Promesse de 3o Jours III~

Idegesítő dallam. Rendkívül idegesítő… Szinte már szétrobban a fejem… Sőt amikor megpróbálom kinyitni a szemem a vakító fény, szinte azonnal szétroncsolja a megmaradt látóidegeimet is. Egy fájdalmas morgást hallatva takarom el tenyeremmel fejemet, majd lassan megpróbálok visszatérni a való világba. De kezdjük ott, hol is vagyok. Valami kemény dolgon fekszem, és amikor megpróbálok megfordulni, valami kemény dologba ütközöm. És a zene még mindig nem marad abba. Hát ez kész idegbaj… Lassan elemelem a tenyerem az arcomtól, és óvatosan kinyitom a szemem. Padlón vagyok, a szó szoros értelmében. Nem emlékszem pontosan hogy kerültem oda, de van róla egy halvány sejtésem. Eredetileg ledőltem a kanapéra, aztán addig, addig vonaglottam rajta, amíg itt nem kötöttem ki.
És a fejem. Iszonyatosan fáj a fejem. És a testem szinte majd szétszaggat belülről. Ég… Mintha sav folyna a vérem helyett az ereimben. És az a rohadt telefon még mindig csörög… Legszívesebben megmarkolnám és kihajítanám a francba. Ki az a barom, aki ilyenkor fel mer hívni?

Nem moccanok. Megvárom, amíg az idegesítő csörgés lejjebb hagy, addig megpróbálok magamhoz térni, ami rohadt nehezen megy. Nem messze tőlem a földön megpillantom az üres üvegcsét, ami tegnap a szórakozásomat biztosította. Persze, arra pontosan emlékszem, hogy beadtam magamnak, aztán hangosabbra vettem a zenét. De hogy utána mi történt? A telefonom végre a kussolás dicső útjára lépett, én pedig a megnémulással egy időben tápászkodok fel a szőnyegről, ami a kanapé és a csinos kis dohányzóasztal között van. Kicsit kóvályogva huppanok a kanapéra, és újabb ékes nyelvhasználattal állapítom meg, hogy hétágra süt az a kúrva nap. Sőt… Túlságosan is süt…

Azt szerintem meg sem kell már jegyeznem, hogy továbbra is meztelen vagyok. Szóval ha valaki éppenséggel bejött volna a házba, akkor egy eszméletlen segget talált volna egy elég érdekes pózban. Vonzó dolog lehetek mi? Még mindig nem tiszta teljesen mi van… mint aki szétaludta az agyát, lassan körbenézek a szobában. Körülbelül úgy festhetek, mint aki most járt itt először. Tényleg úgy is érzem magam, mi tagadás.

Valahogy minden olyan ismeretlenül idegennek tűnik, még az óra számlapján lévő vonalak is amiből lassan kiveszem hogy 11 óra van kereken. Egy pillanatra pipogyán vigyorogni kezdek magamon, meg az egész szituáción, aztán kitágulnak a pupilláim, és gyorsan visszanézek az ördögien ketyegő szerkezetre. Hirtelen végigpörög előttem az egész életem… Na jó nem. Leginkább csak az, hogy mennyi minden kell csinálnom ma! Ezzel szinte ugyanabban a pillanatban állok fel és kezdek el rohanni a ruhás szekrény felé. Szinte feltépem, és mint egy őrült górom ki belőle a ruhákat. Először is alsónadrág… Rövid civódást fojtatok a fejemben, hogy van e tiszta, aztán szerencsére pont a kezembe akad egy ékes darab, amit úgy húzok fel magamra, mintha versenyeznék. Aztán egy farmer, egy ujjatlan póló, és futás a fürdőszobába. Ott gyors arcmosás, fogmosás, borotválkozásra nincs idő, ezért kicsit borostásan lépek ki negyed óra múlva az utcára.

Még mindig zavar a fény, a tegnap megszúrt kezemen pedig könyökvédő ékeskedik. Hát igen, sokan nem nézik jó szemmel, amit művelek magammal, és nincs arra szükségem, hogy pluszban még a járókelők és megnézzék az össze visszaszurkált vénáimat. Egyébként a bőröm meglepően gyorsan regenerálódik. Ez azért érdekes, mert már egy jó ideje lövöm magam, még is egész hamar elmúlnak a sebhelyek. Tudom, hogy ez a rendkívül hasznos tulajdonság egy idő múlva el fog tűnni, de egyenlőre még büszkén élek a lehetőséggel hogy tisztának lássanak, annak ellenére, hogy egyáltalán nem vagyok az. Kicsit köpcösen sétálok végig a friss reggeli zsibongással megtöltött utcákon, közben a sebtében farzsebembe vágott mobiltelefonomat szemlélgetem. Valaki keresett, de ismeretlen a szám. Bukta… Hiába nézem a kijelzőt, nem tudom belőle kibűvölni a hívott félről az információkat, ezért még félúton a korház felé feladom… A kórház felé…
Megállok egy pillanatra, és kicsit konokul megrándul az arcomon pár izom. Miért is megyek én a kórház felé? Áh már meg van..
„Hogy az a barom ki ne nyírja magát…” – Vakarom meg fejem, miközben kicsit zavaros emlékeim között kotorászok. Megvannak persze, csak eléggé ködösek… nem kellett volna tegnap az egész adagot beadni, ez túl sok volt nekem. Alig emlékszek valamire tegnapról… Sajnos a nevére, és az ígéretemre igen. Nehezen tudnám kiverni a fejemből a lilás mélyre ható szempárt, pedig reménykedtem benne, hogy elfelejtem. De hát nem sikerült, és most, mint egy lelkiismeretes fasz ácsingózok felé… Megtehetném, hogy autóval mászok oda, de ilyen állapotban félek, hogy a végén még belehajtanék valakibe, vagy elgázolnék valami járókelőt. Az hogy velem mi lesz, az mindegy, viszont, az én nyomorom nem feltétlenül jelenti azt, hogy másnak is nyomorúságos élete legyen. Micsoda egy médiumos gondolkodás ugye?
Az utcán végigsétáló nők kicsit álmodozva néznek rajtam végig. Hát igen, még így borostásan és kicsit ápolatlanul is kellenék a fél Párizsnak.

Csak hogy nekem nők nem igazán kellenek. Vagyis kellenek, egyetlen egy dologra, és persze az utána lévő kínos percekre, amikor kidobom őket. Az nagy élvezet, sosem hajt utánuk a lelkiismeret furdalás. A legtöbbjük száma általában egy hétig szokott a telefonomban tanyázni, aztán, mint valami használt adatot törlöm őket. A férfiaké kicsit tovább szokott kitartani. Mondjuk olyan két-három hétig, de fajtája válogatja. Ők néha viszont a nőknél is kényesebbek. Talán ezért is kedvelem őket jobban. Minden egyes éjszakám olyan velük mintha az első lenne… Annyira félnek minden egyes alkalomtól mintha most érnél hozzájuk először, aztán pedig úgy szabadul fel bennük az öröm mintha még sosem érezték volna. Azt hiszem ez a férfiak titka…

Persze ahogyan végigandalgok az utcán pár félénk pillantást tőlük is elkapok. Szinte észre sem lehet ezeket a pillantásokat venni, csak az igazán szemfüles gyakorlott emberek képesek ezeket levadászni. Az ilyen méregető férfipillantások egybe vannak kötve valami tevékenységgel. Például mereven előre néz felém, amikor megigazítja a nyakkendőjét, úgy áll a kirakat előtt hogy engem is lásson meg egyebek. És majd nem mind egytől egyig kívánatos gyönyörű férfi, de ha mindegyikkel leállnék telefonszámot cserélni, akkor még az éjszaka középre sem érnék oda a kórházba. Márpedig oda kell mennem, bár amikor megpillantom a rohadt nagy épületet a távolból, inkább fordulnék sarkon vagy valami. A fejembe toszul a tegnapi gyógyszerillat, és forogni kezd tőle a gyomrom. Na tessék… még amikor bemegyek az ajtón sem vagyok biztos benne hogy én tényleg ezt akarom.

