Tündér-ajándék
Az asszony szép volt, alig koptatta meg a futó idő, sőt, mintha a szerelem inkább visszafordította volna, s egyre megfiatalodott, állapította meg Ábrám. De ez csak egyszerű ténymegállapítás volt semmi több. Több mint barátság, kevesebb, mint szerelem, ami összekötötte őket.
Jó háromnegyed év előtt azzal búcsúzott el Glindától, hogy adjon hírt magáról, s ő ezt egy nyílt postai levelezőlapon meg is tette. Aztán meg is feledkezett róla, de érezte, tartozik neki annyival, hogy a meghívót a házasságkötésre személyesen adja át. Most ott ültek a kora tavaszi pengeéles napsütésben Csillagvár főterén egy kávézó teraszán, s mintha újra kamasz lenne, keresgélnie kellett a szavakat. Talán feleslegesen, mert Glinda mindentudóan mosolygott.
- Szeretem, s egyedüli vágyam, hogy boldoggá tegyem. Hálás vagyok Istennek, hogy újra kezdhetem. Másoknak egy élet is nehezen adatik meg, nekem ez a második. De ezt már nem fogom elrontani. Szeretném, ha eljönnél.
- Szereted?
- Igen. Szeretem a mosolyodat, szavamra, nincs párja a világon, olyan mindent-tudó, olyan, ami előtt meztelennek érzem magamat, de most mégis bánt, ahogy mosolyogsz, mikor azt kérdezted: szereted őt?
- Damnát, mert nekem örökre Damnát maradsz, csak azért kérdeztem, mert ismerlek. Láttalak, amikor éltél, láttalak, amikor meg akartál halni, s ezért kérdezem: biztos vagy benne, hogy szereted? Nem csak menekülni akarsz a hiábavalóság érzése elől?
- Miért kell mindig ilyen kérdéseket feltenned? Nincs jogod ilyeneket kérdezni.
- Van, mert szeretlek... – Erre Ábrám indulatosan felkapta a fejét:
- Hogy mered ezt mondani? Azt mondod, szeretsz, pedig évente, ha pár órát együtt töltünk, de kétségbe vonod, hogy szeretem azt a lányt, akinek mindenemet oda akarom adni? Milyen jogon mondod ezt?
- Szeretlek. Szeretlek annyira, hogy őszinte legyek hozzád, akkor is, ha fáj. Nem lennék se a feleséged, se a nővéred, de hidd el, ahogy lehet szeretni valakit, akivel csak néhány órát töltünk együtt évente, hidd el, szeretlek.
- Bocsáss meg. Indulatos voltam, nem tudom miért. Mégiscsak léteznek boszorkányok, ha ennyire ki tudtál hozni a sodromból.
- Nézd azt a furcsa alakú templomot, és ne vedd le róla a szemed, két percig. Nem szeretném, ha megölnél a pillantásoddal, márpedig olyat készülök neked mondani, ami biztos ezt váltaná ki belőled.
Azért voltál talán indulatos, mert tudod, hogy igazam van, s hazugság ez a szerelem. Még te sem mered annak nevezni. Nem tudom mi lesz belőle. Te sem. Lehet, hogy egy nap valóban szerelemmé érik, lehet, hogy tönkreteszed mindkettőtök életét. Nem tudom, mert nem vagyok boszorkány.
Ne szólj, csak nézd a templomot!
Ne válaszolj! Ha gondolod, visszaveheted a meghívót.
Letelt az idő, de Ábrám nagyon lassan fordult csak el a templomtól.
- Valóban furcsa alakú ez a templom, látszik, hogy eredetileg nem ennek szánták. Gyere el, kérlek. S kérlek, kívánj sok boldogságot.
- Legyetek nagyon boldogok, Damnát, ezt kívánom nektek. Hidd el, talán még senkinek sem kívántam ezt ilyen tiszta szívvel. Azért, amit mondtam, kérlek, bocsáss meg, azt hiszem már túlságosan is öregasszony vagyok, s néha akkor is kimondom, amit gondolok, ha nem kellene. De azért tudod, hogy szeretlek. És nagyon remélem, hogy tévedek, és kérlek, ne gondolj vele többet.
- Köszönöm. Meddig érsz még rá? – érezte, hogy vágyik az asszony társaságára, s egyszersmind feszélyezi az.
- Már lassan vissza kell mennem, ne félj. De előtte még szeretnék egy kis ajándékot adni neked. – S a férfi kezébe csúsztatott egy kis csomagot. Egy öreg óra volt benne.
- Köszönöm. Nagyon szép régi óra. De miért?
- Még az édesapámé volt. A bérmálására kapta. Nem túl értékes, nem voltak gazdagok. Most legyen a tied.
Ábrám legszívesebben megkérdezte volna, hogy miért neki adja, s miért nem valamelyik fiának, de eszében volt a hallgatólagos megállapodásuk, amin kapcsolatuk alapult, hogy soha nem kérdezik a másikat a családja felől.
- Nagyon köszönöm, ígérem, nagyon vigyázni fogok rá.
Annyira buta képet vágott, hogy Glinda felnevetett: - Azt ne hidd, hogy ez csak egy óra! Jár még hozzá használati utasítás is.
