Egyre mélyebbre sodor a víz engem,
Hol a dagály állja utam, s lélegzetem,
Erőlködök, hogy fenntartsam magam,
Mert a mély, oly sötét és türelmes.
Csapkod az óceán, mint polip a karjával,
Pofozkodik, széllökéseivel fejembe mar,
Lassan megértem miért oly szeszélyes,
Életem végóráihoz közeledtével.
Hideg van, s a part túl a messzi távolban,
Hol zöld fák, kopasz hegyekkel barátkoznak,
Látásom egyre csak gyengül a sós víz miatt,
S a sziget mi szép volt, most homályba tapadt.
Vérem kihűl, mozgásom lassul, a fűtés elmarad,
S a gyár mi ontotta magából a hőt most fennakad,
A rendszer leáll, kigyúl a piros lámpa, szól a csengő,
Mert sztrájk van mi egyre csak dermesztőbb.
Kocka lettem a víz felszínén, hol életünk végéhez ér,
S whiskyt kortyolgatok a halállal a tenger fenekén,
Hosszú áramlat vezet a mély, s sötét világba,
Mer a lelkem már el lett kaszálva.