Essran Rothmor adatai

Szeretem a Holdat, ahogy letekint reám,
És nagy ovális szemével fényességet okád,
Sugárzik a fény mint az autók reflektora,
Mert előle nem menekülhet, senki sehova.

Osztrák síoktató siklik az Alpok csúcsain,
Ránctalan arccal vonul, s zuhan vállain,
Csipkézett gerincek ormán lakik a hóvirág,
Német szellemek törnek be a lengyelek kapuján....

Egyre mélyebbre sodor a víz engem,
Hol a dagály állja utam, s lélegzetem,
Erőlködök, hogy fenntartsam magam,
Mert a mély, oly sötét és türelmes.

Lágyan fújó tavaszi szél keringett, a fák csak dülöngéltek jobbra balra nem tudtak az elemekkel mit tenni, átadták magukat a szél erős és karizmatikus erejének.

Végre vége a napnak, bezuhantam a kényelmes fotelomba, most nincs jó barát cigi, és ments meg kávé, pedig jó társak, ha baj van...

Ébredezni látszott a nap, reggel csak még bontogatta narancs és ibolya
színét, ahogy elkeveredik a sejtelmes fekete égbolti takaróval. Kiburkolózik a paplan alól, hogy átadja helyét a sugaraknak, és meleget, fényt árasszon a levegőbe és a földre.

Óracsörgés szakítja meg kellemes álmom, hajnal van, sötét még a reggel, csillagok meg csak lemosolyognak rám, mint parányi lámpafények kik mutatják az utat a hold mellett...

Létezik két világ, egy külső, és egy belső. A belső arra szolgál, hogy
önmagunkat értékeljük folyamatosan, kövessük mivé leszünk, lelkünk
és szívünk , hogyan veselkedik neki annak, ha probléma van.

Húz valami át a térkapun keresztül,
Egy néma ködalak mi messze jár,
Mert súlyos aranyakba került utunk,
Melynek nyomán új világokba jutunk.

Fent a fellegek között készül a csata,
Energiák találkoznak egymásba kapcsolódva,
Rémült pilóta kerülget egy cikázó árnyékot,
De teste felhevül s elporlik Teslának adva.