Ez ám nem elektronikus elemes vagy mit tudom én milyen csodamasina. Ezt fel kell húznod, ha azt akarod, hogy járjon. Egy felhúzás, kicsivel több, mint egy nap. Nos tudd, meg, hogy miért adom neked:
ha egy nap mégiscsak kiderülne, hogy igazam volt, s nem igaz vagy igazi az a szerelem, amit most érzel, tudom, meg akarsz majd mindent semmisíteni magad körül, fel akarsz mindent gyújtani. De azon a napon vedd elő az órát, húzd fel, s várd meg, amíg lejár. Ha még akkor is tart az indulatod, tedd azt, amit akarsz, tépd szét, égesd fel, amit csak akarsz, de a kedvemért várd meg azt az egy napot.
Ezt adom neked, kicsi Damnát. Ez az egy napot. Vigyázz rá, mert bár még sok nap lesz az életedben, de lehet, hogy az lesz a legértékesebb! Most pedig menj, vár az új életed!
Egy könnyű csókot lehelt Ábrám arcára és eltűnt a belvárosi forgatagban. A férfi még sokáig ült ott és nézegette az órát. De az estét a lánnyal akarta tölteni, s végül meg is feledkezett az ajándékról.
Éjfél is elmúlt, mikor végre hazakerült, s akkor érezte meg csak zsebében az óra súlyát. Csodálkozva vette a kezébe. Míves munka volt, nem távol keleti csoda, bár a betűk már elkoptak rajta, de le merte volna fogadni, hogy német gyártmány, talán még a birodalmi időkből.
- Jó helye lesz az emléktemetőben, – gondolta, s berakta az elzárt szobába, hisz tudni akarta, hogy nem lesz rá többé szüksége.
Esküvő
Nem tudta volna megmondani, hogy vajon gyorsan, vagy lassan peregtek a hónapok az esküvő napjáig. Nem terveztek nagy ünnepet: délelőtt a tanácsban túlestek a formaságokon, legalábbis így tervezték, azonban a falu népe és a sors másképpen akarta. Mivel jórészt már csak öregek éltek ott, a fiatalok vagy elköltöztek, vagy csak aludni jártak haza, ritka ünnep volt a házasság. Elindult a pletyka, nehéz volt megállítani, hogy házasság lesz újra, s ráadásul nem is helybéli, hanem valami városi gyüttment teszi le az esküt, még ha nem is a templomban, no de azért mégis. Vajon, ki lehet ez az alak, aki pont itt akar családot alapítani, ahonnan minden épeszű ember csak menekülni akar?
Nem volt szervezés, de amint kiléptek a tavaszi napsütésbe többtucatnyian állták őket körbe. Ábrám pillanatra megdöbbent, s nem tudta mire vélni, hogy csak látásbeli ismerősök jönnek hozzá gratulálni, hogy az öregasszonyok tál süteményeket hoznak nekik, hogy vadidegeneknek párásodik be a szemük, amikor sok boldogságot kívánnak nekik, a férfiak pedig borral kínálják. Nem értette, csak érezte, hogy itt végre valóban otthonra talált.
Talán a falusiak sem értették, miért tudnak ennyire örülni két ember esküvőjének, akik pár hónapja léptek először a falu határába, akik hetente csak néhányszor láthatók. Talán maguknak sem merték bevallani, hogy a reményt ünneplik. Hogy nincs halálos ítélet felettük, hogy nem hal ki a falu, nem csak a messziről jöttek üdülőtelepe lesznek, hanem élő közösség, ahol a világ régi rendje szerint a fiatalok házasodnak, gyermekeket szülnek, s itt öregednek meg, s az öreg gesztenyefák alatt térnek örök nyugovóra. Ezért volt az elmorzsolt és be nem vallott könnycsepp, a pohár bor és a sütemény.
Az ifjú pár délután fogadást tartott jobbnak mondható barátaiknak a tanyán. Ábrám megfeszítve dolgozott ezen a tavaszon, hogy a ház emberi arcát mutassa a vendégeknek, s a lány el tudja otthonaként fogadni. Szinte teljesen átalakult: új festés, tapéta, parkett, világítás, konyha: a pincétől a padlásig megújult. Igaz, eltűnt belőle az a titkos múlt-hangulat, ami az öregember idejében jellemezte, nem lakott már benne kígyó, sem a szív sem sejtett benne kincset elásva: az áramtakarékos égők fénye elűzte. Az öreg diófa alatt sem a kopottas szék várta az időt lassítani akarókat, hanem újmódi kovácsoltvasat imitáló kerti bútor. Minden új volt és otthonos, de szándékosan nem divatos. A vendégek is mind el voltak ragadtatva, hogy milyen stílszerűen újították fel a házat, ideálisan keverve a modernt és az ódont. Ábrám ilyenkor lesütötte szemét, mint aki meg nem érdemelt dicséretet kapott, hiszen ő csak a mester volt, a stílust, persze azért az ő bólintásával, de a mennyasszonya határozta meg. A lány az elmúlt hónapokban gyerekes örömmel vetette bele magát a lakberendezésbe, sokkal nagyobb figyelmet szentelve ennek, mint a házasságnak. Ábrám örült, hogy leendő párja ennyire ésszerűen gondolkodik – mégis, be nem vallva, kicsit hiányzott neki, hogy nem izgul jobban, nem várja, mint egy csodát az esküvő napját. Néha kell egy kis irracionális varázslat-várás az életben. Mintha csak egy üzletet készülne kötni, alaposan végiggondolva, hogy mit várhat, és mit adhat ebben a kapcsolatban.