„Még leléphetsz Damien”- Viaskodom hűségesen magammal, és dacosan felvillantom a fejemben a szingli élet gyönyörűségeit, a testem viszont már döntött. Lábaim egyenletesen pattognak egyik lépcsőfokról a másikra, és nem kis feltűnést keltek, gondolom sok dolgozó látott itt már tegnap is és elég emlékezetes látvány lehettem Racine társaságában… Percek múlva sikerül azzal az orvossal is találkoznom aki tegnap rám bízta a kis taknyost… Most úgy menekül el előlem mintha én lennék maga a Halál. Úgy tesz mint aki nem ismer fel, persze mindketten tökéletesen tudjuk hogy ez egy vaskos hazugság. Gyorsan elhúz a rémesen fehér folyosó túlsó végébe, és úgy tesz, mint akinek rendkívül fontos teendője van, ezzel mutatva azt, hogy meg se közelítsem. Én ezen nem sértődök meg, nekem se füllik a fogam a vele való társalgáshoz, ezért mintha nekem se rémlene az arca sétálgatok ártatlanul a jól ismert kórterem fel. Egyáltalán nem izgat a viszontlátás, ami most igazán zavar az a bűz, és az elmúlás szaga. Öregek vesznek körül, és sérült emberek, akiknek a nyögdécseléseitől idegrohamot tudnék kapni. Egy szóval nem szeretem a kórházat, és elmebetegnek tartom azokat az embereket, akik tudatosan orvosnak tanulnak. Mintha élveznék, hogy látják ezt a sok szörnyűséget…

Rutinosan fogom meg a kilincset, és már éppen készülök a köszönés nélküli „na szedd össze magad és menjünk” – belépőre, amikor belém ragad a szó. Az ágy üresen hever, se cucc, se pedig Racine nincs itt. Az ágy bevetve, tisztán árván és fehéren közli velem a tényt hogy nincs itt. Visszanézek a vállam felett, de a folyosón sem vélek felfedezni semmilyen hozzá hasonló alakot. „Hát ez meg… Hova tűnt?”- Zakatol bennem a kérdés, majd besétálok a szobába és lehuppanok az ágyára. Átvert volna? A méreg lassan hatalmasodik el rajtam. Először az öklömet szorítom össze majd a fogaimat kezdem csikorgatni, aztán dobbantok párat a lábammal, úgy hogy az egész folyosó belezengjen. Átbaszta a fejem a kis senkiházi! Egyszerűen nem hiszem el hogy voltam képes egyáltalán hinni neki! Hogy lehetettem ekkora…
- A fiút keresi Monsieur? – Zavar meg kínos méregzuhatagomban egy nővérke. Kicsit mérges pillantással ránézek, mire látszik rajta hogy már meg is bánta hogy egyáltalán hozzám szólt.
- Oui… - Bököm felé, és össze vissza fogdosom magam a cigis dobozért… A nő erőt vesz magán, nyel egyet, majd újra beszélni kezd.
- A tetőn van… - Mutat a plafonra, mire bennem meg fagy a vér. Racine…A tetőn? Eszembe jut mit mondott, tegnap és rögtön felpattanok.
- Biztos hogy a tetőn van? – Kérdezek vissza miközben vészjóslóan közelítek a nővérke felé, aki tesz egy menekülő lépést hátra. Hogy lehetnek ezek az orvosok ekkora barmok!? Mi van ha leugrik? Mi van ha tényleg leugrik?! Nem arra nem képes, túlságosan is gyáva ahhoz hogy leugorjon! De mi van ha mégis képes rá!? Hisz még nem is ismerem! De hiszen már fent van és… Nem szólok a nővérkéhez, egy gyors manőverrel kikerülöm, és sebes léptekben végigsietek a végtelen hosszúságúra nyúlt folyosón a lift felé, ami naná, hogy mást szállít. Idegesen megnyomkodom párszor a gombot még mielőtt rimánkodni kezdek neki, és a feltalálóját is szidom. De nem engedelmeskedik, csak lomha lassúsággal szállít valakit… Én pedig már toporgok. Ez nem igaz… Nem hagyhatom, hogy ez a hülye kis 17 éves leugorjon… De nem az én gondom! Mindegy megígértem neki, hogy érte jövök és nem szegem meg!

- Bassza meg a kurva élet… - csapom öklömet a liftnek miután 23 perc múlva sem hajlandó értem jönni. Hátrálni kezdek, kiszúrom a lépcsőket, majd eliramodok újra, ezúttal már kegyetlen futólépésben. Nem tudom hány ember döntök fel, nem tudom hogy hány orvos szólít fel arra hogy ne csináljam az mint valami ámokfutó, csak töretek egyre jobban fel fel és fel. A levegőm is fogyni kezd, érzem ahogyan a veríték végiggurul a homlokomon, és már a tüdőm és kellemetlen fájó szúrásba kezd, de nem állok meg, sőt, gyorsítok amennyire tudok… De még is ki volt az rohadt seggfej aki ezt a kórházat ekkorára építette? Miért kell nekem kereken 6 emeletet loholnom azért, hogy végre feléljek a rohadt tetőre? Miért!?

Amikor végre elérem a tetőrészt, megállok egy pillanatra. Nem ezt mégsem lehet megállásnak nevezni. Rádőlök a kifelé vezető ajtóra, és majd nem elhasalok. Nyitva van. Súlyom alatt nyikorogva fedi fel a kinti napsütés fájó fényét, én pedig botorkálva kilépek. Torkomban dobog a szívem, de most már nem csak a rémülettől. Egyszerűen kiloholtam a belem, és alig állok a lábamon. Kóvályogva, kimelegedve lépek ki a jéghideg szél uralta tetőre. Megrázkódok többször is, de jól esik a hideg fuvallat, mindazok ellenére, hogy már már elkönyvelhetőnek vélem a torokgyulladást. Szemeim kutakodni kezdenek, de nem látnak semmiféle alakot az épület tetejének szélén. Biztos hogy itt van? Nem bújt el? Lomhán sétálni kezdek az egyik szélrész felé, és közben kutakodva nézek körül.

- Racine…? – Suttogom a nevet, de még azon lepődnék meg a legjobban ha ezt valaki meghallaná. Talán elkéstem volna?
- Damien… - Amikor a hátam mögött egy vékonyka hang szólít meg, majd nem én magam vetődök le a tetőről. Megugrok, és tengelyem körül megfordulva pillantgatok a hang irányában. Szinte rögtön találkozom a nem rég megismert lilás szempárral, akik most kicsit meglepetten méregetnek. Végre meg van…! Ott ül az egyik kis négyzet alakú kiemelkedés árnyékában, és meglepetten engem figyel. Vöröses haját lazán borzolja a szél, de még így is le tudom olvasni az arcáról a döbbenetet. A kis piros tincsek nyakára tapadva repkednek, arcán tanácstalan kifejezés nyúlik végig. Sárga pólóban van, amin fekete pacsmagok vannak, és egy farmerben, amibe még kétszer beleférne. Vékonyak a karjai, és már élettel telibb, de még mindig sápadt fehér bőre szinte világít a napfényben… ami már nem fájó…
Elismerően rakom csípőre a kezem, és mint aki teljesen biztos a dolgában vigyorodok el.
- Azt ne mond, hogy le akartál ugrani… - Fordítom el fejemet hetykén, és igyekszek egy pillanatnyi mosolyt kicsalni az ajkai közül, de sikertelenül. Kicsit döbbenten, és szomorkásan néz rám, majd közli, amit rohadtul nem akarok hallani.
- Tervbe volt véve…
- Nem viszek haza kilapított nyers húst a házamba, van már elég trófeám így is… - Válaszom kicsit még is megmosolyogtatja, de nem mozdul. Két könyöke a térdén hever, és kicsit álmodozó pózban üldögél. És még mindig engem néz.
- Nem gondoltam hogy eljössz. Egész reggel vártalak, aztán… - Itt elhallgat, mintha észrevette volna magát. Kicsit összeráncolom a homlokomat. Na most mi van?
- Úgy döntöttél, hogy itt vársz meg… - Fejezem be saját kedvem szerint a mondatot, majd leolvad rólam a vigyor, és közelebb lépkedek hozzá. Micsoda egy elmebeteg fószert fogtam ki…!? leugrani…? Nevetséges! - Szeretek meglepetést okozni… - Közlöm fennkölt hangon miközben lehuppanok mellé. Lábunk kis része összeér, és egymásra nézünk. Hosszú percekig állja a tekintetem, majd újabb szomorkás mosoly, és a lilás szemek ismét a felhők felé fordulnak.
- Most hülyének nézel, igaz? – Kérdezi pár perc elmélkedés után egy sóhaj közepette. Az igazat akarod hallani? Hát akkor…
- Szerintem elembeteg vagy fiacskám… - morgom, miközben előhúzok a cigisdobozomból egy daliás szálat. – Leugrani? Semmi értelme… Nincs az a gond vagy ember, akiért érdemes a halálba menekülnöd…
- Ki mondta, hogy gondjaim vannak? Nem is emlékszek semmire sem… - torkoll le pillanatokon belül, úgy hogy szinte reflexszerűen nyelem le majdnem a cigarettát. Na mi van kis fasz, csak nem felkeltél?!
- Hát akkor meg pláne, hogy egy elmebeteg fasz vagy! – mordulok fel két szívás között én is. – Akkor még is mi a francért akarod hősiesen levetni magadat a tetőről? Értem fölösleges. Az egész lényem nem ér annyit hogy akár a lábujjadat megmozdítsd…
- Hm… egy percig se hidd azt, hogy érted csinálnám… - Gúnyos mosolya, támadásra ösztökél. Alig bírom visszafogni magam. Olyan ridegen kimért, olyan nem is tudom. Mintha tudna valamit, amit én nem… - Azt se tudom voltaképpen, hogy ki vagy…
- Akkor?
- Nem tudom… - vakarja meg kicsit összezavarodottan a fejét. Fehér ujjai eltűnnek a borszínű tincsek között, miközben zavartan, kicsit szégyenlősen mosolyog. – az első amit megláttam miután magamhoz tértem az az ég volt… A sötét ég… Valamiért repülni akartam. Szállni..
- Az emberek nem tudnak repülni… - Válasza: Kiábrándult pofa… De csak 1 másodpercig! Utána ugyanolyan rajongással fojtatja a mondandóját arról, hogy tudatában van az utóbbi 24 óra történéseinek.
- De tudnak, csak utána belehalnak függetlenül attól, hogy mennyire mennek közel a Naphoz… - Ez is egy epés megállapítás. Na ne már hogy te is ilyen szentimentális lidércnyomás vagy?! Furán nézek rá, és ezt Racine is rögtön észreveszi. Szórakozottan felnevet, én pedig tovább húzom a szám.
- Utálom a filozofálgatást… - Jegyzem meg halkan lengén utalva arra, hogy gyorsan váltsunk témát.
- Elég egy barom lehetsz, ha nem szeretsz magadban elmélázni… - vág vissza kevésbé férfias hangon. Milyen kis harcias… Na várj csak…
- Tudom, hogy barom vagyok, de valahogyan sosem bírtam azokat az embereket, akik csak megállnak a nagy semmi közepén, és fennakadt szemekkel néznek a messzeségbe, mintha látnának valamit, közben pedig a nagy sötétségen kívül a franc sincs ott…
- Vagy lehet, csak te nem látod, amit ők látnak... – milyen jól kiismert ennyi idő alatt. Bravó, figyelemreméltó teljesítmény.
- Ne okoskodj nekem, jó? Még csak pár percre vagyok itt, és öregebb is vagyok nálad, szóval semmi szükség osztani itt az észt, ami szerintem nincs is… – nyomom el a cigarettát a cipőmre, majd sürgetően ránézek. Elég ebből az agymenésből. Legszívesebben itt hagynám de komolyan… Most egy teljes hónapig mélázgatni fog nekem!? – Mi lenne, ha inkább elindulnánk hozzám? Jobb lesz, ha minél előbb egymáshoz szokunk, ha egy hónapig rajtam akarsz élősködni… - vetem fel a rendkívüli ötletet reménykedve abban, hogy egy jó időre felfüggeszti a filozofálgatást. Racine viszont egyáltalán nem úgy gondolkodik mint én. Felsóhajt, és kicsit lenézően rám mosolyog, majd mintha szívességet tenne újra kinyitja a száját.
- Simán leléphetsz Damien nélkülem. Az ígéretedet megtartottad, eljöttél. De nem kell elvinned Elvégre csak egy idegen vagy… - Na ne kezd már megint te kényes Hamupipőke! Nagy nehezen ide esz a fene, lelkileg felkészülök arra, hogy a pici seggedet nézzem 30 napon keresztül, erre meg simán nem jössz el?! Na ilyeneket nem játszunk!
- Pofa be… - Adok hangot hirtelen felgyülemlő gondolataimnak, miközben felállok mellőle. – Gondolkoztál volna ezen akkor, amikor megígértetted velem, hogy befogadlak. A tegnapi hiszti után nincs apelláta. Jössz és kész.
- Milyen kötelességtudó faszfej vagy…
- Seggdugacs, inkább mozdítsd a valagodat, mert ha én nyúlok hozzá bajok lesznek. – Erre is csak rám néz, majd megint mintha nekem tenne jót ezzel, feláll és csípőre tett kézzel felém fordul.
- Ez tényleg baszott fölösleges… - közli csöppet ideges hangon, de én nem engedek. Sőt, kezdem élvezni, hogy ellenkezik. A végén még érdekes napjaim lesznek. Most megengedem magamnak azt a luxust, hogy nem válaszolok neki, helyette, csak felröhögök, karon ragadom, és elkezdem hurcolni a bejárat felé. Racine szóhoz sem jut, majd csak akkor van alkalma reagálni a dolgokra, amikor újra az épületben vagyunk, és nekinyomom a velünk lefelé igyekvő lift falának.

