Péntek

Helló! Tominak hívnak, 15 éves vagyok, már kábé 10 hónapja. Huhh, hol is kezdjem? Először is, péntek volt. Az egy nagyon jó nap nálam: 5 óra szenvedés, utána Zsófi, a legjobb barát, majd pedig az önfeledt 2 nap! Tudom, nem tűnik soknak, nem is az, de nálam… Minden idő számít, amit tanulás nélkül tölthetek. Nem szeretem a sulit, nem is értem az értelmét, de nem is nagyon keresem.
Szóval! Péntek. Reggelem egészen 11 óráig nyugisnak tűnt. De akkor?! Matekórán, a legeslegutálatosabb órán kihívtak a táblához. Jó, oké, hogy a tanárnő iszonyatos jól néz ki, de ez azért mégiscsak túlzás! Engem, a teljesen sík embert, a 2-es tanulót, egy ilyen bonyolult példához? Próbáltam lazának látszani, kimentem, de amint felemeltem a krétát, tudtam, hogy semmi sem lesz ebből az elfuserált kísérletből; engem matekra tanítani…? Egyszerűbb lenne biciklit repülni, vagy tollat magától írni oktatni. Álltam ott egy darabig, éreztem, közeleg a teljes megsemmisülés. Ekkor a tanárnő megköszörülte a torkát, majd megszólalt:
- Egyest akar?
- Nem, tanárnő – mondtam sunnyogva. Valami iszonyat fontosat vettem észre a cipőm orrán, teljesen bele is mélyedtem annak a fontos dolognak a keresésébe.
- Jó, akkor a következő…- elindultam a helyemre, mint aki jól végezte dolgát. Csak egy dolgot nem tudtam hova tenni, hogy miért kérdezte, hányast akarok, megbuktatni csak nem fog, kerek 2-es az átlagom.
- Hahó?! Tamás! – ragadott ki a tanárnő a gondolatmenetemből. Mindenki dőlt a röhögéstől. -
- Csak gondoltam, adok egy könnyebb példát a kettesért… De ha nem, hát nem.
Hidegzuhanyként ért ez az egész. Megbukok? Ne már! Amint leültem, csöngettek. Teljesen össze voltam omolva. Mindenki rajtam nevetett, megbukok, mi kell még? Szünetben szinte rohantam Zsófi karjaiba, aki 2 teremmel arrébb már mindent tudott a dologról. Odaléptem hozzá vigasztalódni.
- Lesz ez még így se! – mondta bíztató mosollyal. Igaza van. Mi lesz, ha nem lesz semmi munkám, akkor, ha most szomorú leszek, nem lesz mi jóra visszagondolni.
- Car pe diem! – mondtuk egyszerre. Összenevettünk. Ez volt a jelszavunk, eszerint éltünk. Hátam mögött feltűnt két osztálytársam. Vigyor ült az arcukon, majd egyszerre a fülembe ordítottak:
- Süketkéééém!! – aki ott volt, csak nevetett, még az is, aki csak a folyosón sétált, szerintem az egész suli hallotta.
- Mit képzelsz?! – majd két csattanást halottam. Zsófi aktivizálta magát. - Na ne- gondoltam. A két fiú, mint vert had, elsomfordált. Ekkor olyat éreztem, amilyet rég. Melegség öntötte el a szívemet. – De mi ez?- kérdeztem magamtól. Hiszen ez lehetetlen. Nem, Ő a legjobb barátom! Tudtam, hogy mi ez az érzés, ez a szerelem. Bennem bujkált már egy ideje, de nem vettem róla tudomást, de most, most olyan erős volt, mint még soha! Beleremegtem!


- Most mit remegsz? –kérdeztem Tomitól. Legalább 10 éve ismertem, és a legjobb barátom, de ilyet még nem láttam rajta. Megölelt. Nagyon, de nagyon jól esett ez az ölelés. A következő pillanatban ellöktem magamtól. Szerettem, tudtam már elég rég. Minden egyes porcikámban éreztem ezt. Tudtam, hogy nem lehet köztünk semmi, de én akkor is Imádtam, nem tehettem róla. Ez az érzés jött, és sutty, beültette magát a szívembe. Gondoltam még mindig jobb, ha barátok vagyunk, közelebb lehetek hozzá, mint bárki más.