Minden új volt a házban, kivéve az egyetlen, emlékekkel telezsúfolt szobát, ahová Ábrámon kívül senkinek sem volt bejárása. Az emléktemető.
Ábrám most nagyon tudott örülni annak, hogy már mind a ketten felnőttek, s nem a szokás-rokonságot kell meghívniuk, hanem csak igaz és kipróbált barátokat. Nem voltak sokan, talán tucatnyian ülték körül a terített asztalt, s nem kellett hangzatos, közhelyekkel telezsúfolt tósztokat hallgatniuk sem. Nem volt sokfogásos lakoma sem, csak éppen annyi étel, hogy adjon szájízt a kedves szónak, s csak annyi könnyű bor, hogy megoldja a nehezen mozduló nyelvet.
A könnyű ebéd után sétálni mentek a folyóhoz. Ahogy megmutatták nekik a partot, a lány szégyellős mosollyal bújt hozzá – csak ők tudták, miért, meg a homokos folyópart. – Szeretlek – suttogta Ábrám, talán csak magának, de a susogó hang eljutott a lány füléig, s olyan hálával és szerelemmel nézett rá, hogy a férfinak akkor is bele kellett volna szeretnie, ha azelőtt semmit sem érzett volna iránta. Nem volt ebben a pillantásban semmi szenvedély, „csak” harmónia és béke. Valami, amire egy életet lehet alapozni.
A séta után a lány süteménnyel kínálta a vendégeket, akik szerteszét ültek az öreg diófa árnyékába, míg férje a konyhában kávét főzött. Annyira lefoglalta ezen műszaki tevékenység, annyira nem akart semmire sem gondolni, ami az eddigi kávéfőzésekkel volt kapcsolatos, hogy meg sem fordult, amikor egy női árnyék, csak hátraszólt: - Mindjárt kész a kávé, kérlek, készítsd elő a poharakat!
De az árnyék nem az volt, akit várt: – Miért menekülsz előlem, Damnát? Előlem talán még tudsz, de magad és Isten elől, már nem. – Glinda volt.
- Nem… - akart, gyorsan válaszolni, de hirtelen összegabalyodtak a szavak. Nem tudta, hogyan tiltakozzon ez ellen az ostoba felvetés ellen, főképpen, mert lelke mélyén érezte, hogy a nőnek valóban igaza van: egész nap kerülte. Persze, miért kereste volna, ha egyszer múltkor is olyan ostobasággal jött, hogy nem is szereti igazán a lányt?
- Csak bocsánatot akartam kérni, rájöttem, hogy nagyon buta voltam. Nem lett volna szabad kimondanom, amit gondoltam. Hiszen te szereted, s akár igaz, akár nem, biztos igazabb, amit érzel, mint amit én gondolok. Talán sziruposan hangzik, de valahol igaz: a szeretet igazsága mindig felette áll az ész okoskodásának. Ha pedig mégis kiderülne, hogy az észnek volt igaza, akkor sem érdemes, a racionalitásért nem érdemes élni, inkább az illúziót érdemes választani. Mert ha mindig az észre hallgatnánk, akkor sohasem lehetnénk boldogok a földön, mert mindig tudatában kellene lennünk annak, hogy amit mi boldogságnak hívunk, az egyszer elmúlik. Ha az emberiség képes lenne arra, hogy az észérveket érvényesítse a párválasztásban, már régen kihalt volna. Bocs, talán nem volt jó poén, pont egy esküvőn…
- Szóval bevallod, hogy tévedtél.
- Ha akarod, igen.
- Akarom.
- Akkor bevallom. De félek, neked ez már nem elég, mert benned is ott van a kétely. Ezerszer visszavonhatom, hamuval szórhatom a fejem, de nem ér semmit, mert te nem vagy biztos magadban. Ha biztos lennél, nem törődnél az én véleményemmel.
- Ne kezd újra.
- Nem kezdem. Csak azt akarom mondani, hogy légy boldog – kicsit elmosolyodott – és ne feledd, hogy ha én tündér vagyok, akkor van még egy kívánságod. Még egyszer segíthetek rajtad. Csak szólj, ha úgy érzed, hogy magadtól nem tudsz elég nagy slamasztikába kerülni. – A férfi nem mert ránézni, csak a kávéfőzőt figyelte, mintha az élete múlna azon, hogy a megfelelő pillanatban kikapcsolja. Miért is nem jön az a vacak kávé? Rimánkodott magában, hogy induljon már el, hogy ne kelljen az asszonyra néznie, ne kelljen válaszolni, vagy gondolkoznia azon, amit a másik mond.
- Ne félj, megyek már. S talán igazad van. Jobb most abbahagyni. Nagy kincs volt nekem a barátságod. Nem akarom, hogy csak valami rosszul értelmezett szövetségesi hűségből találkozgass velem. Köszönöm, hogy a barátom voltál, és tényleg csak azt kívánom, hogy légy nagyon-nagyon boldog. – Meg sem várva a másik válaszát, kifordult a konyhából, s nekiindult a földnek, no nem hosszú időre csak egy kicsit, hogy majd visszajöjjön. Csak addig ne találkozzon senkivel, amíg meg nem küzd a könnyeivel.
