Memoires et secrets - egy nyomozás története

Azon a reggelen, amikor elindultam az ideggyógyászatra interjút készíteni, szomorkásan csöpörgött az eső. Mintha csak sírt volna az ég. Néha lassabban, könnyezve szemetelt, néha pedig záporként is meg-meg eredt. Feszültséggel tele ébredtem, még a hatalmas csésze kávé sem segített rajtam. Hiába, fiatal riporter voltam, minden egyes új feladat ilyen szorongással töltött el. Ráadásul hétfő volt…mindig is utáltam a hétfőket, bár sokszor napok, hetek egybemosódtak számomra, ez még talán egy iskoláskori rossz érzés maradhatott.
Már fél 11 is elmúlt, amikor beléptem az épületbe. Azonnal érezni kezdtem a bomlott lelkek örvényét, szinte kavargott a levegő, sűrű volt, fullasztó, olyan fojtogató. Erőt vettem magamon és odaléptem a recepcióshoz.
- Jó napot kívánok. Aleksandr Miraczevhez jöttem.
- Jó napot. Áh, maga az a riporter kislány, aki tegnapelőtt hívott minket!…Azonnal megnézem, hányas szoba. – válaszolt az idős nő természetellenes mosolyt virítva rám. – Meg is van. – nézett fel. – Jobbra fel a lépcsőn, 112-es szoba. – Sok szerencsét! – szólt utánam…- Sokkal több ideig fog tartani egyetlen szót is kihúzni abból az emberből, mint amennyi idő alatt ilyen állapotban kirakná a rubikkockát. – mormogta a foga közt, de még épp meghallottam.

Felmentem a lépcsőn, s azonnal meg is találtam az ajtót. Kissé tétován léptem be, sosem voltam még „ilyen” emberek társaságában. Nem is lepett meg a látvány. Filmekből már ismerős volt. Fehér falak, fehér takarók, betonfalakra ásító hatalmas üvegablakok – és az előbbinél sokkal erősebb kórházszag. Plafonra meredő, üres tekintetek, néha fel-felszakadó fájdalmas sóhajok, ingerült forgolódások, vaságyak nyöszörgése. Hihetetlenül nyomasztó érzés volt. Az utolsó ágy, az ablak mellett – az volt Miraczevé. Első pillanatban fogalmam nem volt, hogy lehetne hozzá kezdeni beszélgetni egy olyan férfival, aki észre sem veszi, hogy ott vagyok. Vajon hogy szólhatnék hozzá? Először csak tétován nézelődtem, aztán odahúztam egy széket és leültem, majd újra és újra körbenéztem, hogy kicsit szokjam a környezetet.

Mögöttem, egy másik ágyon egy ősz hajú férfi feküdt, úgy tűnt, mintha aludt volna, de aztán egyszer csak kinyitotta a szemét, először résnyire, aztán pedig annyira tágra nyílt, hogy én is megijedtem. Kicsit olyan volt, mintha szellemet látott volna…- Dehát szellemek nem léteznek! – tisztáztam magamban egyetlen pillanat alatt. Odafordultam, és láttam, hogy megdöbbentette a jelenlétem. Mintha mondani akart volna valamit….Én viszont Miraczevet akartam beszédre bírni, aki továbbra is a fal felé fordulva aludt és először fel kellett volna ébresztenem. Vagy rávennem, hogy ne tegyen úgy, mintha aludna…egyre gyanúsabbnak tűnt a rendszertelen, szinte kapkodó légzése.
- Tudja, ő is pont ilyen volt. – szólalt meg egyszer csak a hátam mögött a férfi halk, mély, rekedtes hangon.
- Bocsánat, ki milyen volt? – néztem hátra meglepetten.

