Ébredés

Nem tudom, előbb az elme eszmél-e, vagy a test. De nem is számít igazán, melyik rángatja vissza a másikat az ébrenlét valóságos, néha fájdalmasan realisztikus világába. De kell az ébredés! Hisz nem menekülhetünk egy életen át az álmok andalító világába, vagy még annál is mélyebbre, a békés, fekete homályba, a „jótékony” ürességbe, hol nem emésztenek vágyak és érzések, hol nincs fájdalom, se kín, nem gyötörnek gondolatok, sem a lelkiismeret, nincs más, csak a semmi mindent elnyelő mocsara. Kinek menedék ez, kinek nyughely, belefásulva az élet örök harcaiba. S csak kevesek képesek önként kikecmeregni újra a partra, hogy ott ismét megvetve lábukat megint felvegyék a kesztyűt. Nem holmi nemesebb eszmékért, mindössze önmagukért.
Önmagunkért, akit oly könnyen elveszítünk, oly könnyen feladunk, feláldozunk elvek, kapcsolatok, munka és megannyi más hamis istenség oltárán.

Én nemrég felébredtem. Nem állítom, hogy jóleső érzés volt. Rádöbbenni, hogy az ember a megszokások rabja lett, beleolvadt a szürke masszába, ahol már az álmai is kezdtek kifakulni - vagy inkább megölte őket, hogy ne szúrják a szemet, ne sajdítsák a szívet azzal, amiért talán csak a kezünket kellene kinyújtanunk, egy hajszálnyit kellene eltérnünk a bevésődött ritmustól, de nem merjük megtenni, félvén a változást - nem tartozik a legkellemesebb élmények közé. Pedig semmi sem állandó, csak a változás. Hát nekünk is meg kellene őriznünk a változás képességét. Ehelyett megszerzett tárgyakba, pozíciókba kapaszkodunk görcsösen, egzisztenciánkat féltve adunk fel mind többet és többet magunkból, kiégett kapcsolatok rabjai maradunk a magánytól rettegve. Képesek vagyunk teljesen vakká válni közben, végsőkig odázni a szükséges döntéseket, „Pató Pál uras” hozzáállással szemlélni a mellettünk elrobogó lehetőségeket, míg rommá nem porlik mindaz, mi valaha erős vár volt. S ezeknek a romoknak a kétes biztonságérzete elhiteti velünk, hogy a problémáink ellenére ez a helyzet jobb nekünk, mint egy másik, egy ismeretlen, a megszokottól eltérő.

Hiszen az tele van kockázattal. Miért néznénk szembe új akadályokkal, új kihívásokkal a jól ismert régiek helyett? Elvégre garanciát senki sem ad, hogy az új valami jobb lesz. Csak közben azt felejtjük el, hogy ha meg sem próbáljuk, sosem tudjuk meg. De félelmünkben ezt nem látjuk, ahogy a számtalan lehetőséget sem, amit akár már egy drasztikusnak tetsző, valójában azonban egész aprócska lépés is az életünkbe hozhatna. Bőszen hangoztatjuk, hogy csak az alkalomra, a NAGY lehetőségre várunk, de hacsak a kellő pillanatban nem kapjuk mellé a kezdő lendületet is, hacsak nem sodródunk épp amúgy is lépéskényszerbe, talán még azt az esélyt is elpocsékolnánk, miből egy életben csupán egy akad.
Nem tudom, ha ezekből az elfecsérelt dolgokból veszteséglista készülne, milyen hosszúra nyúlna. Talán jobb is így, mert félő, hogy túl megdöbbentő volna, s míg az ember azon keseregne, ami mellett vakon elbotorkált, megint nem venne észre egy sor dolgot, mik előre vihetnék. Mint ahogy a hibáink, s önmagunk ostorozása sem megoldás, csupán a lelket marja, az önbizalmat emészti el. Pedig a hibáink is a részeink. Nem többek, mint fájdalmas leckék azon pontokon, melyeket másként nem voltunk képesek vagy hajlandóak megtanulni.
Egy igazán kemény leckét már én is kaptam. Megkérgesedtem, megerősödtem vele, de közben meglepően pozitív dolgokat tanultam meg magamról. De aztán visszatértek a szürke hétköznapok, rám szakadt a magány keserű társasága, s a lecke már-már feledésbe merült előbb az elégedetlenség, majd a beletörődés érzése mellett. Egy pillanatra feladtam. Megtörtem, s megtört a kardom is. Fegyver nélkül pedig nem nyerhetsz csatát.

De felébredtem.
És tudom már, hogy lassan ideje lépnem. Még nem tudom, melyik úton indulok el, s hogy az hová visz majd el. Még mérlegelek, kutatok, hogy felelősséggel dönthessek. Még visszahúzna a megszokás mocsara, még időhúzásnak tetszhet ez a néhány hónap. De valójában már készülődök, érlelődnek a tettek. Minden egyes apró mozzanat ehhez visz már közelebb. Mert ébredésemmel éled a harcos is, kinek keze újjászületett kardom markolatán pihen. Tudja, hogy megint nem lesz könnyű dolga, bármelyik csatát is választom. Tudja, hogy a győzelmet, a diadalt senki sem garantálja, és még ha ki is vívja azt, lehet, hogy a jutalom, a zsákmány, a zsold közel sem az lesz, amiért síkra szállt. De még egy vesztes csata is jobb a meg nem vívottnál, ha hasznosítjuk legközelebb a bukás árán szerzett tudást.

Most még azt hiszem, az erőm kevés. Kimerültem testileg-lelkileg. Kirabolt a szürke, fásult tespedtség, a megfutamodás, mi a nyüzsgő életmód álarca mögött bújt meg. De már keresem a módját, hogy újra megacélozzam magam, mert már közel a nap, mikor újra a saját utamra teszem a lábam. Talán továbbra is csak a dac és a büszkeség lesz a társam és a magány kísértete csábít majd, hogy célomat vesztve megint elvesszek egy időre az üresség méhébe. De az is lehet, hogy mellém szegődik majd valaki, ki mesterem a szerelem újra felfedezésében, de maga is vezetőre szorul más tekintetben. Csak egy biztos: ideje továbblépnem.