Ábrám szégyellte magát, hogy nem tudott legalább egy köszönömöt, vagy valami szép búcsúszót mondani Glindának, de úgy érezte, ez minden erejét meghaladná.
Lassan elkezdett csöpögni a kávé.
Idők
Új idő kezdődött az életében azon a napon. Amikor elmentek a vendégek, megkezdődött végre házaséletük. Látta a lányon, hogy ahogy közeledik az este egyre idegesebb lesz, órákat készülődött a fürdőszobában, mielőtt még először együtt lettek volna – úgy. Mindketten féltek, bár egyiküknek sem ez volt az első alkalom. Damnát Vera halála óta leszokott a szexről, a lány pedig félt, hogy amit annyiszor osztogatott azokon a bizonyos egyéjszakás kalandokon, elég lesz-e annak az embernek, akire rá akarja bízni az életét, szerelmét.
Tudták ünnep lesz ez az első éjszaka, minden ügyetlenségével és esetlegességével együtt. Az óta a nap óta, mikor versenyt úsztak a folyóban, most először látták egymást ruhátlanul. Mécsest gyújtottak s perceken, talán órákon keresztül csak nézték egymást, szavak és gondolatok nélkül, csordultig telten szeretettel.
Aztán szép lassan, óvatosan értek egymáshoz, bizonytalan mozdulatokkal, mintha most fedeznének fel egy idegen égitestet. Tudták: most nem szabad tévedniük, ezt nem szabad elrontaniuk.
Ábrám érezte, hogy a lány mindent megtenne a kedvéért, nem önző módon viszonzást várva, ha csak azt nem, hogy örökké kitartson mellette. Tudta, bármit kérhetne, megkapná. „Szeret.” Ízlelgette magában a szót, mint valami új és különleges élményt. „Szeret és én is szeretem” – de ebben már érzett valami megbicsaklást. Lehet, hogy Glinda megint elültetett valamit a gondolatai között, valami kiirthatatlan gazt?
A lány már aludt mellette, ő még ébren feküdt és kinézett az ablakon. A csillagok. Valahogy így ragyogtak azon az éjszakán is, amikor az Álomlánnyal… Nem, ez az, amire nem szabad gondolnia. Az csak egy álom volt, egy kisiklás, olyan, amit gyökerestül ki kell tépnie az emlékezetéből… Ez a lány, most már asszony, aki itt alszik mellette, nem álom, hanem valóság.
Gyűlölte magát. Gyűlölte, mert amikor a lány csókolta, a lány ölelte, felrémlett előtte az a másik ölelés és csók. Az a másik lány semmit se tett volna meg a kedvéért, de mindent, amit a saját önző módján adott, élvezett – és ebben az önzésben valami csodálatos lobogás volt. Ez a lány mindent megtenne a kedvéért, viszonzást nem várva – de szinte biztos, hogy bármit is mutat kifele, nem élvezi. Igen, az szerelem volt, ez pedig szeretet. Az a lány boldoggá tette két órára, ez egy életre.
Mégis, bár a szívével és az eszével is tudja, hogy az az igazi boldogság, ami most kezdődik az életében, sírni tudott volna, amikor arra gondolt, hogy már soha senki sem fogja úgy ölelni és úgy csókolni, senki sem fog értelmetlen szerelmes szavakat a fülébe suttogni, mint azon az éjjelen. Nem, hiszen pont ma mondott nemet ezekre és igent az új életére.
Nem kapott levegőt, önkéntelenül is a cigarettához menekült. Egy pokrócot terített a vállára és kiült a ház elé és igyekezett semmire sem gondolni.
Az asszony hajnalban ébredt fel. Először még nem is tudatosult benne, hogy már nem egyedül kellene az ágyban feküdnie, pár percbe is beletelt, amíg keresni kezdte a férjét. Amikor rátalált, hátulról átölelte és csókolgatni kezdte az arcát, sós ízt érzett a szájában. Arra akart gondolni, mert rettegett attól, hogy mást jelent, hogy a férfi is csak boldogságában sír. Ahogy ő is.
Újra forgott az idő kereke. „Az évek múlnak, mint a percek…”. Egyre szebb lett a ház, Ábrám munkája jól sikerült, hónapról hónapra félre tudtak tenni egy kis pénzt, volt kocsijuk, s a lány is állást változtatott, s Csillagvár helyett Érsekibe járt nap, mint nap; nem azért, mintha szükségük lett volna a pénzre, vagy karriert akart volna építeni, csak egyszerűen, hasznosnak akarta magát addig is érezni, amíg gyermeket nem szül. Ábrám azonban nem tudta magát rászánni arra, hogy ő is bejárjon a városba. Igazi hegyi móc lett az alföldön: naponta négy órát dolgozott a számítógépen, e-mail-ben beküldte a munkáját, a maradék időben pedig a ház körül és a földön tevékenykedett. A föld volt az igazi hobbija: természetesen ráfizetés volt, de örömmel látta, hogy dilettáns művelése ellenére minden évben meghozta a termést, s a fák pedig nőttek, évről évre néhány araszt.
Első évben elmentek nyaralni, de hamar megunták. Egyszerűen visszavágyódtak a tanya nyugalmába, amit nem volt képes semmilyen gyönyörű panoráma sem pótolni. A száraz pusztai szél jobban tisztította a tüdőt, mint a hegyi levegő, s a folyó illata minden mediterraneumnál több volt nekik. Nevettek magukon, de tudták, hogy csak a az a száraz, tikkadt föld képes számukra boldogságot teremni.
