He Loves me... He Loves me not III

Ez életem legrosszabb napja… Hogy miért? Egész este azt csináltam mint valami hülye: fel alá járkáltam a lakásban és tomboltam… A telefonomat pedig kikapcsoltam mivel nem akartam hogy bárki is zavarjon dühöngés közben… Nem ez nem dühöngés volt.
„Minek nevezzem azt amikor ennyire kiszolgáltatottnak érzem magam?”- Filózok a konyhaasztal mellett. Reggel 3 óra alvás után sikerült úgy kelnem, hogy bevertem a fejemet a szekrénybe, ezért most úgy kóválygok a házban mint valami zombi… A szemem alatt rohadt nagy táskák vigyorognak, és minden vágyam egy szál cigi. De Mellody eldugta, és esze ágában sincs visszaadni… Ilyenkor aztán mindenkit gyűlölök.

Nem elég hogy ma találkoznom kell azzal a… a… finn sráccal, még a húgom sem bír magával. Mellesleg azt a 3 órát sem sikerült Veikko nélkül eltöltenem, ugyanis volt szerencsém vele álmodni. Táncoltunk… Mindketten öltönyben, mégis egymásba karolva. Éreztem forró tenyerét a derekamon, és a zöldes szemeibe néztem, amikben egyáltalán nem volt megvetés, és ridegség. Csak meleg és szeretet… Istenem a valódi Veikko miért nem ilyen?!
- Nagyon elkalandozol mostanában… Szerelmes vagy? – Aggódó kezet érzek a vállamon, mire kicsit mérgesen pillantok fel édesanyámra.
- Honnan veszed? – Kérdem csípősen mire ő egy negédes mosoly kíséretében összekulcsolja kezeit, és le nem veszi rólam a pillantását.
- Az én kicsi fiam végre szerelmes… - Sóhajt fel elégedetten, de én felpattanok. Miről beszél!? A szerelemnek még csak a puszta szikráját sem érzem magamban…Vagyis szikrát igen, de azt olyan gyorsan el fogom oltani amilyen hamar csak lehet!
- Felejtsd el!
- De olyan furcsa vagy… A semmibe vesző pillantásod elárulja hogy a fejedben jár valaki… - Kopogtatja meg a fejem, mire én szórakozottan felnevetek.
- Hibbant vagy anya… - Motyogom magamban, és hátradobom a vörös hajzuhatagot. – Egyáltalán nincs senki sem az életemben, aki fontos lenne..

- És Nicolas? – Csillan fel a szeme, az enyém pedig az övéjével egy időben elkomorul.
- Nico túl sokat beszél rólunk az idegeneknek…kértem hogy most egy kicsit hagyjon békén… - Válaszolom, és gyorsan megtámadom az asztalon lévő pirítóst. Bár nem vagyok egy csöppet sem éhes ez tűnik a legjobb megoldásnak hogy ne kelljen Nicóról, és Veikkóról beszélnem…
Persze anyának igaza van. Ki nem tudom verni a fejemből Veikkot, pedig még alig ismerjük egymást. Még is olyan mintha már évek óta együtt lennénk, de ez tudom hülyeség.
Az a tegnapi nap… Őszintén bevallom ma már jobban izgat, mint zavar… Nem hagy nyugodni a csók. Édes volt és kegyetlen… Vajon kapok még?
- Jézusom mikre gondolok… - Suttogom halkan elképedt fejjel, mire anyu azonnal ott terem.
- Mikre gondolsz?
- Áh nem fontos… - Mondom és gyorsan csippentek egy nagy adagot a pirítósból és a számba tömöm. A száraz kenyér kissé felsérti a szájpadlásomat de nem érdekel, akkor is leerőltetem a torkomon… A tesóimat nem látom sehol, de kivételesen most nem is hiányoznak. Valami más hiányzik. Vagy inkább valaki…

Hirtelen felpattanok a székről és a szobámba sietek a mobilomért.. nem tudom mi ütött belém, de mikor bekapcsolom a telefont és a Nico sok nem fogadott hívásai közt egy SMSt pillantok meg óriásit dobban a szívem.
„ Délután kettőkor várlak a hotel előtt!!! Gyereket ne hozz, nem az ő szemének való lesz a látvány! Veikko N.”
Háromszor olvasom el mire megértem az üzenet lényegét, szinte érzem hogy a jobb szemem megrándul, a lábam pedig remegni kezd, és azok a rohadt pillangók is kezdenek ébredezni a gyomromban, vagy a pirítós támadt fel és kezdett önálló életet a testemben. Nyelek egy nagyot, és gondolkozni kezdek. Válaszoljak neki? Erre mit lehet válaszolni. Igaz egyáltalán nem úgy hangzott, mint aki választ vár erre, de azért még is… Benyomom a válaszol gombot, de még sem tudok neki semmit írni. Nem tudok mit írni, pedig annyi mindennek lehordanám hirtelen, de az ujjaim csupán csak remegnek a gombok felett. Aztán feladom, mérgemben az ágyra hajítom a mobilt, majd az órára nézek, és kicsit lehangoltam fogom fel hogy mit jelöl a 11-es szám. Először is azt hogy 3 óra múlva találkoznom kell Veikkoval… Másodjára pedig hogy most veszi fel a lemezét, és Nico közelében van. Már a gondolattól kiráz a hideg hogy Nicolas megint magánakciózni kezdd. Remélem, nem jut eszébe, mert még egy ilyen húzás, és komolyan mondom keményen össze fogok vele veszni… Észre sem veszem hogy anyám utánam jön csak akkor amikor megérinti a vállamat, és kíváncsian megkérdezi.

