Nem az én életem 1. rész

Magánkívül vergődte be magát az apró, bűzös kocsmába, hirtelen minden szem rászegeződött. Másfél órája még fehérnek nevezhető zoknijából patakokban csorgott a víz és a vér, ugyanúgy, mint a kabátján tátongó lyukból.
Rémült pillantásánál már csak elhaló, leginkább hörgésnek mondható hang tört elő:
- Kérem, segítsenek!
Ekkor elsötétült előtte a világ.
Hófehérre meszelt falak közt ébredt fel. Reggel volt, a szél halkan suhogtatta a narancsszínű függönyt... kint gyerekek kacagása hallatszott. Hirtelen kiugrott az őt melegen körülölelő selyempárnák közül és kirontott az ajtón. Egy hatalmas étkezővel találta magát szemben, az asztalnál egy ötven év körüli nő és egy nála talán két- három évvel idősebb férfi ült. Mosolyogva hajoltak ki a reggeli újság mögül:
- Azt hittük, már sosem ébredsz fel, kedvesem- szólt az asszony és a terített asztalnál egy üres tányérra mutatott.
- Mi folyik itt? - őrjöngött a lány magából kikelve- kik maguk és hol van Shad?!
A pár összenézett és a férfi egyetlen szó nélkül felállt az asztal mellől, majd a telefonhoz lépett. Remegő kézzel tárcsázott:
- Dr. Myers- t kérném, Annabelle- körülbelül tíz másodperces szünet után szólalt meg újra, szomorú tekintettel kezét tördelő és könnyekkel küszködő feleségére pillantva- Jeremiah... itt Lance... igen, újra Bloom... megint azok az átkozott hallucinációk... nem, most nem... siess, kérlek... viszhall!
- De hát miért nevez ez az ember Bloomnak? Az én nevem Lyne... Avengelyne!- ekkor azonban a nő odarohant hozzá, vállát megragadva rángatni kezdte.
- Mikor lesz már vége? Mikor?!- könnyektől nedves arcán most látszódott igazán az idő vasfoga és a rengeteg sírás.
- De én... én...

Most a férfi lépett oda hozzá, karonfogva vezette vissza abba a szobába, ahol felébredt, közben megpróbálta megnyugtatni és elmagyarázni neki a lánynak cseppet sem egyszerű helyzetet:
- Nézd, kedveském. A következőket kell tudnod:egy nagyon ritka betegségben szenvedsz, amit fél éve fedeztek fel nálad melynek következtében... mi tagadás, mostanában egyre gyakrabban összekevered az álmaidat a valósággal, sőt, mi több, már ránk sem emlékszel, ahogy sejtem- mindezt olyan hidegvérrel és gyakorlatiassággal adta elő ez a Lance- nek nevezett fickó, hogy Lyne felháborodott, de az ijesztő tények még csak most jöttek:- én az apád vagyok, az étkezőben dühöngő hölgy pedig az édesanyád, Mary.
Lyne- nek rengeteg kérdeznivalója lett volna, de jobbnak látta nem akadékoskodni. Pár perc múlva kopaszodó öregúr lépett be a szobájába és egy injekció után újra kómaszerű álomba merült.
Ébredésekor- késő este- szinte alig merte kinyitni a szemét, ám mikor mégis megtette, rémülten tapasztalta, hogy nem csak egy fura álomkép volt, tényleg egy másik világban van... máshogy ugyanis nem tudta magyarázni a történteket. Gyorsan összeszedte hát gondolatait és megpróbált visszaemlékezni a múltjára.

Sötét van, nagyon sötét... legalább öt perc kellett hozzá, hogy a szeme megszokja és lásson is valamit. Sikolyokat és robbanásszerű hangokat hall... Avengelyne nagyon fél... valaki megszorítja a kezét, tehát nincs egyedül!De ki lehet az? Egy fiatal, szőke srác az, arcának vonalai élesek, nyakán fura tetoválás van, hosszú haja vállára omlik, szeme szinte szikrákat hány a haragtól... vagy a félelemtől? Lyne meg akar szólalni, de a fiú keze szorításával hallgatásra bírja. Előre pillantva árnyakat figyelt meg, furcsa szerzetek rettenetes körvonalait... majd újabb sikolyok, hatalmas puffanással földre zuhanó testek hangja és éles fény következett.
A lányt a sírás kerülgette, nem értett semmit, ebből az emlékképből;vajon csak az ő agyszüleménye az egész, esetleg most akarják félrevezetni a tudatát... lehet, hogy valóban memóriája játéka az egész? Na és persze ki az a fószer, akit reggel Shad- nek nevezett?
Egész éjjel nem tudott aludni, csak forgolódott az ágyában, amiről még azt sem tudta, az övé- e valójában? Eldöntötte, eljátssza a lányt, aki bár nem emlékszik semmire a múltjával kapcsolatban, de semmiképpen sem őrült annyira, hogy egy másik életet kreáljon magának.

Reggel hatkor kipattant a szeme;fáradtabb volt, mint valaha, de mosolyt erőltetett arcára, ahogy a konyhába kicsoszogva újabb ismeretlen emberrel találta szemben magát. Mint az később kiderült, az öreg néni Rosa volt, a bejárónőjük. Tényleg csak ötven éven felüliek vannak körülötte?
Amint összetalálkozott velük, azonnal pedzegetni kezdte "szüleinek" amnéziáját, akik nagyon úgy tűnt, már semmin sem lepődnek meg vele kapcsolatban.
Pár falat pirítós után lebaktatott a könyvtárszobának kinevezett helyiségbe és lelkes kutatómunkába kezdett. Furcsamód volt a bálterem méretű hodályban valami nyugtalanítóan ismerős, mégis olyan esetlenül keresgélt a régi kódexek és lexikonok közt, hogy azon már neki is nevetnie kellett. Végül ráakadt egy könyvre, amely faborítása és a belevésett, jól megmunkált pentagramma miatt is felkeltette a figyelmét.

