Egy vámpír naplója

Léptek zaja veri fel az éjszaka csöndjét. Én vagyok, az én lépteim csapnak zajt. Furcsa. Sose volt még ilyen kihalt a város, mint most. Legalábbis nem emlékszem rá. Pedig már sok száz éve rettegésben tartom a lakókat. Igen, rettegésben. Nem tudják, kivel, vagy mivel állnak szemben. Az emberek félnek attól, amit nem ismernek, ezt mindenki tudja. És nekem ez pont megfelel. Hiszen a félelem nem feltétlenül negatív jelentőségű. Csak ezt ők nem tudják.

Másféle léptek. Végre közeledik valaki. Tovább sétálok, úgy teszek, mintha nem érdekelne, pedig dehogynem.
Kicsit megtaszítja a vállamat, mikor elmegy mellettem, utólag mormol valami bocsánatkérés félét. Nem válaszolok, nem is érdekli. Megszaporázom a lépteimet, hamarosan utolérem, le is hagyom.
Elé állok, értetlen arca láttán ajkaim mosolyra húzódnak. Fogaim kivillannak, majd a fiatal férfi arcára rémület ül ki. Rájött már, ki vagyok, mi vagyok, de nem lesz már lehetősége elterjeszteni találkozását velem.
Nem mer megmozdulni, látom a szemén. Nem is kell. Előrelendülök, megszorítom a vállát, miközben fogaim a nyakába marnak. Érzem, ahogy kiserken az édeskés vére, érzem, ahogy testemet átjárja a melegség, miközben az éltető folyadékot szívom magamba.
Az ifjú vonaglani kezd ujjaim között, de nem szabadul. Hamarosan már nem is akar, elernyed, ekkor elengedem, hiszen halott véréből már nem iszok.
Elengedem az élettelen testet, az tehetetlenül lehanyatlik a földre.

Tovább indulok, nem figyelek fel a fejem fölött felhangzó, halk neszre. Nem jut eszembe az ellenség gondolata, pedig megszokhattam volna már. Vállamra súlyos test nehezedik, lábaim megroggyannak, majd előrezuhanok. Tudom, mi az, ami megtámadott, vagy inkább aki megtámadott. Nem marad rajtam, az esés következtében odébb gurult, így lehetőséget adva nekem arra, hogy felálljak. Meg is teszem, s a támadóm felé fordulok. Az egy vicsor keretében kivillantja éles fogait, miközben hátán felborzolódik a szőr. Hosszúkás pofáját még ilyen állapotban is felismerem, s nem kétséges, hogy ő is felismert engem.
Négy lábra ereszkedik, rohanni kezd felém. Felugrok az egyik lámpaoszlopra, szemfogaim megcsillannak a holdfényben, akárcsak a lycan borostyánszínű szemei. Elé toppanok, nem riadok meg a harctól. Többször is megtámadott már, de mindannyiszor elmenekült, mielőtt megölhettem volna. Most nem fog.

Vöröses szemeimet összehúzom, majd a lycan ismét nekem támad. Karmaival felém kap, miközben én gyors léptekkel hátrálok előle, de néhány lépés után hűvös falnak ütközik a hátam. Ekkor már le kell hajolnom, ha nem szeretném, hogy az éles karmok a nyakamba vágjanak. Egyúttal oldalazok is, így kikerülve a farkast, majd köpenyem alól pisztolyt húzok elő. Nem tiszta küzdelem tudom, de a Walther mindig megtette a magáét. Most is. Ezüstgolyóim megállásra kényszerítik ellenfelemet, de nem sokáig. Testéből kilökődnek a lövedékek, s ismét felém közelít. Egyszerű dolgom van, bár nem minden tekintetben. Elpazarolok egy egész tárat, mely leginkább a lycan mellkasában végzi. Nem tudja már őket kilökni, hanyatt zuhan, s pár másodpercnyi vonaglás után végleg feladja a küzdelmet. Ennyi volt.

Közelebb megyek, fölé hajolok. Sebeiből vér szivárog. A szőr lassan visszahúzódik, a hosszúkás pofa emberi arccá formálódik. Meztelen férfitest fekszik a lábaimnál, mégsem úgy nézek rá, mint egy emberre. Nem is az. Az egykor jóképűnek nevezett ifjú arca az évek alatt eltorzult, még most is tébolyultságot tükröz.
Pisztolyomat visszateszem a helyére, majd köpenyemet lekanyarítom a vállamról és a lycan élettelen testére borítom. Pár másodperces némaság után felállok, tovább indulok. Otthagyom az ifjút, majd megtalálják az emberek, most már nem fedi fel kilétét, s az enyémet sem.

Lépteim zaját hallgatva ajkaim hangtalanul formázzák a szavakat.
Ezüsthúr kötöz ki
Vadászt öl a préda.
De jobb a tűzhalál is,
Mint élet, ha nincs célja.
Soha nem fogom ezt elfelejteni, de valamiért mégis nyugodt vagyok. Nem tölt el keserűséggel a gyilkolás, mint Mariont. Érthető, ő ember volt, én tettem vámpírrá. Nem képes ölni, nem képes elvenni azoknak az életét, kik annyi szenvedést okoztak neki. Sokat kell még tanulnia. Őt keresem, külön váltunk a vadászat előtt, remélem sikerült táplálkoznia.

