Történetek - 77.oldal

Sas szárnyaim légörvényeket kavarnak. Büszkén felvetem fejem. Az árnyékom végigfut az emberek arcán. Kicsit megrémülnek, mikor közelebb repülök hozzájuk. Aztán mégis ujjonganak és tapsolnak. A gyerekeiket felemelik, hogy jobban lássanak.
De ez nem az igazság. Ők lent vannak, én fent. Félelmetes. Én félek.

Hatalmas, erős, büszke kőszikla vagyok. De leválok a hegyoldaltól. Az ár hömpölyögve gurít, visz hosszú utamra. Kiemelsz a zúgó árból. Hálásan dobban kő szívem, nem kell tovább morzsolódnom. De nem bírsz el, túl nehéz vagyok. Visszadobsz a folyóba...

Oldalra néztem. Arcodat kirajzolta a holdfény, s én a szemedbe néztem. Elengedtem a kezed. Lassan közelítettem feléd, meg akartam simogatni az arcod. Vártam, hogy az ujjam érezze a bőröd, de semmit sem érzett… Eltűntél...

Ekkor már majdnem úgy vonyít, mint mikor kiszedtem a fülbevalóját. Kicsit várok, mielőtt újra beledöfök egyet. Abbahagyja a sikítást, piheg. Szemében a rémület tükröződik. Szerintem, végre megértette, hogy nem fogok neki segíteni. Ezt akartam elérni, egyelőre. Aztán csak fog vallani is. Újabb tűt izzítok és szúrok...

A hang tulajdonosa ugyanis Remus Lupin volt, aki most gyűlölettel vegyes szánalommal nézett rám a cella tőlem legtávolabbi sarkából. Felültem a rozoga, szúette, molyrágta ágyon. Rámeredtem Remusra, és hosszú percekig csak néztük egymást, mert egyikünk se tudott megszólalni. Nekem a döbbenet, neki pedig valószínűleg az undor, amit irántam érzett, szorította el a torkát, de aztán hirtelen teljes erőből rámvetette magát szavakkal, és puszta kézzel egyaránt...

Mosollyal az arcán lépett ki háza ajtaján, hogy friss virág illatát érezhesse a pirkadó reggelben. A reggelbe megnyújtózva, hagyta, hogy haját a szél fújja. Lelkében teljes boldogságot érzett. Ekkor észrevéve háza előtt sétált el egy komor férfi...

Van, ami rossznak indul, van ami, rossz, és van, ami rosszul végződik, de mindenkinek vannak jó pillanatai az életben.
Ez egy igaz történet, ami bárkivel megtörténhet. Nincsenek benne tündérek, nincsenek benne gonosz élőlények, csupán az unalmas igazság...

Egy elég kényes témához írom most ezt a történetet vakmerő őszinteséggel... Tisztelem a hívők hadát, kik töretlen kedvvel hiszik, van ki vigyáz ránk, akik igazán érzik az élet nem hiábavaló és tudják küldetésünk van ezen a sárgolyón. Viszont bevallom más vélemény szülte íráskedvem. Van isten? A szokásos kérdés, hányszor meg hányszor elhangzik és válasz is van rá, nem egy...

Biztosan megint ahhoz a büdös szagú emberhez megyünk, aki meggyógyította a lábamat is… emlékszem, megharapott, azzal a furcsa, hosszúkás izével, ahogy a böglyök szoktak… jaj, csak ne zötyögnénk ennyire… akkor milyen jó volt együtt hemperegni a többiekkel, és vágtázni velük… Talán most még jobb lesz! Talán már nekem is a hátamra ülhetnek, és mehetek játszani a pályákra… meg barangolni az erdőbe, amiről Csillag annyit mesélt…

Nagyon jól tudod, hogy mennyire lenyűgöz a kebleid látványa, érzése, ezért egy ideig hagyod, hadd szemléljem őket nyugodtan, és csak ezután nyitod föl még kissé álmos pilláidat, és nézel rám azzal a két mennyeien gesztenyebarna szemeddel egy kis mosoly kíséretében...