" ÁRNYAK KÖNYVE"- filmbe illő giccses megfogalmazása egy ósdi boszorkánynaplónak... bár elég hülyén nézne ki, hogy:"Varázslatok és idézések szakadt lapjai hülyéknek, akik még beveszik a dajkameséket"
Bár nevetségesnek tartotta, mégis beleolvasott, de annyira, hogy rövid időn belül rájött, hogy a régies, néha latinul íródott szövegek szinte olvastatják magukat.
"A kör vetése... a szertartás szabályai... gyógyító kövek és növények... szellemek, démonok segítségül hívása és invokáció... "Lyne azon kapta magát, hogy önfeledten kutat a megoldás után a saját problémájára, bár lehetetlennek tartotta, hogy bármi is hasson az ő esetében, főleg, hogy nem is hisz semmiféle hókuszpókuszban... legalábbis nem emlékezett hasonlóra... ami ugyebár az ő helyzetében nem igazán lepte meg. Az utolsó oldalon azonban valami igazán sokkolót talált;egy régi, ismerős nevet:a sajátját.
- Hát ilyen nincs! - horkant fel a lány- Nem elég, hogy két életem van, ráadásul egyikre sem emlékszem, és most meg jön ez a "szuperboszi vagyok" cucc is- felfoghatta volna talán gyerekkori játékként is az egészet, de valamilyen okból kifolyólag nem így történt.
Fújtatva viharzott ki a kastélyszerű házból;elindult, maga sem tudta hová, csak el onnan, menekülve a gondjai és önmaga elől. Több óra sétálgatás után állt csak meg egy szusszanásnyi időre, közben a könyv körül forogtak gondolatai. Körülnézett a nyüzsgő utcán, figyelte az emberek arcát, az épületek vonalait, majd egy padra leülve legeltette tovább a szemét a város látképén.

Egyszercsak ismerős férfit pillantott meg. Szőke, hosszú haját meg-meglibbentette a szél, zöldesbarna szeme előtt megcsillant a napfényben szemüvege. Lyne- t izgatottság és tompa fájdalom környékezte meg, szíve összeszorult, minden dobbanásával újra és újra fájdalmat okozva a nőnek, mintha régi sebek szakadtak volna fel lelkében. Nem is gondolkodott sokat, a férfi után indult, mikor meglátta a nyakán lévő tetoválást, már szinte futott. Most tudta csak kivenni:egy pentagramot ábrázolt.
- Várj!- kiabált utána, ám a srác, mint aki nem hallja befordult az egyik félreeső sikátorba. Avengelyne követte, hátha ki tud szedni valamit belőle.
Egy szétesőfélben lévő épülethez lyukadt ki, ám a tetovált fickó már sehol sem volt.
"Talán bement ebbe a patkányfészekbe"- gondolta Lyn és benyitott az ajtón. Egy antikvárium tárult elé. Rögtön körülnézett, de a férfit nem látta.
"Még egy hallucináció lett volna? Áhh... ennyire csak nem súlyos a helyzet"- futott át a kósza gondolat a fején, de nem filozofálhatott sokáig, mert egy lágy bariton félbeszakította gondolatmenetét.

- Hello, mit szeretnél? Kitalálom!Valami misztikummal foglalkozó vagy esetleg valami olvasmányos könyvkülönlegesség érdekel? - "ő az!"- esett le Lyne- nek a tantusz.
- Hogy hívnak? - vágott közbe cseppet sem úrihölgyhöz illő szemtelenséggel a nő.
- Szóval mégiscsak a misztikum izgatja a fantáziád... - mosolygott a srác- a nevem Stan... Stanley Reynolds. És benned kit tisztelhetek?
- Én... ööö... Bloom vagyok- most jutott csak eszébe, hogy teljesen kiment a fejéből megkérdezni az ősöket, hogy egyáltalán mi a vezetékneve. "Szarkasztikus fordulat"- nem ismerjük egymást valahonnan? - tért rá végre a lényegre Lyn.
- Nem hinném. Emlékeznék rád... - Stan Reynolds még szélesebb vigyorra húzta száját, megcsillantva hófehér fogait.
"Ez flörtöl velem? "- akadt fenn az utolsó mondaton a lány. Nem mintha kicsit is zavarta volna, hiszen Stan Reynolds kifejezetten jóképű fickó volt, de ami leginkább érdekelte a nőt, az a pentagram a nyakán, és hogy mit keres ez a férfi az ő félig- meddig álomszerű múltjában.
- Fehér pentagram - jelentette be a srác - látom nagyon odaösszpontosult a figyelmed.
- Bocsi- heherészett Lyn zavartan - le sem tagadhatnám, milyen téma felé orientálódom- mosolyodott el most már ő is.
- A wicca vallás ősi védőszimbóluma, de ha utánanéztél, már úgyis tudod. Gyakran tesznek fel nekem olyan kérdéseket, hogy sátánista vagyok- e vagy ez esetleg egy Dávid- csillag? - lenézően elfintorodott, majd így folytatta:- utálom, ha úgy gyanúsítgatnak hülyeségekkel, hogy nem ismerik a dolgok hátterét.
- Mikor csináltattad? - villant meg a nő amúgy is valószerűtlenül kék szeme.
- Ó - legyintett Stan - évek óta megvan. Talán tizennégy éves lehettem, amikor egy furcsa álom után úgy döntöttem, magamra varratom egy sokak szerint csupán nők által uralt vallás jelképét. Úgy vettem észre, tőled sem áll távol a boszorkányság.
- Miből gondolod? - pislogott rá Avengelyne.
- Gyere, mutatok pár érdekességet - tért ki a válasz elől az antikvárius- ez a fehér, ez pedig a fekete mágiával foglalkozik... ó, és a kedvencem, a Lemegeton... egyesek a Holtak könyve, a Necronomicon folytatásának vélik - pakolta Lyn kezébe a poros könyveket Stan.
A lány észrevétlenül figyelte a férfi minden egyes mozdulatát és mimikáját. Vajon honnan lehet ennyire ismerős neki? Mint egy rég nem látott, mégis annyira látni vágyott arc... - "Shad!"- ugrott be neki hirtelen, le is ejtette a kezében tartott könyveket.