Most itt állt előttem, bután nézett rám. Nem értette, miért löktem el magamtól, sok mindent nem érthetett szegény. Annyira édes volt, amikor így, ilyen értetlenül nézett! Bárcsak odasúghatnám neki, hogy mit érzek! Becsöngettek, Tomit visszaküldtem az osztályába, ami nem volt olyan egyszerű. Nem volt az a beletörődős típus, kijelentette, hogy addig nem megy vissza az osztályába, amíg el nem mondom neki, hogy mi a baj. Kilöktem az ajtón, majd becsaptam azt. Dühös voltam, magamra, amiért nem tudom már végre elfelejteni, amiért nem szeret, meg amiért nem veszi észre ezeket az apró árulkodó jeleket. Kopogás hallatszott. Mindenki rám néz, - nyisd már ki, lehet hogy a tanár az!- ;- csak kinyitnám. - mondták. Tomi, miért nem hagysz lenyugodni? Újabb kopogás. Istenem, na jó, de ha csak megint megkérdezi, hogy miért vagyok dühös, esküszöm, leordítom a fejét! Nem érdekelt senki, elöntött a szerelem. Kicsaptam az ajtót. Tóth tanár úr állt előttem, érdekes, olyan kis cinikus mosollyal az arcán.

- Á , szóval miért is nem engedett be, miss dühkitörés?- reszelős hangja idegességet tükrözött. Még soha nem volt ideges, nagyon rendes tanár lévén nem szórakoznak vele. Hebegtem - hápogtam. Nem jutott semmi az eszembe. Felnéztem a plafonra,- kérlek Istenem, segíts!
- Jó, hát ha így állunk. –mondta- Gyere ki felelni!
Hát jó. Ha csak ennyi? Most mindegy, hogy mikor kérdezi az új anyagot, így se- úgyse tudom.
- Lássuk csak! Vegyük az előző két leckét!- közölte, majd becsukta a naplót. Á, szóval most egyedül 2 leckéből-ez azért furcsa, mert egy leckéből kettő ember szokott felelni. Menni fog, azokat pont tudom. Elkezdtem, és csak mondtam és mondtam vég nélkül.
- Elég, még a végén 6-ost kap!- kinyitotta a naplót és beírt egy 5-öst. ÁÁÁ! Boldog voltam! Büntetésből kaptam egy ötöst. Huh. Megúsztam. Leültem, egyből Tomcsi jutott eszembe. Neki bezzeg a kettesért kellett küzdenie. Szegény! Alig vártam a szokásos délutáni talit. Pontban négykor a Radó- szigeten. Kicsengettek, összepakoltam, majd uzsgyi a folyosó. Nem akartam Tomival beszélni, megint elfogott a düh. Na jó, nem Ő tehet arról, hogy szeretem, de mégis! Miért olyan aranyos? Miért ennyire…jön be nekem, úgy, ahogy van? Kint is voltam az utcán. Metsző hideg szél vágott az arcomba. Felraktam a sapkám, majd gyors ütemben hazaindultam. A sarkon még visszanéztem. Láttam Tomi bamba fejét, amint utánam bámul. Befordultam, azon töprengve, hogy mit is mondjak neki, miért viselkedtem így vele. Tudtam, hogy eljön délután. Volt úgy, hogy összevesztünk és Ő egész estig ott ült, pedig akkor is neki kellett volna haragudnia rám.

Imádtam ilyen közel lakni a sulihoz, reggel csengő előtt 10 perccel felkelek, iskola után pedig 5 perc alatt otthon voltam. Hát nem csodás? De az! Felmentem a lépcsőn, nem szerettem a liftet, klausztrofóbiás érzésem volt benne. Eléggé kifulladtam, mire felértem a 6.-ra. Bementem az ajtón, minden a helyén, nem raboltak ki minket, ok. Akkor pihi- szuszi. Anyuék úgy is csak este jönnek, ráérek. Na, össze kellene magamat szedni, korog a pocim. Fél óra múlva sikeresen kiértem a konyhába, a kaja: krumplifőzelék.. Ne már, anyci tudja jól, hogy nem szeretem! Tovább kell keresgélni. Ekkor pillantottam meg a cetlit az asztalon: „Kislányom a virsli a hűtőben! Pusz: Anyci!”. Ez jó. Nagy pufogva tettem fel vizet, majd bele a meghámozott virsliket. Hmmm… Tomcsi is evett már olyan virslit, amit én csináltam. Azt mondta, hogy ez volt a legfinomabb virsli, amit valaha is evett! Nem hiszek neki, de akkor ez nagyon jól esett. Úristen!