- Mi a neve?
- Kinek? – Tágul ki a szemem, és már azon kezdek parázni, hogy vajon mióta figyelhet.
- A lánynak… - Kifut a vér a lábamból, és felsóhajtok. Szóval csak megint kombinál. Oké, akkor ezt játsszuk végig, ha már ennyire szeretné.
- Milyen lánynak? – hangomat sejtelmessé változtatom, és zavartan tekintgetek ide oda.
- Akitől vársz hívást, vagy üzenetet…
- Oh… - Teszek úgy mint aki lebukott, majd gondolkozni kezdek, és végül kinyögöm. – Elizabeth… - Mondom ki az első női nevet ami eszembe jut, és szinte érzem ahogyan anyu elképed a név hallatán.
- Valami úri nő?- Kérdezi, mire én megrázom a fejem.
- Nem, egyetemista, egy művészeti egyetemen… - Improvizálom gyorsan és megeresztek felé egy laza mosolyt.
- És hogy néz ki? – Érdeklődik tovább, mire rögtön Veikko arca villan be a fejembe.
- Hát… - kezdem elgondolkozva, és kicsit vágyakozva kinézek az ablakon. – Magas, vékony, csinos alkata van… Hosszú finom lábai… és ölelnivaló csípője… Általában lezseren öltözködik mégis elegáns… Göndör fekete haja van, és varázslatosan zöld olíva szemei… és csókolnivaló ajkai… - Sóhajtok fel, és érzem hogy alul kezd szoros lenni a nadrág. Nos igen, az biztos hogy nem egy nő rajzolódott ki a fejemben, hanem maga Veikko... És ha már pusztán a gondolata is ilyen hatásokat mér rám, akkor mi lesz ha újra találkozunk???
- Szép lány lehet… - Mondja az ősöm elgondolkozva. – Mikor mutatod be?
- Amikor eljön az ideje… Még nagyon friss a dolog… - Közlöm somolyogva, és teljesen elfordulok tőle. – Most pedig ha nincs ellenedre készülődnöm kell… Kettőkor találkánk lesz és… szeretnék kifogástalanul kinézni… Mivel keveset találkozunk.. – Istenem mekkora egy hazug disznó vagyok! Még hogy egy nővel van randim! Teljesen másról van szó! Úgy érzem mintha a szívemet drótok fonnák körbe, és lelkiismeretfurdalásom is támad. Talán el kéne neki mondani mi van… Nem akkor kiakadna, és rohanna Nicohoz, hogy mentse meg az ő kicsi fiacskáját.

„Ezt most egyedül kell végigcsinálnom…!” – Nézek a mobilomra, és nyelek egy nagyot…
Csöppet sem gondoltam azt hogy lassan fog eltelni az a három óra, de mire odajutottam hogy tényleg készülődjek, már azon kaptam magam hogy sietnem kell, ezért anyu már meg se lepődött hogy köszönés nélkül a mobilt otthon hagyva rohantam el a találkára. Persze egy percet sem késtem, és már lassan kerek 10 perce itt állok a hotel előtt remegő tagokkal a baszott nagy emeleteket bámulva, és várva arra hogy…
Valaki hirtelen erősen a hátsómba markol mire én felnyögök, és már fordulnék meg lehordani Veikkot mikor egy teljesen idegen mégis ismerős arc néz velem szemben egy kaján vigyorral az arcán.
- Cédric? – Kérdezi a nevem, én pedig szóhoz sem jutok a meglepettségtől. Ki a faszom ez…!?! Lassan végignézek rajta, és valahogyan nagyon hasonlít Veikkohoz. Kb ugyanolyan magas, és az arca is ugyanolyan finom. Csak szőke haja van, de ugyanolyan igéző zöld szemei, amikben most megcsillan valami iszonyatosan perverz gondolat. Elvörösödök és bólintok egyet mire a kezét nyújtja.
- Szia, Kalevi vagyok Veikko öccse… - Mutatkozik be nevetve. Szép tiszta angolja van, nem is hasonlít az bátyja beszédstílusához, és a hangja tényleg fiatalabb Veikko mély basszusánál és csilingelőbb is.
- Eh… - Bököm ki nagy nehezen és kezet rázok vele, de ő nem hajlandó ereszteni.
- A bátyám rám bízott téged, mert van egy kis elintéznivalója… - Mosolyodik el selytelmesen mire végigfut rajtam a hideg. Igen, ha Veikko az angyal, Kalevi maga a megtestesült szőke sátán… és ezt nem is igazán próbálja titkolni. – Mehetünk? – Enged el végre a szorításból mire én bizonytalanul bólintok, ő pedig megindul a lift felé.
- Tudod a bátyám kicsit fura figura… - Kezdi magyarázni miközben én a liftgombokat nézem és számolom az emeleteket hogy meddig kell még vele ilyen zárt helyiségben lennem. Valamiért az az érzésem mintha minden pillanatban rám akarna ugrani… És ez egyáltalán nem megnyugtató… - Az egész család a hotelben van, mivel egyúttal nyaralunk is, csak Veikko közben hasznossá is teszi magát…
- Hasznossá mi? – Fut ki a számon, aztán hirtelen koppan hogy mit mondott, és én mit mondtam. Arcomról lefagy az aprócska mosoly, és kissé szorongó pillantás vetek felé, mire ő vidoran elmosolyodik.