- Mi történt? - kapta el a karját az éppen elájulófélben lévő nőnek Stan, de akkor már késő volt, Lyn eszméletét vesztve hullott a férfi karjába. Csupán messziről hallotta, hogy a nevén szólongatja:
- Avengelyne! Avengelyne! Ébredj! - a lány nyugodtan konstatálta, hogy megint egy olyan emlékkép ejtette fogságba, amely újabb homályos foltról rántja le a leplet elfelejtett múltjában.
- Igen... ébren vagyok. - megpróbált úgy tenni, mintha emlékezne, és bár úgy tűnt, ő irányítja az eseményeket, mégsem így volt.
- Szükségünk van rád. ITT VANNAK! Hol az íjad? - de a lány nem válaszolt, csak kezével tapogatta a földet, míg végül megtalálta, amit keresett. Az íja nagyon nehéz volt, kiértek a fényre, ami az eddigi sötétséghez képest a félhomályt jelentette. Az ég koromfekete, csak távol látszik valamelyest bíborszínűnek a horizont. Mindenütt romok hevernek, csak néhány összetákolt síremlék jelzi, hogy valaha itt is volt élet. Szörnyű robaj hallatszik északról, az ég felől füstszerű árnyak röppennek egyre közelebb, de alakjukat még mindig nem tudta kivenni. Ekkor vette csak észre, hogy Shad a kezét fogja, ujjaival idegesen markolászva az övéit.
- Ne félj, ketten erősek vagyunk- mondta Lyn önkéntelenül, majd magától ömleni kezdett belőle az igézet valami számára ismeretlen, elfeledett nyelven, amiről talán eddig nem is hallott.

Itt azonban összekuszálódott minden: emlékképek tömkelege villódzott agyában; rendíthetetlennek és öröknek tűnő épületek dőltek romba, látta ismeretlen ismerősök, egykori barátok testét élettelenül a földre zuhanni, és látta a szemükben még utoljára felvillanó, majd végleg kihunyó szikrát, az élet minden egyes csírájának pusztulását, beleértve növényekét, állatokét, emberekét...
Egyetlen folt maradt érintetlen, mintegy élő, lélegző zöld terület: Iolann.
Hirtelen valami hideget érzett a tarkóján... felébredt és újfent a tökéletes álomban találta magát azután a látomás után, amit még a pokolnál is rosszabbnak tartott.
Stan aggódva hajolt fölé, vizes zsebkendőjével most már Lyn arcát törölgetve.
- Hát te sem emlékszel? - kérdezte kábultan a nő.
- Feküdj nyugodtan... még mindig félrebeszélsz - mondta remegő hangon az antikvárius.
- Nem beszélek félre! Miért hiszi mindenki ezt? Shadow, kérlek, legalább te ne tedd ezt velem, mert beleőrülök!- pattant fel az ebben a világban Bloomnak nevezett lány, de ugyanazzal a lendülettel vissza is hanyatlott a kanapéra. "Minden bizonnyal Shad hozott ide, amíg ájult voltam"- gondolta- "De ki magyarázza el nekem tisztán és érthetően, hogy valójában mi folyik itt, vagy erre is nekem kell rájönnöm? ? ? "

- Te teremted meg a világodat - bökte ki Stan.
- Hogy mi... ? - kapta fel a fejét Lyn.
- Nagyanyám mondogatta mindig:"Ha rájössz, hogy te teremted meg a világodat, te alakítod saját képedre, kicsúszik a kezedből az irányítás és idővel úgy kezdesz viselkedni, mint egy őrült". Sosem tudtam, mire értette ezt... de most végre felfogtam. Álomvilágban élsz, kislány...
- Tudom... - legyintett dühösen, lassan feltápászkodva- de most mennem kell. Ezek a könyvek azonban jönnek velem. Ötven dollár gondolom fedez minden költséget. Kösz mindent!Szia- viharzott ki a könyvesboltból a nő- remélem még találkozunk... - majd az ajtó felé vette az irányt.
- Amíg fel nem tudod dolgozni a történteket, itt leszek támasznak, AVENGELYNE.
- Köszö... TESSÉK?!- fordult hátra, de addigra minden eltűnt a szeme elől, beleértve a boltot, az ósdi, kopott lexikonokat... és Stant is. Csak az a pár könyv maradt nála, amit a férfi nyomott a kezébe, mielőtt elindult volna.
- Ilyen nincs... - majd a Lemegetonra pillantva így folytatta:- na jó... talán mégis van.

Fáradtan és frusztráltan ballagott haza ezután a természetfeletti kaland után a kastélyba, melyet mostmár otthonának nevezett;ki tudja, meddig lesz még ennek a nemkívánt álomnak a rabja...
- Üdvözlöm, Bloom kisasszony!- hajbókolt előtte színpadiasan Gregory, aki, mint kiderült, apjáék negyven fős személyzetének tagja, mintegy tizenkét éve.
Végülis... talán még élvezhetné is ezt a kényszerhelyzetet, ha nagyon akarná... a kutatómunka mellett belefér a napi programba. Nap nap után telt, Lyn pedig Bloom Wingate kisasszonyként élte cseppet sem mindennapi életét, és mi tagadás... élvezte. Néha- néha meg is feledkezett valódi önmagáról, szülei nagy örömére.
Apja, Lancelot Wingate dúsgazdag iparmágnás, anyja pedig felső középosztálybeli, ámbár helyzetéhez képest feltűnően túlnevelt asszony, Mary Gillis- Wingate volt. Bloom egyetlen gyermekükként szép kis summát örököl, nem is hosszú idő múlva, amint betölti a huszonegyet. Nincs is más dolga, mint protokollt tanulni, golfozni apja "kissé" sznob barátaival, lovaglóórákat venni és jó kislányként szolidan mosolyogva végigülni édesapja által adott estélyeket és vacsorákat, melyeknek célja egyértelműen a vőszerzés volt.

