Új kezdet
A napok furcsán, lustán, feltartóztathatatlanul folytak. Mindegyik percnek megvolt a maga öröme, a lassú és boldog elégedettséggel gördültek tovább. Vasárnaponként elment misére, a héten kétszer a boltba, egy rúd szalámiért, egy vekni kenyérért, cigarettáért és tejért. Néha betért a vasboltba is, de inkább ügyességéből, mintsem pénztárcájából próbálta áthidalni a nehézségeket. Mert nehézségek voltak bőven: a ház megérezte, hogy öreg ember volt a gazdája. Olyan volt, mint egy végtelen „csináld-magad” tábor. A faluba a kutya is hűségesen elkísérte minden alkalommal, ha bement a templomba, vagy az üzletbe, mindig lefeküdt az utcán és megvárta. Nem nevezte el, csak egyszerűen kutyának hívta, más név valahogy sehogy sem illett rá. Szentségtörésnek érezte volna, hogy ugyanolyan néven szólítsa, mint az Öregember. Azt a szót csak neki volt joga kimondani. A kutya éppúgy elfogadta ezt a nevesincs nevet, mint azt, hogy Ábrám a gazdája lett.
Napközben dolgozott, néha pihent és olvasott, mert ugyan minek sietett volna. Esténként körbejárta a házat, majd kiült a diófa alá, s nézte a naplementét. Néha bekapcsolta a rádiót, de ritkán volt olyan műsor, ami illett volna új élete hangulatához.
Leült a vén diófa alá, s végiggondolta magában, miket is alkotott nap közben. Még fiatalkorában, amikor az ember szelleme éhesebb, s képes a napi vájatból kifelé mutató dolgokat is elolvasni, olvasta, hogy valami szent püspök néhány évtizeddel Jézus működése után bejárta Galileát, s a helybeliek még mindig büszkén mutogatták a bútorokat, amiket ács korában alkotott. Nos, ahogy végignézett aznapi művein, ezeket nem fogják száz év múltán büszkélkedve mutogatni, mégis örömmel nézett rájuk: benne volt az alkotás öröme.
Egyszer, miközben kicsit rendezgette a holmikat az öregember szobájában, talált egy Bibliát. Kíváncsian vette kézbe: a huszadik század elején nyomhatták, látszódott rajta, hogy nagy becsben tartották, de ritkásan olvasták. Várakozással nyitotta ki: valahol azt hallotta, hogy régen a parasztcsaládokban az első lapra rajzolták a családfát; de ez sajnos üres volt. Egy illúzióval kevesebb.
Bár már templombajáró ember volt, nem tartotta magát annyira vallásosnak, hogy a Bibliát olvassa, de ahogy kézbe vette és kicsit rásimult a szeme az ódon szavakra, olyan nyugalmat érzett, hogy elhatározta, hogy minden nap kézbe fogja venni. Nem azért, mert Isten szava, egyszerűen csak azért, mert úgy érezte, ezzel lesz teljes az a kis világ, amit megpróbált magának felépíteni. Illett oda.
Végtére is, észérvekkel nem lehet igazolni Isten létét: azt vagy el hisszük, vagy nem, függetlenül a tőlünk független valóságtól, mit ebben az esetben nyugodtan nevezhetünk Igazságnak is. Azonban, itt van egy „de”: ha azt is feltételezzük, hogy nincs, ez a könyvet mégiscsak évezredeken keresztül írták, része, vagy még inkább forrása egy rendnek. Talán, és már itt kezdődik a hit, amit Ábrám csak kóstolgatott: „a” Rendnek. Ahogy Vera is forrása volt annak a rendnek, amit a reggeli kávéfőzés képviselt. Az akkori életét, a házasságát a reggeli kávéfőzés rendje határozta meg – a mostani életét, a látszólag magányost a Biblia. Nem mint Isten, hanem mint az ember hangja, ami átjárta azt a kis világot, amit megpróbált felépíteni, magában, maga körül.
