Csak a felhők és a szél

- Gyere be, már kész a vacsora!
- Mindjárt, csak még játszom Tent-tel egy kicsit.
Apa hangja várt pár másodpercet.
- Öt percet kapsz, ha akkor sem vagy bent, akkor azt nagyon megbánod. Negyedszerre én viszlek be.
- Öt perc múlva bent leszek.
- És meg ne lássam, hogy a füvön hanyatt fekve bámulod az eget!
- De apa, megmondtam, hogy Tent-tel játszom.
- Mondom, öt perc, egy másodperccel sem több.
Két csosszanó lépés és egy halk nyikorgásba olvadó ajtócsapódás. A kutya félig felemelkedett a zajra, de Bell hanyatt fekve is megfogta a nyakörvét.
- Maradj nyugton, ez még nem a vacsorád. Öt percet te is kibírsz, hallottad, hogy még nem fejezte be a történetét. -
Visszatuszkolta a kutyát fekvő helyzetbe, aztán ő is visszahanyatlott az édes illatú fűbe.
- Ne haragudj, - szólt a felhőkhöz – de már csak öt percem van, ha addig be tudnád fejezni, az nagyon jó lenne. Ott tartottál, hogy Hannibál megállt annál a tengeri falunál, ahol élt az a híres költő.
Elhallgatott, és feszült figyelem ült ki az arcára, mintha egy érdekes mesét hallgatna. Néha meglepődött, néha elmosolyodott, de úgy hallgatta az eget, mint szerelmes a párját.

A konyhaajtó megnyikordult és belépett Bell.
- Ez nem öt perc volt, hanem legalább negyed óra. Mi tartott ennyi ideig?
- Tent nem tudta abbahagyni a futkosást és az ugrálást. Folyton a botokért akart rohangálni, nekem meg dobálnom kellett neki.
- Ezt legközelebb majd a ház közelében fogjátok csinálni, nem a domb túloldalán. – végignézett a lányon – Gyere csak ide! Egyáltalán nem vagy izzadt, hogyan tudtál órákon keresztül úgy futkosni, hogy meg sem izzadtál?
- De apa, nem én futkostam, hanem Tent. Én csak a botokat hajigáltam neki.
Megfordította, és megnézte a hátát. Két másodpercen keresztül csak konyhai falióra monoton ketyegése hallatszott, meg egy légy zümmögése, ahogy próbál kijutni a szabadba a csukott ablak üvegén át.