A férfi kinyújtotta felém a kezét, s amikor belenéztem nagy kék szemeibe, azokból mélységes fájdalom áradt, nem álltam meg, hogy bele ne csúsztassam kezem az övéibe.
- A lányom. Pont ilyen gyönyörű volt. Pont így sugárzott, tele volt életerővel…
- És mi történt a lányával? – tört elő belőlem azonnal a kérdés. Bár ekkor rögtön éreztem, hogy talán kissé tapintatlan voltam.
Ekkor elakadt a hangja, csak nézett rám mélyen, szinte áhítattal. Simogatta a kézfejemet, s éreztem, hogy őt valaha akkora trauma érte, hogy képtelen a nyelvet egy ilyen érzés szolgálatába állítani, nem talál hozzá szavakat, talán mert nincsenek, csak képek villódznak fel benne.
- Meghalt. – nyögte ki tömören, szárazon, de láttam, hogy szemében könnyek gyűlnek.
Ránéztem az ágya mellett álló kis névtáblára: Ivan Kazakov. Elég gyakori név, de annyira ismerős valahonnan. Azonnal előkaptam a palmtopot, amit Ivan szinte már érdeklődéssel figyelt. Néhány röpke perc alatt a nevéből, az arcából és a körülbelüli korából (úgy hetven évesnek tippeltem) kiderült számomra, hogy az előttem fekvő férfi nem más, mint az egykori sportminiszter, aki a leírás szerint a lányát, Janát egy tragikus balesetben veszítette el. Arról azonban nem volt szó a szövegben, hogy milyen baleset volt ez, hol és hogyan, csak annyi, hogy 2007. december 3-án történt Moszkvában. Azt sem taglalta, hogy hogyan került a húsz évvel ezelőtt még sikeres politikus a kórházi ágyra. Annyit írtak még, hogy van egy negyven év körüli fia, Alexei.

Ivan még mindig nézett rám. Szinte úgy éreztem, mintha nem akarná elhinni, hogy nem Janát látja. Hirtelen még az is bevillant, hogy akár Pulitzer-díjas sztorira is bukkanhatok, ki tudja milyen múlt az, ami egy sikeres férfit idáig taszít le. De egyelőre fogalmam sem volt, hogy hogyan fogok kiszedni bármit is belőle. Kicsit nehezen ment nekem az empátia, egyszerűen nem születtem túl megértőnek. Mit érdekelt már engem, hogy Miraczev fiatal korában rubikkocka bajnok volt!! Ez a történet sokkal jobban érdekelt, főleg mert volt egy olyan megérzésem, hogy ezt a balesetet valamiért akkor eltussolták, mert vagy valami politikailag veszélyes dolog történt, vagy egyszerűen Kazakov féltette a saját imázsát. Az értetlenkedés soha nem volt az én műfajom. Mindig is azt az elvet vallottam, hogy minden okkal történik, és ha az okot megtalálom, akkor megvan a kulcsom a megoldásokhoz. Miután tovább fürkésztem az internetet, találtam egy rövid kis szöveget, amelyikben Kazakovot rendkívül hataloméhesnek bélyegezte a cikk szerzője. Bár ennek nem akartam feltétlenül hinni, hiszen szerzőként egy ellenzéki párt számomra ismeretlen tagja volt megjelölve. De egyre inkább késztetést éreztem arra, hogy utána akarjak járni a történteknek.
Kazakovból csak néhány szót sikerült kihúznom, adatokat főleg, bár egy-két jelenet idején talán kicsit tisztábban beszélt. Ezekből kezdtem el összerakni az eseményeket és leírni őket, hogy könnyebben áttekinthetőek legyenek. Történetünk kezdete 2006. december másodika, a lejegyzés kezdete 2031. június hatodika.

Azon az éjjelen telihold volt. Egész Moszkvára a hetek óta tartó kemény fagyok után majdnem fél méteres hó esett alig néhány óra alatt. Beterítette az utakat, a parkoló autókat, a fákat, a házakat…a város felülről úgy nézett ki, mint egy hatalmas, fénylő, vakítóan fehér és groteszk mézeskalács. Reggel a munkába siető emberek rémülten néztek ki ablakaikon, hiszen a havon kívül semmi sem látszott. Elakadt a villamosközlekedés, nem lehetett kilépni az ajtókon, ami érthető módon vagy megijesztette, vagy feldühítette a lakókat. Sokuknak elég zaklatott éjszakája is volt a telihold miatt. Égtek a telefonvonalak, próbálták megtudakolni, mikorra lesznek járhatóak az utak, lesz-e olvadás, vagy újabb havazás várható. A meteorológiai szolgálat emberei pedig nem merték elmondani az embereknek, hogy lesz még ettől rosszabb is, az előrejelzések orkános erejű hóvihart jósoltak éjszakára.