- Köcsög veled is? – Kérdi, én pedig bólogatni kezdek. – Ne vedd személyesnek… Mindenkivel barom… - Mondja könnyelműen én pedig felnézek a fölöttünk pislákoló lámpára. „Mindenkit rabszolgává tesz, és lesmárol? Úriringyó…” – Kinyílik a lift ajtaja mi pedig simán kilépünk rajta. Kalevi gyakorlott mozdulattal nyitja ki bátyja ajtaját és rögtön kitárja előttem.
- Fáradj be! – Mondja udvariasan, én pedig bátortalanul belépek, aztán követ ő is, és pár perc után elégedetten sóhajt fel.
- Átrendezte a lakosztályát a kreténje… - Állapítja meg mire én remegő tagokkal és óriási szemekkel ülök le az egyik fotelbe, menekülésre készen ha úgy hozza a pillanat. Nem fogom hagyni hogy ez a srác egy ujjal is hozzám nyúljon!!! Pedig néz néz… és csak néz. Aztán megnyalja a száját, és elindul a másik szobába valószínűleg a konyha felé. – Valószínűleg nem mesélt rólunk neked igaz? – Hallom hangját és megállapítom, hogy a konyhában tartózkodik. – Veikko egy állat, csodálkozom hogy még találkozni akarsz vele…
- Mi csak… - Kezdeném a mondatot, de hirtelen megjelenik az ajtóban két koktélos pohárral a kezében.
- Ti csak mi vörösherceg? – Nyomja a kezembe az egyiket és leül mellém.
- Mit mondott rólunk? – Kérdezem meg bátortalan hangon, mire felnevet, és meghúzza a saját poharát.
- Semmit vöröske… Nagy semmit… Pedig láttalak titeket a múltkor… - Újságolja, és én érzem, hogy a szívem lassan felkúszik a nyakamba, és ott kezd el rendkívül ütemesen verni. – Azt hittem te talán tudsz épkézláb informáicóval szolgálni… - Hangja komolyabbra vált, és egyenesen belefúrja tekintetét az enyémbe. Érzem, hogy ajkaim remegni kezdenek, és fokozatosan pirosas színt vesz fel az arcom, majd ijedten elkapom a tekintetem és a pohárban lévő piát kezdem el nézegetni.
- Nem értem mit akarsz tudni. Én vagyok, aki a lemezborítót csinálja neki..csak ennyi… - Közlöm rendkívül magas hangon.
- Aha… - Na tessék, már tudja hogy hazudok!!! – Csak mert… - Fordul el hirtelen tőlem, és ő is játszani kezd a pohárral. – Veikko nem enged be mindenkit az ő kis birodalmába még akkor sem ha esetleg munkáról van szó. Sokszor átbaszták az agyát, és kicsit megtört a súlyok alatt… Ezért inkább mindenkivel szemétkedik csak, hogy ne lássák meg az érzékeny oldalát. – Nevet fel szomorkásabban, mire kicsit közelebb húzódok hozzá. Kezd érdekelni a téma, de tényleg. Veikko boldogtalan lenne? Ezért lenne velem ilyen? Ezért művelne velem ilyen dolgokat? Nem azért mert simán csak unatkozik, és én voltam az első hülye aki az útjába került?
- Nem teljesen értem miről beszélsz! Világosíts fel kérlek! – Könyörgöm neki, mire ő rámnéz. Szemeiből egy csöppnyi aggodalom tükröződik, aztán elmosolyodik, feláll, odamegy az egyik szekrényhez levesz róla egy képet, visszasétál és odaadja nekem. Ránézek, és a következő pillanatban tekintetem megmerevedik. Veikko van rajta és egy lány. És… Ölelkeznek…és… Naplemente… és… Valami hihetetlenül fájdalmas dolog kezd el bennem motoszkálni, párszor meglengetem a képet, majd visszaadom a kezébe, aztán kicsit csalódottan nézek rá.
- Eljegyezte a lányt… El fogja venni. – Kezdi el magyarázni Kalevi, én pedig egyre jobban érzem hogy nem akarom ezt hallani. Legszívesebben felállnék, és most azonnal kimennék innen a jó büdös francba. Mégis megcsókolt. És barátnője van… és el is jegyezte… és megcsókolt…
- Hm… Mi közöm van nekem ehhez? – Hangom száraz és igyekszek érdektelennek látszani. Az egyetlen esélyem hogy életben maradjak… Most mégis kerülget a sírás, szinte fojtogat… Megcsókolt…

