire vársz még Ced? – Mély hangja türelmetlenül búg fel a szobában, amit én némasággal honorálok. Meg se bírok moccanni csak nézni magam elé a hirtelen szeretőmmé vált finn démon legbecsesebb pontjára. – Vagy esetleg tetszik a látvány? – Mosolyodik el elégedetten, mire én még az átlagosabbnál is jobban elpirulok. A kurva életbe… a franc enné meg… merevedésem van, tisztán érzem, és még a nadrágom is totálisan ellenem fordult. Persze pánikomat Veikko rögtön észreveszi, és nevetni kezd.

- Voyage csináld már! – Hangja kicsit rimánkodó, mégis kacagós, én pedig bátortalanul odamegyek hozzá. – De vigyázz rá! Még használni szeretném… Ha másra nem, pisilésre… - Közli viccesen, mire én remegő tagokkal a kezembe veszem. A becses kincs az érintésemre rögtön megkeményedik, Veikko pedig egész testében megborzong, és elködösült tekintettel rám néz. Valószínűleg mindketten egyre gondolunk… Hagyni kéne ezt az egészet a francba és egymást halálra csókolni, ölelni.. De akkor úgy tűnne, hogy túlságosan is hamar teszem szét a lábam neki, és a végén még elhagyna. De annyira nehéz. Főleg, hogy itt áll előttem, és a kezemben van a… a… Felsóhajt, amikor megkötöm a csomót a szalagon, én pedig nagyot nyelek, és igyekszem az arcát nézni. Könnyű kitalálni, hogy minden egyes apró érintésem tetszik neki, mivel kissé fátyolos tekintettel emeli rám újra azokat a zavarba ejtően gyönyörű zöld szemeket.

- Nem szoros? – Nyögöm halkan, érzem, alig tudok megszólalni. Megrázza a fejét, és elmosolyodik.
- Hm… - Néz le kicsit szédelegve, és egy pillanat alatt visszahúzza a nadrágot. – Akkor ezt elintéztük. Ez a szerződésünk.
- Hülye vagy…
- Ki kérdezett? – Ránt magához közelebb, és mélyen a szemembe néz.
- Ez antiromantikus… - Bököm ki, mire felnevet.
- Nem vagyok romantikus…ha arra vágysz, akkor végeztünk is… - Rántja meg a vállát, és még mielőtt válaszolhatnék rá, folytatja. – Ez a mi szerződésünk… Hogy nem dugok félre… Te túl pipogya vagy ahhoz, hogy félredugj, tehát nem kérek tőled ilyet.. De te úgy érzed, hogy van okod rá, hogy láncot köss rám, nem de?
- Hogy mi van?! Még, hogy én pipogya vagyok… - Nem jutok szóhoz. –Bazdmeg! – Hirtelen ez az egyetlen szó, ami eszembe jut, de erre is csak diadalmasan mosolyogni tud.
- Még nem… De nagyon tüzesnek tűnsz Cédric… - Megpróbál megcsókolni, de én eltolom magamtól.
- Szóval pipogya vagyok? – Nézek rá mérgesen, mire forgatni kezdi a szemét.
- Akkor az a hűséges típus, nemde?
- Honnan a francból veszed!? – Teljesen kikészít!!! Egyik percben még faljuk egymást másikban pedig már úgy marakodunk akárcsak egy több éve együtt élő házaspár.
- Elég csak rád nézni…
- Szóval már tetszeni se tetszek!?
- Oh, én ezt nem mondtam… - Kapja a szája elé a kezét mosolyogva, aztán kicsit elkomorul. – Megyek Cédric…