Ezen a napon az orosz sportminiszter is egész délelőtt telefonnal a fülén futkosott moszkvai lakásában, hiszen végső soron az ő felelőssége volt, hogy a Cup of Russia összes versenyzője épségben megérkezzen Moszkvába. Minden évben megrendezik ezt a Grand Prix műkorcsolyaversenyt, de Ivan kinevezése óta ez volt az első. Sorra hívta a menedzsereket, az edzőket, érdeklődött, s bíztatta a korcsolyázókat, hogy minél előbb induljanak útnak, nehogy valaki elakadjon útközben és lemaradjon, vagy bajba kerüljön. Estére teljesen berekedt, a feszültségtől majd szétrobbant a feje, a bizonytalanság pedig még jobban idegesítette. Alig tudott aludni, félt, nagyon félt….hiszen ez volt az első komoly megmérettetése. Középkorú volt, negyvenhét éves, családos ember, egykori világbajnok vívó. Már későre járt nagyon, s miután negyedóránként felriadt álmából, kiült a konyhába, s csak bámult kifelé az ablakon. A fejében cikáztak a gondolatok, amikor egyszer csak megnyikordult a háta mögött az ajtó. Jana volt az, a lánya.

Ugyan, ki más is lehetett volna? Alexei a másik szobában aludt, ami szemből nyílott, Elena, a felesége pedig szintén mélyen aludt. Őt kevésbé zaklatta ez az egész napos huzavona. Jana ekkor tizennyolc éves volt, kecses, hosszú vörös haja lágyan omlott a vállára, szemei kéken világítottak, s kicsit sápadt külsőt kölcsönöztek arcának. Kiskora óta korcsolyázott ő is, de jobban szeretett volna egyszer majd koreográfus lenni, mint versenyezni. Ennek ellenére úgy érezte, ráér még, ameddig lehet, addig az amatőrök közt marad, hiszen mestere, a rendkívül népszerű és nagyon tehetséges Nikolai Morozov mellett még a jövőjét is tanulhatja. Kivételes tehetség volt, de mintha a sors üldözte volna, mintha valami sötét árnyék lebegett volna a feje felett. Minden, amit tökéletesre csiszolt a próbák alatt, amikor élesben kellett futnia, mintha semmivé foszlott volna. Hibát hibára halmozott, pedig nem volt izgulós típus, sőt, inkább vakmerő volt.

2031. augusztus 7.:

Érdekes információra bukkantam. Erről Ivan egy árva szót sem szólt. Ez lenne a lappangó titok? Jana végtelenül rajongott egy kétszeres európa - és világbajnok műkorcsolyázóért. Ekkor Jana után kezdtem kutakodni lázasan. Azt az információt hamar megtaláltam, hogy a francia Brian Joubertről volt szó. Fénykorában lányok ezrei bármit megadtak volna egyetlen mosolyáért, tizenkilenc volt, amikor először Európa-bajnok lett, huszonkettő, mikor először világbajnok és huszonöt, amikor az olimpiai aranyát is sikerült megszereznie. Jana szinte megszállottja volt Briannak. Arról, hogy milyen is volt ez a „kapcsolat”, majdnem egy hónapomba telt érdemi dolgokat kideríteni, vagy legalábbis olyanokat, amelyek segíthetik ennek történetnek a felépülését.

Irinával egy eldugott is kávézóban találkoztam egy szombati napon a Gorbacsov sugárútról nyíló kis sikátorban. Úgy negyven-negyvenöt éves lehetett. Az arca a korához képest meglehetősen sima volt, az alakja még most is szinte tökéletes. Ebben a pillanatban meg is született bennem az elhatározás, hogy ezen túl aktívan sportolok majd, ha ez ilyen szépen konzerválja az embert….! Reméltem, hogy Irina emlékszik számomra fontos részletekre, hiszen Janával nagyon jó barátnők voltak éveken át. Éreztem, hogy mint mindenkinek, neki is fájdalmas emlékezni. Sejteni kezdtem, hogy Jana tényleg egy sokak által szeretett, életvidám lány lehetett. Egyre kíváncsibbá váltam, hiszen egy egyszerű autóbalesetet vagy hasonlót nem titkolnak el így. Aztán Irina végre mesélni kezdett:

- Valóban, nagyon jól sejti. Jana szinte eszeveszetten imádta azt a fiút. Onnantól, hogy először meglátta őt korcsolyázni, egyetlen egy hatalmas vágya volt csak: egy technikailag ugyanolyan erős rövidprogramot futni, mint Brian Time című programja…Igaz Jana hatalmas tehetség volt és a tripla axelt viszonylag hamar megtanulta. Próbált volna négyfordulatos ugrásokat is csinálni, de szinte évekig szenvedett folyamatosan. Nem értettem, miért töri magát ennyire érte, hiszen akkor még lányoknak elég volt, ha minden ugrásuk triplára sikerül. De Jana mégis minden idejét ebbe ölte, nem adta fel.

- Hát ti még mindig itt ücsörögtök lányok? – nyitott be a szobába Elena.
- Mindjárt megyünk anya. – szólt félvállról Jana.
- Jaj, hát megint azt a fényképet nézegeted, Tündérkém? Sokkal jobban tennéd, ha nem álmodoznál annyit, olyan sok helyes fiú rajong érted…- jegyezte meg aggódó hangon a nő.
- Ezt már megbeszéltük! – csattant fel Jana. – Te ezt nem értheted!
- Persze, mi felnőttek semmit nem értünk, amit ti csináltok. – emelte fel a hangját Elena lánya ingerült válasza nyomán, majd kilépett a szobából.
Az ajtó résnyire nyitva maradt.
- Fogalmam sincs mi baja. – vettette oda a férjének.
- Én se. – hallatszott a válasz.

Én azonban megsejtettem, hogy talán igenis tudja, mi baja volt azon a napon Janának. Irina szerint ez 2006 őszén történt.
- Tudja volt neki ez a fényképe. Ő és Brian voltak rajta, egymást átölelve, igaz, csak egy egyszerű rajongói kép volt a sok közül, Ha jól emlékszem, Párizsban készült, amikor Jana egy évvel a halála előtt fellépett az akkori Eric Bompardon. Ez a találkozás nagyon mély nyomokat hagyott benne. A fiú, aki addig csak illúzió volt neki, ott állt mellette teljes testi valóságában, átölelte őt, s egy pillanatra érezte a teste melegét, az erőt, ami sugárzik a tekintetéből. Az alatt az egy perc alatt millió évet élt át, színtiszta, józan extázis volt az egész. Onnantól a lelke elválaszthatatlanul ehhez az egy pillanathoz kapcsolódott, nem tudta, nem is akarta elengedni, de az idő úgy játszott vele, mint egy mostoha, gonosz árny, ami néha pont olyan, mint a higany. Ha megpróbálod megmarkolni, ijedten ugrik szét, s mire egyetlen kis golyót megtalálsz, addigra a többi százfelé szalad. Amikor meg azt szeretnéd, hogy múljon már, csak vonszolja magát, mint egy sebesült állat….- ment át Irina szinte filozófiai okfejtősködésbe. Szívesen tettem volna fel neki lényegretörőbb kérdést is, de nem akartam megzavarni az emlékezésben…de már mindegy volt. Semmi értelmeset nem tudtam már kihúzni belőle, csak sajnálta a huszonöt éve halott barátnőjét. Elhatároztam, hogy újra Ivan információihoz nyúlok.

Halála éjszakáján este 11 körül Jana halkan átlibbent a konyhán, odament a mikróhoz, berakott egy bögre tejet, felforralta, s csokiport öntött bele. Szótlanul letette az asztalra. Macskamód összegömbölyödött a széken és ő is az utcát figyelte. Két nap volt még a versenyig, de aznap képtelenség volt eljutni a stadionba, egy egész napi edzése kimaradt. Neki is összeszorult a gyomra, hogy ez nem tesz jót most a felkészültségének. Aztán végre megszólalt:
- Apa, szerinted minden rendben lesz?
- Nem tudom. De te miért nem alszol? – csattant rá Ivan a lányára.
- Mert nem tudok. Holnap szeretnék végre elmenni edzeni…
- Hidd el, hogy én is szeretnék bejutni a hivatalba, de így képtelenség, csak a telefon maradt.
Jana mereven nézte a földet. Úgy érezte, lassan vissza kéne menni aludni, nem akart kimerült lenni. De nem nagyon akaródzott otthagyni tengernyi gonddal küzdő apját, aki álom és ébrenlét határán bóbiskolt a konyhaasztal mellett, aztán letette a fejét a kezeire és elaludt.