Kalevi válaszra nyitja a száját de abban a percben kattan a zár, és az ismerős fekete fejet pillantom meg… akit most úgy megpofoznék hogy csak úgy csattana… De nem. Mereven ülök a helyemen, és kissé vizes tekintettel figyelem, ahogyan beljebb jön és észrevesz minket. Veikko… Az inge szokásosan kibontva, arcán gonosz kegyetlenkedő mosoly, a kezéből pedig imént egy szatyor került le a földre pár perc erejéig, amíg levette cipőjét. Valami pirosas nadrág van rajta, és csodálom, hogy nem sül meg ebben az időben, de még csak egy izzadtságcsepp sincs rajta.
- Sziasztok! – Köszön, Kalevi csak bólint, én pedig meg se szólalok, csak visszafordulok és hogy ne kelljen beszélnem vele végre megkóstolom az italt. Erős és hideg… Úgy áramlik végig a torkomon mintha folyékony jeget nyelnék, de sikerül leküzdenem vele a sírást, ami annyira fojtogatott. – Kalevi, köszönöm hogy gondját viselted a vendégnek… - Mondja kicsit cinikus mosollyal, mire öccse bólint, és rám néz.
- Örülök hogy találkoztunk Ced… Remélem még lesz alkalmunk beszélgetni… - Csak egy fáradt bólintásra futja tőlem, és erőtlen tekintettel nézem ahogyan a bátyja vállát megveregetve távozik a helységből, kettesben hagyva minket. Miért nem maradt itt? Miért nem tudott még maradni…? Vajon ő benne van ebben az egészben?
- Fingja sincs az egészről… - Válaszolja Veikko még mielőtt alkalmam lenne megkérdezni a dolgot. Ijedten nézek fel dördülő hangjára, és meglepetten tapasztalom hogy előttem áll egy rendkívül kétes „ruhadarabot” nyújtva felém. Pár perc múlva sikerül kivennem belőle, hogy eléggé fűző alakja van.. Nem ez pont olyan, mint egy füző… és fekete…