A pofon mindenki számára váratlan volt. Nem a szokásos nevelési szándékú csuklólegyintés volt, ami betört ablaknál, vagy összetört vázánál szokás, hanem egy vállból indított, visszakézből adott, igazi férfias pofon. Bell elesett, elsodorta az egyik széket az asztal mellől, és még vagy fél métert csúszott.
- Mitől füves a hátad? Mit csináltál, amitől füves lesz a ruhád, mi? A futkosás és botdobálás nem füvezi össze a ruhád hátát! – kiabált a lánnyal Bill
- Elestem. – felelte Bell a földön szipogva, mert, nem mert sírni.
- Elestél, mi? Engem akarsz te becsapni? Senki nem esik a hátára! – torka szakadtából üvöltött a lánnyal - Hazudni már megtanultál, hát majd most megtanulsz hallgatni is! Két napig nem jöhetsz ki a szobádból, és vacsorát sem kapsz! -
Bell lassan felállt.
- Nem csináltam semmit. – szipogta egészen halkan.
- Nem érdekelnek tovább a hazugságaid. Takarodj fel a szobádba, mielőtt még jobban felbőszítesz. Örülj, hogy ennyivel megúszod. – az apa megfordult, és kiment a verandára, a konyhaajtót úgy csapta be maga mögött, hogy a fali polcon felcsörömpöltek a poharak.
Az ebédlőre ismét rátelepedett az egyszerű zajokból összeálló pár másodperces majdnem csend.
- Kaphatok egy zsebkendőt? – kérdezte csendesen Bell.
- Persze, kedvesem. – Esther zavartan előkotort a köténye zsebéből pár összegyűrt papír zsebkendőt – Most tényleg jobb lesz, ha felmész. Holnapra majd minden más lesz, meglátod. Apád megnyugszik, és én is beszélek vele, hogy ne kelljen ennyi időt a szünidőben a szobádban tölteni.
- Köszönöm. – felelte, aztán megfordult és lassan elindult a nyikorgó falépcsőkön a szobájába.
Esther elővett egy tálcát és elkezdte rápakolni a férfi vacsoráját. Kenyér, sült hús, párolt zöldség, és egy nagy pohár sör. A lábával kilökte a konyhaajtót, a lassan mozgó hintaágyhoz ment, a férfi ölébe rakta a tálcát, aztán melléült. A szellő kellemesen legyezgette az arcukat, a virágzó len illatával terítette be őket. A távolból a gyorsvonat zakatolása hallatszott, és ahogy sípol az átjáró előtt.
- Egyél. Gondoltam, hogy most jobb neked idekint. – biztatóan megsimogatta Bill alkarját – Nincsen semmi gond, Bellt felküldtem a szobájába, nem lett semmi baja, csak megijedt a pofontól. -
- Én is megijedtem. – Bill a söröspohár oldalán lefutó páracseppeket nézte – Nem akartam ekkora pofont adni neki. Nem tudom, hogy történhetett meg, még soha nem ütöttem meg így.
- Tudom. Nem vagy rossz ember, ez csak véletlen volt. Nem mindig úgy történnek körülöttünk a dolgok, ahogy szeretnénk. -
- És legközelebb mi lesz? Ha kés kerül a kezembe, akkor megölöm? Te ezt nem értheted, nem a te gyereked, neked fogalmad sincs róla, milyen borzalmas érzés bántani azt, akit a legjobban szeretsz, még akkor is, ha féltésből teszed. -
Esther hallgatott egy percet.
- Igazad van, a te gyereked, de ez csak genetikailag van így. Még csak két hete lakom veletek, de már nekem is teljesen nyilvánvaló, hogy belül teljesen más, mint te, cseppet sem emlékeztet rád. Túl önálló, túl szabad szellemű, nem tudod ráerőltetni a saját szabályaidat. Soha nem lesz belőle az az ember, akit te szeretnél, soha nem lesz belőle egy átlagos nő.
- Ettől félek. Még csak kilenc éves, de már róla beszél az egész környék. Mindenki idejön, ha elcsatangolt a jószág és meg kell keresni. Tőle kérdezik meg, hogy milyen idő lesz a nyáron, hogy mikor kell elkezdeni a betakarítást, hogy mekkora hó fog esni. Azt is ő mondta meg, hogy hol találják az elveszett Stansson gyereket. Tegnap itt járt a seriff, és arra kért, hogy engedjem meg, hogy Bell segítsen nekik megkeresni egy szökött bűnözőt. -

- Ez nagyszerű.
- Mi ebben a nagyszerű?! – a tálcán megcsörrentek az evőeszközök a hirtelen mozdulattól, ahogy Esther felé fordult – Hogyan lesz így belőle egy normális ember? Tényleg nem érted? Az emberek már most kerülik a társaságát, nincs egyetlen barátja sem. Senki nem hívja meg a születésnapi zsúrjára, soha nem hívja át senki játszani, nem fognak a fiúk legyeskedni körülötte, nem viszi el senki a szalagavató bálra, nem lesz eljegyzése, nem lesz férje, nem lesz gyereke, nem lesz munkája, nem lesz élete. Ez neked nagyszerű? – kimerülten elhallgatott.
- Nem erre gondoltam.
- Pedig csak erre szabad gondolni, ha felelősnek érzed magad a sorsáért.
- De ő másképp lehet hasznára az embereknek. Bill, ő másnak született.
- Ettől félek én is.
Esther átkarolta a vállát és ráhajtotta a fejét.
- Ne félj, soha nem tudod mit hoz a holnap. Lehet, hogy már holnap egyetlen perc alatt megoldódik az összes problémád. A sors mindig segít, vagy ha mégsem, akkor majd segítenek az orvosok.
- Istenem! – a férfi megfogta a nő térdét – Te nem tudsz semmit sem.
- Lehet, hiszen még csak két hete élek veletek. Ez a hátránya az újsághirdetéssel kezdődő kapcsolatoknak, – elengedte a férfi vállát és mosolyogva nézte az arcát. – bár azt hiszem nem bántad meg.
Bill letette a hintaágyra a tálcát, Esther felé fordult és a szemébe nézett.
- Nem, nem bántam meg, de félek, ha mindent megtudsz, te bánod meg és elmész. -
A nő arcáról nem olvadt le a mosoly.
- Azt hiszem, bátrabb vagyok, mint gondolod. -
- Ha velünk maradsz, előbb, vagy utóbb megtudtad volna, inkább jobb, ha én mesélem el. Ne felejtsd el, a megállapodásunk most is érvényes, bármikor egy szó nélkül felállhatsz és elmehetsz. Megérteném. -

