Sztrájk beküldött történetei

Álmomban a száradó fű közt fekszem, hallom finom zizegését, ahogy a hűvös őszi szél fújja, látom vízhez hasonló hullámzását.

Álmomban látom a testemről felszáradó vízcseppeket, és látom apró hófelhővé rendeződni őket, majd semmivé válni a magas légben.

Álmomban hullok az alászálló hóval, táncolok a könnyed, díszes pelyhekkel...

Szinte semmit nem hallok a fa őrült ropogásán kívül. Kétségbeesetten nézek körbe, keresve valami kiutat, valami lehetőséget... Lehetőséget a gyors halálra. De nincs időm álmodozni, egyre inkább érzem a meleget. Először csak a levegő perzsel minden lélegzetvételkor, majd már szinte elviselhetetlen a forróság. Lenézek, bár nem akarom látni, ahogy ruhám lángrakap...

Kutyák csaholnak veszettül, a patkányok összehúzzák magukat a csatornákban. Csendben eltörnek a kristálypoharak a vitrinben, az ezüstkiskanál megfeketedik, a feszület körül kormos lesz a tapéta. A képek leesnek a falakról, az ablakok hirtelen kivágódnak, a tükrök megrepednek. Mégsem veszi senki észre a sötét fogatot...

Jó ég, mit keres ez a csitri előttem? Kölyök még, és máris ki mer állni az arénában, ráadásul ellenem?!
Sajnálom, hogy nem küzdhetek a saját kardommal. Az sokkal könnyebb, és rövidebb, mint ez. Ez egy férfikard, kétkezes. Én már csak tudom, hiszen kovácsműhelyben nőttem fel...

Most egy hajszál szabadult el, és suhan a széllel. Hosszan nézek utána, aranyszín csillogó, könnyed szál. Mint egy pókháló egyetlen szála, hosszan, simán, gondtalanul viteti magát a széllel. Nem jut messzire. Egy fa fekete csontvázágain akad fel. A szél hiába tépi, húzza, hívja magához, a száraz ág csontkeze tartóztatja. Örök walzert kénytelen járni a tébolyult széllel, soha meg nem nyugvón, ám fénye nem törik...

Hiába erős hangom, alig pár sort tudtam végigénekelni. Hangom elhalkult, majd elcsuklott. Csalódottan ültem le a kemény priccsre. Ha bárki rámnézett volna, csupán egy megkeseredett, kiégett ember hajlott hátát, lehorgasztott fejét, gondtól csüggedt vállát látta volna csak. De senki nem nézett be a rácsokon, az énekhang is pillanatokon belül elhalt...

Egyszer volt, hol nem volt, míg be nem vágták a zaciba, volt egyszer egy üveghegy. A kurtafarkú malacot addigra megsütötték az amazonok, mert mint a neve is mutatja, nem rendelkezett a nőket kielégítő méretekkel, és az óperenciás tenger is kiszáradt, miután a halak meghaltak a románok ciánszennyezésétől. Ennek ez üveghegynek a belsejében volt egy üvegváros, üvegváros közepén üvegpalota, üvegpalotában üvegkirály, testében aranyérrel...

Tudtok úszni? Ajánlatos, ugyanis az Óperenciás tengeren is túlra meggyünk. Nyugi, nem kell vízum, csak úszni kell. Aki útközben megfullad, az nem jöhet velünk az üvegvisszaváltóba, ahol szép kis summát fogunk összeszedni, miután elhordtuk az üveghegyet. De az nem is fontos, mert most mesélni fogok...

A Hold, mikor csillagokkal kisérve feljön az égre, mikor szabadon engedi a képzeletet, a kusza, varázsos világot, finoman felsóhajt. Fájdalmasan ringatja magát a tavon, mi ezer karátra szabdalja ezüst fényét, tékozlón szórva szerteszét. Boldogan mutatja sápatag arcát a kevesek felé. Azon kevesek felé, akik őt keresik, őt szeretik. Szelíd öröm...

A Világföldön forgószelek kerekednek, a felhők is táncra kélnek a végzet idején. Zúg a szél, ömlik az eső, mindent víz borít. Hullámzik, morajlik, dühöng, örvénylik. Gyilkol.

A hullámok Holdtündér szomorú arcát mossák. Lassan elveszik ő is, fakó arcáról finoman hullik a gyémántpor, majd a legnagyobb hullám elnyeli őt magát is...