- Veled megyek…- Vágom rá rögtön, elfelejtve az előbbi kis civakodást. Veikko ránéz az órájára majd megrázza a fejét.
- Fél tizenegy… Sötét van. A végén még valami bajod esne…
- Hazajövök taxival.. – Mondom és megmarkolom a karját. Nem akarom elengedni…
- De akkor én fizetem…
- Semmi szükség arra, hogy te fizesd! – Átölelem és átkulcsolom kezeimmel a nyakát. Vajon mit szólna hozzá ha könyörögnék neki, hogy ne menjen el? Maradna vagy a képembe röhögne?
- Cédric! - Mordul rám szigorúan, de én meg se moccanok. – Nem szeretném ha visszafele menet megtámadnának. Veszélyes…
- Vállalom!
- De én sosem bocsátanám meg magamnak, ha bármi bajod esne! – Csókolja meg óvatosan a nyakamat, mire én pislogva ránézek. Jól hallottam? Aggódik értem?
- Hm?
- Bizony… Nem akarom, hogy bármi baj érje a csinos kis pofikádat… Ha bajod esik, utána még tőlem is kapsz egy kis útravalót… - Kapok még egy homlok puszit is, de már az illatán érzem, hogy mehetnéke van. Hát engedem.
- Kikísérlek… - Sóhajtok, és már nyitom is az ajtót neki. Ha tudom, hogy elmegy, nem szeretek még jobban bele. Akár visszajön akár nem, az olyan nehéz lesz az a pár nap nélküle. Már most hiányzik. Óvatosan ránézek és elmosolyodom saját hülyeségemen.
Mennie kell, a karrierje az fontos. Majd ha visszajön beszélünk. És ott a szalag, ami oly nevetséges, mégis olyan fontos számomra, mint még soha semmi.
„El kell eresztened… Nem is a tied… ” – Verem magamba a szavakat miközben megállok a házunk előtt. Becsukom a bejárati ajtót, és elbambulok egy csöppet. A sárga lámpafény szinte kifolyik a sötét betonra, akárcsak egy aranyszínű köpeny. Valahogy még a levegő is Veikko után sír. Olyan furcsa ez az egész. Alig voltunk együtt pár órát, de máris nehezemre esik őt elereszteni. Hallom ahogy mögöttem hív magának egy taxit, majd tétován rám néz. Mintha valamit ő is érezne, csak nem tudná szavakba önteni. Mintha kicsit ő sem akarna elmenni. Mintha…
- Vigyázz magadra Cédric… - Simít egy vörös fürtöt a fülem mögé, közben végig csak engem néz. Furcsán csillognak a szemei, engem pedig fojtogat a sírás. Nem sírhatok előtte… NEM szabad… Azzal csak nehezíteném a helyzetét… Meg az enyémet is. Istenem, hogy lelkizhetek ennyire!? Még sosem voltam ilyen, erre most úgy viselkedek mint egy férjét vonatra tevő nő, aki majd megdöglik a sírástól…
- Te …is légy óvatos… Veikko… - Erőltetek arcomra egy szomorú mosolyt, és végre van annyi erőm, hogy egyenesen a szemébe nézzek.
- Majd kereslek..
- Várni foglak..
- Szia! – Ahogy kimondja a búcsúszót, begördül a taxi. Érzem, hogy mondanom kell valamit.

Az igazat viszont nem lehet… Legszívesebben annyi mindent mondanék még neki, de nem lehet, ezért csak a legkézenfekvőbb dolgok jutnak az eszembe.
- Köszönök mindent! – Kiálltok felé, miközben beszáll az autóba. Miután beült rám néz, biccent egyet a fejével, és mintha semmi sem történt volna közöttünk, elhajt a sötétségbe.
Úgy állok a ház előtt, mintha kitépték volna a szívem. Van benne valami igazság, ugyanis percekkel ezelőtt hajtottak el vele vissza a hotelbe, és holnap kora reggel már nem is lesz az országban.

Próbálok lépni, de nem megy, csak nézem a nyúlánk árnyékomat az aszfalton és gondolkozom. Nagyon jó volt vele, mintha nem is Földön lettünk volna. Azt hiszem nagyon szeretem… De még is vannak bennem kételyek amikkel nem bírok. Egyrészt igaza van, a szalag nem neki hanem nekem fontos, de nem azért mert benne nem bízok, hanem mert magamban nem. Félredug, az egy dolog. De nem tudom ha megteszi lesz e elég önbizalmam ahhoz, hogy megbocsássak neki.