Bloom még ezt is eltűrte, sőt jó képet vágott hozzá, mint aki belenyugszik sorsába, de arról csak ő tudott, mi folyik a háttérben, mire készül a fiatal nő. Egy szertartáshoz szerzett be kellékeket, szép lassan, egyenként, nehogy feltűnjön akárkinek is titkos terve, mindazonáltal összes férjjelöltjét kiütötte a nyeregből gyors, furfangos észjárásával és beszédkészségével, ha más nem segített, belevitt a játékba egy jó nagy adag sznobériát, hogy ha eddig nem tudta lerázni az ellenszenves pojácákat, egy- két lenéző beszólás mindig segített. Oly finoman szövögette hálóját, hogy még Dr. Myers is gyógyultnak nyilvánította két hónapon belül. Ám eljött az a nap is, amikor kibújt a szög a zsákból. Apja újabb "férjszerző estet" tartott, ahogy Mary nevezte, de ezúttal határozott céllal állt lánya elé:
- Drága kislányom- kezdte kissé színpadiasan Lancelot Wingate- hétvégén újfent fogadást tartok a tiszteletedre és gyógyulásod örömére, remélve, hogy most talán rátalálsz a hozzád illő párra... de nem szeretnék köntörfalazni, Johnathan Milford fiára, Winstonra gondoltam- jelentette be és elégedetten szopogatta előbb kitöltött whiskyjét.
- Na de apa!Nekem még nem kell férj, már csomószor megmondtam neked, túl fiatal vagyok hozzá, meg különben is, egyáltalán milyen név az hogy WINSTON? ? ?
- Virágszálam, a te pozíciódban a korai házasodás járja, nem is beszélve arról, hogy rosszindulatú emberek kiszivárogtatták a betegséged apróbb tüneteit... részletesen. Innentől kezdve az érdeklődők száma drasztikusan csökkent.
- De ez engem cseppet sem izgat, a betegségemről pedig egyáltalán nem tehetek!- ám hiába volt minden tiltakozás, hisztizés és józan érv, apja hajthatatlan maradt- Winston- köhögte undorodva a már előre gyűlölt leendő házastárs nevét. Persze nem kötelező hozzámennie, de akkor végleg elrúgja a labdát az ősöknél, és, mi tagadás, időközben eléggé megszerette őket. Viszont az is lehetséges, hogy Winstonnak, vagy ahogy első perctől kezdve gúnyolta magában, Winnie- nek nem fog tetszeni... de ha mégis, majd tesz róla, hogy megváltozzon a fickó hozzáállása. Amikor különböző aljas terveket eszelt ki Winnie elrettentésére, gondolatban mindig hatalmas, szívből jövően gonosz kacajt engedett meg magának.

Elérkezett hét a "várva várt" nap. Bloom püspöklila estélyiruhát kapott szüleitől, amelyben úgy festett, mint ahogy az a rangjához illik. Hosszú, fekete haját lazán feltűzte, majd szolid sminkkel hangsúlyozta természetes szépségét. Anyja és apja ahogy azt várta, el voltak ragadtatva tőle, majd bevezették a bálterembe. Mindenki végigcsodálta karcsú alakját, arisztokratikus vonásait és kellemes modorát.
- Gyere csak, gyermekem, bemutatlak Winstonnak. Vince, Vince, ó, merre bújkál ez a félős fiú? - nevetett kényszeredetten Lancelot.
- Remek- nyögte unottan Bloom, hangjába pedig irónia keveredett. Annyira elgondolkodtatta a gazdagok fennhéjázó és képmutató világa, hogy csak hosszas szólongatás után vette észre, hogy apja a nevén szólongatja.
- Bloom, ő itt Winston Milford... Bloom, figyelsz rám, kicsikém? ? ?
- Hát persze, apa- kapta fel a fejét a nő, de kis híján beleszédült a mögötte lévő puncsostálba, mikor meglátta Winnie- t. Ő... de hát ő... elképesztően jól néz ki... és ő... és ő... Shad!
- Ez ... ez nem lehetséges... akarom mondani, Bloom vagyok.
- Winston Milford- csókolt neki kezet Shad vagy Stan... vagy Winnie? ? ? Már azt sem tudta, hogy nevezze a férfit.
- De mi már találkoztunk, ha jól emlékszem.
- Nem hinném. Emlékeznék önre... mosolyodott el férjjelöltje.
- Ismerős szavak ezek egy ismerős embertől...

Édesapja, mint aki jól végezte dolgát, eloldalgott a tett helyszínéről, eltúlzott mosolygással jelezve tetszését és öndicséretét.
Amint Lance eltűnt a színről, Bloom akcióba lépett:
- Szóval azt mondod, elfelejtettél... ?
- Nos, nem hiszem, hogy valaha is találkoztunk, kisasszony- szólt nagy hangsúlyt fektetve az utolsó szóra Winston Milford, nyomatékosítva, hogy a lány egyáltalán nincs olyan kapcsolatban vele, hogy tegezze.
- Elnézést kérek, Mister, úgy sejtem, összetévesztettem valakivel, kérem ne haragudjon ezért rám- ment bele a játékba Lyn.
- Ó, igazán sajnálom, hogy megzavarom ezt a bájos kis csevejt- örömködött Lance- de be kell mutatnom Bloomy- t édesapádnak, Vince.
- Szuper- fanyalgott Avengelyne.

Innentől kezdve az éjszaka unalmas aforizmák és vadásztörténetek hallgatásával telt el, még unalmasabb előadásmódokban. Megpróbálta végigvigyorogni az egészet, de az a mosoly inkább hasonlított egy sarokba szorított farkas vicsorgásához; szemével mindig Shad- et kereste, de az mintha köddé vált volna. Két és fél óra szenvedés után kisompolygott a Wingate- ek rezidenciájának hatalmas méreteket öltő kerthelyiségébe.
Leült a grandiózus szökőkút mellé és nagyokat sóhajtva pillantgatott az ezer színben pompázó vízcseppekre, közben megoldást próbált találni a lehetetlenre:hogyan deríti ki, hogy mi köze van Shadhez és mit keres az életében... ki ő egyáltalán?

Szemét lehunyva hallgatta az estélyen bőszen hahotázó úri ficsúrok, fiaiknak gazdag menyasszonyt vadászó elszegényedett dzsentrik és arrogáns sznobok partiját... mert ez nem az ő estéje volt , hanem egyfajta vásár, ahol jó hírnévért és rengeteg pénzért cserébe emberi életet lehet kapni. Morbid.
- Zavarhatom, kisasszony? - törte meg a csendet egy sötét árny.
- Öhmm... hát persze- ekkor rajzolódott ki a lány szeme előtt Shad alakja- ön az?
- Másra számított talán? - kérdezte kissé ironikus felhanggal Vince.
- Egyáltalán nem- mutatott a padra Lyn, jelezve, hogy a férfi jelenléte csekélyke gondot sem okoz.
Pár pillanatnyi néma csend következett, hiszen egyikőjük sem tudta, mit mondhatna a másiknak.
- Apám azt akarja, hogy elvegyelek, - tegezte le Winston a nőt- szerinte jó parti lennél... de ha az én véleményemet akarod hallani, te csupán egy kotnyeles, nagyszájú, minden lében kanál csitri vagy... egy elképesztően szexi csitri...
- Hogy képze... - dörrent volna rá Bloom, de mire befejezhette volna a mondatot, Shad forró ajka szorosan övére tapadt. Határozott volt, nyers férfierő sugárzott belőle, de távol állt attól, hogy erőszakos legyen... inkább amolyan "hallgass már!"- csók.