Itt végképp megrekedtem a történettel, de már nagyon tudni akartam, mi történt azon az éjszakán. Az elkövetkezendő hetekben sikerült megszereznem először Alexei Kazakov, majd Jana Kazakov születési anyakönyvi kivonatának másolatát is. Amikor összevetettem a kettőt, egyből feltűnt, hogy Jana anyjaként Elena Rublieva van jegyezve, viszont Alexei papírján egy Ivanna Sheferina nevű nő szerepelt. További kutatásom eredményeképp kiderült, hogy Alexei Ivan első házasságából született, Jana pedig öt évvel később, Ivan és Elena házasságkötése után hat hónappal. Tehát Elena már terhesen ment férjhez.

Következő célpontom természetesen Elena Kazakov volt. Három héten keresztül egyfolytában próbáltam megbeszélni vele egy találkozót. Ő azonban gyászára hivatkozva mindenféle kérdés elől elzárkózott, hallani sem akart az egészről. Nem tudhatta, hogy ezzel a viselkedéssel azonnal felébredt bennem a gyanú és az egyetlen olyan eszközhöz nyúlok majd, amit magam is elítélek, de már nem bírtam magammal, tudni akartam, mi történt este tizenegy óra és reggel hat óra között, amikor Jana Kazakovot ájultan találták.
Elővettem a telefonomat és bepötyögtem a számot.
- Tessék, Roman Ishenko. – szólt bele a jól ismert hang.
- Heló, Marina vagyok.
- Á, szia…ezer éve nem hívtál már…
- Sok volt a dolgom. – vágtam rá kurtán.
- Persze, tudom, gyenge kifogás…
- Most muszáj azon fennakadnod, hogy mikor hívtalak utoljára? A segítségedre lenne szükségem.
- No persze… a kedves lány, aki mindig kér, de ritkán ad…- vágta rá gúnyosan Roman.
- A hálám az más témakör…
- Azért remélem nem törvénytelen dolgot akarsz kérni, mint legutóbb…még annak az árával is tartozol!
- Inkább csak nem kellene tudni róla senkinek…
- Mert miről lenne szó? – kérdezte már szinte érdeklődve.
- Kellene egy házkutatási engedély a Goncsarov sugárút 73/B alá. A lakás Ivan Kazakov és Elena Kazakov tulajdona.

- Mit akarsz te ott?
- Sokat nem mondhatok, de rábukkantam egy érdekes ügyre és úgy gondolom, abban a házban sok mindenre választ kaphatok. Elena Kazakov azonban elzárkózott mindenféle információ kiadásától…
- Ha bűnügy, akkor nem hiszem, hogy nehéz dolog lenne, elég ha feljelented….
- Épp ez az amiben nem vagyok biztos és nem is akarok belőle rendőrségi ügyet, ha nem muszáj. De érdekes sztori van kibontakozóban.
- Akkor mit szeretnél? – kérdezte újra.
- Mondom, egy házkutatási engedélyt…
- És mégis milyen indokkal adjak én neked engedélyt?
- Hát, legyen mondjuk, hogy névtelen bejelentést kaptál, hogy a megadott cím alatt kábítószerrel való visszaélés történt.
- Nocsak, tanulod a szakzsargonokat? – kérdezett vissza szinte nevetve.
- Nem mindegy az neked? Szóval kapok, vagy nem kapok?
- Ha hajlandó leszel eléggé meghálálni….
- Na ide figyelj, te …te….idióta…! Ha nem adsz engedélyt, akkor kénytelen leszek feljelenteni a lakástulajdonost, de akkor valószínűleg az én sztorim is ugrott, meg a te részesedésed is….felfogtad? Nem akarom, hogy az egész rendőrség odacsődüljön.