- Porqui?
- Ahhoz képest, hogy elvileg üres a fejed, mint egy ping-pong labda, eléggé nagy szád van… - nem bírom ki, hogy ne jegyezzem meg. És végignézek rajta. Sokadszor, de most teljesen más szemekkel Végigfut a tekintetem a vékony lábain, amiken lóg a 2 számmal nagyobb farmer, az élénksárga pólón, a lila szemein, és a vörös haján. Nem is rossz.
Sőt! Voltaképpen igazán figyelemreméltó. Férfiasságát meghazudtolóan nőies arca van, egyedül csak a mellkasa laposságán látszik, hogy egy velem azonos nemű emberpéldány támaszkodik a neonfénytől furcsaszínben pompázó falnak. Kíváncsi vagyok, hogy nézne ki fotókon… Kihívó ruhákban, egy gyenge sminkkel az arcán…De lehet, hogy csak egy gyenge kis izgalmat kell neki okozni és rögtön belevöröslik a tejfehér bőre.
- De nem is tudok neked, mivel fizetni a lakásért… Egy árva fityingem sincs, mivel elvileg kiraboltak! – közli a rendkívül újdonságot, én pedig csak vigyorgom. Részben rajta, részben pedig a fejemben megbúvó egyre jobban kibontakozó sötét gondolatok gyűrűjétől.
Fizetséget akarsz Racine… ? Nem tudod még mibe mentél bele, igaz?
- Hidd el hogy én a háládról is gondoskodtam már… - Hát ha nincs Remie…Jó lesz Racine is.
Igaz hogy az egész fotózást újra kell kezdeni… De ha belehúzok egy hónap alatt kényelmesen meg is leszünk.
- És mégis miféle hálára gondoltál? – húzza fel mosolyomra gyanúsan az ívelt szemöldökét. Rosszat sejt, bizonyára meg is van az oka rá. Tőlem nem sok jó telik ki az egyszer biztos.
- Majd időben meg tudod gyönyörűm… - Mosolyodok rá sokat sejtető pillantással, és simán meg tudom állapítani, hogy végig gázol gerincén a hideg. El is kapja tekintetét, és igyekszik az egyik sarkot kiszúrni magának. Csak nem megilletődött?
Nem kérdezem meg tőle, idáig már nem süllyedek le. Inkább derült arccal figyelem a szégyenkező pírt az arcán, aztán amikor megérkezünk a földszintre udvariasan engedem előre.
- Cuccod nincs? – Kérdezem meg kicsit pofátlanul, mire megáll két lépés között, és rám néz. Piros haja egy pillanatig arcába libben, hogy aztán újra szabaddá tegye furcsaszínű szemeit. Bár csak ne tenné…
- Kiraboltak… - ismétli meg a tetőn elhangzott szót, és egy kicsit el is szégyellem magam. Ebben a hangsúlyban benne volt a szemrehányás hogy nem figyelek eléggé arra amit mond. Ami igaz is…
- Rendben csak… - vakarom meg fejem miközben csak úgy semmiféle kommentár nélkül kisétálunk a kórházból. Senkinek sem tűnik fel, Racine pedig látszólagosan figyelmen kívül hagyja lopott óvatoskodó pillantásomat a kórház bejárata felé. El van foglalva a saját sérelmeinek kiküszöbölésével, amit pillanatok alatt okoztam neki, faragatlan kérdésemmel.
- Szerinted annak sok cucca van, akit kiraboltak? – Horkant fel kicsit hisztisen, én pedig csak úgy megrántom a vállam. Végül is … Ki tudja…?
- Azt se tudod hogy kiraboltak… - Vágok vissza kicsit morogva, mire csak felsóhajt.
- Hát, a zúzódásokat és a horzsolásokat biztosan nem magamnak csináltam csak úgy heccből…
- Fene tudja, szerintem nem vagy normális – na ez túl őszinte volt. Megint rám néz, ugyanazzal az ellenkező pillantással. Igen, meg kellett volna venni azt a jó lakótársi viszony alapjai című könyvet…
- És ha ilyen véleménnyel vagy rólam, akkor még is miért engeded, hogy nálad lakjak?
- Mert megígértem… - Mintha mi sem lenne természetesebb. De ő még sem érti. Megütközve mosolyog, mintha sajnálna… Felhúz a mimikájával…
- Mondtam, hogy felejtsük el…
- Racine. Nem kérem, hogy megértsd, de nem is fogom neked hosszan ecsetelni. Én a saját elveim szerint gondolkozom… - Hadarom, és megpróbálok nem a szemébe nézni. Nem akarom leoltani, bár most már tényleg nagy vágy kezd el nőni bennem, arra hogy finoman a falnak nyomjam, és szemtől szemben elbeszélgessek vele. És ahogyan magamat ismerem ez a fiú a beszólásaival ki fogja hozni belőlem az őrjöngő állatot. De nem én lennék, ha nem csinálnám végig…Vele… Elvégre ő csak egy 18 éves tinédzser, egy hónap pedig nem a világ…!

***

Az egész utunk hazafelé szótlanul telik. Látom rajta, hogy fárad, hogy megerőltető neki a menetelés főleg azok után, hogy tegnap még kórházban volt, de az istenért nem vallaná be hogy fáj valamilye. Csupán az arca rándulásából tudok arra következtetni, hogy valami nincs teljesen rendben… Szólnék is neki, hogyha kedve van, esetleg megállhatunk pár perc pihenésre (mi tagadás tényleg távol lakok, ha idegen szemmel nézzük), de tisztában vagyok vele hogy csak még nagyobb sebeket ejtenék az amúgy is törékeny szálakon lengedező büszkeségén, ezért inkább hagyom. Annyit teszek csupán hogy lassítok, és megpróbálom titkolt szórakozással figyelni ahogyan a saját gátjaival küszködik. Elvégre csak elverték, elég rendesen.