- Mi van? – értetlenül pislogok rá, mire kicsit háborgó tekintettel néz le rám a zöldes szemeivel. Szinte ledöf azzal a pillantással majd egyenesen az ölembe hajítja a női kelléket.
- Vedd fel…! – Parancsolja, én viszont nem hiszek a fülemnek.
- Mit csináljak? – Dadogom, ő pedig mérgesen visszanéz rám és megismétli.
- Vedd fel!
- De ez egy női fűző… - Kezdek el ágálni mire gyorsan előttem terem és erősen az államba markol, aztán úgy előreránt hogy majdnem elesek.
- Azt mondtam nincs ellenkezés..! – Hangja szigorú és türelmetlen. Rémülten nézek rá, aztán mikor percek múlva szabadon ereszt remegő tagokkal állok fel és veszem le a felsőm. Párszor bátortalanul ránézek, és szinte égek a szégyentől elégedett mosolya láttán. Mégis mire jó ez az egész??? Mégis mire jó ha menyasszonya van?! Mégis miért kell engem kínoznia!?!?!
Sikerül magamat belegyömöszölnöm a fűzőbe, és tanácstalanul fordulok felé. Nem volt annyira nehéz a vékonyságomnak köszönhetően, de ez még az én derekamat is felülmúlja pedig még nincs is bekötve…
- Kösd be, kérlek… - Motyogom az orrom elé mire ő mögém lép és megfogja a vállam.
- Szar ugye? – Kérdezi de én mozdulatlan maradok. Vár a válaszra, aztán megunva a dolgot elkezdi befűzni a hátamon a fűzőt. Minden egyes húzásnál erősen ránt egyet rajtam, én pedig alig kapok levegőt, a fájdalomról nem is beszélve! A utolsó rántásoknál már kénytelen vagyok saját ajkaimba harapni hogy ne kiáltsak fel a fájdalomtól. Mellesleg a levegő is ritkult, és alig tudok lélegezni… és iszonyatosan fáj… Mikor befejezi végre, maga felé fordít, és végignéz rajtam.
- Csinos vagy Vöröske… - jegyzi meg halkan, mire én a legszánalmasabb hangon kérlelni kezdem.
- Veikko, ez fáj… engedj el kérlek…alig kapok levegőt… - Nyöszörgök, de nem hat nála. Sőt inkább élvezi, hogy ő az úr a háznál.
- De olyan csinos vagy benne… Kár lenne levenni rólad, ha már feltettem nem gondolod?
- De meg fogok így halni… - Nyögöm újra, és már most érzem, hogy szédülök, ám mikor tenyere az ágyékomhoz simul nagyot rándulok, és hátrálni kezdek.
- De úgy látszik élvezetek között fogod halálodat lelni… - Állapítja meg rendkívül elégedetten, én pedig nem is tudom hova szégyelljem magam… Igen…merevedésem van, de olyan mint még soha… Az egyetlen baj az hogy egy csöppnyi gyönyört sem érzek csak színtiszta fájdalmat. Neki viszont úgy látszik, örömet okoz ha szenvedni lát… Odanyúl a poharamért és kiissza belőle a maradék italt majd közelebb lép hozzám és nekitol a falnak. Érzem az ő merevedését is, és megbénulok. Sem ellenkezni, sem támogatni nem tudom mikor lassan az ajkaimhoz hajol és egy csók kíséretében eltűnik bennem a pohár teljes tartalma. Nem tudom milyen italt adtak nekem, viszont amint leért a gyomromba már érezteti a hatását. A fűző szorítása hirtelen csökkenni kezd, nekem pedig van annyi erőm, hogy felemeljem a bal kezemet és végigsimítsak a göndör ébenfekete hajzuhatagon, aztán pedig az állán. Érintésem meglepte, mivel hirtelen megáll szapora nyelve a csókban, és tétovázik, aztán mint egy megjavított erőmű újra indul, én pedig lassan apránként megőrülök tőle. A csókjától… A fájdalomtól hogy már abszolúte foglalt… Attól hogy kínoz, és hogy csak kihasznál… De valamiért mégis itt van és csókol, méghozzá szenvedélyesen és vadul, én pedig önkénytelenül engedem, hogy azt csináljon velem, amit akar, mert őszintén szólva rohadtul élvezem. Nem tudom, hogy bírtam ki az órákat az ajkai érintése nélkül, a tenyere nélkül a derekamon, vagy a levendulás friss illatfelhőn kívül, amit ő áraszt magából. Amikor elemeli arcát az enyémtől én kapnék utána, de továbbra is a falhoz szorít.

- Annyival érd be, amennyit kapsz…! - Jelenti ki ugyanolyan ridegen, én pedig kicsit szomorkásan lehajtom a fejem. Eszembe jut a közös kép, és hirtelen a méreg is elönt, de ezt nem mutathatom. Nem mutathatom, hogy még ennél is gyengébb vagyok. Egy kérdés azonban mégis kiserken ajkaim közül, akárcsak a vér.
- Ő hol van? – A kérdés megrázza egy pillanatra, mert még ridegebben néz rám, és mintha a szorítás is erősebb lenne.
- Ki?
- A menyasszonyod… - Válaszolom, és a zöldes tekintet hosszú percekig kővé válik, majd hirtelen lekever nekem egy pofont, és megtántorodok. Az égető fájdalom vörös pírt csal a bőrömre, és értetlenül nézek vissza a kegyetlen tekintetbe. Még is mi volt ebben a kérdésben a vérlázító?!
- Semmi közöd hozzá! Te csak a szolgám vagy! Ne kérdezz!
- Veikko… - Mondanék még valamit, ám hirtelen semmihez nincs erőm, és úgy omlok a karjaiba hirtelen, mint valami marionettbaba, akit megfosztottak a tartómadzagoktól. Érzem, ahogyan forró karjai átölelnek, ahogyan párszor kétségbeesetten a nevemen szólít, majd mintha lehúznák a redőnyt, elsötétül minden.

