Történetek - 77.oldal

A hang tulajdonosa ugyanis Remus Lupin volt, aki most gyűlölettel vegyes szánalommal nézett rám a cella tőlem legtávolabbi sarkából. Felültem a rozoga, szúette, molyrágta ágyon. Rámeredtem Remusra, és hosszú percekig csak néztük egymást, mert egyikünk se tudott megszólalni. Nekem a döbbenet, neki pedig valószínűleg az undor, amit irántam érzett, szorította el a torkát, de aztán hirtelen teljes erőből rámvetette magát szavakkal, és puszta kézzel egyaránt...

Mosollyal az arcán lépett ki háza ajtaján, hogy friss virág illatát érezhesse a pirkadó reggelben. A reggelbe megnyújtózva, hagyta, hogy haját a szél fújja. Lelkében teljes boldogságot érzett. Ekkor észrevéve háza előtt sétált el egy komor férfi...

Van, ami rossznak indul, van ami, rossz, és van, ami rosszul végződik, de mindenkinek vannak jó pillanatai az életben.
Ez egy igaz történet, ami bárkivel megtörténhet. Nincsenek benne tündérek, nincsenek benne gonosz élőlények, csupán az unalmas igazság...

Egy elég kényes témához írom most ezt a történetet vakmerő őszinteséggel... Tisztelem a hívők hadát, kik töretlen kedvvel hiszik, van ki vigyáz ránk, akik igazán érzik az élet nem hiábavaló és tudják küldetésünk van ezen a sárgolyón. Viszont bevallom más vélemény szülte íráskedvem. Van isten? A szokásos kérdés, hányszor meg hányszor elhangzik és válasz is van rá, nem egy...

Biztosan megint ahhoz a büdös szagú emberhez megyünk, aki meggyógyította a lábamat is… emlékszem, megharapott, azzal a furcsa, hosszúkás izével, ahogy a böglyök szoktak… jaj, csak ne zötyögnénk ennyire… akkor milyen jó volt együtt hemperegni a többiekkel, és vágtázni velük… Talán most még jobb lesz! Talán már nekem is a hátamra ülhetnek, és mehetek játszani a pályákra… meg barangolni az erdőbe, amiről Csillag annyit mesélt…

Nagyon jól tudod, hogy mennyire lenyűgöz a kebleid látványa, érzése, ezért egy ideig hagyod, hadd szemléljem őket nyugodtan, és csak ezután nyitod föl még kissé álmos pilláidat, és nézel rám azzal a két mennyeien gesztenyebarna szemeddel egy kis mosoly kíséretében...

Végre érezhettem játékosan ügyes nyelvét... Először csak lassan nyalogatta már lucskos puncimat... Finoman szívogatta és harapdálta kisajkaimat, majd édes kis nyelve csiklóm felé vette útját, egyre gyorsuló tempóval segített a csúcshoz közel. Megérezte, hogy közeledik a végem, elkezdett dugni a nyelvével és egyik ujját érzékien bedugta a popsimba. Abban a pillanatban robbantam...

Nem akartam elmenni. Izgalmasnak találtam a helyzetet. Nem féltem a sráctól. Nem volt olyan agresszív vadállat alkat. Pancser kis bűnözőnek tűnt, aki fogalmam sincs, miért ejt túszokat gyűrűrabláshoz.
- Nem megyek el, amíg nem válaszolsz. Jogom van tudni, hogy miért ejtettél túszul. –makacskodtam.
- Már bánom, hogy belekevertelek, mert idegesítesz. Nem tudnál csak úgy csöndben elmenni? ...

- Mi történik velünk, uram? Mi ez az egész? - mondta elfúló hangon.
- Nem tudom pontosan kisasszony, de ne féljen, én vigyázok önre. - feleltem, és igyekeztem hangomra határozott hangszínt erőltetni, hitem szerint sikerrel, mivel Janet kissé megnyugodni látszott. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha beszélek hozzá, és tudatom vele, amit eddig megfigyeltem.
- Úgy tűnik, valami különös oknál fogva, egyre rövidülő időközönként kiesünk az időből. Vagy a többi utas számára áll meg...

Most pedig itt áll, kezében egy késsel, melyre a vörös vér már rászáradt. Arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni. Csak szemében csillantak meg a téboly első jelei. Vissza akarta idézni az elmúlt egy napot, de az agya, mintha valami falat épített volna köré. Próbált visszagondolni, mi is történt az elmúlt két napban, de nem sokra jutott. Mikor becsukta a szemeit, halvány emlékképek villantak fel előtte, de többre nem futotta...