Miközben erről álmodoztam, majdnem szerteszét főttek a virslik. Gyorsan kizártam a gázt, vettem elő tányért, villát, majonézt. Minden készen volt egy jó kis ebédhez. Bevonultam a nappaliba, bekapcsoltam a TV-t, nekiláttam ebédelni. Te jó ég! Már ennyi az idő? Mindjárt mennem kell! Gyorsan, keresnem kell valami normális ruhát. Beálltam a tükör elé, magamhoz próbálgattam egy-két felsőt. Hogy én mekkora marha vagyok! Hiszen a kabát alatt nem is fog látszani. Meg különben is, mit érdekel, hogy tetszek-e neki vagy sem. Úgy is csak barátok vagyunk. Most mit akarok Neki tetszelegni? El sem megyek! Amilyen kukacoskodó, úgy is kérdezősködni fog, és megint hazudnom kell. Mi lenne, ha elmondanám? Mi lenne, ha nem mennék el?- jött rögtön a válasz. Dühösen levágtam magam a fotelbe, bekapcsoltam a TV-t, hátha megy valami értelmes. Éppen csókolóztak. Átkapcsoltam. - Használjon Tomit!- felnevettem. Hát nem szabadulok ettől a kíntól itt belül? Eleredtek a könnyeim. Nem, ez így nem mehet tovább! Hirtelen felálltam, majd felvettem a kabátom. Megmondom neki és punktum, nem tudom magamban tartani. Még mindig sírtam, de már nem érdekelt, majd azt mondom a szél az oka. Igen a szél az oka annak is, hogy szeretem, a szél az oka mindennek! 5 felé értem oda, a Radó - sziget elé. Megtöröltem az arcom, kifújtam az orrom. Lesz, ami lesz, én megmondom neki! De mi lesz, ha nincs is már itt?- torpantam meg a gondolatra. Most menjek haza? Na ne már! Akkor bemegyek a szigetre, és csak úgy sétálok egyet, kieresztem a gőzt. Végre erőt vettem magamon, elindultam. A kövek nyugtalanul csikorogtak lábam alatt. Végre megláttam Tomit, a sziget orrában. Ott állt, lehajtott fejjel, látszott rajta, nagyon el van szomorodva. Elindultam felé. Felnézett, de nem vett észre. Nem ám elmegy, mert én nem futok utána, az biztos! Odaértem… Most mi lesz?? Bele fogok pusztulni, de elmondom neki. Szívem a torkomban volt, már nem is vert, sokkal inkább folyamatosan dobogott.

- Szia! – mondtam félénken.
- Szia! – mélyrehatóan nézett rám. – Figyi… Nem tudom mi volt az a délelőtti dolog. – gondoltam, hogy ezzel fogja kezdeni! Nem igaz! Most azonnal megfordulok, és itt hagyom… De mi ez??
- Ha én vagyok az oka, akkor nagyon sajnálom! – és előhúzott a háta mögül egy szál fehér rózsát- a gyengém-. Huhh! Ez nem lehet igaz! És még neki van bűntudata, amikor én voltam gonosz! Olvadok…
- El szeretnék mondani valamit. – ajánlottam, de intett, nem fejezte még be. Lassan elsétáltunk a sziget „csúcsához”. Felültem a szokott helyemre, a korlátra, háttal a folyónak.
- Szóval… - közelebb lépett. –Ma rájöttem valamire, amikor megvédtél… - halkan beszélt, szinte suttogott. Beletemettem arcomat a rózsába. Hosszú csend után szólalt csak meg újra.
- Csodálatos vagy, Szeretlek! –szavai végigfutottak agyamon, reszkettem. Megsimította arcom.
- Én is Szeretlek, nagyon-nagyon!


Összeölelkeztek. Beszéltek, de ide nem hallatszik el, nem is akarok közelebb menni, csak megzavarnám őket. Amint az emlékmű mellett elmegyek, kacsák hápogását hallom. Lenézek a vízre, sirályok hadát látom, amint összebújva melegednek. Hirtelen feljött három kacsa, lenéztek a víz alá. Visszamentem a sétányra, ezek a nagy-nagy fák között fura érzésem kerít hatalmába. Mennyi ilyet láthattak már! Kár, hogy nem tudnak beszélni! Még egyszer visszanéztem a szerelmesekre. Az aranyló napsütés millió sugara csak a körvonalaikat mutatta. Nem látszottak Ők a fa tetejéről sem, sem feljebbről. Csak két kis árnyék, ahogy egymáshoz bújik. A kék ég felé repülve már csak pici pontok, nem is látszik, a Radó-sziget sem.