Avengelyne lehunyt szeme előtt színesen villódzó fények csillantak fel, vad boldogság öntötte el, a következő percben már ő is szorosan ölelte Vince- et, félredobva a protokoll legutolsó foszlányát is;jól ismerte már ezt a csókot... ez nem lehet más... csakis ő:SHAD!
- Látom nem vagy tapasztalatlan a témában- vigyorgott fel két levegővétel között a férfi. Ezt a lány sem tagadta le, miért is? Bár nem túl sokra emlékezett elmúlt életéből, de egyvalamit tudott:ez a fickó fontos szerepet játszott az életében;de most jobbnak látta visszavonulót fújni.
Felpattant a padról, majd rosszullétre hivatkozva felszaladt a szobájába. Szíve hevesen dobogott, ahogy becsapta maga után az ajtót; még mindig érezte Shad ajkának érintését sajátján, amitől szinte rögtön el is pirult.
- Jesszusom, mióta vagyok én ilyen szemérmes? - akadt ki a reakción, amit a férfi váltott ki belőle.
Mikor nyugovóra tért, csak Winston járt a fejében, nem tehetett és nem is akart tenni semmit ellene. Ám az este emlékképeibe más, apró, oda nem illő részletek is belekeveredtek.
Egy arc... egy régi világ arca, amelyről már nagyon hosszú ideje tudni szeretné, ki az és mit is jelentett neki valójában.

Aznap éjjel újra rémálma volt, mint már annyiszor az utóbbi pár hétben... és mindig ugyanaz... éjjel van, felébredve Shadow- t látja maga mellett, ahogy alsótestét összevarrt állatbőrök takarják, majd újra elalszik. De a következő ébredésekor megint jön a rémisztő fordulat:robaj, Shad ruháit magára kapkodva rohan kifelé a sátorból, a nő utána, formás alakját csupán combjáig érő kócos fürtjei rejtik úgy- ahogy, szeme lilán megcsillan és már kint is van a harctéren teljesen felfegyverkezve, majd sikolyok, robbanások hangja, olyan szörnyűséges rémek árnyai, amelyek hörgő kacajjal gyilkolják a nőket, férfiakat és a gyermekeket. Shadet látja még utoljára, majd az álom utolsó képében még életét sem féltve harcol, majd élettelenül a földre rogy, és egy sikoltás... talán a sajátja... földrengés... halál...
Ilyenkor mindig arra ébred, hogy álmában kiabál és csorog a könny a szeméből... ma sem volt ez másképp.
- Ha kiderítem, mi lehet e mögött a rémálom mögött, talán boldog lehetek... talán örökre... talán Vince- szel?

De nem volt túl sok ideje ezen gondolkodni, hiszen apja kora reggel hívatta az irodájába. A lánynak a háta is borsódzott az ilyenfajta megnyilvánulásaitól a korosodó férfinek, nem szerette, ha hivatalosan bánik vele, de mit is filózik ezen, nem is az igazi édesapja! Bár ez az aprócska tény már csupán ritkán jutott eszébe, néha megfeledkezett arról, hogy ő csak ideiglenesen van itt.
- Jó reggelt, Bloomy- köszöntötte Lancelot őszinte mosollyal. "Akkor mégsem azért van jelenésem, mert le akar szidni a tegnapi eltűnésem miatt"- gondolta a nő.
- Azért akartalak látni, kicsim, mert tegnap este volt egy igazán üdítőnek nevezhető beszélgetésem az ifjú Winston Milforddal.
- Üdítő? - ismételte gépiesen apja után ezt a sznobériának nevezhető kifejezést Lyn.
- Igazán elragadó teremtésnek tart téged, mint mi mindannyian- folytatta mit sem törődve lánya közbeszólásával a férfi- és, mi tagadás, meghajlik szülei akarata előtt, nem beszélve arról, amit már az előbb is említettem... tetszel neki, Bloom... - mondta olyan kérlelő tekintettel, amin a lánynak nevetnie kellet.
- Nem házasodom szerelem nélkül - szögezte le Avengelyne- de szeretném megismerni ezt a Winnie- fiút.

Az utolsó pár szót már alig tudta befejezni, mivel apja szabályosan a nyakába ugrott örömében. Vajon azért, mert lányával is jó üzletet csinált, vagy tényleg örül a nő Vince iránti érdeklődésének? Gondolatmenetét Gregory kopogása zavarta meg:
- Kisasszony... elnézést, hogy így magukra török, de telefonon keresik. Mr. Winston Milford úrfi... - erre Lance boldog hahotázásban tört ki.
- Máris megyek.
"Vajon mit akarhat? Minden bizonnyal csak azért foglalkozik velem, mert az ő szülei is ugyanúgy szorgalmazzák ezt az egész házasság hercehurcát, mint az enyémek".
- Halló. Bloom Wingate beszél.
- Jó újra hallani a hangod, Bloom- a férfi rekedtes baritonja összeszorította a lány szívét, de megpróbált nyugodt, sőt, kifejezetten hűvösen reagálni a bensőséges mondatra, ugyanis eléggé szégyellte magát amiatt, hogy tegnap eszébe sem jutott védekezni, amely viselkedés cseppet sem illik egy Wingate örökösnőhöz:
- Valóban? Ennek örülök.
- Nem úgy tűnik- a lány még telefonon keresztül is észrevette, hogy a férfinek fülig ér a szája- de tudod mit? Azt hiszem rájöttem, mivel sikerülhetne kihozni belőled azt a bikavadítóan szexi, társadalmi rangjával nem törődő kis némbert...
- Na de mégis...
- Találkozzunk! Este nyolcra érted megyek... ne öltözz ki, ha lehet- a srác hangján érződött, már alig tudja visszatartani a belőle ki- kibuggyanó nevetést, majd szó nélkül letette a telefont.

