Történetek - 79.oldal

Kilépek a sikátorból. Nem ügyelek arra, hogy lépteim ne csapjanak zajt, így a nő észreveszi közeledésemet. Nem áll meg, s nem is gyorsít tempóján, csak tüzetesen megnéz, úgy tűnik, ad a külsőre, s nem csak a magáéra. Tekintete végigsiklik öt-hat fonatba rendezett, fekete hajamon, hófehér bőrömön, vörös szemeimen, vértelen ajkaimon, majd ruházatomat is szemügyre veszi...

Mikor már majdnem meztelen volt, nem bírtam tovább, ki kellett mondanom mennyire kívánom, de egy rövid krákogáson kívül semmi nem jött ki a számon, viszont mindent megértett. Selymes bőre kívánta tapintásom s csókjaim sem maradtak el. Feszes mellein akár aludni is tudtam volna, de most nem ezen járt az agyam...

- Na látod, ez az! Gondolj csak bele, mekkora megtiszteltetés az, hogy itt lehetünk! – lelkendezett Dagger, figyelmen kívül hagyva barátja hangjából áradó gúnyt – Igazi elismerés ez a zenekar számára, hogy holnap este felléphetünk a város legszínvonalasabb, legismertebb gótklubjában! És mit jelent ez? Az elit zenekarok közé tartozunk! És ez nagyrészt Noir érdeme, ezt neked is el kell ismerned! Szóval, nem hinném, hogy napfényt érdemelne…

Azt hittem ez más lesz. Más, mint a többi. Más, mint az átlag. Jobb.
Tudtam már az elején, hogy nem lesz könnyű. Mégis belevágtam.
Határozott voltam, s tudtam jól, hogy mit akarok. Tudtam, mit csinálok.
Most megtörtem. Mozdulataim esetlenek. Nem tudom mitévő legyek. Összezavarodtam...

Pedig olyan szép volt. Mesébe illő. Én voltam a királylány, ki egész életében várta az Ő lovagját. Ő volt a hűséges, s daliás lovag. Tisztelet, becsület, vagyon… Minden megvolt. Mint a mesékben. Naiv voltam. Ő nem hibás, hisz tudatta már velem, hogy úgyse leszünk hosszú életűek. De hát nem vettem észre. Nem akartam észrevenni...

András megindult a fal felé és elkezdett felmászni rá. Mögötte a szirénák ismét felbőgtek, a reflektorok kigyulladtak és rá szegeződtek, azt hitte ebben a pillanatban rettegni fog, de csak eufólikus örömöt érzett. Mindjárt felér a fal tetejére, és meglátja a szétterülő várost, amit tíz éve nem látott már...

Kellemetlen, fontoskodó... Nincs is jogom ezt megítélni. És egyébként is, halottakról jót, vagy semmit - mondják. Mégis ez a három dolog ugrik be elsőnek, amikor meghallom a nevét. Két negatív jelző, és az, hogy belenézhettem a fényképezőgépébe. Próbálom értelmezni, feldolgozni Anyu szavait, és közben mélységesen szégyellem magam. Nem is volt olyan kellemetlen ember...

- Kérem, ne, nagyon kérem! - könyörögtem. Életemben először, és lehet, hogy utoljára. Csak reménykedhetek, hogy mégsem. Fáj, ahogy tépi le rólam a ruhát, ahogy keze nyomán egyszerre csap meg a fájdalom égető érzése és a hideg levegő dermedt fagya. Csak egy sötét sikátor. Mindig erre járok haza, de most nem volt szerencsém...

A dolog annyiban maradt, én „vadászgatni” kezdtem, ő csajozott – bár, hogy őszinte legyek, nem igazán volt szerencséje, s így mindig azzal végződött a dolog, hogy leültünk, és kibeszéltük a sikertelenségeinket. Telt az idő, és felvetődött újra a tali ötlete. S tényleg… ha már lassan másfél éve ismerjük egymást, akkor miért ne? ...

- Nincs más választásunk - mondta óvatoskodva, nehogy megijessze a barátnőjét -, minthogy várunk, hátha megpróbálkozik mégegyszer kapcsolatba lépni velünk. Akkor már nem szabad elijesztenünk, hátha harmadszorra nem jön vissza.
- Mi?? Te visszavárod azt az őrültet? A szívbajt hozta rám!!
- De nem hinném, hogy akarattal. Nem ismer téged, nem tudhatta, hogy utálod az "illetéktelen behatolókat". Bocsáss meg neki! Ha ártani akart volna neked, akkor elrabolhatott volna....