Szárnyaszegett szeretők

Felemelte aranyberakású, ékszerfényű zsebóráját. Hagyta, hogy elbűvölje a dallamosan ketyegő, zengő időtemető. Az aranyóra aranylánca gyengéden körülfonta kezét, s mámoros himbálódzásba kezdett, majd mutatói egyre lassabban araszoltak a homályos számlapon, mígnem egyszer csak megálltak. Lebilincselő látvány volt. Minden elveszett a pillanatban. Fényes derengés, kesze-kusza látomások, megfoghatatlan jelenségek, a tudatalatti éberség víziói, a mozdulatlanságtól összeroppanó tárgyak, eltorzult valóságfalatkák. Úgy mosódott össze minden, mintha valaki válogatás nélkül, színeset-fehéret szórna egy időmosógépbe. Egyedül csak ő mert, s tudott bepillantani a mindent betakaró, a valósághoz selymesen idomuló fátyol mögé. S a színkavakád, ami feltárult előtte, lenyűgözően gyönyörű volt. Új színek új formákkal ötvöződtek, keresztül-kasul téren-időn, lángban edzve, fagyban főve, dideregve a súlyos illatok tömege alatt, szívritmus nélkül, gyémántot gyurmázva, felhőtlenül várva a napnyugtai kukorékolásra, ijesztően hihetetlenül, de mégis valódibban, mint valaha.

Aztán nyugodtan, mintha mi sem történt volna mellénye belső zsebébe csúsztatta az immár újból ketyegő, időkótyavetyélő műszert. Pont a szíve fölé. Még ült egy kicsit az ágyán, hogy megszokja az élet nap, mint nap megújuló ritmusát, majd felállt, intett a kabátjának, s akár a vizek felett szálló sirály, szélesre tárta szárnyait, s szemügyre vette magát a szemközti falon mélabúsan csüngő, méretes tükörben. Közben a kabátja dumfordin mögé kullogott, a terebélyes szárnyakat ügyesen maga alá passzírozta, gondosan begombolkozott, majd mint akit kirázott a hideg, rántott magán egyet, hogy eltűnjenek a ráncai, s befejezésül most is gazdája fülébe morogta bánatát. Nem szerette a feladatát. Nem értette miért is kell a gyönyörű igazságot, ily rút módon palástolni. Gazdájának arcvonása sem rezzent, még mindig a tükröt kémlelte, tudta, hogy ő is a rendeltetése miatt szomorkodik. Határnak lenni, meríteni ebből is abból is, de igazából megtapasztalni egyiket sem, valóban lehangoló feladat.

Aztán megfordult. Végignézte, ahogy a süppedésből fellélegző ágyról percek elteltével lelassítva, de ugyanúgy kászálódik ki, mint mindig. A megismételhetetlen múlt jutott eszébe, a rengeteg apró üvegszilánk, ami egésszé összeállva tükörként búslakodik mögötte. Egy kicsit mindig tartott egyesülni önmagával, a valósággal, de korántsem a valódival. De tudta, hogy muszáj, és a szíve is abba az irányba ketyegett. Újból a tükör felé fordult, s szemében elszántság és küzdeni akarás tombolt. Semmi világmegváltó gondolatfoszlány, semmi hóbortos küldetéstudat, csak egy egyszerű látomás lebegett előtte arról, hogy talán másként is lehet, és talán most elérkezett az idő, és itt a lehetőség, hogy vele megmutathassa… Mert ő az egyetlen emberi, aki odaát várja…

Talán most van itt utoljára, ebben a szobában. Szelíd pillantásokkal körbecsókolja a bútorokat, végigsimítja poros könyvei sorvadozó gerincét, visszaköszön a teáscsészéje pereméről megcsillanó fénynek, játékosan kacsint a pityókás, hebehurgya parasztnak, kit a sakktáblán épp kemény adóba ver a király, majd megállapodik az ablakból feltűnő hűvös tájon. Amerre ellát tüskés hátú a föld, szerte hatalmas faparadicsom, giz-gazok, s mi túlnő azon, néhány viharvert, céltudatos, égbetörő, magányos óriás. Csöppet sem vonzó a látkép, ő mégis menne, kiváltképp, ha lenne ajtó, legalább bereteszelve. De nincs, és nem is volt. Számára csak egy út létezhet. Harmadszor fordult a tükör felé. Péter is háromszor tagadta meg Urát, s most ő is itt hagyja e lakást. Néha a kényszerű rossz által jut előbbre a világ.
A tükrön keresztül mélyen saját szemébe nézett, határozott léptekkel elindult önmaga felé, hogy megint egyesüljön az olyannyira elvadult világgal, s akár egy lágy, nyári szellő, átsuhant a leplezett valóság igazmondó mezsgyéjén.