Esther nem szólt semmit, csak mosolygott rendíthetetlenül.
- Bell már volt pszichológusnál, - kezdte vontatottan Bill, mintha súlyos titkot készülne elmondani - aki nem talált semmi rendelleneset és hazaküldte. Judy, tudod, a volt feleségem, ebbe nem nyugodott bele, addig erősködött és kilincselt, amíg sikerült elintéznie, hogy elvigyék két hétre egy intézetbe kivizsgálni. Két héten keresztül Bell nem látta az eget, két héten keresztül egy ablaktalan zárt szobában feküdt nyugtatókkal teleinjekciózva és csak vizsgálták és vizsgálták vég nélkül. Végül azt mondták, hogy az átlagosnál jóval fejlettebb a fantáziája, nincs szüksége kezelésre, és ők is hazaküldték. Judy akkor szögeltette be a spalettákat Bell szobájában. Te nem láttad Bellt, amikor hazahoztam. Valósággal szomjazta az ég látványát, sírt, amikor kilépett az intézetből, szerelmes szavakat suttogott az ég felé, úgy kellett magam után rángatni, ha fedett helyre léptünk be. Amikor itthon az anyja azt mondta, hogy most két hétig nem mehet ki a szobájából és meglátta a beszögelt ablakokat, üvölteni kezdett. „Megöllek! Megöllek!” Ezt üvöltötte, és nekiugrott az anyjának. Alig tudtam megfékezni, olyan ereje volt, mint egy eszelősnek. Másnap kiszökött. Nem tudjuk hogyan csinálta, de kint találtam meg a réten hanyatt fekve. Csak akkor vett észre, amikor már a közelébe értem, így nem tudott elfutni. Tudod mit mondott, éppen amikor éppen odaértem? Azt suttogta az égnek, hogy „Öld meg, kedvesem.”! Még most is beleborzongok, ha eszembe jut a hangja, ahogy mondta. Mintha nem is az én lányom lett volna, mintha valami más költözött volna bele, csak egy fanatikus tudja így elsuttogni a mondatokat, ahogy ő tette. Másnap Judy kilépett a házból és agyoncsapta a villám. A szemem láttára égett szénné a feleségem, akit a lányom ölt meg.
Néma csend támadt.

- Nem lehet, hogy ez csak véletlen egybeesés?
- Ezt ugye most te sem gondolod komolyan? Ha megkeres valamit, mindig előtte hanyatt fekszik és beszélget az éggel, ha megkérdezik az időjárás felöl, akkor is. Miért van az, hogy a zárt helyen lévő elveszett tárgyakat sohasem találja meg, csak ha a szabad ég alatt vannak? Tavaly a tanára arról panaszkodott, hogy Bell elkezdett vele vitatkozni és váltig állította, hogy a Trójai háború valóság volt. Amikor a tanára megkérdezte, hogy miből gondolja ezt, akkor azt mondta, hogy mert az ég látta és elmesélte. A tanár szerint aprólékos részletezéssel mesélte el, hogy milyen ruhát hordtak a görögök, és a trójaiak, hogyan nézett ki Akhilleusz, hogy mit ettek, hogyan éltek. Olyan részleteket mesélt el az osztály előtt, amit csak egy történész tudhatott, illetve még az sem, hiszen a trójai háború csak legenda. Honnan tudhat ilyenekről egy kilenc éves lány?
- Nem tudom. Nem lehet, hogy olvasta valahol?
- Még olvasni is alig tud, úgy kell kényszeríteni a tanulásra. -
Bill hangja halk lett és magányos.
- Tudod, én nem hiszek az égben, nem akarok hinni benne, de sokszor már azon kapom magam, hogy komolyan azt hiszem, hogy tényleg van fent valaki, aki beszélget a lányommal. De ha így van, akkor miért éppen ő kell neki? Nem tudna keresni magának valaki mást, akivel kevesebb fájdalmat okozna a világnak - pár másodpercre elhallgatott. - De tudod, ha mégsem létezik, és tényleg nincsen fent senki, csak a felhők és a szél, akkor még szomorúbb a valóság, mert akkor van egy őrült lányom, aki a semmivel beszélget. Nincs jó megoldás, mindenképpen elvesztettem a lányomat.
Hirtelen könnyes lett a szeme, és nem tudott beszélni. Esther várt türelmesen és közben azon gondolkozott, hogy mit keres itt.
- Ezzel a dologgal szemben nincs esélye senkinek. Nem lesz ember, aki szembe tudna szállni vele, … még én sem, pedig az apja vagyok. … Nem tudok mit tenni, … az ég elrabolta tőlem a lányom. -
Esther felállt.
- Mindjárt jövök, csak megnézem Bellt. -