Esténként egy pohár borral kiültek a ház elé, s néha olvastak, de legtöbbször csak némán nézték, hogy kúszik lefele az esti nap, miként váltja színét, hogyan birkózik meg a jegenyefák kontúrjaival. Ünnepnapokon Ábrám egy-egy szivart is megengedett magának, persze csak az olcsóbbikból.
Olyan volt az életük, mint egy mese. Mert bár igaz, hogy a boldog szó olyan ige, aminek nincs jelenideje, csak múltban vagy jövőben szokták értelmezni, mégis ők tudták, hogy boldogok, s nem csak visszanézve tűntek annak ezek az évek. Valódi mese volt az életük. A világ zaja, a város szennye, a régi élet zavaros hullámai messzire elkerülték őket. Igaz, mint egy valódi népmesében, az ő életüknek is egy híja volt csupán: a gyermek. Furcsa módon, ez Ábrámot jobban bántotta, mint a lányt. A férfi nem tudott szabadulni azoktól a meséktől, amiket az öregember mesélt neki, kimondatlanul is sejtetve, hogy ez a föld és ezek a falak átokkal vannak átitatva, hogy tulajdonosa ne tudjon gyermekeiben gyönyörködni, de rögtön le is szidta magát, hogy hogyan lehet ilyen babonás. Mert az ember sorsa nem függhet ilyen dolgoktól, mint az átok. Nem illenek ahhoz a racionális korhoz, amelyben élünk. Vagy mondjunk inkább posztracionálisat, hiszen minden szabály, amiben nevelkedett, már régen feledésre ítéltetett, hogy új és örök törvényeknek adják át a helyüket? Soha nem beszélt a feleségével (olyan furcsa volt magában így nevezni a lányt) a gyermekről, de néha látta, hogy naptárában a nő is aggodalmasan számolja a napokat, s születésnapján soha nem süt tortát. Az ünnepeken mindig így köszöntötték egymást: "jövőre hármasban..."- azonban ez a „hármas" valahogy sohasem akart elérkezni. De reménykedtek, még ha nem is nap mint nap erről, s minden másban teljes volt a boldogságuk.
Nem voltak egy éves házasok, amikor elültették a diófákat az úttól a házig, ahogy Ábrám eltervezte. Aztán elkezdett álmodozni: rakatnak egy nagy cserépkályhát is, aminek a tetején lehet szárítani a diót, mert az a legfinomabb tavalyi dió, amit fatüzelésű kályhán szárítottak ki, mert más az a szárazság, más zamatot terem. Aztán, majd lehet karácsonyi süteményt sütni belőle, lehet almával és lágy sajttal enni… Alig ismerte a nagymamáját, még kisfiú volt, amikor meghalt, de úgy gondolta, hogy majd őt érzi maga mellett, ha ehet abból a dióból. A lány, aki már asszony volt, nem nevetett rajta; talán édesanyjára gondolt, aki hosszú évekig élt felette, mégsem tudta megismerni életében anyaként, csak halálában.
Gyüttmentnek nehéz egy faluban gyökeret vernie, de néha úgy érezték nekik sikerült. Talán az egész a házasságukkal kezdődött, amit ott ünnepeltek meg, talán később, amikor ők lettek a falukör leghűségesebb látogatói, pedig ők nem akartak feltűnni. Csak egyszer, amikor Ábrám bement a faluba meglátott egy fényét vesztett, házi nyomtatóval készült plakátot az üzlet falán, hogy a falukör meghívott egy előadót a kultúrházba. Elmentek, érdekes volt, utána beszélgettek. Jól érezték magukat, hát legközelebb is elmentek. Aztán a beszélgetés az előadás végén hosszabb lett, majd harmadszor már az egyik ottani idősebb házaspár meghívta magához őket, míg végül, ki tudja, hogyan de már fél tucat családnál érezhették magukat otthon, és viszont.
Ábrám szabadidejében még egy honlapot is el kezdett írni, egy falu-blogot: minden héten feljegyezte, hogy mi történt ebben a kis közösségben. Ha éppen semmi: hát csinált néhány képet a határban is felrakta. Tudta, rajta kívül talán senki sem olvassa, még a kedvese sem (nem volt olyan bátor, hogy számlálót is elhelyezzen a lapon – viszont minden egyes kommentárnak nagyon tudott örülni). Persze, biztos, ami biztos, kicsit megváltoztatta nevét és ellágyítva, Avramnak jegyezte magát rajta.
Néha, amikor fáradt volt a munkához és egyedül volt otthon, nézegette a régi képeket, s arra gondolt, hogy aki semmit sem tud a falujáról, csak ezt a honlapot olvassa, arra fog gondolni, hogy jó lenne itt élni. Hogy ez egy olyan hely, ahol élnek és nem csak léteznek az emberek. Van múltja, jelene, s talán jövője is.
Igen, az ember mindig saját sorsán keresztül nézi a világot. Ha jó a sorsa, a világ is jól forog. Ha nem: megérett a pusztulásra a mindenség. Megtalálta az otthonát, így azt gondolta, hogy a világ is a nyugalom és a béke felé halad. Hogy a dolgok természetes rendje, hogy jól alakuljanak.
