Száműzöttek

Száműzöttek

Írta: Thomas J. Redfield

A hang a hibernációs kamrából jött. Kinyílt az ajtaja az egyik tárolónak, és egy ébredő ember körvonalazódott benne. Az űrhajó közben közeledett tovább célja felé. Roy kilépett rajta, és remegő karját szorította. Hűvösnek érezte a fémes teret öt év alvás után. Maga mellé nézett. Felesége és lánya még aludtak. Kitántorgott a vezérlőterembe, és megnézte a betáplált adatok helyességét, valamint a koordinációs egységeket. Helyben vannak. Még mindig működik minden. A többiek kamrája csak másnapra van beállítva. Ennek az egyetlen oka, a fenevad: a kíváncsiság volt.

A férfi egész életét a Niocron-5 nevű, sivár, halott bolygón élte le, ahová a kormány és a politikusok apját: Gordon Lombard-ot, és anyját: Ilena Keys-t száműzték a földről, egy törvényrendelet szerint. Az életfogytiglanisokat mind oda vitték, és ott is hagyták őket megrohadni. Apja: Gordon megölt egy rendőrt, amiért az bántalmazta beszámíthatatlan húgát. Elvették tőle a boldogságot. Anyját: Ilena-t, Gordon a Niocron 5-ön ismerte meg, amikor megmentette az életét egy erőszakos rabtársától. Kevés gyerek maradt életben azon a sivár bolygón. Ő lett az egyikük.
Hogy mit lehetett ott csinálni? Az építés és a tanulás volt az ő játékuk.
Annak a nemzedéknek ott nem sok keresnivalója volt, de a lecsökkent létszámú öreg, és idősödő elítélttábor már csak tanításait akarta átadni a fiataloknak.
Könyvek sem voltak, csak amik emlékezetből íródtak.
Miután apja megvakult, és ő már megtanult írni-olvasni, a férfi neki diktálta az emlékeit, hogy azok fennmaradjanak. Könyveket írtak meg így, és mindig az volt a végük, és a mondanivalójuk, hogy van remény.

A remény: a Föld volt. Az a hely, amit Roy sohasem láthatott még, ahogy felesége, és lánya sem. Gordon legtöbbször a Kishercegről mesélt. A fiúról, aki különböző bolygókra látogatott el, és különböző embereket ismerhetett meg.
Ő most pont így érezte magát, harmincnégy évesen. Ahogy az utolsó időkben figyelte a Niocron-5 napjának lenyugvását, ami mindig csak öt percig tartott, és sosem volt világos hat óránál tovább, szeretteire gondolt, akiket elhantolt.
Barátaira, testvéreire, az öregekre. A járvány néhány hónappal a Niocron-5 végső elcsendesülése előtt ütötte fel fejét. Addigra már kész volt az űrhajó, amit éveken át egy roncsból dolgoztak át, működőképes szerkezetté. Az egyetlen esély az életben maradtaknak egy új életre, miután a föld többé nem foglalkozott a sorsukkal.
Sem az övékkel, sem azokéval, akiket oda száműztek.

Hamarosan megérkeznek.
A semmitmondó csend az űrhajó minden zugában érezhető volt. Roy öt évig aludt, most mégis nehezülni érezte a szemhéjait. De túl izgatott volt ahhoz, hogy aludjon. Egyszerűen képtelen lett volna. Már látta a bolygót.

A bejárat egy sikoltó, fémes nyikorgás után kizuhant, és nagy porfelhőt vert fel maga után a talajban. Roy óvatosan kilépett. Szemei még kényszeresen csukva voltak.
Elindult, és kinyitotta őket. Életében nem volt ennyire ledöbbenve.
- Hol van a kék? A zöld? Meg a többi szín?! Hol… hol vannak!!? – mondogatta rémülten.
Az ég sötét volt, pedig akkor talán dél lehetett.
A talaj sűrű, meleg szürke porból állt. Mint a tengerpartok fekete-fehérben.
A látvány, ami elétárult, pedig a velejéig sokkolta. Kezei mozdulatlanul csüngtek mellette, pedig úgy érezte, hogy a szívét markolássza. A látvány, amit nem tudott felfogni: a felhőkarcolók romjai, a kőtalapzatok darabos maradványai kavicsként hevertek a mindent beterítő hamuban. Fák, állatok, emberek és tárgyak halott elegyében, ami most semmit nem mondott.
Az utolsó jelzések a földről a Niocron-5-re… még mindig nem értette.
Azért nem léptek velük többet kapcsolatba, mert az atomháború mindent letarolt az egész világon, és akik nem a robbanásba pusztultak bele, azokkal a sugárzás végzett. Rosszabbnak tűnt minden, mint a járvány a szülőbolygóján.
A kép nem mozdult. Neki kellett mozognia, hátha el tudja magával hitetni, hogy változik valami. Szaladni kezdett.
Teljes erejéből futott, és kilométereken át hagyta maga mögött a kegyetlen tájat. Aztán nem bírta tovább. Térdre rogyott, és egy üvöltés szelte át a semmit.
Egy élet összeomlásának hangja, ami hangosabb és fájdalmasabb volt, mint a bombák tarolása. Órákig zokogott ott, térde rogyva, valahol az egykori Central Park helyén. Mikor már teljesen elhagyta minden ereje, a hamuban elterülve nézte végig a halovány naplementét. A nap fakó-bíbor színűvé változtatta a sötét-szürkés eget.

Amikor visszabolyongott az űrhajóba, fáradtan és mocskosan az átkozott föld talajától, a hibernációs kamrákhoz lépett. Látta feleségét és lányát, ahogy zokogva borulnak egymásnak, és átérezte azt, amit még apjának sem sikerült. Az igazi reményvesztettséget. Az ürességet, azt, ami mindennél rosszabb. Ilena… vagyis Maria, (mert feleségét folyton anyja nevén szólította annak halála után) és Casey valójában még mindig aludtak. Közelebb lépett a nőhöz.
Eszébe jutott egy másik mese: a Hófehérke, amit szülőbolygóján hallott.
Mi történt volna, ha a királyfi nem csókolja meg Hófehérkét? – kérdezte még kiskorában. Az egyik öreg felnevetett: Ne hülyéskedj. Olyan nincs. Akkor nem jó a mese sem. Most saját, meggyötört szakállas képét látta az üvegkoporsó tükrében, amiben felesége nyugodott, és kedve lett volna betörni, de az nagy hiba lett volna. Végigsimította a sima felületet, és Maria keze fölé tette a saját kezét.
Egy szót sem tudott szólni, az üvöltések közt saját hangját is elvesztette.
Némán mondta ki, amire gondolt...
Azt hitte, nem tud már sírni.
Azt, hogy teljesen kiszáradt odakinn, de amikor lányához lépett, egyszerűen képtelen volt visszatartani könnyeit.
Még hosszú órákig ott volt mellettük, és nem ébresztette fel őket.
Soha többé.

VÉGE!