Sztrájk adatai

Körülbelül egy órája eszembe jutott, hogy mielőtt nekiálltunk kivinni a srácokkal az ágyat, feltettem a teavizet. Ez még koradélután volt. Levágtam tehát egy gyors rohanást, megérkezésem a konyhába mátrixosra sikerült. Már nyúltam volna a tűzhelyen a tekerős vacakért, hogy elzárjam a gázt, mikor láttam, hogy már megtettem. Kinevettem magam, mert eszembe jutott, hogy mégis elzártam...

Emlékszem, mikor először mondta nekem ezt. Rémesen megsértődtem, önérzetem csorbája némaságra ösztönzött. Napokig, tán hetekig nem szóltam, testemet is elhagyva, némán követtem útjain, itthon sem mutatkozva meg. Mentem vele csendesen a kocsmákba, ám nem állítottam meg az utolsó korty előtt, hagytam, hogy az árkokban töltse éjszakáit...

Álmomban a száradó fű közt fekszem, hallom finom zizegését, ahogy a hűvös őszi szél fújja, látom vízhez hasonló hullámzását.

Álmomban látom a testemről felszáradó vízcseppeket, és látom apró hófelhővé rendeződni őket, majd semmivé válni a magas légben.

Álmomban hullok az alászálló hóval, táncolok a könnyed, díszes pelyhekkel...

Szinte semmit nem hallok a fa őrült ropogásán kívül. Kétségbeesetten nézek körbe, keresve valami kiutat, valami lehetőséget... Lehetőséget a gyors halálra. De nincs időm álmodozni, egyre inkább érzem a meleget. Először csak a levegő perzsel minden lélegzetvételkor, majd már szinte elviselhetetlen a forróság. Lenézek, bár nem akarom látni, ahogy ruhám lángrakap...

Kutyák csaholnak veszettül, a patkányok összehúzzák magukat a csatornákban. Csendben eltörnek a kristálypoharak a vitrinben, az ezüstkiskanál megfeketedik, a feszület körül kormos lesz a tapéta. A képek leesnek a falakról, az ablakok hirtelen kivágódnak, a tükrök megrepednek. Mégsem veszi senki észre a sötét fogatot...

Jó ég, mit keres ez a csitri előttem? Kölyök még, és máris ki mer állni az arénában, ráadásul ellenem?!
Sajnálom, hogy nem küzdhetek a saját kardommal. Az sokkal könnyebb, és rövidebb, mint ez. Ez egy férfikard, kétkezes. Én már csak tudom, hiszen kovácsműhelyben nőttem fel...

Fekete azóta az erdő,

Akkor éjjel fehér volt a hó,

Szikrázott minden felhő,

Velem vágtatott a ló...

Most egy hajszál szabadult el, és suhan a széllel. Hosszan nézek utána, aranyszín csillogó, könnyed szál. Mint egy pókháló egyetlen szála, hosszan, simán, gondtalanul viteti magát a széllel. Nem jut messzire. Egy fa fekete csontvázágain akad fel. A szél hiába tépi, húzza, hívja magához, a száraz ág csontkeze tartóztatja. Örök walzert kénytelen járni a tébolyult széllel, soha meg nem nyugvón, ám fénye nem törik...

Hiába erős hangom, alig pár sort tudtam végigénekelni. Hangom elhalkult, majd elcsuklott. Csalódottan ültem le a kemény priccsre. Ha bárki rámnézett volna, csupán egy megkeseredett, kiégett ember hajlott hátát, lehorgasztott fejét, gondtól csüggedt vállát látta volna csak. De senki nem nézett be a rácsokon, az énekhang is pillanatokon belül elhalt...

Oh, te áldott-átkos

fényes-kénes érzelem!

Miért tapodsz még mindig

porbancsúszó lelkemen? ...