Néha Ábrám elgondolkodott a véletlenek furcsa játékán. Persze, csak ha elfogadjuk, hogy egyáltalán létezik olyan, hogy véletlen. Persze, lehetséges, hogy létezik véletlen, de csak epizódszereplő és a sors kerekekét csak átmenetileg képes kivetni vájatából… Véletlen volt, hogy az Álomlánnyal összetalálkozott – de az csak pár óra volt és nem vezetett semmire sem. Mert az, ami Verához kötötte, erősebb volt. Véletlen volt, hogy Varától nem tudott elbúcsúzni – de amikor összecsomagolt a lakásban, akkor lélekben mégis el tudott válni tőle. Hogy Vera meghalt – erre nem tudott véletlenként gondolni, túl elviselhetetlen lett volna az a lehetőség, hogy ez elkerülhető lett volna. Nos, itt volt egyszerűbb elfogadnia, hogy sic fata volunt.
De Mártával, furcsa módon nem tudta magában a feleségének nevezni, inkább a keresztnevével gondolt rá, vagy úgy, mint a folyóparti lány, mintha a véletlenek sorozata lett volna egész közös életük. Mi történt volna, ha nincs olyan kánikula, hogy minden ruhájuktól megszabadulva belevessék magukat a hullámok közé? Vagy ha aznap, amikor visszament a folyóhoz, nincs ott, vagy ott van, de nem találja meg?
Talán egy ilyen véletlen vezetett el ahhoz is, hogy Ábrám először érezzen valami olyasmit a felesége iránt, amit ha még nem is szerelemnek, de annak kezdetének lehetne nevezni. Ami, ha nem is több mint a szeretet, amit eddig is érzett iránta, hanem valami más, valami mindent áthatóbb.
Egyik nap, amikor leült a gépe elé, hogy a falunaplót frissítse, meglepetéssel látta, hogy valaki, egy Judit nevű lány kommentet írt hozzá. Természetesen, örömében, hogy valaki nézi a honlapot, azonnal válaszolt neki, mint első számú olvasójának, s ahogy szerencsés esetben lenni szokott, ezzel egy hosszú virtuális barátság kezdődött közöttük. Először csak e-mail-eket váltottak, majd Judit javaslatára csevegni is kezdtek a világhálón keresztül. Lassan a világ minden fontosabb kérdését végigbeszélték, többek között a lány honlapját is, amit kedvenc helyéről, a tiszafordulói partról készített.
Ábrám, amint megnézte a honlapot, tudta, hogy kedvelni fogja ezt a lányt. A fotók mindent elmondtak arról, ki is ő. A képek látszólag köznapiak, átlagosak voltak: a mikrovilág egy virág belsejében, a nagyvilág a folyóval, boldog ruhátlan emberek a folyó partján, a napfelkelte és búcsúja és a fény különböző játékai minden mennyiségben és fajtában. Valami olyan harmónia és életigenlés áradt ezekből a képekből, aminek Ábrám önkéntelenül is a hatása alá került. Valami, ami talán hiányzott Ábrám életéből.
Józan eszével tudta, hogy Tiszaforduló ugyanolyan hely lehet csak, mint a többi: víz, part, ártéri erdő, járhatatlan földút és így tovább… Mégis, kíváncsi volt arra az emberre, aki képes így látni – és valahol élt benne a gyermeki csodavárás, hogy hátha mégis, ha nem is létezik egy ilyen hely, de legalább képes lehet ő is így látni.
Hosszas egyeztetés, csevegés és telefonszámcsere után egy vasárnap reggelen nekiindultak a kedvesével kettesben a végtelen Alföldnek. Lassan fogytak a kilométerek és csend ülte meg a kocsit, hiszen mindkettőjüknek szokatlan volt, ami rájuk várt. Igaz, eddig se vittek magukkal fürdőruhát, ha a folyóra mentek – de mások előtt még nem meztelenkedtek. Judit, ahogy Tiszafordulón mindenki, naturista. Nem tudták előre, mit fognak érezni, nem lesznek-e zavarban, nem nézik-e ki őket a többiek.
Kicsit nehezen találták meg, hogy a faluból hol kell lekanyarodni a folyó felé (valószínűleg nem ők voltak az egyetlenek, mert Judit is azt írta nekik, hogy ha meglátják a benzinkutat, azonnal forduljanak vissza). Lépésben haladtak, mégis porzott mögöttük az út. A földek után az ártéri erdő következett, s mindegyik elágazásnál belestek, hátha már célhoz értek. Már lassan három kilométert is megtettek, gyalog talán egy óra lett volna, de kocsival sem sokkal kevesebb, mikor végre az egyik elágazásnál meglátták a tábor feliratát, keresztbe a bekötőúton: „Tiszakanyari naturista strand”. A kapuban leállították a kocsit, kivették a táskájukat és gyalog folytatták az utat. Mindkettejüknek torkukban dobogott a szívük, mintha valami életveszélyes kalandra készülődnének. A tábornak különös hangulatot kölcsönzött az ártéri erdő, mintha egy nagy zöld madár óvta volna őket szárnyaival.