A túloldalon épp a zubbonyos halál szedte áldozatait. Fegyveres katonák rohangáltak ide-oda. Első pillantásra kész tébolyda, ami a lepukkant utcákon folyt. Gránátok, tusharc, fejlövések, haldokló sebesültek, éldeklő harcosok, futótűz a kormos házfalakon, örökifjú jelszavak, puskaporos levegő és ott állt még ő, akinek a szeme sem rebbent. Egyedül, ezrek között. Tudta az irányt, s magabiztosan kezdte meg bizonytalan útját. Lába mellett vérpatakokban sodródtak a hullák, már mindent tudó mosollyal az arcukon. Fejüket hátravetették, karjaikat széttárták, már ha megvoltak, s a legtöbben sokatmondóan az égre tekintettek. Közben emberek futkostak jobbra-balra, eszeveszett izgalomban, néhol akár fejvesztve is, majd később fő nélkül a porba hullva. Az összevisszaságban nyugodtan sétálgató egyént mindez hidegen hagyta. Golyók süvítettek el mellette, némelyek sisteregve sértették kabátja szélét, katonák rontottak egymásra a közelében, s volt, hogy aki odaszólt:

- Ember megbolondultál? Itt? Kotródj haza! – azt pár lépéssel később egy átlépéssel kellett kerülnie. Hiába a sok feketéllő áldozat, a megpörkölődött húscafatok, az aranyóra a kezdetektől egy ritmusra vert. Nem bolygatta annak rendjét a háború semmi szín alatt. Már utcákat gyalogolt. Körbeüvöltötte a fájdalom, düh és elvetemült gonoszság. Akármerre fordult szembeköpdöste a vérszagú szél, s nem jött az enyhet adó tél, hogy örök havával mindent fehérré tisztázzon.
A szárnyaszegett egyén hirtelen megtorpant. Valami megmoccant a belső zsebében, s immáron új ritmust diktált. Elgondolkozva elővette aranyóráját, felpattintotta fénylő zárát, s elmerült a láthatatlan színekben tündöklő kristálytiszta homályban.

Mikor feleszmélt, óvatosan bekattintotta a zárat, s a ketyegőt mélyen a kabátjába süllyesztette, pont a szíve fölé. Körülnézett. Nem látott már harcot, vérben dorbézoló halottakat, és már a szél sem köpdöste arcon. Nyugodt volt a környék. Kirakatok, árván ácsingózó, rozsdás oszlopok, távoli füttyszó és egy bár előtt egy táblát tartó fickó. A nyári melegben szinte arcára olvadt fekete szemüvege, s a „Drog bent” jeligét fordítva pihentette az ölében.
- „Fizess, ha mérgezni akarod magad” –gondolta a szárnyaszegett a tehetetlen vak mellett elhaladva. Némán befordult egy másik poros utcába, ahonnan lomhán kocogott ki a szél, és az álmatag házak csukott szemekkel meredtek egymásra. Ekkor egy csapat huligán környékezte meg. Agyonszaggatott ruhadarabokban, tépett tornacipőben, s betépett aggyal, gonoszan, világmegvető aljassággal.
- Mi dolgod erre púpos? Ez itt a mi területünk! Vagy szükséged van valamire? Mondjuk egy golyóra? – rántotta elő játék pisztolynak tűnő, kacatfegyverét a tucatéletű. A szárnyaszegett azonban füle botját sem mozdította, egyenesen sétált a porlepte utca kellős közepén. Csupán a kabátja mocorgott. Megint csak maga miatt duzzogott. Legszívesebben lemászott volna gazdájáról, hadd bontsa ki tündérszép szárnyait, s hadd lássa meg mindenki, mi rejtezik a felszín alatt. De tudta, hogy ezt nem lehet. A fenegyerekek még egy ideig gorombáskodtak, játszották a hatalom embereit, körbeugrálták az angyali lényt, majd mikor ráuntak az önimádatra, visszavonultak megszokott berkeik közé. Mindez őt nem érdekelte, csupán egy pillanatra állt meg, s nézett vissza. A porban kirajzolódó nyomokat vizslatta, ahogy tovatűnnek a lenge szellő szárnyán. Lassan, sorról-sorra újrajátszódik minden lépése, felidéződik minden gondolata. Aztán porosan, mintha valami régi, avítt kacat lenne, szertefoszlik a levegőben.