Nem értem miért kellett így kibaszni a kórházból, csak azért, mert egy árva fitying sincs nála, hogy fizesse a kezeléseit. Abban is erősen kételkedem, hogy egyáltalán rendesen megvizsgálták. De biztosan csak én találom furcsának.
Körülbelül még vagy húsz percet megyünk, aztán előre sietek, és megfogom a vállát.
- Itt vagyunk… - Morgom neki, mire csak kimerültem rám néz, és visszafojtottan felsóhajt.
„Racine…Szánalmasan hülye vagy…” – Megyek előre miközben előkaparom a kulcsom hogy be tudjunk jutni. Nem szeretek olyan emberrel egy szobában tartózkodni, aki nem hajlandó kijelenteni, hogy rohadt fáradt, ha egyszer az. De Racine pont ebbe a kategóriába tartozik. Mivel még kamasz, ezért makacs kötekedő, és gyakorta kibírhatatlan… Akármennyire is jól néz ki, a tulajdonságai… Istenem mi a fészkes francokon gondolkozom a rohadt életbe! Megállok egy pillanatra az utolsó előtti lépcsőfordulóban. Hála istennek a legfelsőbb szinten lakom, ezért ez még plusz izommunka, kedves kis vendégemnek, aki látszólag lemaradt, mert csak jóval 2 perc múlva hallom meg csoszogását, és lihegését, az alattam lévő emeleten.

- Racine minden rendben? – ráncolom össze homlokom, és bár kicsit mosolyogva kérdezem, kivételesen tényleg aggódok érte. Ő csak fel néz rám, és amint felfedezi mosolyom, ugyanolyan pofát felvéve bólint. Arc fényes verejtékben úszik, de szemei vadul, és harciasan csillognak. Úgy néz ki, mint egy haláltusát vívó legyőzhetetlennek hitt szépséges katona, aki amíg ki nem leheli élete párját, nem adja fel.
- Tökéletes… - hangja erőtlen, és tisztán hallatszik belőle mennyire kimerült.
- Esetleg ne segítsek?
- Semmi szükség rá…! – Igazán abbahagyhatná ezt az ellenkezést. Nem versenyzek vele, nem vívok semmilyen harcot egy ilyen kis hülyével. Erőt vesz magán, és tovább lépked, amíg lassan e nem ér. Ránézek, legszívesebben ráhúznék a fejére egy nagyot, de nem teszem. Helyette mintha nekem lenne nagy szükségem pihenésre, nekidőlök a korlátnak, és továbbra is csak őt nézem.

- Mi van? – értetlenkedik a vörös démon két levegővétel között, mire én csak felnevetek.
- Pihenek…
- Damien az isten bassza meg ne játssz velem! – Őrjöng egészen halkan, csak úgy hogy n halljam. Annyira még nem bátor hogy az egész ház ellen szembeszegüljön. Ez így rendben is van. Nem kell rögtön az első percben házavató partit rendezni, ami visításból áll.
- Majdnem kileheled a beled. Van két szemem, látom. – Vigyorgok rá „kedvesen”, mire csak még jobban felhúzza magát. Letörli homlokáról a verítéket, és fujtatni kezd. Mint egy kis bika…
- Te csak ne foglalkozz azzal, hogy mikor mit csinálok a belemmel. Nem vagy te orvos… - Megáll egy pillanatra a gúnyos hangon tett megjegyzés után, és elgondolkozik. – Tényleg…Mi is vagy te valójában?
- Fotográfus. – Jegyzem meg halkan. Lám, tényleg csak a nevemet olvasta el a névjegykártyán…
- Aha…- Elgondolkozva néz végig rajtam, mint aki más állást képzelt el nekem.
- Miért mit gondoltál, kőműves vagyok talán?
- Lehet, hogy a gondolkodásodhoz inkább az a munka illene jobban… - Indul meg tovább felfelé engem egyedül hagyva. Csak sötéten utána nézek, és emészthetetlen vágyat érzek arra, hogy a falhoz szorítsam és tisztázzam hogy ki az úr a háznál. Ezt elsütni azonban az első nap még túlságosan is nagy pofátlanság lenne, elvégre még nem is adtam neki esélyt, hogy megkísérelje otthon érezni magát. Elég lesz csak akkor elővenni… Lenyugodok, és úgy indulok meg utána. Hamar beérem, mivel hamarosan újra kifárad.
- többet kéne sportolnod vagy mi… - jegyzem meg epésen, miközben lehagyom.