Ez volt a kulcsszó: a kis világ, ami csak az övé és teljes. Valahol a szíve mélyén érezte, hogy nem tarthat sokáig, de azt is, hogy ez az időtlen pillanat örökre megmarad. Az elmúlás első jele egy nyakkendős fiatalember feltűnése volt a határban.
Éppen déli pihenőjét tartotta, amikor a kutya felemelte a fejét és barátságtalanul a levegőbe szimatolt. Olyan eseménytelen nap volt, hogy Ábrám is felnézett, s akkor látta meg az említett nyakkendős fiatalembert. Végignézett mosást régen látott munkásnadrágján és átizzadt ingén (a végén még egy mosógépet is be kell szereznie, mosolyodott el, a kézzel mosás hatékonysága még nem érte el az ötéves tervét), kezével végigsimította majd hetes borostáját, s arra gondolt, bárki is lehet ez az úriember, igencsak éles lesz az ellentét közöttük.
A fiatalember a felé szálló gondolatokkal mit sem törődve rendületlenül folytatta útját, s lassan ismerős vonásokat vett fel. Nem volt már öt méterre sem, amikor köszönés helyett rákiáltott:
- Ha egyesek legalább időnként hajlandóak lennének bekapcsolni a rádiótelefonjukat, nem kellett volna lecaplatnom ide a világ végére! Most meg alig ismerek rád, Damnát!
A zsörtölődő hang nem rejtett mást, mint a régi hű barátot, Pétert. Ábrám nem tudta nem felvenni a ritmust, s tettetett értetlenkedéssel felelt:
- Nem tudni mit keres itt fehér ember. Itt lenni Ábrám, nem Damnát. - Péter válaszul összecsapta a kezét:
- Micsoda változás! Alig ismertem rád! Más színű lett a bőröd, teljesen más az arcod így szakállasan, egy átszállótéri koldus utálkozva dobná el a ruhának nevezett valamidet, s ráadásul még a neved sem Damnát! – A fricskát természetesen viszonozni kellett:
- No, azért te se voltál mindig ilyen ficsúr! Nyakkendő a nagy magyar alföld közepén!
De nem bírták tovább, s nevetve férfi-módra meglapogatták egymást.
- Aggódtunk miattad, akár hiszed, akár nem. Mi tényleg komolyan gondoltuk, hogy valami butaságot csinálsz. Valami szuicid hülyeséget.
- Hát, ami azt illeti, én is komolyan gondoltam. De aztán, rájöttem, hogy mégiscsak érdemes… Mondd, sietsz? Gondolom nem, itt nem lehet sietni. Ezen a száraz talajon kihal az elán. No gyere, ülj le, iszunk valamit, aztán eszünk, no persze ne számíts valami nagy lakomára és rendre elmondom, hogy mi történt velem…
Jó pár órát öregedett a nap, mire befejezte a történetet. – No most, már érted, mi történt velem… Illetve, ha nem is érted, mert bevallom, én magam sem vagyok tisztában mindennel, csak azzal, hogy nem mehet tovább úgy, ahogy eddig.