Bár már délelőtt volt, még szinte minden üres volt. Az élet egyetlen jelenként, jobb fele, talán kétsátornyira, a nyomós kútnál egy asszony töltögette a zománcos kantáit. Ábrám kicsit zavarban volt, hogyan szólítson meg egy idegen, ráadásul meztelen nőt – de attól is félt, hogy idegenül bolyongjon a sátrak között, keresve Juditékat. Éppen eddig jutott a gondolataiban, amikor az asszony végezve az egyik kannával, kiegyenesedett és rájuk nézett:
- Sziasztok! Kerestek valakit?
- Igen… Szia. Juditékat.
- Ha vártok, amíg megtöltöm a másikat is, megmutatom, hol laknak.
Ábrám félve mert csak rá nézni: talán ötven lehetett, jó alkatú, teljesen bronzbarna – de furcsamód a legfeltűnőbb az arca volt. Olyan arc, amelyik akkor is nevet, ha néma. És ha nevet: Isten irgalmazzon a csöndnek! Szemei huncutul ugrándoztak, látszódott, hogy mellette senki sem lehet huzamosabb ideig rosszkedvű.
- No, készen vagyunk, gyertek. – rakta a kantákat a kézikocsijára. Ábrám segített neki húzni, kicsit félve, nehogy hozzáérjen a kezéhez.
Az út két oldalán mindenféle sátrak és lakókocsik, tetszetős kavalkádban. Csak pár métert tettek meg, de már úgy érezte, mintha régóta ismerné ezt a nőt, akit ruhában el sem tudna képzelni. Valami otthonosság áradt belőle.
Egy tűzrakóhelynél jobbra, a folyó felé mutatott: - Ott laknak, az öreg nyárfánál. Érezzétek jól magatokat! – és továbbment.
A megadott helyen csak Judit szüleit találták. Még alig voltak egy negyedórája a táborban, de már nem az volt furcsa, hogy a házigazdáik meztelenek, sokkal inkább, hogy ők még ruhában vannak. Szinte kényelmetlen. Bár valahol kicsit groteszk lehetett kívülről, hogy a klasszikus illemtan szerint átnyújtotta a virágot Judit édesanyjának, a felöltözött vendég a ruhátlan háziasszonynak.
- Judit bement a faluba, talán egy fél óra múlva jön majd. Addig itt maradtok, vagy lementek a vízhez? – Ábrám és Márta is egyre nehezebbnek érezte magán a ruhát, valahogy az már elfogadhatónak tűnt számukra, hogy mások előtt meztelenül mutatkozzanak – de az oda vezető lépésre, hogy mások előtt vetkőzzenek le, még képtelennek érezték magukat.
- Lemennénk, ha tudna… tudnál mutatni egy helyet ahol nincsenek annyian.
- Persze, gyertek velem, fent vannak még üres részek, úgyis úszni akartam egyet. – kiléptek a fák árnyas hűséből, lábukat szinte perzselte a parti homok, s pár percbe beletelt, amíg a szemük a három szín vakításához hozzászokott. Kék volt a folyó, fehérbe sárguló a parti föveny és zöld a tábort óvó erdő. Már voltak néhányan a parton; napoztak, fürödtek, játszottak. A leginkább meglepő az volt, hogy ezek az emberek nem csak úgy elvoltak egymás mellett, mint a normál strandon, hanem beszélgettek, s amikor elmentek mellettük, barátságosan köszöntötték őket, mintha mindannyian valamiféle testvériségnek a tagjai lennének. Testvériségnek, ahol a közösséget nem kiérdemelni kell, hanem vállalni. – Tudjátok, állítólag itt a tiszakanyarban süt a legtovább a nap az egész folyón, pont úgy kanyarodik. Nézzétek, itt ér véget a nudi rész, itt a fánál kezdődik a textiles. Ide már nem szoktunk kijárni, se ők, ez a senki földje, itt magatokban lehettek, ha akartok. Majd szólok a Juditnak, hogy itt vagytok. Sziasztok! – mondta, majd a vízbe lépett, s hagyta, hogy az ár lesodorja a lakókocsijukhoz.
Könnyebb volt megszabadulni a ruháiktól, mint gondolták volna, hiszen a legközelebbi emberek is vagy tízméternyire voltak, elég messze ahhoz, hogy ne kelljen előttük szégyenkezni, de elég közel ahhoz, hogy meztelenségükben ne érezzék magukat magányosan és kiszolgáltatottan. Először, amikor egy labda véletlenül feléjük repült, vagy valaki elúszott előttük, még önkéntelenül is eltakargatták magukat, összehúzódtak, de talán egy fél óra elteltével, már el is feledkeztek erről és csak élvezték a vizet, a napfényt és a szabadságot. Sőt, volt, hogy a kóbor labdákat visszadobták, így pár percre ők is részesei lettek a játéknak.
Mintha Ádám és Éva lettek volna a paradicsomban – pár métert kellett csak észak felé elsétálniuk és akármerre néztek, egyedül voltak. Pár métert délnek – és mintha régi barátok között lettek volna. Nem akartak arra gondolni, hogy másnap dolgozni kell és még órákat kell hazafelé autózniuk este.
- Sziasztok! – érkezett meg Judit. Fizikailag a szállásukról, de valóságban a virtuális térből az igaziba. Furcsa érzés volt az élő, hús-vér nőt beazonosítani az e-mail-ekkel és csetelésekkel. – Hogy tetszik?
