Victoria* adatai

- Lidércek!? - nyögte Gordon. - Az nem lehet, nem szabadulhattak ki!
- Dehogynem! - bólintott a fiatalabb Zanconi. - Sokan megsérültek, vérfürdő van odakint! Az igazgató, Geleder, elrendelte a csapatok indítását. Nektek is indulni kell.
Lidércek… July rettegve hallgatta a szót, mióta csak tanult róluk. A lidérceket évszázadok óta a pokol ketreceiben tartják fogva, nem szabadulhatnak ki maguktól, minden bizonnyal vagy az őket záró erőtér gyengült, esetleg szűnt meg, vagy valaki...

- Már régen meg akartam kérdezni. - szólt Alex, miközben utat engedett az egyik kuktának. - Neked milyen képességeid vannak?
- Tulajdonképpen nem tudom, nem minddel találkoztam. - szagolt bele Juliet a mellettük lévő edénybe, amiben íncsiklandó paradicsommártás gőzölgött.
- Nem minddel találkoztál??
- Úgy, ahogy mondom. Vannak furcsa tulajdonságaim. Néha akarva-akaratlanul csinálok ezt vagy azt, lebegek álmomban, vagy épp gyújtogatok, meg például teljesen véletlenül felrobbantottam...

July nem szerette az embereket. Világ életében megvetették, lassacskán nem tudta megemészteni magát a szeretet sem. Halvány sugarakat ugyan észrevett egy-egy mosolyban, vagy vállbaveregetésben ittléte során, de nem foglalkozott velük. Nem akart velük foglalkozni. Néhány ember érdemelte ki a szeretetét, néhánynak el is fogadta. De mióta szülei meghaltak, neki a szeretetről semmi tapasztalata nem maradt. Az utolsók, akiket szeretett, a szeme láttára haltak meg...

Feszülten az ajtónak tapasztották a fülüket, hallották, ahogy rengeteg cipő koppan odakint, kíváncsi zsivaj kerekedik, majd félig-meddig elhal.
- Most pedig elárulnád, miért kellett elrohannunk??? - tárta szét a karját Gordon. - Valaki berobbantotta mellettünk a ta…
- Én voltam.
Gordonnak torkán forrott a szó.
- Miért robbantottad fel a takarító szekrényt?!
- Nem volt direkt.
- De hát velem beszéltél!
- Igen, és jól fel is húztál! - tört ki July...

A kulcs, mintha egy láthatatlan zsinór húzná, megfordult a zárban, majd kipattant, és a feje fölött átröppenve egyenesen Maureen kezében landolt.
July megpördült.
- Engedj el! - követelte riadt hangon.
- Ne aggódj, kicsim, nem bántalak! - mosolygott Maureen. - Én is tudom, milyen vagy, te is tudod, milyen vagyok, miért akarnék ártani neked? Az egész életemet arra tettem fel, hogy segítsem az ilyen fiatalokat, akik a képességeik miatt számkivetettek lettek. Nem kell félned...

- Hajnalban kint maradok napkeltekor. - jelentettem ki. - Hamuvá fogok égni, meghalok végleg. Te vagy az utolsó, akitől el akartam köszönni. - lehajtottam a fejem. Nem érdekelt már, mit vág a fejemhez, mit vet a szememre, mit mond, nekem nem volt már mondanivalóm. Nem volt már miért, vagy kiért szólnom, nem láttam magam előtt az utat, az életet.
- Elköszönni? - hitetlenkedett Lívia. - Öngyilkos akarsz lenni? Azt nem teheted! Te… Te nem olyan vagy! Te… Te kitartasz mindig! Erős vagy,...

- Milyen volt vámpírnak lenni, Victoria? - nézett a szemembe mélyen.
- Olyan volt, mint…. - sóhajtottam, szememet lehunyva. - Olyan volt, mint egy rossz álom.
- Nem akartad elhagyni apáékat. Mégis megtetted. - hangja elmélyült, szeme változatlan maradt, de ő maga megváltozott. Megnőtt, megszépült, karcsúsodott, míg végül nem álltam szembe húszéves önmagammal.
- Nem volt szándékos! - védekeztem.
- Kudarcot vallottál… - folytatta zavartalanul, s szemében a rám oly...

Hirtelen felpillantottam, s ijedtemben felsikkantottam. Gabriel megindult és én máris a falhoz szorítva találtam magam.
- Most igazán nem is tudom, mit csináljak veled! - mormolta fagyos hangon, miközben szeme a szemembe nézett. - Vagy most helyben megöllek… vagy az asztalra ráncigállak. Szólj, ha tudsz jobbat! ...

Perceknek tűnt, míg mély magamba zuhanásom alatt szemléltem a visszaformálódott szobát, mégis hosszú, hosszú órák teltek el. Ketyegett az antik óra a kandalló párkányán, és számomra rohamosan ütötte el a tizenkettes számot minden egyes óra eltelte után. A tizedik kongatásnál Gabriel halkan mocorogni kezdett az éjfekete koporsóban… Hasonlatos. Éjfekete…Fekete, mint az éj…. Sötét, mint az éj… Sötét vagyok én is? Fekete, sötét és borús a lelkem, mint az éjszaka? Elvégre…az éjszaka gyermekeinek...

- Emlékszel a szüleidre???
- Igen. - hangjában megcsendült a mérhetetlen keserűség. - Tudod, szerencsétlen fiatalok voltak mindketten. Látom magam előtt az arcukat… és egy cseppet sem derít fel, hogy immár emlékszem rájuk. - gyorsan témát váltott. - És te mire emlékszel?
Vállat rántottam a kérdésre.
- Erre-arra. Az álmaim mutatják. De azt a húsz évet maradéktalanul még egyik álmom se hozta vissza…