Lyn még percekig tartotta kezében megrökönyödve a kagylót. "Az a kis piszok, mit képzel magáról? ... Azt hiszem, kezdem egy kissé túljátszani a beképzelt agyoniskolázott csitrit".
Egész nap kotorászott szobaméretű beépített szekrényében, mire megtalálta az alkalomhoz illő, kellőképpen "nem elegáns" öltözéket, végül, maga sem tudta, melyik sarokból sikerült kihalásznia egy "nagyonminiszoknyát" és egy kényelmes, hófehér ujjatlan topot.
- ... vagy ez már túl hippis? ? ? - nem törődve kételyeivel, elindult a fürdőszoba felé, hogy alig észrevehető sminket tegyen fel. Egy kevés rúzs, szemceruza, szemfesték... - na nem!Nem csinálok majmot magamból!- suttogta magának, majd lemosta az egészet és kezdte elölről. Rúzs, szemfesték...

Pontban nyolckor csöngettek a Wingate villa kapuján. Winston sötétkék farmert és egy fekete inget viselt, alatta szintén fekete trikóval. Hosszú, egyenes szálú haját most nem kötötte össze, hagyta szabadon vállára omlani. Középső ujjával feljebb tolta orrán vastag keretes szemüvegét, amelyet a Bloomnak adott estélyen nem viselt. Elismerően csettintett nyelvével, mikor meglátta a nőt.
- Igazán csinos vagy. Csak egy kivetnivalót találok rajtad- lépett közelebb Lynhez, feltűzött haja felé nyúlva- akinek ilyen gyönyörű ébenfekete sörénye van, sose kösse össze. Így... most már igazi csábító démon vagy.
- Kösz a segítséget- rázta meg göndör fürtjeit Avengelyne- hova megyünk?
- Az titok. Ám annyit elárulhatok, nem kevés romantikában lesz részed és ígérhetem, hogy jó fiú leszek, mielőtt még azt hinnéd, aljas módon csupán ártatlanságodat szeretném bemocskolni- vigyorgott a képébe Winnie, majd odahajolt hozzá és a fülébe lehellte:- ... bár, ki tudja még, hogy alakul az éjszaka.

Bloom halántékát még akkor is égette a férfi forró lehellete, amikor egy városszéli, hangulatos kis vendéglőben Vince alátolta a széket. Mindenhová gyertyákat tettek, ahogy a lány kinézett az étterem ablakán, az előtte elterülő mesterséges tóban látta az egész ablakot betöltő Hold ezernyi színben játszó tükrét. Egész este jól szórakoztak, tökéletes beszélgetőpartnerre leltek egymásban. Kézenfogva sétáltak az autó felé, amikor Winston a tavacska felé kezdte húzni a nőt.
- Levetkőzted végre a gátlásaidat, vagy megint el fogsz rohanni, ha megcsókollak? - suttogta.
- Talán... - Lyn szendeséget próbált színlelni, de érezte;minden egyes perccel jobban kívánta leendő férjét, akármennyire is kényszernek indult ez az egész házasság- dolog.
A tó felszínén bágyadtan csillogott a Hold fénye, ciripelésre és kuruttyolásra biztatva a parton tanyázó tücsköket és békákat. Az egyetlen zavaró tényező a kuvikok vészjósló sikoltása volt. Winston még közelebb vonta magához Bloomot, akinek már ettől megremegett a lába;ajkaik egyre közelebb siklottak egymáshoz, míg végül össze nem forrtak egy rég vágyott, vagy régen elfeledett csókban.
De a férfi nem akart ettől többet... egyelőre, ezért a kocsi felé vette az irányt. A nő kissé csalódottan pislogott rá az anyósülésről és alig szólalt meg, míg vissza nem értek a Wingate- villához. Egy futó "arcrapuszi" után már tipegett is volna felfelé az ódon lépcsőkön, de Shad két lépéssel utolérte.
- Nehogy azt hidd, hogy ennyivel beérem- villantotta meg tökéletes fogsorát- most nem vágyom ennél többre... még. Nem is tehetnék semmit, hiszen nem hághatom át a szüleid által annyira becsben tartott protokollt, igazam van?
- Úgy teszel, ahogy jónak látod, Mr. Milford... - nyögte kelletlenül a lány.
- Sejtettem, hogy nem fog tetszeni a dolog... nekem sem ez a legmegfelelőbb befejezése ennek az éjszakának, hidd el. De nem rángathatlak rögtön az ágyamba, bármennyire is szeretném.

Erre, mintegy végszóra kinyílt a villa nyikorgó kapuja. Mary Wingate alakja jelent meg halvány, de sokat sejtető mosollyal az arcán, így Bloom kénytelen volt kasztjához illő, távolságtartó búcsút venni Vince- től. Egy gyors zuhanyozás és fogmosás után fáradtan baktatott szobájába, kissé szomorkásan, de reménnyel tele... a boldogság reményével.
Az éjszaka azonban nem ígért semmi jót;a nőt ismét rémálmok gyötörték, ennek következtében elég meggyötörten ébredt. Reggeli közben végigfutott agyán az egész kínszenvedés, amit át kellett élnie, mióta ittragadt ebben a korlátolt, de számára kedvezően alakuló világban. Először a véres harcok, majd a rengeteg ember;szerelme és végül saját halálának rémképei.