Az egyik sikátorban kamaszlány körvonalait fedezem fel, ahogy a földön kuporog. Már megint patkányokat eszik, azokon él már jó ideje. Nincs ereje ahhoz, hogy emberbe mélyessze szemfogait.
-Marion...- szólítom meg, mikor a háta mögé érek. Nem vette észre jöttömet, lépteim zaja nem ütötte meg a fülét.
Hangom hallatán ijedten hajítja el a rágcsáló immár élettelen testét, majd felpillant rám. Szája sarkában vércsepp vöröslik, s fogain is ott csillan még az éltető nedű.
-Ne haragudj, Teralla.- hajtja le a fejét. Gesztenyeszín, elegáns csigákban gyűrűző haja porcelánszerű arcába omlik, eltakarva előlem a mozdulatot, mivel megtörli a száját.
-Gyenge vagy. Állj fel!- halkan beszélek, szavaim ostorként csapnak le a megfélemlített, lágyszívű leányra. Felemelkedik. Térde koszos, fekete és bíbor színekben pompázó, fodros szoknyája gyűrötten takarja el combjait. Megvetően nézek végig rajta, érzékeltetem vele, hogy vámpírhoz nem méltó a viselkedése.
-Nem élhetsz patkányokon többé. Emberek vérét fogod szívni, mint minden vámpír.- nem tűröm az ellentmondást, pláne nem attól, akinek megkíméltem az életét, halhatatlanságot adva neki. Ez a hangomon is érződik.
-De... nem tudom megtenni. Hiszen egykor még én is közéjük tartoztam!- a lány kétségbeesetten beszél, mégis megérzem rajta az ingerültséget. Megvetően elfordulok. Utálom az embereket, csupa hazugság, ármány, s cselszövés övezi életüket. Valahányszor kinyitják a szájukat, árulás és igaztalan beszéd hagyja el ajkaikat, s sokszor már maguk sem tudják, mikor mondanak igazat, s mikor nem. Ez utóbbi gyakrabban előfordul.

-És büszke vagy rá?! Semmit se kaptál tőlük, eldobtak maguktól, kitaszítottak. Te EZT a fajt véded?! Szánalmasak, ahogy próbálnak kiirtani mindent, és mindenkit, aki csak kis mértékben is veszélyt jelenthet a „tökéletes” világukra. Csakhogy ez a világ közel sem tökéletes. Sőőt! Bűzös, rothadó bolygón élünk. És kiknek köszönhetjük? A mocskos embereknek, akik mindent tönkretesznek, amihez csak hozzáférnek.- hallom, ahogy hangom egyre inkább sziszegéssé lesz hasonlatos. Beszéd közben megfordulok, hogy a riadt kamaszlány szemébe nézhessek. Hogy láthassam azt, amit a szavaim váltanak ki belőle. Jól gondoltam, Marion először felháborodik, majd arcán a tiltakozás jeleit fedezem fel. Hagyom, hadd beszéljen.
-Nem, nem vagyok rá büszke... mégis... a te, s házad szolgálói is emberek, őket mégsem veted meg.- félénken beszél, s közben hátrál egy lépést. Okos lány.
-Megvetem őket is. De szükségem van rájuk, ezért nem is ölöm meg őket. Pedig azt érdemelnék.- megcsóválom a fejemet, majd témát váltok. Marion nem ellenkezhet velem, nekem köszönhet mindent.

Valaki közeleg, hallom lépteinek zaját, s hamarosan megpillantom a sikátor előtt az utcai lámpák által eltorzított, megnyújtott árnyalakot is. Intek a lánynak, hogy kövessen, s ő minden fenntartás nélkül engedelmeskedik. Ezt szeretem.
Középkorú nő halad el ráérős tempóban az utcán. A lámpák fényében megállapíthatom, hogy valószínűleg igen tehetős asszony, legalábbis elegáns kosztümje, s drága ékszerei erre utalnak. Elmosolyodok.

Kilépek a sikátorból. Nem ügyelek arra, hogy lépteim ne csapjanak zajt, így a nő észreveszi közeledésemet. Nem áll meg, s nem is gyorsít tempóján, csak tüzetesen megnéz, úgy tűnik, ad a külsőre, s nem csak a magáéra. Tekintete végigsiklik öt-hat fonatba rendezett, fekete hajamon, hófehér bőrömön, vörös szemeimen, vértelen ajkaimon, majd ruházatomat is szemügyre veszi. Fekete bőrfűzőm, s fekete bőrnadrágom nem nyeri el tetszését, s véleménye, úgy tűnik, csak tovább romlik, mikor a csípőmre erősített pisztolyt is megnézi. Ez nem az ő napja, már ő is tudja. Nem tudom, mi rémiszti meg jobban, a fegyver, vagy az, hogy ujjaimmal megszorítom a vállát. Akárhogy is legyen, éles sikolyt hallat, de száját gyorsan befogom, s szemfogaim a húsába marnak. Nem ölöm meg, még zihál, s kétségbeesetten kapkodja a tekintetét, mikor odaintem Mariont. A lány jön, én pedig átengedem neki az asszonyt. A kamasz pár másodpercig tétovázik, véres csatát vív benne az éhség, s a jóság, de végül az előbbi nyer. Porszínű ajkai a nő nyakára tapadnak, s lehunyt szemmel szívja magába az édeskés nedűt. Ijedten rántom le a tehetetlen testről, mikor látom, hogy az már nem mozdul.
-Ha már meghalt, nem szívod többet a vérét, érted?- okítom a lányt, bár semmi kedvem hozzá. Ostoba még, sokat kell tanulnia. Nem baj, van időnk.