Mikor újra magamhoz térek, először ki sem akarom nyitni a szemem. Először is kellemes meleg van, másodjára bódító levendula illat, negyedik pedig hogy újra kapok rendesen levegőt. A fűző! Hirtelen pattannak fel szemeim, és a következő pillanatban a legédesebb látvánnyal találom szemben magam. Veikko ölében fekszek, ő pedig aggódó tekintetével néz, és mikor észreveszi, hogy felébredtem egy nyugodt sóhaj kíséretében elmosolyodik.
- Végre jól vagy… Azt hittem valami komolyabb bajod történt… - Mondja halkan, szemeiben pedig ott kering a bűnbánás. Én akaratlanul is visszamosolyodok rá, és legszívesebben megcsókolnám a finom ívelt ajkait. Ám amikor már picit megemelném a fejem, újra bevillan a fénykép, és elkomorodott arccal kelek fel karjai közül.
- Ne mondd, hogy érdekellek… - válaszolom keserűen, miközben a pólómat kezdem keresni.
- De érdekelsz… - Válaszolja, én pedig pár percig ránézek, aztán gúnyosan elmosolyodom és megrázom a fejem. A legjobb védekezés a támadás, szokták mondani… Hát én a legjobb színlelés a támadás elvet tartom előnyös dolognak.
- Perverz… - morgom, miközben visszaveszem a felsőm, és az órára nézek, majd felállok. – Remélem élvezted, mert most mennem kell. – Közlöm fagyosan, és már menekülnék is, ha nem fogná meg a kezem.
- Nem mehetsz el… - Ugrik fel hirtelen, és már készülnék a következő pofonra, de semmi sem történik. Csak áll előttem és néz, aztán szomorkásan elmosolyodik. – Sajnálom…
- De hogy még mennyire fogod sajnálni! – Csikorgatom a fogaimat rá tettetett méreggel. Igazából nem vagyok rá mérges. Csak fáj, és jobban utálom magam most mint bármikor máskor. Csak egy hülye engedheti, hogy ilyen kegyetlen játékokat játszanak vele, és hogy annyiszor csókolják meg, amennyiszer akarják… És ha ez az illető perverz ember nem Veikko lenne bele se mentem volna az egészbe akármennyit is adtak volna érte. Igen, már az elejétől fogva nem a pénzről szólt az egész.

A pénz csak egy vaskos ürügy arra, hogy újra és újra láthassam, és engedjem, hogy az őrületbe kergessen, hogy a játékot lássa bennem, de most Kalevi szavai úgy rántottak vissza a mocskos földre ahogyan azt kellett. Nicolasnak igaza van, a Földön van a helyem… - Vége a játéknak! – Suttogom kicsit remegő hangon, és igyekszek a legcsúnyábban nézni a zöldes szemekbe. Még mindig büszke, még mindig elegáns, és még mindig szeretem… Meg se rémül szavaimra. Eleinte nem mondd semmit, csak néz rám, és kezdem megint kellemetlenül érezni magam. Aztán benyúl a farzsebébe és pénzt húz elő, számolgatni kezdi majd az egész vastag kupac negyedét felém nyújtja.
- A béred… - Közli szárazon, mire én sokkot kapva nézek rá.
- A MIM? – Hebegek, és alig térek magamhoz. Közelebb tolja hozzám a pénzt, de eszem ágába sincs elvenni. Ez már totálisan megalázó. Még ennél is lejjebb akar nyomni? Nem elég még a fene nagy büszkeségének, az amit eddig csinált? Mi kell még?!?!
Érzem, ahogyan a csontjaimban végigáramlik a méreg, és szinte azt se tudom mit csinálok, csak arra leszek figyelmes hogy kikapom a kezéből a pénzt. Szóra nyitná a száját, de nem várok tovább úgy, ahogy van az egész egyenesen belenyomom a szájába, aztán eliramodok a kijárat felé, ám még mielőtt a kilépnék az ajtón visszafordulok felé. A meglepetéstől szóhoz sem jut, csak nagy kerek szemekkel néz rám.
- Vegyél belőle egy guminőt, fizess belőle egy kurvát, de engem nem kapsz meg!!! És sajnálom a barátnődet, amiért egy ilyen kretén perverz elegáns faszba botlott mint te…! – Kiáltom, aztán továbbrohanok, hogy ne lássa a könnyeimet. Nem törődök a lifttel rutinosan lefutok a lépcsőn, ki a szabadba ahol szinte megsebez a nap fehér fénye. Gondolkozás nélkül fogok egy taxit és úgy huppanok bele mintha üldözne valaki. Megadom a címemet és már indul is az autó, én pedig visszanézek a hotel ajtaja felé.
Nem jön ki rajta senki.. Veikkonak még annyit sem érek, hogy utánam jöjjön… De mit vártam? Otthon egy gyönyörű nő várja, itt pedig csak ki akarja élni perverz vágyait… Csak miért pont velem? Egyre csak nézem a kinti tájat, a futó tömeget, az ölelkező párokat… érzem, ahogyan az arcomat ellepik a könnyek, de most egyszerűen kénytelen lennék magamhoz érni és letörölni őket.