- Kapd be a faszom…
- Ne mondj ilyeneket, a végén még beteljesül... – válaszomra gyanúsan felkapja a fejét. A lilás szemek ezúttal abszolúte nem szúrnak, sőt inkább rémülten figyel minden mozdulatomra. Oh, csak nem megijedt? Mi tagadás, tényleg érdekes mutatna az ágyban kikötözve, nyöszörögve, de ezúttal megkímélem magam az effajta vad élvezetekről. Ez a kölyök egy kis tacskó, bölcsödében lenne a helye, nem pedig mellettem. Én egy gonosz csúnya bácsi vagyok, aki a végén még csorbát ejt a kis filozofikus lelkén.
Racine mintha mi sem történt volna indul tovább, és én is folytatom a lakáshoz vezető utat. Pár perc múlva már az előszobában vesszük le a cipőt, és a vendégem óvatosan bedugja vöröskés fejét a konyhába.
- Barátnő? – Kérdezi halkan, én pedig megrántom a vállam. Én szóltam…
- Mondtam hogy nincs. – Akasztom fel a kabátot a fogasra, és a cipőket is elrendezem. Nem szeretek átesni rajtuk.
- Azt hittem nem mondtál igazat. - Vallja be kicsit esendően, de ez nem mentesíti.
- Semmi okom nincsen arra, hogy hazudjak neked… - Veszek ki egy cigit a kabátból még mielőtt végleg búcsút intenék neki, és már éppen rágyújtanék amikor újra találkozom a szemrehányó lila pillantással.
- Most meg mi a faszom bajod van? Van légelszívó a lakásban, semmit sem fogsz belőle érezni! – Mondom kicsit mérgesen. Na még csak ez kéne, hogy ne gyújtsak rá, amíg az uraság itt tanyázik nálam. Ha itt tartunk, akkor tényleg mehet is oda, ahonnan jött.
- Adj egy szálat nekem is… - Nem ezt a mondatot vártam. Arcomon az izmok megrándulnak, és a kezem is megáll félúton a cigaretta felé.
- Te ehhez még pisis vagy. – Szívok bele fellengzősen a cigarettába. Szóval nem veti meg a nikotinos élvezeteket, és az é
- Egy hónap múlva 18 leszek.
- Nem egészséges… - Hát ez jó. Ilyen hülye kifogást méghozzá tőlem, cigivel a számban…
- Akkor te mi a francért szívod?
- Mert én már menthetetlen vagyok. - Vigyorodok el, és kifújom a füstöt.
- Hány éves is vagy? 20-22? – Megint látom, hogy megy benne fel a pumpa. A feje kezdi a haja színét felvenni, és toporog.
- 23… De ehhez ennek semmi köze..
- Akkor meg adj egy szál cigit Damien… - Kezdi megint a szokásos kicsit erőszakos mégis kérlelő hangnemében. Én pedig nem is Damien lennék ha engednék neki.
- Azt se tudod szereted e.. – Újabb kifogás, ezúttal viszont hatásos. 3 percig gondolkozásra bírtam. Haladás…
- Kívánom… - Vallja be halkan Racine, és közelebb lép hozzám. Vöröses göndör fürtjein végig fut a nap fénye, kisfiúsan durcás arca pedig megtelik dacos pírral. Vágyakozóan a füstölgő rúd felé nyúl, én pedig hátrébb viszem a kezem.
- Frászt… El a kezekkel pisis…! – Figyelmeztetem de nem tántorít, a kezem után nyúl, miközben arra kényszerít hogy hátráljak. A végén persze a hátsóm a pultnak ütközik, ő pedig túlságosan is el van foglalva azzal hogy elszedje tőlem a füstölgő rudat, ezért egyenesen belém botlik. Hosszan egymásnak simulunk, ami rám ösztönzőleg hat, őt pedig nem érdekli. Lábujjhegyre emelkedik, és egy ügyes mozdulattal kisajátítja a félig elszívott cigarettaszálat. Diadalmasan az ajkaihoz emeli, és beleszippant. Én ilyen élvezettel nem tudok cigarettát szívni…
Szabad kezeim akaratlanul is Racine derekára tévednek, ám amint megérzi testén az érintésemet, tekintete megmerevedik, és rémülten húzódik tőlem el. Most már biztos. Fél tőlem. Méghozzá jogosan. Fél hogy letámadom, és hogy abban a pillanatban vége lenne. Csak nem szemet vetett rám a kis amnéziás tacskó?
Látszólag nem törődöm az előbbi jelenettel, magamban viszont eszelősen nagyot vigyorgok, és elégedett vagyok a kialakult helyzettel. Egy röpke pillanatra közel érezhettem a csinos ki csípőjét, a mellkasát, és továbbra is rám szegeződő lilás tekintete.
- Nem kérsz esetleg valami ebédfélét esetleg? – Ajánlom fel mint egy félreavanzsált gavallér, ő pedig mintha valami hercegnő lenne szégyenlősen lesüti a pillantását. Micsoda színjáték ez… A színpad pedig a konyha. Vicces…Baszott vicces…
- De… - Bólint aztán percekig tétovázva, én pedig úgy döntök hogy magam megyek a sorsom elébe, és megpróbálom irányítani.
- Akkor addig azt ajánlom vegyél egy zuhanyt, mert nem vagy eléggé étvágygerjesztő így csapzottan. – Hazugság 1. Igen is kívánatosan néz ki így tövig kimerülten. Valahogy úgy mutat mint aki műben volt egész éjszaka, és öt perce szabad. – És a szagod sem valami csábos te kis korházipatkány… - Egyáltalán nincs sem izzadtság, sem pedig kórházszaga, de ha nem eresztem meg ezeket a bókokat, esküszöm hogy rosszul leszek magamtól. Miért nézek többször is a csípőjére? Ennyire nem lehetek beindulva, amit művelek az már szánalmas. Egyszerűen fenomenális hogy máson se jár az eszem csak azon hogy vajon mit rejthet a nadrágja, és az a rikító sárgaszínű póló. Racine okosabb mint én, kicsit mérges pillantással viszonozza az előbbi hozzászólásomat, de látom hogy benne van a fürdőben.
- Adj egy törölközőt, légy szíves. – Kér meg, de egy csöppnyi kérést sem vélek felfedezni a kölyökhangban. Inkább vérig sértett. Gyorsan előkaparok valahonnan egy régen használt törölközőt, majd mint aki jól végezte dolgát, a kezébe nyomom, és a fürdőszoba felé mutatok. Nem köszön meg semmit, hanem már iszkol is befelé a zuhanyzó felé, én pedig leragadok a tarkója nézegetésénél, majd csak akkor veszem észre magam mikor már megered a zuhanyból a víz. Tanácstalanul megvakarom a fejem, és igyekszek olyan fejet vágni, mint aki mindennel a legutolsó pillanatig tisztában van. Végül is…Már előre éreztem hogy nem lesz jó ötlet a kis fószert ide hozni, de azt a franc gondolta hogy ez a kis patkány tud őrjítően szexi is lenni? Már pedig minél többet nézegetem, annál jobban fedi fel eddig „elrejtett” bájait.
Megszokott „gyorsassággal” közelítem meg a hűtőt egy gondolataimat elmosó sör reményében, közben pedig eltervezem hogy az ebéd az rántotta lesz. Mégpedig azért rántotta, mert annál egyszerűbb, laktatóbb, és gyorsabb kaja nincs is az egész világon, és mindenki szereti, Racine pedig ha itt akar maradni kénytelen lesz hozzászokni vagy pedig venni magának egy szakácskönyvet hogy kettőnkre főzzön. Bár a sör finom, és lehűt, a gondolataimat a 17 éves vörös irányában még sem sikerül eltüntetnie… Sajnos ide már valami keményebb kell. Vágyakozóan nézek a szekrény felé, ami tegnap még a Poklomat és a Mennyországomat jelentette, aztán megrázom magam. „Ezt most nem csinálhatod. Túlságosan is nagy a lebukásveszély…” – Teszem le a sört a konyhaasztalra, és benyúlok a tojástartóért a hűtőbe. Igyekszek normális férfi módjára viselkedni, de elég nehezen megy amikor egy dühöngő vad és perverz állat bújik meg bennem. Ennek palástolására két tojás kapásból szét is törik a kezemben, aminek eléggé trágár beszédstílusban adok hangot. A tojás nagy része a ruhámon köt ki, a kezem ragacsban úszik, az én fejem meg vöröslik a méregtől.
- A kurva rohadt élet baszná meg! – Vicsorgok a padló felé, majd megrázom a kezem, mintha ennyivel le tudnám szedni magamról ezt a mocskot. Ez nem lehet igaz! Ez a nap fergetegesen szarul sikerül…Először Racine agymenései, aztán meg ez…Kitudja mi jön még!?
Morogva, mindent szidva lemosom a kezemet, és egy újabb kísérletet teszek az ebéd megvalósításához... A zuhanyzó hangja viszont sötétebbnél sötétebb szavakat suttog a fülembe, aminek egyre nehezebben tudok ellenállni, ezért majdnem odaégetem a rendkívül egyszerűen elkészíthető rántottát. Ha már itt van, miért ne tesztelhetném? Szinte repülnek a percek, és csak akkor tűik fel hogy a zuhanyzó monoton búgása eltűnt a lakásból mikor egy vékony kar a sörömért nyúl, és rám cseppen pár langyos vízcsepp.
- El a kezekkel kölyök! – Nyúlnék én is a sör után, de Racine gyorsabb, már el is kobozza a kincset, aztán, mint aki otthon érzi magát felhuppan a konyha asztalra a rántottával teli tányérok mellé, és beleiszik, csak azért hogy utána diadalmas mosoly kíséretében lenyelje a kortyot. Valahogy még a szó is belém ragad, ahogyan végig nézek rajta. Még is kit engedtem be? Egy angyaltestű vörös bestiát?
Vörös vizes haja kicsit csapzottan szanaszét állva várja a reakciómat, könnyedén meg lehet róla állapítani, hogy tulajdonosa törölközővel jól felborzolta…Mit ne mondjak nem csak a haját, hanem a kedélyeimet is…
Ahogyan elgondolkozva a lilás tekintetével rám néz, egy röpke pillanatra Remiet juttatja eszembe majd elmosolyodom. Valahogy hasonlítanak az arcvonásai még is annyira elüt tőle. Racine tüzesebb és akaratosabb, eléri, amit akar egy pillanat alatt, még emlékektől megfosztva is. Vajon milyen lehet, amikor tudatában van a múltjának?
- Damien, mi van? – Zavarba hozom, azzal hogy pislogás nélkül őt figyelem. Leteszi a sört az asztalra, majd mélyet szippant a levegőbe. –Olyan égett szag van… - Jegyzi meg fintorogva, én pedig úgy érzem majdnem ott nyílik meg előttem a föld.
- A rántotta…! – Suttogom, és kapkodva rohanok a tűzhely felé. Ügyetlenségem persze bőven kitart, Racine gyorsasága viszont igazán figyelemre méltó. Csupán megemeli magát, végigcsusszan az asztalon, és már ott van a tűzhely mellett kezében a serpenyővel. Kicsit lenézően rám vigyorog, majd felém nyújtja a kezét.
- Adj egy fakanalat bénaság! – Komolyan megfordul a fejemben hogy a szájába a nyomom a kanalat. De nem teszem, csak vicsorogva a kezébe nyomom, Racine pedig tüstént meg is kezdi a rántotta megmenthető részének lekaparását. – Mondhattad volna hogy ennyire nem tudsz főzni. – Rivall rám morogva, mire én fennhangon válaszolnék is neki egy „mondhattad volna hogy ilyen döglesztően nézel ki félmeztelenül”, de ez valahogyan nem illene a csípős megjegyzéséhez, amivel inkább sértegetni akart mint udvarolni. Inkább hallgatok, és mint valami idióta térek vissza inkább a sörömhöz, közben pedig fél szemmel figyelem hogy mit csinál. Egyáltalán nem gondoltam arra hogy elcsábulok, most még is… Olyan kis nyergének nézett ki, még sem annyira vékony mint amennyire gondoltam. Pont tökéletes…
- Francba… - Mormogja az orra alatt, és vigyorogva figyelem ahogyan küszködik a kajával. Látszik, nagyon összpontosít, bizonyítani akar, hogy érdemes volt ő befogadnom, ám a két vékonyka kar nem siet a segítésére, ezért hosszú percek múlván a fél megégett adagot megmentve kicsit reményveszetten veti rám lila íriszét. – Szerintem rendeljünk pizzát… - Ez inkább hangzott megállapításnak mint egy javaslatnak, de mindenféle ellenkezés nélkül csak bólintok rá. Igaz a pizzás ötletet este akartam belökni, ám ezek után kénytelenek leszünk törzsvendégek lenni a legközelebbi pizzaszállítónál. Két szánakozó pillantást vetünk egymásra, majd Rac rászánja magát hogy leugorjon az eddigi ülőalkalmatosságáról és kecsesen elkezdjen flangálni a házban az egy szál törölközőjében.
- Ha akarod adhatok neked egy polót… - Jegyzem meg felé halkan, kicsit cinikus mosollyal. – Gondolom nem akarsz a nap további részében egy szál törölközőben tekeregni…
- Lehet nem lenne rossz ötlet…- Jegyzi meg kissé kaján mosollyal a szája szélén, majd eltűnik a hálószobámban. Ha nem tudnám hogy hány éves, és hogy nem tudja mit művel, utána mennék és kulcsra zárnám az ajtót úgy hogy ketten maradnánk a rohadt szobában…
De így csak annyit tehetek hogy felbontok még egy sört, és belül magamat bíztatva kitekintek az ablakon ahol hét ágra süt a nap.
„Lám lám Racine Massacre mégsem vagy az a visszafogott félős srác, akinek a kórházban megmutatkoztál…” – Beleiszok a folyékony nyugtatómba, és igen… Most már biztosan tudom hogy ez lesz életem egyik legérdekesebb hónapja! Trés trés…interessant