- Nos, talán egy kicsit visszacsábít a régi világ is, legalábbis ami minket illet. Ahogy elmentél, nagy változások kezdődtek a cégnél. Átszervezések, leépítések, tudod, ahogy menni szokott. Természetesen az elbocsátandók között előkelő helyen szerepeltünk. Nem mintha a munkákkal lettek volna problémák, sokkal inkább amiatt, amit úgy neveztek, hogy nem vagyunk jó csapatjátékosok… Nem bánom, mert már torkig voltunk a mosolytréningekkel, azzal, hogy már nem az számít, hogy hogyan dolgozunk, hanem az, hogy hogyan tudjuk eladni magunkat. Nem értem már ezt a világot… A rendszerváltozás környékén, emlékszel, fellélegeztünk, hogy végre a munka és a becsület számít, nem az, hogy ki hogyan és kinek nyal. De aztán, akárhogy alakultak a dolgok, ugyanazok kerültek felülre, akik régen, s ugyanúgy elvárják, hogy hódoljunk nekik, csak már másra hivatkoztak. Amikor apámnak először beszéltem a tréningekről, arról, hogy kell kiüresítenünk magunkat és alávetnünk az akaratunkat a cégnek, bólogatott és azt mondta, igen ez az ő idejükben is volt, de akkor szemináriumnak, meg szabad nép tízpercnek hívták. Azért persze nem ugyanaz. Ma már nem kell lábhoz tett fegyverrel várnunk, hogy mikor végeznek velünk. Ma már csak azokon van hatalmuk, akik önként, a nagyobb konc reményében alávetik magukat nekik – de mi nem, rajtunk nincs. Vannak elegen az ölebek, és sintér persze sehol. Bocs, nem rád gondoltam, öreg harcos – veregette meg a kutya pofáját.
Azt hiszem, te is rátaláltál arra, ami fogódzkodót jelent nekem. Te eddig becsületnek hívtad, én Istennek. Ma már talán egy nyelvet beszélünk.
Szóval, leépítettek minket, kaptunk egy egész szép kis végkielégítést. Elkövették azt a hibát, hogy sokunkat küldtek el egyszerre. Aznap este összejöttünk, s néhány doboz cigaretta és sör után úgy döntöttünk, hogy csinálunk együtt egy saját kompániát. Persze, rögtön az első gondolat az volt, hogy hol vagy, mert téged nem lehet kihagyni egy ilyen buliból – bukjál te is velünk együtt! No, már túl vagyunk az első lépéseken, jönnek szépen a megrendelések is, s egyre inkább szükségünk lenne rád is. Nos, van kedved belevágni?
Ábrám egy pillanatra megingott: mint az örvény húzta vissza régi élete. Magában azonnal el kezdte tervezgetni, hogy mit és hogyan kellene csinálni, agytekervényei, amit már régen nem használt, újra mozgásba lendültek. Nem lenne rossz ott folytatni a munkát, ahol Vera halála után abbahagyta, de most már csak a legjobb barátokkal együtt, akik talán megértik, hogy mi az, ami megváltozott benne… Gondolatban már tervezgette, hogy kikkel és hogyan fog együtt dolgozni – de aztán meglátta magát is közöttük. Újra nyakkendőben, öltönyben, egyen mosollyal az arcon.
- Nem, köszönöm, azt hiszem, nem fog menni. Tudod, már túl sokat felejtettem, nem hiszem, hogy hasznomat látnátok.
- Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. A bukolikus erények vonzók. De nem kéne itt hagynod a barlangodat: kapsz egy számítógépet, mobil internetet és hajrá! Aztán csak akkor kell megjelenned, ha a karácsonyi áldomásra kerül sor. Nos, ez már elfogadható? No kíséreld meg!
Ábrám, aki már az előbb is megingott, most már nem tudott nemet mondani: megpróbálhatjuk. Ennyi volt és nem több, s régi élete egy kis hajszáléren keresztül újra visszalopakodott, bár sem ő, sem Péter nem gondolt erre.
Péter estig ott maradt nála. Megmutatta a tanyát és körülötte a földeket, elsétáltak a folyóig, majd este elkísérte a távolsági buszhoz. Erős kézfogás, majd a busz lassan eltűnt a távolban.