A mai álom sokban különbözött a többitől:itt még kislány volt, talán tíz- tizenkét éves lehetett;loknis, fekete fürtjei vidáman rugóztak a szélben, miközben ő nevetve játszott a rozsdaszínű avarban. Sütött a nap, a madarak énekelve búcsúztak a nyártól, a szél egyetlen fuvallatával vetkőztette le a fákat, az égen felhők gyülekeztek a közeledő rossz idő hírnökeiként.
Lágyan csengő hang szólt hozzá:
- Lynnie!Kicsim, gyere, menjünk haza, még a végén elázunk!- egy kedves arc... édesanyja arca volt ez... hogy is felejthette el őt? Hirtelen az álom kezdett furcsává válni, a földön heverő avar gyors rothadásnak indult, anyja már csak egy elsárgult csontkupacként hevert Avengelyne lábai előtt. Fekete árnyék suhant el a lány mögött, nem látta, csak érezni tudta a gonoszságát és a rajta érződő halál émelyítő szagát. Hörgésbe torkolló őrjöngést hallott, egy test puffanását a bal oldalán, de nem mert odanézni. Mire mégis arra fordította fejét, felkészülve a látványra, még rémisztőbb kép tárult gyermeki szemei elé. Egy szürkés bőrű, sötétbarna ruhás alak közeledett felé. Állkapcsából kiálló, sárgás színű fogai, vértől csillogó, mocskos, kéjes vigyora megijesztette Lyn- t. Egyik csontos kezét Bloom vállára tette, amitől összerázkódott. Ekkor mintha áram ütötte volna meg;fájdalomtól üvöltve próbált meg szabadulni a démoni teremtménytől, de az szorosan tartotta, karmait mélyen húsába vágva nézett farkasszemet a gyerekkel, aki még mindig remegett. A szörny egész testéből lilás színű fény áradt, a lány érezte, menekülnie kellene, ám meg sem bírt mozdulni. A lény beszélni kezdett hozzá, alig érthető, károgó hangon:
- Végignézted a családod utolsó tagjának halálát, mégsem omlottál össze és nem őrültél bele.

Erős gyermeke vagy ennek a haszontalan népségnek, mágikus energiákat látok az aurádban, melyek kitörni készülnek. Most, hogy egyesítettem veled az erőmet, minden démont, akárhonnan is jött, érteni és látni fogsz, akár akarod, akár nem. Úgy döntöttem, velem kell jönnöd az én világomba, hogy kamatoztasd mágiádat. Azonban ha nem jössz, ugyanaz a sors vár rád, mint erre a szánalmas sárgolyóra:ELPUSZTULSZ. Bloom nem tudta felfogni, mi zajlik körülötte, csak futott, futott, majd elsötétült előtte a világ... remélte, hogy élve kikerül ebből a szörnyűségből, csak élni akart, de nem tehette többé, mert olyan dolgokat látott, amiket sosem lett volnna szabad:démonok hordáit randalírozni az utcán, amikor még nem tettek semmi említésre méltót, nem öltek, nem romboltak és nem tépték szét az emberek álmait, ám más nem vett észre ebből egy fikarcnyit sem. Csak Lyn látta őket, mióta összetalálkozott a szellemek királyával, Baellel.
Hat évet töltött árvaházban. Minden napja szenvedés volt, látomásai egyre inkább elhatalmasodtak rajta, de titkolnia kellett, ha el akarta kerülni a gumiszobát. Hat év kínok között eltöltve ötvennyolc másik gyerek között, mégis magányban... elveszítette a gyerekkorát azon az októberi napon a rozsdaszínű avarban állva...

Verítékben úszva ébredt, mégis jobban fázott, mint valaha. Rettegett attól, hogy ezek az álmok nem csupán egy gyenge elme szüleményei, bár sokkal nyugodtabb lett volna, ha bebizonyosodik, hogy valóban őrült. Elővette hát a ruhásszekrénye legalján rejtegetett könyvet, a Lemegetont, mert úgy emlékezett, olvasott már erről a démonról korábban. A tizenkettedik oldalig kellett csak lapoznia, és meg is találta, amit keresett:
" ... az első fő szellem a király, keleten uralkodik és Baelnek hívják. Láthatatlanná képes tenni téged. A szellemek 66 légiója felett uralkodik. Károgva beszél. Ez az ő karaktere, melyet, aki megidézi őt, szem előtt kell tartania, különben nem fog engedelmeskedni:". Az oldal alján pedig egy jel volt, amelyből egy védelmező medált kell készíteni, hogy kordában tudja tartani a szellemek királyát.

Kopogtak az ajtón, édesanyja lépett be széles mosollyal arcán:
- Jó reggelt, Bloomy! Nagyszerű hírem van számodra!!
- Éspedig? - húzta fel egyik szemöldökét a lány.
- Apád és Mr. Milford egyeztették az esküvő napját, két hetünk van, szóval készülődj, mert nincs sok időnk!
- Micsoda? Esküvő?! De hát eljegyzés sem volt még!
- Tudom, kicsim, de úgy láttuk a legjobbnak, ha előrehozzuk a házasságot... pontosabban apád látta így helyénvalónak... mielőtt még rájönnek a...
- ... a betegségemre?
- Khmm... igen. Szóval pattanj fel és indulás a nappaliba, mert mindjárt itt lesz a varrónő!- váltott témát Mary Wingate, aki úgy gondolta, egy igazi úrilánynak nem illik menyasszonyiruha kölcsönzőből szereznie ruháját.

Egy egész napos méretlevétel és anyagválogatás után Bloom fáradtan zuhant ágyára, azonban mielőtt sikerült volna elaludnia, megcsörrent az ágya mellett a telefon.
- Hello, kedves menyasszonyom! - búgott fülébe Winston Milford lágyan csengő hangja.
- Szia, leendő férjecském - nevetett csilingelő kacajjal Lyn.
- Nem gondolod, hogy esküvő előtt próbaházasságot kellene tartanunk?
- Próbaházasság? Ilyesmiről még sosem hallottam...
- Khmm... - köszörülte meg torkát Vince, bár tudta, a nőnek cseppet sem tetszik majd, amit hall- ... tudod, az olyasmi, amikor megismerik egymást az érzelmek testi oldaláról is a házasulandó felek...
- Hmm... - gondolkodott el a lány a hallottakról- meggondolandó...
- Tessék? - horkant fel a srác.
- Csak vicceltem- nevetett fel Avengelyne- szex csak házasság után!Legalábbis a szüleim így szeretnék...
- Mindig meg tudsz lepni, Bloom Wingate... de azért megfontolhatnád- próbálkozott tovább a férfi.
- Rendben.
- Mit szólsz egy esti találkához? Van egy jó kis hely, amit meg akarok neked mutatni. Mit szólsz?
- Benne vagyok!
- Akkor hétre készülj el! Én hozom a vacsorát meg a bort, neked pedig csak a szexis fenekedet kell betenned a kocsiba. Akkor este!
- Este... - a nő még percekkel azután is a kezében tartotta a telefont, hogy Vince letette, majd egy hatalmas, boldog sóhaj kíséretében ugrott gardróbszekrényéhez.

