A kereszteződés

Forró nyári nap volt, még a madarak is bágyadtan üldögéltek a tölgyfák ágain. A fiú mindenre elszántan indult el egy kétségbeesett utolsó próbálkozásra a lányhoz, akit szeret. A fiú nem első alkalommal teszi meg ezt az utat, már többször taposta a lány házához vezető járdát. Ahogy a fiú egyre közeledett az utca közepén épült fehérre meszelt házhoz, szíve egyre hevesebben kalapált, kövér izzadságcsepp gördült végig frissen borotvált arcán, pupillái kitágultak a tűző napsütés ellenére is. Egyre közeledett szerelme házához, az adrenalin szintje a tetőpontra hágott, amint megállt a ház ajtaja előtt. Csengetett. A lány nyitotta ki a barnára festett vastag faajtót. Úgy állt ott, mint egy nimfa, hosszú szőke haja, mint egy arany vízesés omlott alá a derekáig. Rövid szoknya volt rajta és egy égszínkék póló. A fiúnak elállt még a lélegzete is a lány láttán.

- Mit keresel itt? – kérdezte a lány, s egy könnyed mozdulattal hátralendítette az arca elé lógó hajtincset.
- Őőő… csak meg szeretném kérdezni, hogy lenne-e kedved eljönni sétálni? – dadogta a fiú, zavartan.
- Hmmm… Rendben, ráérek. Elmehetünk a térre. Egy sétába még senki se halt bele. – mondta a lány.
- Istenem eljön velem sétálni, nem hiszem el! – gondolta a fiú, s mire észbekapott már a lány az ajtót zárta.

Elindultak a forró járdán a tér felé, ami ilyenkor is tömve volt emberekkel, játszadozó gyerekekkel. A tér egy forgalmas közlekedési csomópont túloldalán volt. Dübörögtek a kamionok, buszok, személyautók. A fiú izgult, nem tudta mit mondhatna a lánynak.

- Őőő… És milyen zenét szeretsz? – kérdezte összeszorult gyomorral útban a kereszteződés felé.
- Szeretem a diszkó és a pop zenét, kivéve azokat a nyálas számokat.

A fiú már a következő kérdésen gondokozott, mire odaértek a piros lámpához. Szokatlanul kevés ember állt a lámpánál. A lámpa zöldre váltott és elindultak a szemközti fák felé. Az út közepén lehettek, amikor egy piros sportautó dübörgött át a piros jelzésen, egyenesen a pár felé. A fiú gondolkozás nélkül félrelökte a lányt, de neki már nem maradt ideje kitérni a száguldó autó elől. A fiú érezte, amint a lökhárító eltöri a csontjait és a betonhoz csapódik koponyája, mely törékeny elméjét hivatott megvédeni. Nem tudott mozdulni, hallotta, amint a lány segítségért kiállt… hallotta a mentőket szirénázva jönni… hallotta, amint az orvos azt mondja a lánynak, hogy „Nagyon súlyosak a sérülései, megteszünk, minden tőlünk telhetőt, de kritikus az állapota.”. Hallotta, amit a lány zokog mellette.

A fiú nem érzett fájdalmat, egyedül a lelke sajgott attól, hogy mi lett volna, ha… Elszorult a torka, lélegzete megakadt. A testét szorító görcs enyhülni kezdett, még egyszer utoljára ránézett a lányra, akit már sohasem tarthat a karjaiban. „Az élet múlandó” – gondolta magában és örökre lehunyta szemét. A lány odarohant az élettelen testhez és még egyszer, utoljára megnézte azt az arcot, amit már soha nem láthat ezután. Kezében tartotta a fiút, akit szíve legmélyén szeretett, de nem volt ideje kimutatni az érzéseit, a fiút, akivel leélte volna az életét, de előtte még próbára akarta tenni a fiú kitartását… talán túl sokáig tette ezt. A lány könnyes szemekkel nézte végig, amint a fiút abba a rettenetes műanyag zsákba és beteszik a fekete kocsiba.