Kicsit összetörten omlok le az ajtó előtti lábtörlőre, és tenyerembe temetem az arcom. Ujjaimat csiklandozzák a hajszálaim, de túl tompán érzem a boldogságot ahhoz, hogy mosolyogni tudjak tőle. Valahogyan most minden olyan émelyítően édes, szinte már fáj. Kellemetlen…
- Együtt vagytok igaz? – A gyermekded hangra felkapom a fejem, és ijedten pislogok a vállam mögé. Nem is tűnt fel, hogy az ajtó eközben kinyílt, el Mellody figyel már egy ideije.
- Miről beszélsz? – Mikor eljut az agyamig, hogy mit is kérdezett, megáll bennem az ütőér. Igen, tudtam! Túl messzire mentünk a konyhában!, hogy a jó édes fenébe is, miért nem bírunk egymással..!?
- Megcsókolt… - Bezárja az ajtót, és leül mellém. Hajfüggönyétől nem látom az arcát, de nem is tudnék a szemébe nézni. Szégyellem magam.
- Képzelődsz… - Mondom mosolyogva, és a vállára teszem a kezem, de ő simán lesöpri, és felém fordul.
- Cédric, a húgod vagyok… NE hazudj nekem. Láttam! – Csesz le simán a következő pillanatban, és én szólni se tudok. Oltani nincs szívem, mert igaza van, viszont fingom sincs, hogy magyarázzam el neki, hogy mi van.
- Ez tudod.. – Kezdenék bele percek múlva de csak ugyanazt a kérdést hajtogatja más megfogalmazásban.
- Szeretitek egymást?
- Nem tudom…
- Nem tudod? Ott nem úgy tűnt mintha nem tudnád…
- Mellody, te ehhez még…
- Nem vagyok kicsi! Elegem van, hogy semmi normális kifogást nem tudtok találni csak azt, hogy kicsi vagyok! – Tör ki mint egy vulkán én pedig szótlanul megértően nézek rá.
- Szeretném, ha szeretnénk egymást… - Sóhajtok fel, és a térdemre hajtom a fejem. –De ő pénzes, okos, nagyvilági fiú, én pedig nem vagyok az…
- De a szerelem nem ezektől függ..
- De így nem fog lehet sokáig működni. Nem fogok vele lépést tartani. Sem anyagilag…Sem eleganciában… - Nézek fel szomorkásan a csillagokra.
- Ha szeret akkor..
- Bárkit megkaphat…Helyes… De ezt gondolom láttad..
- És te is helyes vagy… Már miért ne kellenél neki?
- Nem tudom.. – Csukom le a szemem hosszan. Nem tudom mit gondoljak. Ez a nap olyan szörnyűnek indult, nem gondoltam, hogy ilyen gyönyörű vége lesz. Még most is olyan hihetetlen, hogy a férfinak, akiről álmodoztam a karjaiban voltam.
- És mellesleg jól is főz, neked pedig nem árt, ha szedsz fel pár kilót… - Vág hátba hirtelen nevetve.

- Ezt célzásnak szántad?! – nevetek vissza én is, és átölelem. Áldom az istent, hogy ilyen kishúgom van, még akkor is ha korban nem passzolunk annyira egymáshoz. Ő az egyik legértelmesebb lény a földön. – Mellody… Erről ne beszélj SENKINEK! Értetted? Senkinek! – Dörmögöm a fülébe, ő pedig lassan bólint. Nyugodtan elmosolyodok, és mélyeket lélegzek az illatából, hogy megnyugodjak. Bízhatok benne… Tudom.
Együtt felnézünk a csillagos égre. Olyan nyugodt és kellemes minden. Veikko illata csillapodott a szellőben, ami inkább most frissítően fújja az arcom.
- Remélem, boldogok lesztek együtt… - Mondja Mellody kicsit elvarázsolt hangon, én pedig még jobban magamhoz húzom.
- Én is remélem… - Suttogom, és figyelem ahogyan egy hullócsillag végigszeli a sötét csillagos eget. Kívánnom kéne valamit, de nem tudok semmit sem. Hirtelen olyan idillinek és jónak tűnik minden, hogy nincs mit kívánnom a csillagtól. Csak csöndben nézzük ahogyan gyorsan eltűnik az égen magával sodorva ezzel több ezer ember éjbe súgott akaratát.