Végre vége a napnak, bezuhantam a kényelmes fotelomba, most nincs jó barát cigi, és ments meg kávé, pedig jó társak, ha baj van. Annyit hallani ezekről a társkeresőkről bent a munkahelyemen, hol lelketlen szolgák, élőholtak vagyunk, csak tologatjuk a mi kicsiny problémáinkat, a fennmaradó munkahelyi feszültséggel egyetemben. Szóval, ahogy ülök, gondoltam egyet, és felkerestem egy olyan oldalt ahol most jelen vagyok. Üres ablakok vesznek körül, íratlan szabályok, farkastörvények uralkodnak, és én mit kezdjek itt ahol a koncért harcolnak egyesek, névtelenül, cél nélkül bolyonganak a világháló kusza szövedékében.
Írogatok, mint ma is, tegnap is, és még rengeteget fogok, mondja ezt a bölcs író, mikor minden egyes megkezdett regény első lapjait széttépi, mert nem tetszik irománya. Holt költők társasága, rengeteg mindent elmond a kitépett oldal, egy képmutató könyv, ahogyan az itt megjelenő fantomok. Közben Robin Williams arra buzdít, éld át, amit az író megértetni akart velük, ne a maszlagot és szakzsargont.
Jó reggelt Vietnám, ébredni, és megint csak ébredni, elkókadtam, mint a nyári melegben, vizet nem kapó fakó növény, minek már a színe is halovány, mint egyesek hajszíne. Laza szövetségek kötődnek ezen a helyen, de a szemem annyira fáradt, hogy lassan kisül a retinám. Még tesztet is készítettem a betörő idegen népeknek, de csak hazugság és meggondolatlanság hagyták el bűvös kezüket, mit a tinta, oly szépen megfestett.
"Meg szeretnélek ismerni ", az egyik pontban látom hunyorogva, kitölti, és kapja a súlyos pontokat, de mikor ér révbe az én csónakom, ha válaszokat nem kapok. Bent a boltban, sok lelki társra lelek, ott vannak egy ideje, és ő figyel engem, nem szól, mivel nem tud, csak látja, hogyan döntök s viselkedem. Miért nem csalódom rég múlt idők nagy legendáiban, de ha jön egy ember, mindig csak pofon és keserűség hagyja el ajkukat. Viaszos tekintetem egy hullára emlékeztet, mikor jön az a kedves gyermek, és felém fordul, csókolom - aranyos nem veszem zokon, de sajnálom is egyben, mert könyvet nem kereshettem. Látom a szülő arcán a keserű fáradságos időt, amit a nagy viharok tesznek, sötétséggel, homállyal operál, a fény kialszik, egy dermedt jellemtelen arc alakul ki a fejen mit egy átrajzolt domborzat. Ízekre tud szedni a fáradtság, gondterheltség világa, és a válasz mit kap, sajnos nem, Feledtetem a nagy rohanás fáradalmait, egy rövid párbeszéd mi kizökkenti a vihar teremtette környezetből. Arcának színei, kezdik felvenni a nyugodt megnyugvó maszkot, de legbelül tudom, hogy bosszúsan nyugtázza az üres időt, mit itt töltött.