- Jól van na…, bár tudod mit? – kezdett kissé gúnyosan felfelé csúszni a hangszíne…
- Na mit?
- Gyere fel hozzám este 8-ra és megbeszéljünk a részleteket…és talán a háládra is kitérhetünk…
- Mekkora egy seggfej vagy te…- nyögtem a telefonba. Ő csak nevetett.
- Semmi nincs ingyen a mai világban, drágaságom. Öltözz csinosan. Van egy üveg jó borom. Bye baby. – és letette a telefont.
- Sz-i-a. - mormoltam alig hallhatóan a már süket vonal felé.
Úgy gyűlöltem, amikor ilyen volt. De csak rá számíthattam. Még ha némi áldozatot is kellett hoznom érte. Bár meg kell jegyezzem, jó régen voltam már férfival…igazából annyira nem volt rossz ötlet. Csak épp semmi kedvem nem volt hozzá, viszont ő tökéletesen tudta, hogy ha valamit nagyon akarok, akkor a végsőkig képes vagyok elmenni érte.

Este 7-kor elmentem zuhanyozni. Miután felfrissülve kiléptem a fürdőből, beburkolóztam a köpenyembe és megsodortam egy szál cigit. Gondoltam, ez majd talán könnyít a tudaton, hogy a testemmel fizetek azért, hogy megkapjam, amire vágyom. Végül is korrekt üzlet, ő ad, én fizetek érte. Csak megítélés kérdése az egész. És épp a világ azon stádiumát éljük, amikor az emberek mindent elítélnek, ami nem az ő normájuknak megfelelő. Mindenki él a saját kis kreált világában és ami ezeken kívül esik, az számukra nem elfogadható. De engem ez soha nem érdekelt. Ami dühített az egészben, hogy ez egy egyoldalú dolog volt, mert nem választhattam meg, hogyan rendezem az üzletet. De hát az üzlet az üzlet, ahol szabályok vannak. Előre tudtam, hogy reggelre mindenem fájni fog, Roman soha nem volt egy finomkodó fajta, mindig vad, barbár módon élte ki az ösztöneit rajtam. Szinte már-már állatiasan.

- Jó napot kívánok. Alexandr Valkov vagyok. Állami Rendőrség, Moszkvai hivatal. – lebegtette a kezében – kapásból, első látásra amőbaagyú – kísérőtársam a hivatalos papírt. – Házkutatási parancsom van az adott cím részletes átvizsgálásához, miután névtelen bejelentést kaptunk, hogy jelen helyen hosszú ideje kábítószerrel való visszaélés történik.
Elena csak állt az ajtóban. Őszes-barnás haja zsírosan és megviselten esett a nyakába, szemei alatt vastag karikák húzódtak, tekintete vizenyősen és közönyösen meredt a rendőrre. Éreztem, hogy az én bemutatkozásomra már pláne nem kíváncsi, úgy nézett ki, mint aki jól be van szívva. – Nem is tévedtem akkorát az indokkal. – gondoltam. Semmiféle védekezést vagy ellenkezést nem tanúsított, olyan érzésem támadt, hogy szinte nem is érti, amit mondtunk neki. Kitárta az ajtót, bár sejtettem, hogy nem ez lenne nála a szívélyes vendégfogadási forma.

Mindketten beléptünk, elmentünk Elena mellett. Az ajtó mögül azonnal a nappali nyílt, ami a maga tipikusan orosz, rezidenciális stílusában pompázott még mindig. Amit én, ízig-vérig orosz létemre is gusztustalanul giccsesnek tartottam, hiába, engem hamar megérintett a nyugati világ szele. Ízléstelen tapéta, a bútorok pedig a 19. századot idézték. Szinte kirázott a hideg, olyan érzésem lett, mintha egy múzeumba léptem volna be. Mintha legalább egy évszázada egy lélek se lakna itt. Az egész házban halotti csend volt, minden egyes léptem hangosan koppant a parkettán. A falról prémek, kimeredt, üveges, bánatos állatszemek meredtek rám, alig vártam, hogy továbbjuthassak innen. Elena leült a konyhában, látszott rajta, hogy a legkevésbé sem érdekli, hogy esetleg szétszedjük az egész lakását. Persze engem összesen három szoba érdekelt csak az egész házból: Ivan dolgozószobája, Jana és Alexei hálószobája. Itt reméltem bármiféle információhoz jutni.