A házunk előtt esik le hogy a tárcámmal együtt minden a hotelban maradt, és amikor megpillantom az ismerős szőke fejet szinte majdnem újra sírógörcsöt kapok. Az ablakot szaporán lehúzva kiálltok ki neki mire rögtön megfordul. Ilyenkor áldom Nico természetét, főleg azt hogy gondoskodni akar rólam. Nem megy tovább ott áll és várja hogy kiszálljak, amikor pedig végre kimászok az autóból odajön hozzám, én pedig mintha csak perkálásra lenne jó fordulok felé.
- Nicolas kérlek, fizesd ki, komolyan mondom, megadom! – Rimánkodok neki, ő pedig egyre csak néz, és lassan leesik nekem is hogy mit figyel. Bizonyára a könny maradványokat tanulmányozza az arcomon és a vörös szemeimet, király.. megint magyarázkodhatok. A legnagyobb meglepetésemre bólint, és megnyerő mosollyal bólint, majd kifizeti a taxit, akit a pénzsóvár mosollyal az arcán látok eltűnni a sarkon. Már éppen mennék be a házba, mikor Nicolas karon ragad, és arra kényszerít, hogy ránézzek.

- Mi történt Ced? Sírtál? Ki bántott? – A kérdések hallatán mosolyognom kell. Olyan furcsa az egész, mintha csak egy rossz álom lenne és mégis igaz. Baszottul igaz, és valódi.
- Most már legalább tudom miért mondtad azt mindig hogy le kéne már szállnom a földre… - Markolom meg a gallérját majd hirtelen kibukik belőlem a sírás, és a karjaiba omlok. Hirtelen még egy ismeretlen embert is átölelnék és zokognék, ám most szerencsém van, hogy Nicolas itt van. Nem is szól semmit, csak a hajamba fúrja ujjait, és apró csókot lehel a homlokomra. Nem vígasztal, engedi, hogy kitörjek a karjaiban, hogy kisírjam, ami fáj. És ez a legjobb dolog benne. Nem szól, nem von kérdőre… Csak tartja a vállát, hogy sírjak. Én pedig csak zokogok, és zokogok, a vállába temetve az arcom szinte az örökkévalóságig…
***
- Még mindig nem akarsz beszélni róla? – Kérdezi ebben az órában már vagy századjára, én pedig megrázom a fejem. Itt ülünk az ágyamon egymással szemben, és alig beszéltünk. Nem tudom hogy kerültem ide fel a ház udvaráról ám őrülten hálás vagyok Niconak, amiért nem hagyta hogy a szomszédok unalmas óráikat azzal töltsék hogy az én jelenetemen szórakozzanak… hajlamosak rá, és azzal is tisztában vagyok hogy a legjobb szappanoperákat az élet írja. Sajnos én is részese vagyok ennek, aminek legszívesebben most nagyon nem lennék.
- Köszönöm… - Nyögöm szárazon ugyanazt a szót én is, mire ő csak elmosolyodik. Nem próbál meg összekaparni, sem felvidítani mint a többi hülye ember, már túlságosan is jól ismer ahhoz hogy tudja ezen nekem kell túl lennem a segítsége nélkül. Mégis sokkal jobb hogy itt van és nem hagy magamra, mert már pusztán a jelenléte is sokat segít nekem.
- Ezért vagyok Cédric… - Válaszolja, és kicsit közelebb húzódik hozzám, mire én ránézek, mióta itt vagyunk először. – és sajnálom, hogy nem tudtam tartani a számat V… - Hirtelen az ajkaira csúsztatom a mutatóujjamat mire ijedten pattannak fel szemei.
- Cssss… - Csitítom el még mielőtt a név kimondásával még jobban érezném a szívbemarkoló fájdalmat. – Ne is hozd szóba… Nem fontos… - Hazudom neki, mire szemében felragyog valami, mert apró csókot nyom az ujjamra. Ezen meg én lepődök meg, de most valahogy nincs erőm elhúzni… Jól esik hogy törődik velem, hogy neki legalább tényleg fontos vagyok… Hogy nem csak játszik velem, és nem azért van velem mert kihasznál… hanem mert… Lassan két vállra fektet az ágyon, és fölém emelkedik. Szemében ég a bizonytalanság én pedig csak ürességet érzek, és üres tekintettel nézek rá. „Tedd meg…” – Suttognám ám nem jön a szó… Hirtelen mindent megadnék hogy Veikkot kiverjem a fejemből, a helyzet pedig adja magát. Talán ha Nicolast most…

Ő közelebb húzódik én pedig úgy bújok hozzá mintha a hozzálöktek volna, és bátortalanul megcsókolom. Visszacsókol, én pedig átfonom a hátát karjaimmal, és még közelebb húzom magamhoz. Azt akarom hogy préseljen össze, hogy ott haljak meg alatta a fájdalomtól. Közvetlen közelről érzem az illatát, és a bűnbánást. Fejem erős karjai között van, én pedig csak ölelem és csókolom. És közben teljesen mást képzelek magam fölé. A csók is más. Hiába érzéki és szenvedéllyel teli, korántsem ugyanaz, mint amit Veikkoval éltem át. Akkor éreztem a remegést, a fájdalmat, a boldogságot. És nem számoltam a perceket. Ott nem volt idő és hely, ott csak mi voltunk, csak ő és én. A vadász és az áldozat…

