-

Elmentem a boksz előtt, ahol az az idős, fakó, barátságos tekintetű csődör állt. Ha az a ló bezsélni tudna, hamar kiderülne, hogy nem volt ő mindig ilyen barátságos tekintetű, szelíd teremtés, ki a kisgyermekek kedvence.Ha az a ló beszélni tudna, olyan kis történeteket eleveníthetne fel, melyeket már mindenki elfelejtett. Mindneki, csak ő nem. Elmesélhetné, hogyan látta meg a napvilágot egy kicsi, vidéki tanyán, ahol aztán élete első két évét töltötte.


Elmondhatná,hogyan futkározott a mezőn, milyne íze volt az ottani fűnek, mit daloltak a madarak. Közölhetné azt is, hogy később hogyan vitték el egy lovasiskolába, ahol kiképezték. Minden bizonnyal arra is kitérne, mikor az idős, fetört hátú társait látta, kik elmesélték a maguk történetét, általuk megért szomorú és boldog időket, s tán hozzá tenné azt is, hogy milyen biztos volt abban, hogy vele iylen szörnyűségek nem történhetnek. Elmondaná, hogyan kezdte első iskolaló napjait, hogy milyen jó volt látni azt a sok gyermekarcot, akik őt annyira szerették, és akiket ő annyira szeretett és, hogy a sok mosolygós arc kárpótolta a kényelmetlen futószáras lovaglásokért is.

A tanló évek után azonban megvette valaki, aki aztán előtte még soha nem ült lovon. Nagyon kedves volt vele, mindent megvett neki, a legzamatosab szénát és a legropogósabb abrakot majszolhatta minden nap. Aranyélete lehetett volna, ha a gazda nem ült volna rá minden áldott nap és nem gyötörte volna órákon át. Nem zötyögött volna rajta úgy, hogy a háta sajogjon, nem húzta volna úgy a száját, hogy a vér kibunnyanjon a zabla mellett. A gazda nem akart neki rosszat, szerette őt, de nem értett a lovakhoz. Egy alkalommal az akkor még fiatal állat nem bírta tovább, oldala lüktetett a csízmarúgásoktól, száján csípett a seb, melyet a zabla erőteljes húzása okozott, hátát törte az eligazítatlan nyeregalátét. Felágaskodott, és levetette magáról lovasát.

Az ember többet nem peróbálkozott a hátára ülni. Meglátogatta az istállóban, de többet nem ült rá. Pedig a sorsa az, jogy lovagoljanak rajtuk, így hamar eladásra került. Mikor a vevő kipróbálta, a csődör úgy érezte, mintha párnát cipelne, nem pedig krumpliszsákot, mint eddig. Nem sajgott a háta, nem lüktetett az oldala a csízmázástól, nem csípett a szája, nem kellett levegő után kapkodnia. Ez az ember elvitte magával, ő lett az új gazdája. A lovaglások sokkal kellemesebben telltek, de az a gazda soha nem símogatta meg, sosem becézgette őt, sosem kedveskedett.

Sőt, ha nem úgy viselkedett, mint ahogy gazdája azt jónak gondolta, nem egyszer kiadós verést is kapott. Hamar eltűnt a szeméből a barátságos csillogás. Gazdája egyszer csak túl adott rajta,ismét költöznie kellett. Gazdáról gazdára vándolrolt, kik között volt kedves, magánakvaló, szőrszálhasogató, mindent a lóra hagyó és ments meg Uram tőle típus is. Annyi emberi törénetet mesélhetne el, hogy abból könyv is születhetne. Sok próbát állt ki, testi-lelki megpróbáltatásokat. Hol összetörték minden bizalmát, hol újra bízni próbált, hol órákat menetelt megállás nélkül, hol napokat állt bennt az istállóban. Végül ismét egy lovasiskolába került.

Kezdetben bizalmatlan volt, félős, de a jó gondoskodás megnyugtatta sokat próbált lelkét. Újra voltak kedves gyerekek, akik sok finomsággal lepték meg, s bár a kezdők ügyetlenségét, és néha fájdalmas lovaglási technikájukat el kellett viselnie, kezdte újra jól érezni magát. Egyszer egy olyan kisgyereket ültettek a hátára, aki más volt, mint a többiek. Nem beszélt, a mozgása is furcsa volt. Miután a kisgyerek lovagolt rajta nehézgesen oddabattyogott a ló fejéhez, megölelte, s olyan ragyogással a szemében nézett a lóra, hogy az állat még percekkel később is csodálkozva állt.

Ezután sok hasonló gyermeket ültettek a hátára. Mindegyikük eltáért valamiben azoktól a gyerekektől, akikkel eddig találkozott, s mindegyikük oylna hihetetlen csodálattal, olyan csillogó szemekkel, oylan szeretettel nézett rá, hogy elbűvölték őt. Ebben az istállóban öregedett meg, itt találkoztam vele én is. Sokat tapasztalt idős csődör, aki hoszzú, hol örömmel teli, hol keserű, hol nyomorúságos, hol kedves történeteket mesélhetne rólunk, meberekről. Milyne furcsa, hogy még ott, azon a kis tanyán, a legelső gazdája az akkor még csikó fakó csődörnek ezt a nevet adta: Krónikás.