Lenyomtam a velem szemben lévő, hatalmas aranyszínű kilincset. Az üvegajtó nyikorogva kinyílt, én pedig ijedten hőköltem hátra. Egy életnagyságú, lőni készülő James Bond nézett velem farkasszemet, korcsolyával a lábán. Tehát Jana szobájába jutottam. Tényleg olyan volt, mint egy megkövesült, halott birodalom, ahol abban a percben, hogy lakója végleg eltávozott, az idő is megállt. Talán a véletlen műve volt, de a falióra 11 óra 31 percet mutatott. Végiglapoztam hirtelenjében a jegyzeteimet, és rájöttem, miért ragadta meg a pillantásomat: ekkortájt távozott otthonról Jana, hogy aztán soha többé ne térjen haza. De egyáltalán miért ment el? Ez volt az a kérdés, amire görcsösen kerestem a választ, de eddig semmiféle nyomát nem találtam ennek a dolognak. Pedig mindennek a megoldását jelentette volna. A könyvespolcokkal kezdtem. Azonnal kiderült számomra, hogy azon kívül, hogy Jana minden lehetséges cikket, könyvet, újságot, dvd-t összegyűjtött Brian Joubertről, nagyon szerette a 19. századi francia irodalmat: Stendhal, Balzac és Hugo művei sorakoztak a polcokon.

Látszott, hogy szinte sebtében hagyott ott mindent, siethetett, tehát nem sejtette, hogy az az utolsó útja lesz majd. Ennek ellenére rendes, precíz lánynak tűnt, a szobájában katonás rend uralkodott. A falon, megporosodva még ma is ott lógott az a bizonyos fénykép. Brian és Jana. Mindkettejük arcán sugárzó mosoly ült, Brian fekete-ezüst ruhában feszített, Jana pedig sötétpiros, fodros, ezernyi kristállyal díszített ruhát viselt, hajában diadém ékeskedett, ami kifejezetten királynői megjelenést kölcsönzött neki. Leporoltam a vörös maszatokkal tele képet, majd megpróbáltam leszedni a falról, de valamiért nem akart lejönni. Nem akarta elhagyni a falat, ami már több mint húsz éve éltette a szoba utolsó emlékét a lányról.

Kicsit olyan érzésem lett, mintha valami sátáni dolog közepébe csöppentem volna: mintha Jana tekintete kísérte volna minden léptemet a szobában. Én meg persze racionális ember létemre azonnal, újra leszögeztem magamban, hogy sem szellemek nem léteznek, és a fénykép sem él a falon. De rossz érzés csak nem akart elmúlni belőlem. Végignéztem a fiókokat, de ott sem találtam semmi használhatót, csupán néhány orvosi leletnek tűnő papírt. Sebaj, eltettem, ki tudja mire lesz jó! Egy dolgot kerestem, reméltem, hogy volt annyira hiszékeny és romantikus lélek, hogy nem tartotta magában a gondolatait – hanem kiírta magából őket. De naplónak sehol nyoma sem volt. A számítógép monitora is sötéten ásított a sarokból. Eszem ágában sem volt azonban erre fecsérelni az időmet. Odaléptem az asztalhoz, lehajoltam, bemásztam az asztal alá, majd gyakorlott mozdulattal lekaptam az oldallapot és kivettem a merevlemezt. – Majd később még jól jöhet ez is! – gondoltam, és a táskámba süllyesztettem.

Kifelé csúszva a lábam beakadt a székbe, a fejemet pedig a kiálló billentyűzettartóba vertem. Pedig esküdni mertem volna rá, hogy nem én húztam ki! Olyan érzésem lett, mintha az üres szoba védekezne a behatolásom ellen. Az ablakpárkányon piros, fekete és fehér gyertyák sorakoztak, mellettük viaszcseppek. Pont olyan volt, mint valami Uri Geller showban…de semmi nem utalt ezen kívül arra, hogy bármiféle mágiában hitt volna, egy dolgot kivéve: a fényképet. Az arckép-mágiáról magam is olvastam, csak hülyeségnek tartottam elhinni azt, hogy ha az arckép ott van, akkor bizonyos mértékig az ábrázolt szelleme is ott van. A függöny egy-egy szála meg is pörkölődött, biztosan a gyertyák műve volt. Az ágyra dobva megtaláltam az utolsó könyvet, amit olvasott. Egy francia nyelvkönyv volt… - Vajon miért is? – gondoltam magamban gúnyosan.