Winston pontosan érkezett a Wingate - villához. Fekete csíkos öltönyt viselt szintén fekete inggel és sötétlila csíkos nyakkendővel. Kezében izgatottan forgatta a csokornyi mélybordó amarilliszt. Meglepődött, mikor a komornyik helyett Bloom nyitott ajtót. Köszönni akart, de az elétáruló látvány beléfojtotta a szót.
- Hahó, kérdeztem valamit... - hadonászott mindkét kezével a férfi szeme előtt Lyn.
- Öhmm... ne haragudj, de elkalandoztam egy kicsit. Először is szia... nagyon csinos vagy, és mit is kérdeztél?
- Azt kérdeztem, hogy ez a virág.... ööö... nos...
- Ó, ez... a tiéd- nyújtotta át a csokrot Vince zavarodottan.
- Köszönöm, igazán gyönyörűek - érzékenyült el a lány.

Fél kilencre értek a kis tóparti házhoz, amely a Milford család tulajdonában állt már több, mint húsz éve. Winston elmesélte a nőnek, hogy szerelmi fészek volt, egy Johnathan McGrey nevű mérnök építtette a feleségének, aki az élete értelmét jelentette, azonban három hónap múlva kiderült a nőről, hogy leukémiában szenved és az utolsó pár hónapját ott akarta leélni a kis kunyhóban azzal az emberrel, akit a világon a legjobban szeretett. Felesége halála óta viszont John nem volt képes visszatérni arra a helyre, ahol annyi fájdalmas emlék kísértette, ezért jobbnak látta eladni a házat, a tavat és a hozzá tartozó kis telket a mr. Milfordnak, akik egy hatalmas összeggel segített neki a döntéshozásban.
- Ez egy nagyon szomorú történet...
- Hagyjuk is a témát!Nem szeretném előre elrontani ezt a remeknek ígérkező estét.
A házban sötét volt, de látszott, hogy nemrég rendesen kitakarították. Az ablakhoz lépve csodálatos kilátásban lehetett része Bloomnak, a csillagok alatt elterülő kicsinek nem nevezhető, nádassal övezett tó ugyanis abszolút romantikussá tette környezetét.
- Varázslatos, nem? - ölelte át a lány hátát Vince.
- Valóban az- Lyn hagyta, hogy a látvány és a férfi gyengéden simogató keze elfeledtesse vele az őt foglalkoztató problémákat. Winston hangja törte meg ezt a tökéletes pillanatot:
- Tölthetek egy kis bort?
- Az jól esne, köszönöm.

A vacsora, a bor és a felszabadult beszélgetés végre kikergette őket a sznobériával és kétszínűséggel átitatott mindennapjaikból, fél kettőig kint ültek a teraszon a csillagokat bámulva, miközben szorosan egymáshoz simultak.
- Ha ezt apám látná!- nevette el magát Avengelyne.
- Vagy az én anyám... - kacagott most már Shad is, majd minden átmenet nélkül megcsókolta a nőt.
- Nem megyünk be? Kezd már kissé hűvös lenni... - tett célzást a lehetséges folytatásra egy huncut mosoly keretében Bloom és már húzta is a házba leendő férjét, akinek ez cseppet sem volt ellenére.
Hevesen csókolózva zuhantak a hatalmas baldachinos bambuszágyra.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte Vince.
- Semmit sem szeretnék jobban... - suttogta Lyn, miközben levette a férfi pólóját és nadrágját. Nem telt bele sok idő, már rajta is csak a kis selyemtanga volt. A lány úgy simogatta és csókolta a férfit, úgy ért hozzá, mintha már nagyon régen ismerné és tudná, neki mi a jó, de vőlegénye sem maradt adósa, keze és ajkai olyan helyeken jártak, ahol eddig még csupán egyvalaki keze és szája volt csupán.

Hosszú órákon keresztül szeretkeztek, szenvedélyesen, ahogy csak azok képesek, akik szeretik egymást. Bloom halk sóhaja és Winston elfojtott nyögései lassan egyre hangosabbak lettek és egybeolvadtak, mint ahogy ők maguk is. Összebújva aludtak el egymást ölelve, szerelmesen, boldogan és kielégülten.
Azonban a reggel fájdalmas sugarai rövidesen utat törtek maguknak a csodálatos éjszaka után. Útnak kellett indulniuk, vissza abba a világba, ahonnan jöttek:az önteltség, szánalmas úriaskodás és az esküvői előkészületek fáradalmai újra a mindennapok részévé váltak, alig volt idejük egy rövid telefonbeszélgetésre esténként.

A lakodalom előtt egy nappal rémisztő fordulatot vett Avengelyne élete. Hiába készülődött olyan boldogan, hiába gyakorolta a szövegét óránként a tükör előtt, eljött az éjszaka, amikor Shad és a démonok újra befurakodtak az álmaiba. Ez azonban sokkal valósághűbb volt, mint valaha, egyfajta személyes üzenet a valóságból, amely egy olyan döntésre késztette, amelyre nem hitte volna, hogy egyszer meg kell hoznia.
Shad arca villant fel előtte.
- Lyn... Lyn!Kérlek, térj vissza hozzánk!El sem tudod képzelni, mekkora szükségünk van most rád. A démonok csapatai kis híján mindenkit megöltek, ha nem jössz haza, talán mind meghalunk...

Reggel homályos szemmel nézett a tükörbe; Vince- re gondolt, akit a világon a legjobban szeret és aki egyben Shad is. Tudta, ha ezt az életet választja, örökké boldog lehet a tökéletes álomvilágban... meghozta tehát a döntést.
A templomban halk zene szólt, mindenki a menyasszonyt figyelte könnyes szemmel, ahogy az öt méter hosszú uszályát húzva tipegett az oltár felé. De Bloom alig hallotta, mit mondott a pap, egészen máshol járt.
- Bloomy... válaszolj, kicsim - bökdöste meg édesapja. A nő kicsit elszégyellte magát és elismételtette Dennis atyával a kérdést.
- Akarod- e Bloom Wingate az itt megjelent Vincent Milfordot hites férjedül, míg a halál el nem választ?
- Én... én... sajnálom, szerelmem, de haza kell térnem. - Avengelyne lágy csókot lehellt Vince arcára, majd behunyta szemét. - Jövök haza, Iolann!