Holdtánc

Ismét találkára hívott a hold. Csalogatóan nézett rám a felhők mögül, fénye megtört az éjben, s narancssárgává vált. Izzott a felhő széle, míg mögötte öltözött, s mire én kiosonva az ajtón a lépcsőre ültem, előjött. Ezüstösen derengett. Egyszerre volt ártatlan, tiszta és koszos. Szomorú mosollyal szája szegletében, lesütött szemekkel fordult felém. Jól tükröztem mélabús kedvem. Fújt a szél, hangtalanul suhantak a felhők. Az egyik árnyékot vetett rám. Olyan volt, mint a turulmadár.. repült sebesen..
Összerezzentem az érintésre, amit a vállamon éreztem. A kéz lejjebb csúszott, végig a hátamon, majd a térdemnél utolérte a kezem. Végigfutott a bőrömön, végig a tenyeremen, majd az ujjaimmal szorosan összefonódva megpihent. Valami megcsiklandozta a vállam. A hajad volt. Oldalra néztem. Arcodat kirajzolta a holdfény, s én a szemedbe néztem. Elengedtem a kezed. Lassan közelítettem feléd, meg akartam simogatni az arcod. Vártam, hogy az ujjam érezze a bőröd, de semmit sem érzett… Eltűntél. Csak a hold játszott velem...
Sokáig néztem még azt a helyet, ahol láttalak, de csak a sötétség nézett vissza rám. Zúgni kezdtek a fák, a csillagok zajongtak. Shhh... lehelte a hold, mire mind elhallgattak. Csak a fű surrogott némán, ahogy a szél átszaladt rajta. Megborzongtam, pedig nyári éjszaka volt. Néztem az eget, a szemem beleveszett a vakító sötétségbe, mikor egy lángcsóva húzott végig az égen, majd kialudt. Nem kívántam semmit, csak arra gondoltam, hogy Erdély...
Hirtelen levegő csapott az arcomba, mintha felém legyintett volna valaki. A turul volt. Ott ült a korláton büszkén és nemesen. Fejét dacosan felszegte, körülnézett. Szép volt, fejedelmien szép. Tollain megcsillant a csillagok fénye, s én kedvtelve nézegettem. Melegség öntötte el a szívemet, a szeretet... Így volt ez hosszú pillanatokig... Csak beszélgettünk csendben, hang nélkül. Egyszer csak az időt láttam szaladni, lobogott a haja a feje után, s hangosan kacarászott...
Megérezte ezt ő is. A turulmadár. Kiterjesztette szárnyait, előre hajolt, majd egy nagy csapással felszállt. Utat nyitottak neki a fák, a levelek, a hold,... s én néztem ahogy elnyeli őt a világmindenség. Belém hasított az érzés... Hiányzol... Hogy itt lehetnél... Gondolataimba beleszűrődött a kora hajnali napsugár. Néztem, ahogy lassan és vörösen tüzelve emelkedett a horizonton a nap... A mi napunk...