Ábrám este, szokásától eltérően megborotválkozott, s valami öreg mosószerrel megpróbálta kilögybölni a ruháit, igaz nem túl nagy eredménnyel. Közben állandóan ott motoszkált a fejében, amit Péter mondott, a buszra várva:
- Egész szép kis világot építettél magadnak. Már csak egy asszony hiányzik…
Az első gondolata az volt, hogy Vera után, soha senkit – az Álomlány csak egy kisiklás volt az életében, nagyon szép, de ellentétes a dolgok menetével, a világ úgymond örökkévaló logikájával. A világ rendje az volt, hogy Verával feküdjön le este, reggel vele főzze a kávét, s ebbe a széderbe nem lehet helye másnak, bárki más is kerülne bele ebbe a körforgásba, már hamis lenne. Vera a rendnek forrása és nem pedig része volt. Azt az éjszakát azzal, kell jóvátennie, hogy most, az asszony halála után pótolja, amit egykor megszegett a hűségben.
De vajon azzal, ha egyedül él, nem tanúsít-e nagyobb önzést, mint amikor paráználkodott (igen, most már így nevezte magában azt a dolgot, amire korábban még maga előtt is csak körülírva gondolt). Ha valóban fel tudott építeni egy kis világot, nem kell-e megosztania valakivel, aki ugyanúgy sodródik az életben, mint ő sodródott, amíg nem találkozott az Öregemberrel? Vagy ezzel az egész okoskodással csak önmagát akarja igazolni, mert nem bírja a magányt? Ördögi kör, amiből nincs kiút. Bármelyiket is választja, megmarad az önvád, hogy csak saját vágyait vetítette ki, mint eddig életében mindig. Ördögi kör, a de-k és a ha-k végtelen sora.
Aznap éjszaka sokáig nem tudott elaludni.
Vasárnap a templomkertben
Az idő, a maga széles medrében lustán, de feltartóztathatatlanul folyt. A nyár lassan beért, s utolsó forró leheletével próbálta elfelejttetni a közelgő őszt. A test éppen hogy csak megtűrte magán éjjel a takarót, de nappal a fény már egyre kevésbé égetett.
Ábrám, mint minden vasárnap reggel, misére ment. Hivatalosan ez volt a nagymise, de néhány tucat öregasszonyon és néhány öregemberen kívül alig néhány kamaszkort még el nem ért gyermek volt jelen (vajon ők mit kerestek ott? Hittek, vagy csak a nagyszülők által öröklött-kényszerített rend tartotta ott őket?). Ábrám, a negyvenes éveinek elejét taposta, egyedül képviselte a középkorúakat.
Szerette ezeket a vasárnapokat. A pap hangja megnyugtató volt, a szertartás ritmusa önkéntelenül is olyan mély rétegeket nyitott meg előtte, amikről korábban nem is tudott, nem is akart tudni.
Szerette az éppen eloltott gyertyák füstölését, fűszeres illatát, a különös, felemelő érzést, amikor a szentelt ostyát a nyelvére helyezték. Szerette a templom hűvös az évszázadok alatt simára koptatott kövét, amire jól esett letérdelni a nagy hőségben (legszívesebben régi idők szerzeteseinek szokása szerint kitárt karokkal a földre feküdt volna – nem bűnbánatból, csak azért, mert valami ősi, talán pogány érzés szerint így eggyé válhatott volna az anyafölddel). Szerette nézni az embereket, akik megadták a módját az Úr napjának, s felvették kissé kopottas, mégis ünneplő ruháikat. Az öregurakat tiszta fehér ingjeikben, a néniket a kendőikben. Szerette nézni az arcokat, a megszikkadt, ráncosodott arcokat. Mert volt arcuk és mindegyik arc legalább száz év történelmét hordozta. Háborúkat, szenvedéseket, sok keserű évet, melyekre visszagondolva valahol mégiscsak szépek voltak, mert szerettek, szültek és ünnepeltek a legkeserűbb időkben is. Szerette a fényesre koptatott bőrű imakönyveket. A talán giccses, talán szép, egyházi népénekeket. A kántor hamisba hajló, de lelkes hangját. A szentelt víz ízét, amint keresztvetés után néha egy csepp az ajkára tévedt. Az örökkévalóság dohos illatát, ahogy belépett a templomkapun.
Szerette az örökmécses pislákoló fényét. Valahogy átérezte, mire gondolt az öregember: amíg az a fény ég, él a remény is. És akarta, hogy éljen.
