Az egész csak egy röpke pillanat

Nehezére esett felidéznie az első találkozásuk. Talán a szupermarketben volt, vagy az étteremben, ahol pincérnőként dolgozott. De arra emlékezett, hogy mikor először meglátta nem keltette fel igazán az érdeklődését. Igaz jóképű volt, de nem egy tipikus Adonisz. Kissé görnyedten, zsebre tett kézzel becsoszogott – az étterembe, vagy a szupermarketbe – félhosszú, barna haja eltakarta szemeit, és az a baba kék szvetter sem javított az összképen, amit magára kapott.

A szvetter… hát persze, először a húskonzervek előtt pillantotta meg. A vacsorát kereste éppen, mikor a fotocellás ajtó két szárnya széthúzódott és belépett ő. Az egész csupán egy másodperc volt. Aztán beletette az előre ledarált mirelitcsirkét a kosarába és gépiesen a pénztárhoz sétált. Az étteremben már egész másképp nézett ki. Jól fésülve egy precízen kivasalt öltönyben billegett be, oldalán egy magas, csinos nővel.

Aznap este nem volt olyan ember, aki ne vette volna észre. Széles, izmos vállán tökéletesen mutatott az öltöny, mélyen ülő barna szemével büszkén és vidáman szemrevételezte a hatodik sugárút egyik legelőkelőbb olasz éttermét. A férfiak irigyen, a nők enyhe pírral és félénk mosollyal az arcukon figyelték a párt.

Miközben felvette a rendelésük, végig azon járt az agya, vajon honnan olyan ismerős neki ez a fiú. Az est végén, mikor távoztak beugrott neki. A baba kék szvetteres fiú a boltból. Ezzel annyiban hagyta a dolgot és élte tovább unalmas mindennapjait.

Egy hónappal később újra szokásos esti bevásárlását végezte. Lassan végig haladt a polcok között és próbálta kitalálni kínait vagy mexikóit enne-e szívesebben. Felnézett és meglátta a kedvenc édes savanyú mártását. Mivel 160 centinél megállt a növésben, idegesen forgatta a fejét maga körül. Egy árva lélek sem volt a közelében. Enyhe káromkodást mormolt magában, majd lábujjhegyre állt és próbálta lehalászni az üveget. Túl magasan volt a polc és ő túl alacsony, ahhoz hogy elérje, de nem adta fel egykönnyen. Mutató ujját próbálta végig görgetni a henger alakú konzervdobozon, de ezzel csak azt érte el, hogy még beljebb csúszott.

Dühösen megrázta a fejét. Úgy döntött néz valami mást, de ekkor egy lágy, kedves férfihang szólalt meg a háta mögött.
- Segíthetek? – kérdezte, és meg sem várva a választ levette a fenn ragadt konzervet.

Elakadt lélegzettel vette észre, hogy maga az éttermes fiú sietett a segítségére. Legalább másfél fejjel magasabb volt, mint a lány. Megint az a szvetter volt rajta, ami legelőször, mikor meglátta őt. Enyhe nevetési kényszer tört rá, de nagy nehezen sikerült elfojtania, és megköszönnie a segítséget.

A fiú bólintott, majd tovább állt az édesség részleghez. És ekkor, olyat tett, mint még életében soha. Nem hitte, hogy valaha is képes lehet ilyesmire, de úgy gondolta, ostobaság lenne nem megpróbálni. Vagyis jobban mondva, nem gondolt semmire. Csak megtette, mintha két hatalmas láthatatlan kéz a hátának feszült volna, és tolta volna előre.

Odament, ahol ő állt és beszélgetést kezdeményezett vele. Soha nem csinált ilyet, bár igaz nem volt rá szüksége. Igen vonzó nő volt, nem szorult arra, hogy kezdeményezzen. De végül jól sült el a dolog. Kiderült, hogy a fiú a szomszédos bérház földszintjén lakik és, hogy még csak két hónapja költözött ide a diplomaosztását követően. Hazakísérte. Teljesen egy hullámhosszon voltak, szinte előre tudták egymás minden gondolatát. Úgy érezte ő az, akire világ életében várt.