Újból elővette az óráját. Felnyitotta, s várta, hogy hatalmába kerítse az a jóleső érzés, ami önkénytelenül szétszivárog egész testében, minden porcikáját áthatja, a csontokig járj, s vissza, az egész aurájában jelen van, körüllengedezi, s a zár kattanásával, akár csettintésre megszűnik.
Felemelte tekintetét. Egy csúnyácska, magányos házat látott maga előtt. Körülötte giz-gazok, gondozatlan, ágas-bogas növénybokréta, egy kevés szélfútta szemét, és egy ezeréves, pökhendi, piros fejű postaláda, aki haszontalansága miatt dúl-fúl, pedig képességei szerint többre vihetné. Még sohasem kapott levelet, se más küldeményt. Egyszer-kétszer eltalálták labdával a ház előtt játszadozó, pajkos gyerekek, olyankor fülig elvörösödött, de egyébként csak egy jelentéktelennek tűnő, hosszú merengés az élete… Az aranyszívű lágyan végigsimított a láda homlokán. Aztán már csak a házat látta. Egy unott ablak, omladozó vakolat, az ereszcsatornában csivitelő madarak és egy megilletődöttségtől fakó ajtó.
- Hozzám jön? Nem, az kizárt, itt még sohasem jártak… De, talán mégis? Nem, hisz én láthatatlan vagyok… És, ha ő észrevett? Vagy csak a merő véletlen… - sápadozott az ajtó, s egyre halványabb lett, ahogy a szárnyaszegett közelebb ért hozzá. Aztán benyitott a házba. Gyengéd, csöndes mozdulatokkal, mintha csak nem akarná, hogy észrevegyék.

Bent, akárcsak a lelkében néma várakozás honolt. Egykedvű bútorok terpeszkedtek satnyán, idejüket múltan, a beletörődés ráncaival arcukon. A polcokon hadirendben sorakoztak a betűhadtestek, szalutálva a Könyvnek, mely feszült figyelemmel kémlelte a belépő idegent. Csak szavaiba került volna, s az ármádia betűlövegekkel bombázza az ismeretlent. Repkedtek volna a haszontalan h-k, a súlyos s-ek, k-k, t-k, s egész abc-k, de minden a helyén maradt. A Könyv egyetlen pillantásból megérezte, hogy ki is az idegen. Csakúgy, mint minden a szobában. A csalafinta palacsinta az asztalon, a szúrós tekintetű varrótű, az örök lámpalázban égő villanyégő, de még a bosszankodó igazmondó, a tükör is tudta, hogy elkezdődött valami. Valami egészen új és felbecsülhetetlenül sok kincset hordozó, igazából valódi történet.

Még ott állt pár percig. Belebetonozva a saját érzéseibe, lebilincselve egy földöntúli káprázattól, aki az ágyon pihegett, álomkoszorúval glóriába foglalva. Csodaszép volt. Lilán parázslott körülötte a levegő. Selymesen szuszogott, mint az újszülött, ki még vár a tudatra ébredésre. Hajtincsei gyermekmód rakoncátlankodtak szárnyaira omolva, s az egész olybá tűnt, mintha mégis csak mese volna.
Egy utolsó pillanat, talán a megdermedt idő örökre a fejében marad. Aztán megmozdult. Nem nézett többet a szendergő, szárnyas istennőre. Újra határozott láng gyúlt a szemében, s egy soha meg nem ismételhető mozdulattal elővette aranyóráját, pontosan a szíve fölül. Két kezébe fogta, rálehelt, megtörölgette. Azt akarta, úgy csillogjon-villogjon, hogy a nap is csak piszmoghasson mellette. Aztán az asztalra vetülő óraárnyékra sandított, s úgy helyezte rá az aranyketyegőt, hogy az meglepődöttségében moccanni sem tudott, majd végül eggyé vált gazdájával. Az ismeretlennek összeszorult a torka, hogy ott kell hagynia egész életén át dédelgetett, féltett, nevelt óráját egy érdes, idegen asztalon. De érezte, hogy jó kezekbe kerül majd, s egyszer még viszontláthatja. Tudta, hogyha felébred számára az Egyetlenegy, akkor a lüktető óráról tudni fogja, merre keresse, s kit keressen.

Sarkon fordult, a kabátját levetette magáról, és egy harapós kedvében lévő fogasra akasztotta. Örült, mert tisztában volt vele, hogy a kabát is majd kiugrik a bőréből, hogy egy kis ideig nem kell semmilyen szépséget takargatnia. Aztán bizakodóan kilépett a láthatatlan ajtón, mélyet szívott a szabadság friss érzéséből, s boldogan, büszkén terjesztette ki hatalmas szárnyait, készülve a hosszú útra.
- Lehetek a szárnysegéded? – kérdezte nagyra törően a piros fejű, pökhendi postaláda, alkalmat látva a felemelkedésre.
- Köszönöm, egyedül is boldogulok.