Történetek - 44.oldal

Na igen! Az a bizonyos eszmecser, mely nem is szólhat másról, mit a legfrissebb és legzaftosabb pletykákról. Például a legutóbbi ilyen történet szerit, a logisztikai vezetőt rajtakapták, amint éppen az irodájában az egyik takarítónővel malackodott. A sztori, ha egy kicsit is utánagondolunk két dolog miatt sem állja meg a helyét. Az első, ami köztudott és mára már nem szerepel a beszédtémák központjában, hogy az említett vezető meleg. A második pedig, hogy a történetben szereplő időpontban...

- Na végre… már azt hittem, anyád nem enged le – Freddie csak fojtott mormogást hallatott - lefoglalta a térdén esett halálos sérülés vizsgálgatása a farmer szakadásán keresztül. –Mit csináltál a lábaddal?
- Elestem.
- Na ne mondd – elindult, a lány pedig kocogott utána. –Piszkos a térded.
- Képzeld, észrevettem!
- Ne harapd le a fejem. Tényleg, mondtam, hogy összefutunk Nyúllal?
- Nem...

Tekintetem visszatéved Frankre. Lehunyt szemmel fekszik, hasán a szuszogó gyermekkel. Az utóbbi idők idegeskedése teljesen eltűnik az arcáról. Vonásai kisimultak, bár a szarkalábak sosem fognak eltűnni a szeme sarkából. Ez az emléke a velünk történt borzalmaknak. Én érte harcoltam, ő a saját életéért...

Végre egyedül vagyok. Többé senki sem parancsolgat, senki sem ver meg. Anyám is elhallgatott. Még most is látom, ahogy ott fekszik vérben, ruhája mocskos, haja zilált. Életem legszebb képe volt. A rendőrök nem is gyanakodtak rám, hisz ki gyanakodna egy gyerekre? Azt mondták, maradjak itt, értem jön valaki és elvisz. Nem… Ide többet nem jöhet senki… Senki… Engem senki sem láthat többet…Senki sem bánthat…

A szél egyre jobban fújt, az emberek körülállták a sírt a temetőben. Sokan sírtak és emlékeztek a halott legszebb élményeire. Senki sem értette, ki tehette és mért, hogy ilyen kegyetlenül leszúrja a falu egyik tisztes férfiját. Csak találgattak és egyre hihetetlenebb dolgokat vetettek fel...

Először a melleimet simogatta, majd a keze lassan vándorolt lefelé. Már mindketten nagyon szaporán vettük a levegőt. Ujjai már igencsak jó helyen jártak ott lent. Gyönyörhullámok törtek rám, pedig a lényeg még váratott magára...

Hamarosan egy méregzöld aura lengte körül. Pár pillanat múlva a föld megremegett. A repedezett talajból és a közeli erdőből csontvázak, zombik és lidércek hada menetelt a csatatérre.
A lány mosolyogva kinyitotta szemét. Biztos győzni fognak...ekkora hadsereggel szemben az ellenségnek esélye sincs...

Mindig abba a tévedésbe, ill. annak elítélésébe fektettem minden energiám, hogy minek is születtem meg, pedig tévesen ítéltem meg a helyzetet, mert azzal kellett volna foglalkoznom, hogy minek is élek még. Minél előbb meg kellett volna halnom, ahogy a testvéreim tették… én valami félresikerült lehettem, mert ketten is meghaltak, én mégsem vettem észre, hogy nekem is meg kellett volna…

A démon már sokat vett el az emberekből és a kis hercegnői is mind neki dolgoztak, persze nem vették észre, hogy boldogtalanok, csak azt, hogy nem szeretnek, és nem sérülnek. Közben mások életét megkeserítették, mégis csak jöttek az emberek, akiket megfogtak maguknak, a jellemmel, a szóval, és a szépséggel...

A vámpírok denevérré változtak, és miközben repültek a tömény fekete füstös égen, Tamika olyan bűbájt bocsátott rájuk, hogy mindaddig láthatatlanok maradnak, amíg olyan közelre nem érnek, ezzel is fokozva a meglepetést. Ezt alkalmazta a többi egységen is. A csontváz katonákat, zombikat és a lidérceket a föld alá húzta: csak akkor fogja őket előhívni, ha már a csatában lesznek...