Ha megkérdezték volna, hogy hisz-e, nem biztos, hogy ki merte volna mondani az igent, de a tudat mögött érezte, hogy igaznak kell lennie.
Ezen a vasárnap is utolsónak hagyta ott a templomot; kicsit olyan érzés volt, mintha az egy pillanatra, amikor egyedül volt s a szenteltvíztartótól visszafordult az oltár felé, kettesben lett volna az Istennel.
A templom homálya és hűse után fizikailag érezte, ahogy meglöki a kinti hőség és napfény, talán ezért nem is vette észre a papot, aki a templomkertben beszélgetett az öregekkel (a fiatalokkal nem: azok ritkán jöttek, s ha ott is voltak, épp hogy csak nem rohantak el, legfeljebb néhány udvarias szót váltottak vele, de már várta őket az élet. Az öregek ellenben már tudják, hogy nincs sok idejük a beszédre, ezért mindig megvárták, hogy kiönthessék neki a szívüket). A pap intett Ábrámnak, hogy szeretne vele beszélni, majd rövidre zárta az éppen folyó beszélgetést, s odalépett hozzá.
- Ha ráérsz, kicsit gyere be a plébániára.
A plébánia épülete olyan volt, mintha semmit sem változott volna az elmúlt évszázadban, egyszerre érezte rajta az ember az elmúlás és az örökkévalóság hangulatát, legfeljebb az udvaron álló, kicsit viharvert gépkocsi és az íróasztalon elfekvő számítógép jelezte az új évszázadot.
- Kevesen vagyunk… Az Írás azt mondja, hogy kérjük az Aratás Urát, küldjön munkásokat… De vagy a mi kérésünk túl erőtlen, vagy az Aratás Ura gondolja úgy, hogy ennyi kalászra elég ennyi arató is. – finom iróniával fordította a fentebbstílt a köznapi életre – A püspök atya újabb falut adott nekem, hogy gondozzam. De ezzel együtt arra is felhívta a figyelmet, hogy világiakat is vonjunk be a szolgálatba. Rád gondoltam. Van kedved segíteni az oltár körül áldoztatóként? Meg persze akadna neked még más feladat is… Hitoktatás és hasonlók.
Alig ismerlek, alig néhány hónapja tűntél fel a faluban, mégis érzem, hogy bár nincs meg benned még a béke teljessége, de azok közé tartozol, akik megvívják harcukat Istennel. Nem tudom, hogy fog végződni ez a harc, de te legalább belekezdtél. A mai ember legnagyobb tragédiája nem az, hogy ellentmond Istennek, hanem az, hogy elmegy mellette, figyelembe sem veszi. Udvariasan biccent neki, ahogy a posztos rendőrnek szokás.
Nem vagy jó és nem vagy rossz, de képes vagy arra, hogy vagy egyik vagy másik leszel. Képes vagy arra, hogy forró vagy hideg legyél.
Talán neked is segítséget jelent, ha vállalod ezt a szolgálatot.
Ábrámot először valami nagy öröm töltötte be a kérés hallatán. Mintha hosszú vándorlás után végleg otthonra találna. De a következő pillanatban eszébe jutott az Álomlány is. Az érzés, amikor szájuk teljesen összetapadt nyelvük egymásban kergetőzött, egymástól vették a levegőt, állkapcsuk meg majdnem kiugrott a helyéről. A lány kesernyés szájíze. A szoros ölelkezésük, csoda hogy nem tört össze csontjuk. A bőrének szenvedélytől lucskos íze, olyan volt, mint varázsos keleti fűszerek. Ahogy behunyva szemét, halkan zihált. Ahogy csókolódzás közben egymás hajába túrtak, egyszerre simogatva és tépve a másikat. Ujjaik egymásba fonódtak, így tárták szét karjaikat, mintha szerelmükben keresztre feszítették volna egymást, meghalva a világnak, de egymásnak teljesen megnyílva – de ez a kereszt nem a szentségé, hanem a bűné volt. Ebben a pillanatban ez az emlék, ami eddig jó volt, ami eddig legfeljebb a soha vissza nem térés fájdalmát hozta el, hirtelen ólomsúllyal nehezedett rá, még a levegő is megsűrűsödött benne.