Nicolas elemeli az arcát és felemelkedik. Tekintetében felfedezem a saját kipirult arcomat és a kicsit borzos fejemet, kicsit szégyenlősen nézek rá. Szemeiben fájdalom és csalódottság gyúl amit abszolúte nem értek, és már kelnék fel az ágyról hogy kérdezzek, de ő gyorsabb.
- A finn srác az oka mindennek… - Mondja kérdezés nélkül, és beletemeti kezébe szőke fejét. Bennem megáll az ütő és remegő tekintettel nézek az orrom elé, aztán elszégyellem magam, és azt kívánom hogy ezek a pillanatok bárcsak elvesznének a múlandóság és feledhetőség poraiban. Nem tudom mit csinálok ha őt is elveszítem… Beleőrülök… - Most is nála voltál… - Folytatja, én pedig érzem hogy újra sírni kezdek. - Mióta itt van zaklatott vagy, és teljesen máshol vagy Cédric… Teljesen.
- Elég! – Zokogok fel, és utána kapnék, de ő félretolja a kezem és feláll. Megöl a csalódottsággal a szemeiben, szinte a falhoz szegez. Én pedig mint egy hülye óvodás nézek rá az ajkaimba harapva hogy most mi lesz.

- Tudod mit érzek irántad, nem igaz? – Kérdezi csöppet sem nyugodt hangon, mire én bátortalanul bólintok. Mindig is tudtam hogy szerelmes belém, és csak azért nem használja ki a helyzetet és hajt rám, mert korrekt, és becsületes ember. – Akkor jó…- Intézi el ennyivel, és már lépne le mire belőlem kitör valami érthetetlen módon, ami nem én vagyok.
- Feledtesd el ŐT velem! – Kiáltok fel keservesen és megmarkolom a lepedőt. Ez úgy hülyeség ahogy van, drámázok itt össze vissza, a vége pedig az lesz hogy őt is magamra haragítom. Ez nem én vagyok! Fel kéne kelnem lesöpörni magamról a port és emelt fővel továbbmenni. Ehelyett itt sírok mint egy lány, és nyalogatom a sebeimet, és abszurd dolgot kérek attól az embertől aki tényleg őszintén szeret.
- Nem… - Meg se lep, amit mond, és még is fáj. – Én… - Kezdené a mondatot mire ránézek, és benne marad a mondat. – Csakis akkor ajánld fel magad nekem ha túltetted Rajta magadat… - Mondja, bennem pedig újabb bimbót növeszt a fájdalom virága. – Ha neked csak arra vagyok jó hogy elfelejtsd azt hogy neki nem kellesz, akkor nem segíthetek Cédric… - Lehajtja fejét majd mély levegőt vesz, és folytatja. – Azt akarom, hogy az értem érzett szenvedélyből csókolj meg, bújj hozzám, és mondd azt, hogy szeretsz… Nem pedig azért mert a hülye kis fejedben azt képzeled hogy én vagyok ő… Mert ennyi nekem nem elég… Én úgy fogadlak el ha mindened az enyém!

Erre nem tudok mit válaszolni. Rohadtul igaza van, mégis hozzávágnám a legelső dolgot ami hirtelen az kezembe akad. De csupán csak két szót tudok kibökni.
- Menj innen! – Nyögök fel, ő pedig bólintva távozik, én pedig ahogy becsukódik az ajtó az mp3 lejátszómat az asztalról teljes erővel odavágom. Olyan baszottul igaza van… Rohadtul tisztában van mindennel, sőt jobban ismer engem mint én saját magamat! Tudja hogy csak azért engedném meg hogy megcsókoljon, és hogy lefeküdjön velem, mert Veikko miatt most kivagyok… A legjobban talán az fáj hogy ezt a szemembe is mondta. Amúgy is tudtam, de ez így most… Fenomenális…

Fingom sincs, hogy fogom összekaparni magam. Még hogy magam!?
Hogy fogok ezek után bármikor is Nicolas szemeibe nézni egyáltalán!?!?
Elveszettem az egyetlen igazi barátomat, aki mindig mellettem állt. Csak azért, mert egy hülye kis szerelmes ribanc vagyok akit kihasználtak, és most rázza az ideg mert nem dugták meg…
Hirtelen úgy érzem magam, mint egy üres persely, akiből minden érzés kiveszett. Csak könnyekkel az arcomon bámulom a naplementét és fel se fogom hogy mit nézek. Olyan üres lettem hirtelen…

Mik ezek a hangulatingadozások, mik ezek a tettek? Csak Nico, és Veikko szavai keringenek a fejemben, mintha egy lejátszó folyamatosan az ő hangjukon beszélne…
Meg fogok őrülni. Bele fogok őrülni. Most már biztos. Csak fekszek az ágyamon és nézem a falat egész éjszaka, amíg rám nem köszönt az álom vihara. Az egyetlen hely ahol nem ér fájdalom… Az egyetlen hely volt…