***

A délutánom komolyan úgy telt mintha egyedül lettem volna. Miután Racine készségesen elfogadott egy sötét színű pólót, úgy döntött megkímél engem az agyalásaitól, ezért miután megjött a pizza egy halk jó étvágyat után szinte nem is szóltunk egymáshoz. Kicsit beszédesebbnek hittem a srácot, de akárhányszor ránéztem úgy tűnt, mint aki mélységesen elkalandozik, és nem tűrné visszacsapás nélkül, ha megpiszkálnák éberálmában. Nekem pedig semmi kedvem nem volt vele összeveszni, tökéletesen el voltam a tévével, a fényképezőgép piszkálgatásával, és a tervezgetéssel hogy miként veszem rá a vörös démont a fotózásra. Elnézve őkelmét nem lesz egy könnyű küzdelem, ám miután betekintést rejtett teste értékeibe, nincs az a pénz, amiért lemondanék róla. Persze ő ezt nem teljesen így gondolja. Hála félreérthető megjegyezéseimnek, tartja a távolságot, de azt elengedhetetlennek tartja hogy néha egy egy pillantást felém ne vessen. Minden mozdulatomat szemmel tartja, közben pedig hallgat. Valahogyan nem így képzeltem ezt a közös életet.
Furcsa ez a srác. Nem olyan mint a többi vele egy korú fogura, akik totyakos nadrágba, deszkáznak a téren, vagy mint valami stréber guruk, életük nagy részét egy könyv fölött töltik. Különleges, nem tudnám hova sorolni.
- Mi bennem annyira furcsa hogy feszt engem bámulsz? – Integet a képembe, mikor már őt is zavarja a nézésem.
- Nem tudom. Különleges vagy…
- Ez most bók, vagy fikázás? –Húzza el a száját, szóval még ha meg is fordult volna a fejemben hogy kedvességből mondjam rögtön le is teszek róla.
- Annak veszed aminek akarod. – Válaszolok csöndesen, és leteszem a fényképezőgépet az asztalra. – Végül is úgy sem érdekel, nem igaz Rac? – Sandítok rá, Racine pedig válaszként eléggé elképedt arccal néz rám.
- Ne becézgess… - Jelenti ki pár perc múlva, de csak egy vállrántásra futja tőlem. Na végre hogy reagál valamire, és lehet ezzel idegesíteni.
- De mire kimondom a nevedet belefárad a nyelvem… - Hozom fel a saját eléggé használható érvemet, egy egomán mosollyal megfűszerezve.
- Gondolom másba kevésbé fárad bele… - Jelentőség teljesen körülnéz női arcot keresve a képeken, aztán kicsit meglepve realizálja hogy egy sincs a házban. Lassan végig néz a képeken majd megállapodik a tekintete az egyiken, amin egy fiatal fiú van. Remie… Hosszan szemlélgeti, mintha csak szóra akarná bírni az élettelen fotót, aztán felsóhajt.
- Helyes srác…
- Annak tűnik, igazából ritka kényes kis ribanc..
- Hogy tudod… - Ércesen kisfiús hangjára megrándulnak az izmaim.
„Nem is tudod mennyire…” – Mondanám, de inkább magamba fojtom a sokat mondó választ, ami után garantáltan nem akarna a továbbiakban egy házban lenni velem. Majd szépen rájön saját maga is. Úgy viccesebb. Bár a fürkésző sőt gyanakodó pillantása miatt, nem adok neki 3 napot, hogy rájöjjön hogy egy igazi homoszexuális diszkannal él együtt, aki csupán a kora és szelíd tudatlansága miatt nem környékezi meg komolyabban. Rendkívül túlimponált beszélgetésünket persze egy csengő zavarja meg… Igen a csengő, ami után végre eszembe jut hogy újabb nem kívánt vendég furakodik be az életembe, és előre örülök neki hogy ő csak pár percre marad.
- Nem is mondtad hogy vársz valakit… - Néz rám meglepve Racine, miközben felállok.
- Meglepetés. – Jegyzem meg mosolyogva, és az ajtó felé veszem az irányt. – Imádni fogod. – Na ezt talán nem kellett volna. Még csak nem is láthattam az arcát…
Myca első pillantásra semmit sem változott. Ugyanaz a megnyerő lágy, mégis egomán mosoly néz vissza rám, csak úgy, mint évekkel ezelőtt.
- Bonjour bátyus! – Int finoman kezeivel, majd mielőtt beengedném besasszézik a házba, és körülnéz. – Jó nagy luxuskéróra futotta neked…! Mégis hány szerencsétlent fűztél meg hogy vetkőzzön neked…? – Járja egy szempillantás alatt körbe a házat, aztán amikor észre veszi hogy nem vagyok egyedül hirtelen a levegőt is máshogyan kezdi venni.
- Bonjour neked is étanger! – Hangja jelentősen halkul, mikor találkozik az ibolyaszínű szemekkel. Racine csak mosolyog, majd miután látja hogy Myca nem szál le róla amíg nem köszön neki, komótosan feláll odasétál hozzá, és finoman a kezét nyújtja.
- Salut! – Megpróbál kedvességet erőltetni a hangjába, én azonban látom hogy pont annyira vágyott erre a kis vendégre mint én. Húgom viszont hozza a formáját mint mindig. Először halálosan úgy tűnik mintha kezet szándékozna rázni a vendégemmel, de az utolsó másodpercben irányt vált, és Rac egyik legérzékenyebb pontját markolja meg teljes erővel. A lilás pupillák többszörösükre tágulnak a meglepettségtől, belőlem pedig valami röhögésféle készül feltörni, amint felfogom hogy a kedves kis testvérem farkon ragadta Racinet.
- Jó nagy élősködő nem mondom…! – néz vissza rám, csillogó elismerő szemeivel, mire rögtön lefagy az arcomról a mosoly. Ezt nem kellett volna…
Racine hátraugrik, amint a büszkeségét újra szabadon engedik, és a levegőt kapkodva néz maga elé. Meglepte a dolog, ahogyan engem is, csupán a szoba egyedüli nőnemű tagjának arcán látszik csak azért döbbenet, mert nem érti miért akadtunk ki annyira. Aztán kénytelen vagyok erőt venni magamon, és megóvni attól Mycát, hogy Racine végleg magához térve nekiessen.
- Nem méltányolom a házamban a fogdosást… Ha nagyon szeretnél valamit Tőle, kint intézzétek el…- Vetem oda hűvösen, hogy Rac is megnyugodjon, bár az arcáról leolvasva ez csak még jobban hatott rá.
- Ez csak egy teszt volt…- Legyint kedves rokonom szokásos csevegő hanggal, majd elfoglalja a vörös démon eddigi helyét. Komolyan mondom már csak egy kis pattogatott kukorica kéne, hogy élvezzem a műsort. Racine csöndben vánszorog vissza a kanapéra, újabb kényelmes helyet keresve magának, lehetőleg minél távolabb támadójától. Nem szól semmit, de tisztán látszik rajta, mennyire zavarja a női nem képviselőjének elég irritáló jelenléte. Megjegyzem, jogosan érzi így. Én sem kedvelném azt a szukát, aki első találkozásunkkor rögtön méretet vesz rólam.
- Szóval… - Sétálok én is közelebb, majd nekidőlök a konyhapultnak, és végignézek rajtuk. – Myca ő Racine…Racine, Myca… - Újból egymásra néznek. Myca vigyorog, a vöröske pedig csak erőteljesen húzza a száját, és óvatosan int egyet. – Megtudhatnám akkor érkezésed pontos okát? – Térek gyorsan a tárgyra mivel én sem szeretném ha Myca sokáig zavarna minket. A végén még elüldözné a modellemet.
A nőies térdek a miniszoknyába megremegnek egy kicsit, majd egymáshoz dörzsölődve jelzik hogy gazdájuk előrehajolt.
- Apu nőt talált neked… - jelenti ki sokadjára, azt amit iszonyatosan nem akarok hallani. Bassza meg…
- Mondd meg neki hogy már nem aktuális… Impotens vagyok. –Vágom rá egyből, miközben mondandóm igazságát alátámasztva veszek elő egy cigarettát. Igazából a farkammal semmi probléma sincs, eddig tökéletesen jó szolgálatot tett. Legalábbis a többség azt nyilatkozta róla, szóval szerintem még nincs miért aggódnom.
- Damien ez most komoly… hamarosan fel akar keresni, hogy beszéljen veled az ügyről… - Myca megpróbálja komolyra venni a figurát, de tőlem egy fáradt fejvakarásra telik. Futólag a vöröstincses figurára nézek, aki némán, figyelmesen hallgatja a beszélgetésünket. Simán elküldhetném a francba hogy ne hallgasson minket, de most valahogy kellemes hogy itt van. Mit kellemes? Frászt kellemes…!
- És hozza a kis gorilla haverjait is mi? – Vonom le apám látogatásának híréből a következtetést.
- Nem tudom… - Honnan is tudhatnád?!