- Csodálatos – csak ezzel az elcsépelt szóval tudta Ábrám kifejezni az érzéseit. – olyan, mint amilyennek elképzeltem. – ahogy mondtad: a béke és boldogság szigete.
- És nehéz volt az első alkalom nektek?
- Szokatlan, de azért hamar megszoktuk. Könnyű volt: mindenki barátságos, mintha már régóta ismernének minket. Mintha hazaérnénk. És szép.
- Szép? A tájra gondolsz?
- Arra is. De igazán az emberek. Ahogy vállalják magukat. Van ebben valami méltóság, ami megszépíti őket. Tudod, ahogy így fekszem a homokban és a lombokon keresztül nézem az eget, arra gondolok, hogy a mindennapi életben mennyi hazugság és alakoskodás van. Az egész életünket átjárja, akármennyire is törekszünk arra, hogy őszinték legyünk – már ha egyáltalán ezt akarjuk.
És ez a hazugság mindent tönkretesz lassanként. Barátságot, szerelmet, mindent… Vajon, ha mernénk őszinték lenni, ha mernénk vállalni magunkat, azt akik vagyunk és amit érzünk, akkor jobb lenne a világ, vagy még ez a kis látszatéletünk is összeomlana?
- Szerintem inkább élvezd, hogy itt lehetsz, hagyd a filozófiát. Majd, ha visszamész, akkor rághatod magad. Élvezd, hogy szabad vagy egy kicsit, itt nem szabad pesszimistának lenned.
- Igazad van Ilyenkor úgy érzem, hogy jó lenne örökre itt maradni. A gondok meg a világ majd ellesznek nélkülünk egy kicsit.
Órákon keresztül beszélgettek hármasban, majdnem ugyanarról, mint korábban kettesben a világhálón, de mégis más íze, más zamata volt a szónak itt a folyóparton, látván a másikat. – Lassan idő van, az anyu azt üzeni, hogy szívesen lát ebédre titeket, ha kedvetek van hozzá
A nők a folyót választották, s a folyóra bízva magukat leúsztak az öreg nyárfáig, Így Ábrámra maradt, hogy vállára csapva a törülközőket gyalogolva tegye meg az utat. Tanulva az eddigiekből, lábával a víz szélén lépdelve, nehogy megégesse a tűzforró homokkal, kerülgetve a vízben elnyúló vagy éppen labdázó alakokat és a várakat építgető, kagylókat gyűjtő gyerekeket. Mire leért, kiderült, hogy még nem jött el az étkezés ideje, Judit édesanyja ezzel fogadta őket:
- Még öt perc, ha van kedvetek, addig fürödjetek egyet!
- Ábrám, van kedved? – fordult Márta a férje felé.
- Ha neked is – válaszolta, s egymás kezét fogva rohantak, hiszen a homok égette talpukat, hiába locsolták a háziak rendszeresen, nagyokat ugorva a meredek parton lefele (közben arra gondolt, hogy talán többet romboltak rajta ezzel, mint a tavaszi ár) s vetették magukat a hullámokba. Mintha gyerekek, vagy kamaszok lennénk, gondolta magában. A pillanat, a tiszta pillanat, ami örökké tart. Csodálatosan finom volt a víz s a sodrás finoman masszírozta őket, legszívesebben ki sem jöttek volna sohasem – egészen addig, amíg nem látták, hogy Juditék lakókocsijánál valaki integet nekik.
– Megnézem, hátha kész az ebéd, majd intek, ha jöhetsz – de az asszony mintha meg se hallotta volna. Ronda dolog volt újra érezni a gravitációt, de a férfi gyanúja beigazolódott; kész volt az ebéd. Kiállt a part tetejére, s úgy intett kedvesének – és ekkor következett el az a csodálatos pillanat, amikor úgy érezte, hogy képes lenne olyan szerelemmel szeretni, mint azt a másik lányt. Nem „csak” szeretettel.
Az asszony egészen a partig úszott, s ott emelkedett ki hirtelen a vízből. Még alig barnult meg a bőre, így a vízcseppektől ezüstösen csillogott. Kezeivel hátrasimította nedves haját, és boldogan felnevetetett. Nem másnak, csak magának. Ahogy a partra lépcsőként kitett homokzsákokon elindult felfele, a homokról visszaverődő napfény aranyszínűre, kis vöröses árnyalattal, festette testét, mintha nem is húsból, hanem tűzből és fényből lenne. Ábrám még soha nem látta ilyen szépnek, a legszebbnek a világon.
Ha a kezében fényképezőgép lett volna, talán el tudja kapni a pillanatot, de így csak nézte, és azt akarta, hogy ez a kép örökre bevésődjön emlékezetébe.
A nap hátralévő részét valami csendes boldogságban, finom lebegésben, mint az alig mozduló nyári fuvallat töltötték. És amikor jöttek a rossz napok, mert olyan a világ rendje, hogy azoknak is óhatatlanul el kell jönniük, ennek a pillanatnak az emléke adott erőt.
Teltek az évek, jó és rossz napok szüntelen forgott az idő kereke, s nem történt semmi különös, csak Ábrám hajában sokasodtak az ezüstös szálak, s minden tavasszal a szerelemfenyvük új arasszal közeledett az elérhetetlen naphoz. A naphoz, amit soha nem érhetett el.
Közben valahol a mélyben cseppenként gyűlt az a feketeség, ami ha túlcsordul, minden életet elpusztít.
