Rozványi Dávid adatai

Leült a fotelba, elővette szivartárcáját (vajon hol vannak, akiktől kapta, hová sodorta őket az élet, akik még a nevüket is belegravíroztatták?), kiemelt belőle az utolsó szivart, szertartásosan megszagolta, majd szütyőjében gyufát keresett, hiszen a szivar túl nemes élvezet ahhoz, hogy gázról, vagy benzinről gyújtsák meg. A foszfor már átnedvesedett, nehezen gyulladt meg, végül mégiscsak fellobbant kékülve. A fadarabka lángján megtáncoltatta a dohány-rudacska végét, hátradőlt és behunyta...

Összetörjük emlékképeinket,
jelenünket…
Gondoltad volna, mennyi árnyalata van a feketének, vörösnek, aranynak és kéknek?
S új mozaikképeket rakunk össze belőlük…

- Az áldott életbe! – káromkodott a Sátán. A többi ördög félve húzta be a nyakát. A főnök ritkán szokta ennyire elveszíteni a fejét. – És a paráznaság?
Minden szem a nőstényördögre szegeződött.
- Meztelen női testbe bújva mellé feküdtem.
- És erre mit csinált?
- Betakart – sütötte le a szemét. – De aztán megjelentem neki, pár barátnőmmel és olyan csábtáncot lejtettünk, hogy még Pál apostol is elismerőleg csettintett volna. De nem. Letérdelt, imádkozott és hálát...

- Van még egy ügyem, aminek a végére kell járnom. Elszámolnivalóm van az Úristennel, és addig nem nyugszom, amíg meg nem vívtam ezt a háborút. Valaki egyszer azt mondta, hogy az Úristen és a gonosz között nincs közepesek útja, az ember nevét vagy a hamisak, vagy az igazak könyvébe írják be, vagy elfelejtik. Jöhet a Gomböntő. Nos, ha nincs közepesek útja, élni békében a világgal és az Úrral, akkor én most ellene mondok mind a kettőnek. Bosszút akarok állni, ki akarom élni azt a felhalmozódott...

– Nagyon kérlek, most tényleg hagyd abba. Hidd el, hogy szerettelek, ahogyan most is szeretlek, s ne kérd számon rajtam, hogy mi történt már talán több mint tíz éve. Most már minden szó végzetes lehet.
- Milyen érzés volt beléhatolnod? Mit tudott adni neked, amit belőlem ki sem néztél? Hogy a combjai a derekadra? Forró volt a bőre? Lucskos volt?
Ábrám évekig nem szólt, hallgatott, eltemetett magában mindent, most azonban nem bírta türtőztetni magát, s minden haraggal, ami felgyülemlett...

- Válaszolj! Jobban szeretted, mint engem, kevésbé, vagy ugyanúgy? – A férfi legszívesebben azt válaszolta volna, hogy nincs joga ilyet kérdezni, miközben érezte az asszony azt várja, hogy igent mondjon neki, hogy igen, őt jobban szereti, de képtelen volt ezt kiejteni a száján.
- Szerettem őt, s azt hiszem, ha nem halt volna meg, akkor ma is együtt élnénk. Talán nem olyan boldogan, mint ahogy veled, de jó lenne. – hiteltelen volt, ahogy mondta és ebben a pillanatban halálosan gyűlölte...

Tudta, hogy be kellene mennie, odabújni a nő mellé és szeretettel, nem szenvedéllyel, átölelnie. Minden újra a régi lenne, minden jó lenne. De olyan szépek voltak a csillagok, s bár csontig hatoló hideg volt, szép volt az éjszaka.
Vajon most mi lehet a Vénusz-barlangban? Mi lehet, most az Álomlánnyal? Jó lenne azt hinni, hogy éppen most ő is kinéz az ablakon a csillagos égre, s rá… nem, nem is rá, csak a múltjára gondol, amiben egy lenge álomképként ő is feltűnik. Vajon, ő megtalálta...

Glinda felnevetett: - Azt ne hidd, hogy ez csak egy óra! Jár még hozzá használati utasítás is.
Ez ám nem elektronikus elemes vagy mit tudom én milyen csodamasina. Ezt fel kell húznod, ha azt akarod, hogy járjon. Egy felhúzás, kicsivel több, mint egy nap. Nos tudd, meg, hogy miért adom neked:
ha egy nap mégiscsak kiderülne, hogy igazam volt, s nem igaz vagy igazi az a szerelem, amit most érzel, tudom, meg akarsz majd mindent semmisíteni magad körül, fel akarsz mindent gyújtani....

Karácsonykor Ábrámnak nem volt szíve holt fát díszíteni, inkább bement a városba s megvette a legszebb gyökeres fát. Kicsi volt, de élt, mint a remény. Nem raktak rá giccses üveg vagy műanyag díszeket, csak olyat, amit maguk készítettek az ünnepre. Nem sokkal később, amikor a hó már visszahúzódott, s a szél sem volt olyan kegyetlen, amilyen csak az Alföldön tud lenni a téli szél, Ábrám elültette a fát. Ott volt mellette a lány is, s ahogy végeztek a munkával (mert kegyetlenül kemény volt...

A tanya felé lépkedve egyfolytában ehhez csúszott vissza az agya: vállalja, vagy sem? Végén arra egyszerűsödött le a kérdés, hogy kit válasszon, melyik út helyes: az öregember, vagy az Álomlány által jelképezett. Mind a kettő tele volt valami csodálatos varázzsal, mind a kettő szeretettel fordult felé, de az egyik olyan volt, mint a nappal, a másik pedig az éjszaka. De hogyan lehet választani közöttük? Pedig kell, mert egyszerre ezen a két úton nem lehet haladni. Vagy a szeretet csendes,...