Angyal

Hideg, csípős novemberi reggel. A hajnali köd még, mint áthatolhatatlan tejfehér fátyol borul a vasútállomásra és az ott várakozó álmos, szürke, rezzenéstelen arcú tömegre, elfedve ezzel a megannyi, a létezés egyhangúságától elfáradt, meggyötört tekintetet. A munkába, iskolába igyekvők egyhangú, jelentéktelennek tetsző, szinte mozdulatlan embermasszájából azonban már messziről kiragyog egy vidám, az élet nevű mozgásba belefásult tömegre gyermeki naivsággal rácsodálkozó fiatal lány. Angyal. Angyal, mint egy idegen, mint egy furcsa mozaik oda nem illő darabja néz végig, a vonatra várakozók egyetlen néma hús-vér szoborcsoporttá dermedt embertömegének egyen arcain. Végignéz, s miközben elhalad mellettünk, szemében fény gyúl és arcára őszinte, rendíthetetlen, letörölhetetlen mosolyt karcol a szív. És ez az őszinte, szívből jövő, ártatlan mosoly, amely minden reggel ott ül az arcán, teszi olyan különlegessé Angyalt. Egyetlen mosoly. Egy karcmentes arc félszeg ragyogása amely reggelről-reggelre ismerőst, ismeretlent egyaránt megillet. Megillet hisz’ Angyal, velünk a létezésbe rezignált nyugalommal beletörődőkkel ellentétben, még mindenben és mindenkiben képes meglátni a jót, megtalálni azt kicsit, ami boldoggá teheti őt. Angyal ugyanúgy képes örülni egy bögre teának, egy hozzá írt versnek, egy kedves szónak, mint egy fontos vizsga sikeres teljesítésének. Mintha valami véletlen folytán kívül ragadt volna a mi anyagközpontú világunkon.

Azon a világon, ahol mi, mint egy rozsdás gyártósor monoton futószalagjáról legördült, csicsás csomagolásba bújtatott, sorozatgyártott egyen lélekkel, egyen értékrenddel rendelkező fércművek megyünk el egymás mellett szótlanul. Angyal mosolyában egy másik világ fényei gyúlnak. Egy világé, melynek Lego-ból épült házainak kéményeiből füst gomolyog, a házak udvaraiban gyermekek labdáznak, s ahol a házak utcákká, az utcák terekké, a terek városokká nőnek. Egy világé, ahol a városok közt némán hömpölygő folyón „úszóház” pihen, s ahol a mindig kék, mégis csillagos égre, szivárványt fest a képzelet. Egy világé, ahol az értékes fogalma ott végződik ahol számunkra egyáltalán elkezdődik. Egy világé, ahol az ébredés nem az álmok végét, hanem csupán újabbak kezdetét jelenti. Ezt leszámítva ugyanis külsőleg semmiben nem különbözik a többi vele egykorú iskolába igyekvőtől. Hosszú fekete haj, barna szem, hófehér bőr és minden reggel ugyanaz az elnyűhetetlennek tűnő fekete nadrág, és ugyanaz a fekete, ujján hosszanti piros csíkkal díszített kabát.

Az a bizonyos kabát, ami bár rendkívül a szívéhez nőtt, s amit ennek ellenére mégsem szeret igazán. Angyal ugyanis előszeretettel hord magánál mindent, amire elképzelése szerint szüksége lehet (radír, tű, cérna, és még ezernyi más) és amik általában teljességgel feleslegesnek bizonyulnak. Erre pedig az a kabát, zsebének mérete miatt alkalmatlan. Mégis minden nap ezt, a számára funkcióját tekintve hasznavehetetlen ruhadarabot viseli. Mintha ebben a folyton változó, folyton átalakuló mégis ugyanolyan hamuszürke világban csak ő lenne mindig állandó. Ő, aki minden reggel ugyanabban az időben, ugyanabban a ruhában, arcán ugyanazzal a kedves mosollyal száll le a vonatról és halad el a peronon várakozók mogorva tömege előtt. Ám, ezen látszólagos közvetlenségének ellenére igazán közel csak keveseket enged magához. Aki azonban van olyan szerencsés, hogy megismerheti, az meglepődve tapasztalja, hogy ez az állandónak vélt gyermeki őszinteségű mosoly egyszer csak eltűnik arcáról és kiderül, Angyal valójában hidegebb, mint a legzordabb februári hajnal. És ezt a hideg, színésznői és egyéb számára megvalósíthatatlannak tűnő ábrándokat kergető szívet elérni, szinte képtelenség. Képtelenség még akkor is, ha saját bevallása szerint szokott adni „az embereknek egy esélyt” arra, hogy közel kerüljenek hozzá, „de természetesen nem mindenkinek”. Mégis az eséllyel, amit mások számára ad, éppen ő az aki élni képtelen. Mert az álmok elérhetetlenségében való megingathatatlan hite, a „nekem úgyse sikerül” gondolatához való csökönyös ragaszkodása az, ami a szívét hideggé, elérhetetlenné teszi.

Ez, illetve a szeretet fogalmához kapcsolt furcsa, számára mégis természetes kettősség az, amely szinte leküzdhetetlen akadályt teremt az őt szeretni próbáló és tudó előtt. Angyal elképzelésében ugyanis, a „szeretni”, és a „szeretve lenni” fogalmai közt látszólag áthidalhatatlan szakadék húzódik. Szeretni, az ő világában szent, és természetes állapot. Szeretni másokat, megbocsátani nekik, majd ugyanúgy a kétségek legapróbb jele nélkül, hinni bennük s szeretni őket tovább, számára a világ legtermészetesebb dolga. Természetes, mert Angyal hisz az eredendő „Jó”-ban, hisz abban, hogy születésünknél fogva mindannyian jók vagyunk, s ez az elképzelés az, amely őt arra készteti, hogy mások iránti szeretete természetes és feltételek nélküli legyen. De amilyen természetes és magától értetődő az ő világában az, hogy szeret, hogy minden körülmények közt képes meglátni a bennünk meglévő jót, olyannyira idegen és elképzelhetetlen neki az, hogy őt, éppen ezért, ugyanúgy lehet szeretni. S még ha el is hiszi, hogy lehet valaki, aki éppúgy mint ő másokban, benne is képes megtalálni azt, amiért őt szeretni lehet, számára ez, a „szeretve lenni” fogalma, szinte felfoghatatlan és elképzelhetetlen. Szeretni és szeretve lenni. Angyal világában ezek egymással összekapcsolhatatlan fogalmak.

S éppen ezért az a világ, melyet Angyal képzelete szül s melynek egyetlen törvénye van: „Szeretni!”, még ha olyan szép is, mint ő maga, mások számára elérhetetlen messzeségben van.
Marad tehát újra a korai kelés és a hajnali vonatra várakozók szürke embertömegébe beleveszve a soha nem múló remény arra, hogy újra megjelenik Angyal és mosolyából, mely közvetlenségének köszönhetően mindenkinek jár, talán nekem is jut. Talán…