Otthagyta a magába roskadt férfit, és bement a konyhába. Egy másik tálcára rakta a lány vacsoráját és felvitte a nyikorgó falépcsőn. A szobában sötét félhomály volt, a spaletta résein áttörtek a napsugarak, kavargó porszemcséket táncoltatva fénycsíkjaikban.
- Felhoztam a vacsorádat, egyél nyugodtan, mindjárt visszajövök.
Kiment a sötét szobából és pár perc múlva visszajött, kezében egy feszítővassal. A spaletták alá erőltette és hangos reccsenéssel feszítette le őket az ablakkeretről. Egyre több fénydárda szúrta át a homály testét, mígnem az egyik szárny végleg meg nem adta magát, leszakadt a pántokról és kizuhant az udvarra. Egy tompa puffanás a füvön, és a szobát bejárta az ég látványa. A másik szárnyat csak kétszer kellett megütni és sarkig tárult. Esther megfordult és mosolyogva Bellre nézett.
- Most már itt maradhatsz két napig.
- Apa úgyis újra beszögeli.
- Nem fogja. – a földre dobta a feszítővasat és ő is az ágyra ült – Mindent elmagyarázunk neki és ő meg fogja érteni. Elmondjuk neki, hogy az ég nem veszélyes, és hogy te sem leszel az. Meg fogod ígérni, hogy ezután jól tanulsz, és hogy senkinek nem mesélsz arról, hogy miről beszélgetsz az éggel. Apád csak jót akar neked, és tudom, hogy ezt nehéz elhinned, de a maga módján téged véd. Ha okosan viselkedsz, ő is megenged mindent, és cserébe bármikor kimehetsz és beszélgethetsz az éggel, ha más nem veszi észre.
- Miért csinálod?
- Mit?
- Miért segítesz nekem?
- Tudod, azt mondta, hogy találok itt valakit, aki közülünk való, és segítségre van szüksége.
- Ki mondta ezt?
- Szerinted?
Bell kutakodva a nő arcába nézett.
- Honnan tudjam, hogy igazat mondasz?
Esther felnevetett.
- Egyszerű, kérdezd meg tőle. -
Az ablakhoz lépett és kinézett. Halkan beszélgetni kezdett az éggel és a méltóságteljesen úszó felhőkkel, aztán csak lehajtotta a fejét és állt. Amikor megfordult, a szája mosolygott, de a szeme könnyes volt. Egy hang nélkül visszaült az ágyra és Esther megfogta a kezét.
- Annak, hogy itt vagyok, célja van, sok mindent meg kell értetnem veled, mielőtt elmegyek. Meg kell tanulnod megvédeni magad a többi embertől, meg kell tanulnod, hogy a tudást csak úgy őrizheted meg, ha hallgatsz róla, és csak olyanokkal osztod meg akik megértik.
- Akkor most egy új időszak kezdődik az életemben?
- Remélem. Most még pihenj, a tanulást csak holnap kezdjük el. - megsimogatta a lány fejét.
- Miért kell rejtőznünk mindenki elől?
- Mondtam, a tanulást majd holnap kezdjük.
- Több kérdésem nem lesz, csak ezt mondd meg.
- Rendben. Tudod, a furcsa dolgok nyugtalanítják az embereket és túlságosan vad reakciókat válthatsz ki belőlük. Pontosan olyanokat, mint amilyet az előbb apádból. Meg kell értened őt, nagyon-nagyon félt téged.
Bell felemelte a fejét és halk, öreges hangon válaszolt.
- Nem engem félt, hanem tőlem fél.
- Nem, nem tőled, hanem az égtől.
- Mit tegyek, hogy ne féltsen, és ne féljen?
- Mondd el neki, hogy mi van az égben.
- Miért, mi van az égben?
Esther keze megállt simogatás közben a lány fején, és kinézett az ablakon.
- Semmi különös, csak a felhők és a szél.