Lágyan fújó tavaszi szél keringett, a fák csak dülöngéltek jobbra-balra, nem tudtak az elemekkel mit tenni, átadták magukat a szél erős és karizmatikus erejének.
Odasétáltam az ablakomhoz, kezemben a minden fáradtságot elsöprő kávéval, és a csésze oldalára ez volt írva, " ments meg ". Ez mindig bejött, a reggeli illat finom zamata, az íz testes áramlása minden gondtól-bajtól megfosztott attól a kis időre, míg éreztem porcikámban a hatását. Felbuzdulva előszedtem a termoszt, és lefőztem annyit, hogy legyen elég bele, a kis termosz már jó ideje megvolt, annak idején az exemtől kaptam, és akaratlanul is eszembe jutott ennek a kis parányi eszköznek a története. Emlékek hada ostromolta agyam legbelső felét, mi szívmelengetően kedves volt hozzám, most lavinaként söpört végig rajtam. Az akadályok mind elestek, nem tudtam a múlt özönét eltávolítani, meggátolni, hogy felszínre törjön.
Remegni kezdtem, könnyeim kicsordultak, ahogyan a múlt felszabdalta az ideghálózatom törékeny pontjait. Lassan tértem magamhoz a letargiás állapotból, izzadtam, ziháltam, és lenéztem kezemre, de a pohár kiesett nehéz munkával edzett kezemből, mire a ködfátyol eloszlott szemeim elől, addigra már a törött csészén tapostam. Reményeim termoszát láttam a kicsi pohárban, mi bódít és érzelemmel tölt, eltört végre tudatosult, hogy nincs meg a remény többé.
" Termosz - Termosz - Termosz " - kezdtem magamban mondogatni, mit is jelent ez? - megvan, és szemem kikerekedett arcom mosolyba rándult, igen " Termosz "
Újra ráfókuszáltam a termoszra, kirekesztettem a régi gondolatok zúgolódó özönét, és behunyt szemmel már a kávé és örömei nyilalltak belém, és amit adhatott, a reményt.
Egy új napra ébredtem, de már nem az exem gondolatai törtek fel, hanem az új reménnyel teli termosz, mire újra rágravíroztam, hogy:
"ments meg"