- És megint napokat fogok a kórházban tölteni belső vérzés miatt… - Sóhajtok fel már már elégedetten. Mindig ez van. Ha nem akarok valamit, vagy megveret a lakásomban a haverjaival, vagy pedig annyi drogot nyom belém hogy mozdulni sem tudok. Persze dörgésem sincs hogy ettől mi lesz jobb…de ő biztosan tudja.
- Költözz egy ideig máshova… - Javasolja Myca, én pedig mélyet szívok a cigarettába. Menekülni? Felesleges…Megtalál… Túl nagy hatalma van neki ahhoz hogy csak úgy elbújhassak előle…
- Nincs hova mennem… De ezt te is tudod… - Nyomom el a cigit az asztalon, mire Racine felszisszen. Bizonyára az enyhén füstölgő bútor fájdalmát akarta imitálni, ami most abszolúte nem érdekel. - Nem adtam meg olyan embernek a címemet, aki kapcsolatban állna vele…
- Kideríti… - Igen, ez az, amit biztosan tudok. Tapasztalat… Szinte már vártam hogy mikor bukkan fel itt is. Vicces kis életem van…Körülbelül félévente költözködök a város más-más pontjaira. Lassan kifogyok az ötletekből hova mehetnék. Másokat veszélybe sodorni meg nem akarok. Itt újra Racinera nézek, aki úgy tűnik pontosan, tudja miért nézek most rá.
- Veled maradok. – Vágja rá rögtön, és rögtön azt kell megállapítanom hogy önös érdekből.
- Fingod sincs, miben vagyok benne. – Mosolyodok el. Kicsit hamar csöppen bele ebbe a családi drámába. Nem így terveztem.
- Hát akkor most benne leszek egy ideig… - Vigyorodik el, és úgy néz fel rám a lila szempár, mintha valami hűséges öleb tulajdonában állnának. Nem! Semmi szükség arra, hogy egy vadidegen amnéziás srác belemásszon az én kis családi ügyeimbe, és tanácsokat osztogasson mikor saját magának is arra lenne szüksége!
- Felejtsd el… - Válaszolom gyorsan, majd gyorsan kitalálok elképedt arcának látványára valami mentőmondatot. – Keresek neked egy hotelt, és kifizetem neked azt az 1 hónapot nyugodj meg… Sőt ha kérsz még zsebpénzt is adok… - Myca erre a kijelentésemre méreten felüli szemeket növeszt, és megpróbálja a Racine és köztem lévő kapcsolatot megállapítani, aztán végül csöndben marad, és nem szól semmit. Jobb is ha most csöndben marad, egyszerre két emberrel nem bírok el. Inkább a maga csöndes szöszmötölésében figyeli ahogyan a vöröses fej egy pillanatig mintha gondolkozóba esne, majd dacosan meg is rázza a fejét, jelezve hogy nem tántorítja el a tény hogy egy hányatott sorsú seggfej fogadta be az otthonába akit bármelyik pillanatban agyonverhetnek. Felelőtlen egy gondolkodás, mit ne mondjak…!
- Racine neked ehhez semmi közöd…
- De hozzád már van… ! - Vág vissza, és most én lepődök meg. Mintha olyan kurva sokat tudnánk egymásról.. Alig 2 napja találkoztunk. Kicsit könnyelműen dobálózik ezekkel a kifejezésekkel.
- Könnyen elfelejted… Mint ahogyan a többi emlékedet is… - Ezzel a kijelentésemmel viszont nagyon messzire megyek. Rac először válaszolni akar, aztán mikor felfogja hogy mit mondtam az előbb inkább becsukja ívesen telt száját, és lesüti szemeit a földre. A kölcsön kapott póló nyaka engedelmesen megnyúlva enged belátást hófehér meztelen mellkasára. Megharapja a szája szélét, és tétovázik. Szinte látom a szavakat a fejében, hogy mennyi mindent mondana nekem, még is visszafogja magát. Miért?
- Ez nem volt egy kellemes megjegyzés, Tőled… - Áll fel egy röpke pillanat múlva, és mint aki rögtön feladná a köztünk dúló harcot bemenekül a mosdóba. Igen menekül… Vékony talpaival apró puffanások kíséretében halad végig a házon majd eltűnik a mellékhelyiségben. Nem titkolom hogy végig őt figyelem azonban Racine megkímél a konok, és sértődött tekintetétől. Rám se hederít mikor végleg lelép a színről.
- Ez most mi volt? – Néz rám húgom kicsit értetlen képpel. Naná, ő nem tud semmiről, tehát a bántó kijelentésem súlyát sem képes felmérni. Lehet jobb is.
- Kamasz hiszti… - Rántom meg a vállam, mintha tényleg ennyi lenne az egész. Igazából tudom, hogy Racine most jogosan kullogott el, és hogy térden csúszva kéne a bocsánatáért esedeznem, amiért ilyen keményen utasítottam vissza jó szándékát, de meg se mozdulok. Pedig komolyan felvillan bennem az az apró kis szikra hogy utána kéne mennem. De nem, állok és Mycát nézem még akkor is, amikor Racine feltűnően kikullog a mosdóból és kicsit hüppögve eltűnik a hálószobában. Ez viszont már több mint szánalmas. Férfiból van vagy mi a franc? Még is miért kell ekkora jelenetet rendezni, egy rohadt ki mondatért, ami mellesleg igaz is. És éppen azért mert igaz rendkívül fájó lehet neki.
- Ezt most kicsit elbasztam… - Ülök le testvérem mellé és a homlokomat a tenyerembe temetem.
- Hát ha az utóhatást nézem, akkor eléggé.. – Jegyzi meg csöndben. – Még is, ki ez a srác?
- A fotóstúdió előtt ájult a karjaimba, még tegnap éjszaka… - Válaszolok hosszú percek múlva, mikor értelmes gondolatok kezdenek feléledezni a fejemben.
- Mi?
- Bevittem a kórházba, de nem voltak hajlandó bent tartani. Árva, és nem lökhetik ki az utcára 1 hónapig, amíg be nem tölti hivatalosan a 18-at…Ezért rámsózták…Én pedig itt pátyolgatom…Kevés sikerrel…- Lemondóan nézek a hálószoba felé, mire Myca halkan felnevet.
- Az óvóbácsi imázs egyáltalán nem vall rád Damien…Csak nem megkomolyodsz?
- Felejtsd el, amit mondtam… - Sóhajtok fel miután megállapítom hogy Myca pont olyan mint én. Tele van arrogáns megállapításokkal. A nőies arc visszakomolyodik, és kicsit aggódva néz rám a nagy barna szemeivel. Ha nem lenne a testvérem, és biszexuális lennék, komolyan rámásznék. Igazán szép, fiatal, és kívánatos lány. Csak ugye az a fránya közös vér, meg a nemi identitás… Je suis desolé… Nem is értem hogy Racine miért nem nézett végig rajta komolyabban. Szinte észre sem vette… Ez felháborító!
A Mycával történő beszélgetés nem hozott sok újat. Azon kívül, hogy végtelenszer elismételte testvéri szeretetből hogy mennyire félt, és hogy sikerült elfogyasztanom két doboz cigarettát, nem igazán történt semmi. Voltaképpen, ha fogalmazhatok őszintén egyáltalán nem is figyeltem arra, hogy kedves húgom mit mond éppen. A gondolataimban furcsa mód egyetlen egy ember járt, aki nem messze tőlem sértetten feküdt az ágyamban. Nem értem miért mardossa a lelkem ennyire ez a valami, és miért kényszerít arra hogy menjek be hozzá üljek az ágy szélére, és kérjek halkan bocsánatot. Ellent mondok magamnak, és meg se moccanok. Még akkor sem mikor a szépen ívelt nőies test feláll, és indulni készül. Csak ülök a heverőn, és nézek magam elé, közben pedig a harmadik doboz cigibe kezdek bele. Kurva hamar meg fogok dögleni…
- Szóval ezzel csak azt akartam mondani hogy… Vigyázz magadra te seggfej…mert a testvérem vagy…- Fejezi be a hosszú monológot Myca, én pedig megpróbálok olyan hitelesen tettetet hálával ránézni amennyire csak lehet. Ha most valaki azt kérné, hogy mondjam el mit mondott nekem az elmúlt órákban, gyönyörűen csődöt mondanék. Kicsit örülök is, amikor kilibben a házból, és búcsúzóul homlokon csókol. Csókol? Csak súrolják ajkai a homlokomat, én pedig csak megpaskolom a vállát, mormogok valami köszönöm félét, aztán kérdés nélkül bezárom az ajtót, azért hogy nekidőlhessek.
Néma csönd… Végre. Néma csönd… Csönd… Fájó csönd… Várom, hogy Racine kijöjjön a szobából, és hisztizni kezdjen, de nem történik semmi. A járólapra hozzátapadt zoknim teljesen átfázik, mire elhatározom hogy nem megyek be hozzá. Elbizonytalanodok, és kicsit türelmetlenkedve kapkodom össze a kiivott sörös dobozokat, hogy eltüntessek minden nyomot, ami esetlegesen megkérdőjelezhetné józanságomat. Egyszerűen nem tudom mi ütött belém… Minden ötödik percben a háló felé pillantok, ahonnan veszélyes csöndesség árad. Kellemetlenül érzem magam.
