Sztrájk beküldött történetei

Felvetik fejüket, úgy bégetnek a bárányfelhők a pitypangoktól vadsárga domború rét fölött. Színes gő...

Majd’ tizenhat év telt el a nyár óta, hogy gyerekként megismertük egymást és csaknem tíz esztendő utolsó találkozásunk óta. Kiskamasz volt akkor, én gyereklány. Az elsők között volt, akit megismertem az üdülőtelepen. Egyszer hozott nekem egy pici, féltenyérnyi mocsári teknőst amit aztán két hétig maradék felvágottal etettünk közösen amíg meg nem szökött. Sosem barátkoztunk össze – köszöntünk egymásnak, váltottunk egy-egy szót, mondatot, de semmi egyéb. Tulajdonképp el is felejtettem az...

Sziasztok, Béla vagyok, a mutáns vérvámpír, aki egy nukleáris tóban történő pancsikálás következtében nem denevérré, hanem vérevő, vad, zabolázhatatlan és vérszomjas vérverébbé képes átalakulni, jobb napjain pedig vérszurikátává. Egen. Ez utóbbi formám nagyon félelmetes, múltkor még a tükör is berepedt tőle...

- Mama, elmenjek magával? Ha keresztülsétálok a temetőn, hamar odahaza vagyok.
Bólintott. Elvettem szatyrát. Kis gereble volt benne kicsi ásóval, locsolókanna.
- Leltárazni teccik vagy csak megnézi, jól fekszik-e mindenki?
- Csak körülnézek. Neked szabad ezzel viccelned, úgy-e?
- Úgy...

Kérdi valaki a nyílméregbékától, hogy „Drágám, akarsz te jáspis, opál, rubin vagy smaragd, de mérgező, szép, de gyilkos lenni?” Mondja-e neki az anyja ebihal korában: „Kedvesem, úgy vigyázz, hogy ne szeress, mert veszélyes vagy!”? Választhat vajon a kis jószág? De bizonyosan azt mondaná: jó ez neki így. Hogy is ne volna jó? Ő így éli túl a létet, neki ez hasznára van. Tudja is róla mindenki: harsány, hát halálos...

Verseket olvasok. A méla nyáresti csend nehezen térdel mellemen, torkomat, szívemet néma melancholia szorítja és kedélyem hiányod – végső hiányod tudata – tartja lefogva. Szemem látja bár a betűket és sorokat, fülem hallja a rímeket, agyam mégsem fogja fel, mégsem érti, amit olvasok. Talán jobb lesz letenni a könyvet...

Már csak pár lépés volt hátra. Néhány méter. Kissé csalódott, mikor a tisztásra ért - persze gondolta, hogy a nő még nem lesz ott - és senki sem várta. Körülnézett, szemét nehezen szoktatva a sötéthez - noha legalább fél órája gyér a közvilágítás a közelében, még mindig nem lát semmit - kémlelte a fák és bokrok halvány sziluettjét...

Seholsepusztai lány vagyok, nem kifejezetten kívánatos, de a suliban mindenki meg akart dugni, meg a postán is, és a kocsmában is, ahol táncolok. Ugye, iskola után. Valaki gyorsétteremben süti a húspogácsát, valaki szórólapozik, én meg ketrectáncos vagyok, hát nem tökéletesen realisztikus? De persze még szűz vagyok. Az igazi nagy-nagy szerelmemmel akarom elveszteni az ifjúság világát jelképező, betonkemény, zsákvászonvastag szűzhártyámat. Hja. Hát nem romantikus?...

Egek, adjatok türelmet, adjatok bölcsességet, mely biztosít arról, hogy hallgatni művészet, hallgatni tudás és erő... Egek, adjatok türelmet, mielőtt késő lenne... Egek, adjatok toleranciát, adjatok képességet, mellyel megóvhatom a világot magamtól...

Persze a békának is megvan a maga reménye. Egyszer, ha valaki megcsókolja, akkor békakirálylánnyá válik, és nem hajítja el. És persze egyre nagyobbakat csalódik ő is, mikor akitől a varázscsókot remélte ember marad, ő pedig ismét a mocsár felé repül szép, íves röppályán...