Eszébe jutott a folyóparti lány is. Ahogy vizes bőrén csillant a napfény. Ahogy minden csábító szándék nélkül, teljes ruhátlanságában elfeküdt a fán, teste és lelke mezítelenségét elé tárva.
Nem az bántotta, hogy ezeket átélte, hanem az, hogy visszagondolva mégis szép volt, minden mocskával és bűnével együtt.
Minden vasárnap látta, ahogy a pap a szentségtartót óvatosan kiemeli a régi barokk oltárból és a hívek felé tartja – de ő hogyan tehetné meg ugyanezt, miközben arra fog gondolni, hogy hogyan tartott a karjaiban szenvedélytől felhevült meztelen asszonyi testet? Ha legalább képes lenne megbánni, talán meg lehetne próbálni, de képtelen erre. Nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni, vagy ez, vagy az. De még nem képes szakítani a régi énjével, bármennyire is vágyódik az újra. Benne él a vágya jó és a rossz után, a magasságra és a mélységre, az egyik még fogságban tartotta, hiába vonzotta a másik.
Szégyenkezve meghajtotta és alig láthatóan megrázta fejét.
- Nem vagyok méltó erre.
- Senki sem az. Mindannyian hordozzuk múltunk, és talán, jövőnk terheit is. De Isten szentsége és jósága túlhaladja a mi esendőségünket, csak teljesen, merészen a karjába kell vetnünk magunkat. – Ábrám arra gondolt, hogy máskor mennyire kenetteljesnek és modorosnak tűntek volna azok a szavak, amik most teljesen helyénvalók és természetesek voltak.
- Nem tudom – Hogyan mondhatta volna el, hogy szeretné, ha nem vágyna azokra a boldog percekre, de képtelen erre? Az eszével tudta, hogy bűnösek voltak és bűn maga a vágyódás is, de a lelke tiltakozott ez ellen. – Gondolkoznom kell, atyám.
A tanya felé lépkedve egyfolytában ehhez csúszott vissza az agya: vállalja, vagy sem? Végén arra egyszerűsödött le a kérdés, hogy kit válasszon, melyik út helyes: az öregember, vagy az Álomlány által jelképezett. Mind a kettő tele volt valami csodálatos varázzsal, mind a kettő szeretettel fordult felé, de az egyik olyan volt, mint a nappal, a másik pedig az éjszaka. De hogyan lehet választani közöttük? Pedig kell, mert egyszerre ezen a két úton nem lehet haladni. Vagy a szeretet csendes, tiszta formáját, vagy a szenvedélyeset kell választania, de választania kell, mert ha megmarad középütt, ugyanúgy a régi életét fogja folytatni, a szürkét, a lebegőt, a semmiből semmibe vándorlót, a szürkét.
Mintha nem is akart volna hazaérni, egyre csak hosszította az utat, kerülte a tanyát, mintha félt volna attól, hogy az ajtón belépve kötelező lenne választ adnia a kérdésre.
Lábai sajogtak, amikor végre hazatért, de még mindig nem talált nyugtot magának. Nem volt kedve ebédelni, sem pihenni, sem olvasni, az étel, a kávé, a cigarett egyformán ízetlen volt, a betűk a könyvben összefolytak. Idegesen járkált fel-alá a házban, míg végül elhatározta, hogy elsétál a folyóhoz. A tüzes nyári délidőben elmondhatatlanul csábító volt a víz hűsére gondolni.
Vajon a folyó, amit valahol kidob magából a Város, ahol eddig élt, képes lemosni a múltat?