Mikor megérkeztek, felhívta magához a fiút egy kávéra. Tudta, hogy ez a legátlátszóbb indok, amit csak kitalálhatott. Akár a szemébe is mondhatta volna, hogy kívánja, és le akar vele feküdni. Ami végül meg is történt. Csodálatos éjszakát töltöttek együtt, és a rákövetkező pár hónapban, a mennyországban érezte magát. Egy hét elég volt hozzá, hogy beleszeressen a fiúba.

Most pedig itt áll, kezében egy késsel, melyre a vörös vér már rászáradt. Arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni. Csak szemében csillantak meg a téboly első jelei. Vissza akarta idézni az elmúlt egy napot, de az agya, mintha valami falat épített volna köré. Próbált visszagondolni, mi is történt az elmúlt két napban, de nem sokra jutott. Mikor becsukta a szemeit, halvány emlékképek villantak fel előtte, de többre nem futotta.

Maga előtt látta őt, ahogy mezítelenül fekszik az ágyukban. Egy pillanatig hallotta a kint vidáman csiripelő madarak dalát. Majd sötétség. Újra ő, újra meztelenül. Mellette egy nő. Fekete hosszú, selymes hajú, gazella termetű. Újra sötétség. És végül a szürke félhomály vörösre változik. Kés pengéje villan a koraesti fényben.

Hirtelen felpattantak a szemhéjait. Lepillantott maga elé. Végig vérfoltok borították az amúgy hófehér csempét. Egy vékony vörös csík vezetett a küszöbtől, ahol most állt, a fürdőkádig, ahol ő feküdt. Fehér élettelen arcán a döbbenet és a félelem morbid keveréke ült. A régen oly csodálatos, sötétbarna szemek, most üvegesen verték vissza a neoncsövek halvány fényét. Elkékült szájának két oldalára alvadt vér száradt. Azt a bizonyos baba kék szvettert, mintha lilára festették volna.

Nem tudta mióta áll a fürdőszoba küszöbén. A kezeire nézett. Elejtette a kést, amely olyan erős zajjal esett le a földre, hogy kínjában össze kellett szorítani a fogait. Nagyon megszoríthatta a markolatát, mert az egyik körme félig beletört a tenyerébe.
Lassan és óvatosan kicsípte a körömdarabkát, és azt is a csempére dobta a kés mellé.

Odasétált a fürdőkádhoz. Először nem, mert ránézni. Újra összeszorította szemeit, de így csak rosszabb lett. A bevillanó képek, az ordítások, sikolyok. Félrefordította a fejét és kinyitotta a szemét, melynek sarkából megpillantotta az élettelen, csupasz lábait. Egyik lábujjából vér szivárgott. Talán belerúgott valamibe dulakodás közben.

Utoljára végig pásztázta tekintetével szerelme utolsó maradványait. A farmernadrág tökéletesen simult az izmos combokra, a már inkább lila, mintsem kék szvetter cipzárja – amelyhez annyi vidám emléke kötődött – félig le volt húzva, így kivillant a pár órával ezelőtt még fehér Adidas póló. A nyakán halványan kirajzolódott a mély vágás, amit valószínűleg, a most földön heverő kés okozott, de annyi vér gyülemlett ott össze, hogy csak részletekben lehetett látni a sebet. Az állán enyhe borosta takarta az imádott gr-bellijét, amit ő, az arca legszebb, legférfiasabb vonásának tartott. Ajkai vastagok voltak, de már nem olyan kívánatos halványpiros színűek, amelyeket olyan nagy hévvel csókolgatott. És végül azok a csodaszép szemek. Most még talán szebbek voltak, mint mikor még élt. Akár egy babának. Egy játék babának a szemei.

Leheveredett a kád mellé. Válla fölött a háta mögé nézett és megpillantotta a kést. Elmosolyodott. Újra magához vette azt. Szájához emelte és megnyalta a pengét. Pár másodpercig ízlelgette az ő vérét, majd ujját végig húzta a hideg, éles acélon. Vett egy nagy levegőt és a kés hegyét a csuklójához szorította.

Az egész csak egy röpke pillanat volt. Mint minden ebben az életben.