Vérrel felírt gyűlölet

Szanatórium. Szép, sárga ház, rácsos ablakokkal, szép tájjal. A doktorok is kedvesek. Hogy hogy kerültem ide? Szép kis történet, de hamarosan szabadulok. Kín keserves itt minden nap, senki sem látogathat. A kaja moslék, a többiek úgy falják, ahogy csak tudják. Csak én tűnök itt normálisan. Próbálkoztam kommunikálni emberekkel, nem igazán ment. Bolondok között. Jobbá csak a pszichológusommal beszélgetek.
Szabad foglalkozás. Kimegyünk a kertbe. Tényleg nagyon szép. Lehet sakkozni is. Éppen egy bábuért nyúlok, hogy ledöntsem az ellenfelem királyát, amikor felszisszenek. Megfeszül a bőr az egész karomon. Odapillantok, és egyből eszembe jut mi történt. Miért is van teleaggatva mindkét kezem vastagon gézzel.

Egy héttel ezelőtt történt. De sokkal hamarabb kezdődött az egész. Szakadt az eső. Hazajöttem a suliból, szokásomhoz híven magamba borulva, fáradtan és elnyűtten. Csak az ágyamat kívántam meg hogy hű fekete kistársam hozzám dörgölőzzön, és amint belépek az ajtón, rohanjon elém nyávogva, én meg mondhassam neki, szervusz kisszerelmem!
Még kint ledobom a kapcnit, kirázom csatakos szétázott hajamból a vizet, mint a kutya, belépek, berugdosom a vernyákoló macskámat, és a kis hiperaktív kutyát. Ledobálom a cuccokat, beleesek az ágyba.

Fél órát ha aludtam, felhív egy barátnőm, hogy gáz van, azonnal menjek a Deákra. Na mondom, remek, visszaveszem szétázott ruháimat, vacogok, de visszamegyek a szakadó esőbe, fel a buszra, el a Deákra. Leszállok, drága barátnőm odarohan hozzám egy esernyővel, egyből beterel alá, és megölel. Nem értettem mi ez az egész. Megfordul, és mered egy pontra. Nem értem mit akar, ránézek kérdőn, odamutat egy csókolózó párra. Kérdezem mi van ebben olyan nagy szám hogy kirángat otthonról. Közelebb megyünk, és ledermedek. Először a felismeréstől, utána a fájdalomtól.

Felordítok, összeesek. Ütöm a járdát teljes erőből. Páran megbámulnak az utcán, ők is odajönnek, hogy mi van ott az embergyűrűben. Meglátom zöld szemeiben a felismerést, leguggol hozzám, ellököm, pofonvágom, és elkezdek rohanni.

Hova is mehetnék. Kifulladok. Eső lassan elcsendesedik. Már csak sétálok. Kimegyek a Duna-partra, és bámulok magam elé. Valószínűleg hülyének néznek, de nem érdekel. Bokáig belesétálok a Dunába, majd térdig. Érzem ahogy felcsapnak a combomig a hullámok. Milyen felemelő érzés! Feljebb mászok, előveszem a bicskámat. Ledobom a pulcsimat, és felhívom.

Csörög… csörög…

- Halló?- kérdi, nagy moraj a háttérben.
- Ha még akarsz látni, gyere le a Dunához - mondom nyugodtan, semmit sem veszthetek ezzel.

Eszembe jutnak az emlékek. Az első találkozás. Kapok 3 puszit. Három vágás az arcomba. Kis karcok, nem is érzem őket, csak amikor a könnyem átcsordul rajtuk. Megfogta a kezemet. Nem kímélem, a tenyerembe erősen belevágok. Patakzik belőle a vérem. A lelki fájdalmam sokkal nagyobb annál, hogy ilyeneket megérezzek. Másik tenyerembe is belevágok.

Felírok egy betűt a kövekre piros véremmel.
H… alatta kis piros pöttyökkel díszítem. Még egy betű egy másik kőre.
A… alantas dolog volt ezt tenned. Emlékszem, amikor a földön fetrengve nem törődtünk az idővel, csak egymáséi voltunk. Ezt te most magasról leszarod.
T… fogy el a vérem. Csókodat kívánom. Undorodok magamtól. Egyet belevágok az erembe. Ömlik a vér újból.
E… szédülök. Nem akarom. Azt akarom, hogy csak egy álom legyen.

Szétkaszabolom a kezemet, belevésem azt a gyűlöletes nevet, majd a jobbat is. Ezt sem szabad így hagyni. Rosszul vagyok. Számba is belevágok. Már ülni sincs erőm. Kivérzek, senki sem segít. Még egy utolsó pillantást vetek a véres betűimre. Gyűlöllek…

GYŰLÖLLEK!!! Ordítom, majd valaki felemel, és elvisz. Halványan látom csak. Ismerős.

Mentőautó szirénázása, érzem, ahogy bekötöznek, mint egy múmiát. Valaki fogja a pólóm szélét. Csak annyit tudok nagy nehezen, halkan kinyögni, hogy eressz.

Fehér vakító lámpák az arcom előtt suhannak el. Elalszok. Talán örökre?

Álmodok is… ez nem lehet a halál. Ahhoz túl gyönyörű. Minden vakító fehér, és csak egy hangot hallok. Még nem… majd eltűnik a fehérség, vaksötétség vesz körül.

Felébredek. Karom, arcom bekötözve, szám szétvágott darabjai összevarrva. Szédülök, hányingerem van. Öklendezek. Valaki felemel, és kihányom a maradéknyi életkedvemet is. Visszafektet. Egy halk zokogást hallok a távolban. Nem látok semmit sem csak fehér ködöt. Elalszok.

Kinyitom a szememet, este van. Tisztán látok. Oldalra pillantok a szekrénykémre, és egy levél van ott. Múmiakezemet felemelem, elveszem, elolvasom.

Sajnálom… csak ennyi áll benne.

Elerednek a könnyeim, üvölteni tudnék. Hívom a nővért. Mondom neki, adjon valami altatót, én ezt nem bírom. Elveszi a levelet, visszarakja a helyére, és az infúziómba belenyom valami löttyöt. Kiterülök rögtön is tőle.

Délutántáj felkelek, egy szőke hajzuhatag ül mellettem. Nézek rá, és csak annyit tudok neki kinyögni, hogy: - menj innen, kérlek! – és elmegy…

Átszállítanak egy kívülről szép épületbe. Fent van a hegyekben. Bemegyek, és elfog az undor. Elmegyógyintézet… bámulok ki az ablakon, és csak kérdezgetem, miért?

…miért?