Történetek - 81.oldal

S mielőtt bármit is válaszolhatott volna megcsókoltam édes ajkait. Ismerős érzés futott át rajtam, tudtam, hogy még mindig nem felejtettem el őt. Bármennyire is állítottam az ellenkezőjét. Nem vitás, hogy segédanyag nélkül nem sikerült volna, de valószínű, hogy ennek így kellett történnie. Nagyon jólesett a közelsége, újra boldognak éreztem magam, már megint. Csókolni, ölelni milyen csodálatos dolog, szinte el is felejtettem...

- A bugyim zavar, igaz? Az zavar, hogy rajtam van!- kérdezte Kitti miközben kezével belemarkolt a finom selyemdarabba. Kis híján sikított az anyag a mohó szorítástól. Kristóf beszívta, majd benntartotta a levegőt. Mozdulni is alig mert. Csak bólintani volt képes a kérdésre, remélve, hogy a lány érzi a vágyát és talán, ha a beálló csendben nagyon fülel, hallja, hogy a szíve szinte kidörömböli magát a mellkasából...

De a kicsi szív nem beszél, nincsenek szavai. Porcelán csengései vannak, amivel jelez a világ felé, jelzi, hogy fáj, hogy nagyon fáj… hogy mi fáj neki? Egyetlen szó csupán: MAGÁNY. A rideg és üres nappalok, a hosszú és sötét éjszakák. Mozdulatlanságra ítélt kicsi szív a szekrényen. Már nem ragyog, mint egykor, már nem dísze ő a szobának, hol él, már csak unott régi és szürke tárgy ő, a megszokás és az unalom jelképe...

Kalandozni kezdenek a tekintetek, keresve egymás ölelését a pillantások, melyeknek csillogása a gyémántok vad táncát idézi eléd. A gyémántokét melyek hűvösek de méltóságteljesek. Úgy ziháltok, mintha a levegő nehezékként nyomulna rátok, akarva, hogy még inkább túlhevüljön a szív és a test érezve rabságát, kitörni vágyódjon, mozdulva a kezek önkéntelenül, beleszaladva és észre sem véve, hogy a másik bőrének puha tapintása rejtezik már az ujjbegyeken...

A szívem már majd két hete másért dobogott, ő volt az, Lilla. Gyönyörű szemeivel minden egyes pillanatban rabul ejtett, csókjai szenvedélyesek, öleléséből inkább nem akartam szabadulni nehogy elmúljon a varázs. Szerelmes lettem nem vitás, s nagyon örültem, hogy ő is viszonozta...

Utánuk mentem. Halkan osontam, nehogy meghalljanak. A fák között mentem, nem az ösvényen, nehogy meglássanak. Én viszont mindvégig láttam őket...
Megálltak a folyóparton. Csókolóztak, vetkőztették egymást, én pedig vártam.
Aztán eljött a megfelelő pillanat, amikor mindketten túlzottan el voltak foglalva egymással.
Mindkettejüket leütöttem és acéldróttal kötöztem őket oda két különböző fához...

Kelj fel! - Ragyogtak rá barátságosan a folydogáló fények. De már nem volt kedve hozzá. Csak azért felkelni, hogy újra visszalökjenek? Nem ésszerű…Meghalni? Az sem ésszerű…de sokkal kellemesebb...

Felült az ágyban… a lepedő legyúrva, a párna a földön... megint az a rémes álom… miért? Vajon mi értelme lehet? Megint a férfivel álmodott… megint az az érdekházasságos, gondok elmúltával elválós ostobaság, mint már annyiszor mostanában… ölébe vette az alvómaciját, és meredten bámult a sötétségbe… Minden egyes mozzanatát ismerte ennek az álomnak, mégsem tudott szabadulni tőle, és nem tudta, miért…

Egy valamit jól tanulj meg, barátom. Te most ebben a helyzetben Vad vagy és nem Vadász. Vadásszá majd akkor válsz, ha megtanulsz tisztességesen küzdeni azért, amit el akarsz érni. És megtanulod tisztelni az erdőt...

A férfi csak azt látta, hogy a lány nem a régi. Sőt, igazából mintha egy másik embertől kapná a leveleket. És ritkán írt neki. Persze, hiszen ez nem az a lány volt, akivel szeretett levelezni. Ez valaki más volt…valaki rosszkedvű és számonkérő. Erre nem volt kíváncsi. A régi lányt várta, hogy egyszer majd újra jelentkezik…