„Biztos csak szokatlan hogy nem egyedül laksz itt…” – Kezdek el beszélgetni magammal addig a pillanatig amíg le nem esik hogy Racine is valószínűleg így vívódik magával. Hát ez szép. Rázni kezdem a fejem, mint egy fél őrült, és a cigimért nyúlok. Ez így nem mehet tovább. Még alig van itt, és már felforgatta az életem. Nem! Én forgattam fel az életemet, miatta…
És igen… Én Damien Vouloir nyomorult életemben egyszer engedek a saját késztetésemnek, és lassan betántorgok abba a rohadt szobába! Büszkeségem az van, ellenkezik, és visít, miközben saját gondolataim is lealacsonyító szitkokat szórnak a fejemre, egészen addig a pillanatig, amíg rá nem pillantok az ágyamra. Tökéletesen fedetlen kerekded formák villannak fel a szemem előtt, aminek a következtében pár pillanatra megilletődve kapom el a tekintetem. Meg bírnék esküdni rá, hogy nőnek nincs ilyen csinos gömbölyded feneke, mint ennek az alvó vörös tündérnek, aki most védtelenül sértődött arccal szunyókál a paplanokkal elfedett bűnhárememben. Mással üvölteni kezdenék, hogy mi a francot keres itt az ágyamban, ez azonban kellemes meglepetésként ér. Gondolkozás nélkül visszaosonok a szobába a gépemért, majd kicsit perverzül vigyorogva lopakodok újra a szobába. Letérdelek a félhomályban, bekapcsolom a gépet, és továbbra is fülig érő vigyorral fényképezni kezdek. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megkezdi a modellszakmáját, de végül is kellemes meglepetés… A gyönyörű ívelt derékra téved pillantásom a lencse mögül. Nem is kell ide Remie! Rac százszor, sőt ezerszer gyönyörűbb alakkal és testtel rendelkezik, mint bárki más ezen a földön. Emellett a személyisége is sziporkázó…
- Te meg mi a csökevényes vén lófaszt csinálsz!? – Hirtelen egy tenyér indul el a gép felé, és ha nem ugrok arrébb, valószínűleg az imént magamban felemlegetett sziporkázó személyiség tulajdonában álló kezek martalékává válik. Hátam a falnak ütközik, és amivel rögtön szembe találkozok, az két megütköző, mérges, lilásan szikrázó pillantás. Racine szája szinte remeg a méregtől, és az indulattól, szinte percek kérdése hogy ne kerüljön mellém és ne pofozzon fel.
- Fotós vagyok. – Jelentem ki mintha ezzel bármire is magyarázatot adnék. Felhúzza a szemöldökét, és fújtatni kezd.
- ÉS???? Ezzel a magyarázattal akarod kiszúrni a szemem vagy mi!? – Kérdez hergelten. Milyen okos fiú. Mielőtt megölne, megkérdezi miért tettem. Nekem nem lenne ennyi hidegvérem…
- És szeretem a szépet… - Újra lekapom, mire megugrik a vaku fényétől, majd dühösen felvisít.
- Damien hagyd abba a kurva életbe is! Meztelen vagyok…! – Ezt magam is észrevettem… Mit gondolsz drága Racine miért készítek rólad halomszámra képeket?
- Na ne mondd… - Nevetek fel, és újra kattintgatni kezdek, ezúttal figyelmen kívül hagyva mindenféle fényképezéssel kapcsolatos szabályszerűséget. Igazából ez már csak az idegesítésére megy, amit könnyedén el is érek.
- Bazd meg ha nem hagyod abba, kilököm azt a szart a francba…! – Dühöng tovább ugyanakkor semmit sem tesz. Voltaképpen csak annyit hogy takarni próbálja magát, ám túl sok gyönyörű pontja van a testén, ahhoz hogy mindet elrejtse. Vöröses tincsei ide oda libbennek, ahogyan megpróbálja a lepedőt maga köré csavarni hogy aztán amikor elég stabilnak érzi a teste körül húzódó extrém ruhadarabot rám vesse magát. A gépem kicsúszik a kezemből, és az utolsó mozdulatommal még sikerül elérnem azt, hogy ne essen rá. A gép sértetlenül esik a lábam mellé, Racine pedig egyenesen a karjaimba köt ki. Megáll egy röpke pillanatra, ami elég ahhoz hogy mélyet szippantsak fürjei közül, ez pedig újabb löketet ad ahhoz hogy már már kihívó módon kekeckedjek vele.
- Micsoda kedves meglepetés… - Mormogom az orrom alatt, miközben félresimítom a haját az arcából. – Házhoz jössz?
- Menj a francba…! – Megpróbál kiszabadulni, de karjaim erősen és követelőzően bezárják őt. Elvégre ő repült ide… Nehogy ilyen gyorsan távozzon már! Élvezzük még kicsit egymás közelségét…
- Ott vagyok… Veled a karjaimban… - Mosolyogok magabiztosan továbbra is, Rac pedig majdnem idegrohamot kap. Ide-oda furakodik, már harapni is próbál, de nem jut semmire. Csak fárad… egészen addig próbálkozik, amíg a végén pihegve hajtja a vállamra a fejét, jelezve hogy pár percig megadja magát.
- Miért bántasz? – Kérdezi meg kicsit lihegve a szokásosnál magasabb hangon. Megrántom a vállam majd fojtott hangon válaszolok.
- Sajnálom… - Bököm ki az evidens kifejezést, amit nem gondolok komolyan. Élvezem…
- Frászt sajnálod… - Vág vissza, két levegővétel között. – Nem is ismersz, azt se tudod, hogy milyen gondjaim vannak, nem is érdekellek…csak szórakozol velem mi!? - Az utolsó heves kijelentésre rá kell hogy nézzek.
Nos lássuk…Ha ennyire nem érdeklődnék irántad, akkor nem szopatnálak már most agyba főbe…Kettő…Nem lennél itt a karjaimban… Három…
- Gyönyörű vagy… - Fut ki a számon a megállapítás ezúttal hangosan, amint végignézek a kósza vörös fürtökön. Racine válaszra nyitná száját, de beleragad a szó. Csak néz… Néz… Néz…És nem mond semmit. Megbabonáz a pillantása, ahogyan rémülten menedéket keresve pislog rám, mint aki nem értette mit mondtam az előbb. Érzem, hogy nem tudom megállni, hogy az arcom ne közeledjen felé. Már majdnem elérem az ajkait, mikor egy iszonyatosan nagy pofon csattan az arcomon. A fájdalomtól felszisszenek, szorításom pedig lazul, egészen annyira hogy áldozatom könnyedén kiugrik onnan, nem figyelve arra, hogy a lepedő az ölemben maradt.
- Bazdmeg, Damien… Te homokos vagy!? – Kiállt fel felháborodottan, miközben az arcom dörzsölöm. Ez kicsit túl nagyra sikeredett a szándékaimhoz képest. Megáll előttem, percekig csak bámul rám, majd úgy huppan vissza az ágyra, mintha csak magától értetődő lenne. Nem vígasztal most az sem hogy immáron tökéletesen meztelenül.
Ez fájt… milyen kis erős tud lenni ha akar… Rohadtul fáj… Ég az arcom…
Legszívesebben az ágynak nyomnám, és kegyetlenül édes fájdalmat okoznék neki, ám megbotránkozó ibolyás tekintete láttán remegni kezd a szám sarka. Megleptem volna? Ennyire nem követhetőek a tények, ahogyan játszok vele? Ahogyan a lakásom kinéz? Nem sosem titkoltam, hogy meleg vagyok, és tényleg azon csodálkozom, hogy nem vette még észre. Márpedig az arcára van írva, hogy nem tűnt fel neki…A kérdésre akaratlanul is egy mélyről felsejlő kacagással válaszolok, miközben feltápászkodok az addigi helyemről. Újra birtokba veszem a gépet, és megindulok felé. A vöröses hajszálakkal keretezett gyönyörű arc még a félhomályban is tökéletes sápadtságot mutat, de tisztán kiolvasom a tekintetéből, hogy büszkeségéért foggal, körömmel küzdeni fog, ha úgy adja a lépés… Félúton felé irányt változtatok, és kikotródok a hálóból…A saját hálószobámból… Nem szól utánam, nem von tovább kérdőre, hagyja hogy kiüljek a kanapéra, és ott rendezkedjek be éjszakára. Tudom én hogy megy ez… De azért kicsit furcsa érzés hogy nem én dobok ki valakit a hálómból, hanem engem dobnak ki…
Miközben magányosan leülök a kanapéra, és belövöm a tévét, elégedettség szele fut át rajtam. Az a parányi megilletődöttség Racine tekintetében elég bizonyítékot ad arra hogy tovább próbálkozhatok… Szinte már érzem hogy sikerrel fogok járni. Pár pillanatra mintha lelkiismeret furdalásom támadna, hogy még is csak egy 17-18 éves fiúcskát környékezek elég keményen. De…Je m’en fous… elhagyták… Magára maradt… Megtaláltam. Vagyis, jobban mondva Ő talált meg engem… Innentől pedig amíg az én házamban tartózkodik az Enyém… És teljesen az enyém is lesz…
„Még ha jó sok pofont is kell elviselnem ezért…” – Húzom végig tenyerem az égő arc felemen.