A széken ki volt készítve Jana egyik kűrruhája, mellette pedig egy sporttáska. Egyszerűen olyan érzésem támadt, mintha a szülők sem jöttek volna be soha többé Jana halála után…mintha el sem hitték volna, és mindennap úgy várja őt a szobája, ahogyan ő otthagyta. Türelmetlenül megfordultam, már dühített, hogy nincs itt semmi, ami érdekelne. Nem hiába vetettem magam egy állat karmaiba az éjjel, eredményeket akartam! Dühösen lesöpörtem az ágyról a nyelvkönyvet, felrántottam a takarót,és….és ott hevert előttem a vélhetően legdrágább kincs, amit egész végig kerestem…nyitva, tollal a közepén. Ebben a pillanatban csapódást hallottam. Mintha az ajtó vágódott volna be a hátam mögött. Hirtelen az ajtóhoz ugrottam, feltéptem, de nem volt ott senki. Elena még mindig a konyhaasztalnál ült – háttal nekem. Visszaléptem a naplóért, és gyorsan azt is a táskámba süllyesztettem – a merevlemez mellé. Nem voltam egy félős ember, de tovább nem mertem egy olyan szobában maradni, amely talán érzi, hogy nem a gazdája tért vissza, s hogy a behatoló illetéktelenül fosztogatja az ő értékeit, és titkok után kutat, amelyet már húsz éve híven őriz zárt ajtajával. Elindultam Alexei szobája felé, az szemből nyílt. Útközben vetettem egy pillantást Alexandr-ra. Épp Ivan dolgozószobájának bárszekrényénél állt, és az italokat kóstolgatta.

- Remélem finom! – sziszegtem oda neki megvetően.
- Hm, meg kell hagyni, egészen jó…- csettintett elégedetten. – Jól haladsz?
- Tűrhető, egy két dolgot már összeszedtem, de a nő úgysem lesz az utunkban. Vámold csak nyugodtan az öreg piáit, biztos nem a kínai piacról valók…Úgy látszik, ezt nem érdekli senki. Csak abból látszik, hogy nem egy kétlábon járó múmia, hogy levegőt is vesz néha. – vetettem undok pillantást Elenára, aki ha nem tagadja meg a látogatásomat, megúsztam volna, hogy reggelre karmolások és lila foltok éktelenkedjenek a testemen, ezért máris meggyűlöltem őt.

- De egyáltalán mit keresel? – kérdezte halkan Alex.
- Semmi közöd hozzá, te azért vagy itt, hogy kábítószert keress…bár ha ezt a sok piát összeiszod, úgy be fogsz tőle kábulni, hogy lecsukhatod saját magadat….
- Jól van na, már érdeklődni sem lehet? – szólt vissza szinte nyűgösen.
- De! – sziszegtem. Csak ne üsd bele olyan dolgokba az orrod, amihez semmi közöd. Azért vagy itt, hogy engem fedezz, Roman azt mondta, megbízható vagy.
- Hm. Ez elismerő. – csettintett egyet a nyelvével.
A hangra Elena feje megrándult, de nem nézett hátra. Csak annyit hallottam, hogy valamit motyogni kezd, az orra alatt. Az ajtóhoz settenkedtem és fülelni kezdtem, de alig hallottam valamit, csak néhány szót sikerült kiszedni a monológjából:
- …Jana…ne…Brian…gyermekem…Jana…ne menj el…nagyon sajnálom… mondanom kellett volna…nem akartalak belerángatni…ne higgy és feloldozódsz... - mormolta összefüggéstelenül Elena. Megállapítottam, hogy simán a férje mellett lenne a helye, de kíváncsi voltam, hogy vajon mindkettejüket a lány halála taszította az elmebomlás poklába?

Nem értettem. Jana Brian miatt rohant a halálba? De semmi nem utalt arra, hogy öngyilkosság lett volna. Hiszen csak sietett valahová. Ezen kívül csak azt tudni arról az éjjelről, hogy fél méteres hó volt. És mindez két nappal a Cup of Russia verseny előtt történt, amelyhez Jana komoly reményeket fűzött… Lehetséges, hogy Brian már az országban lehetett akkor, és hozzá indult volna? Kikaptam a naplót a táskámból és fellapoztam. Az utolsó bejegyzés ideje december másodika volt. Nem volt időm olvasgatni, de az oldal tele volt rajzolgatva szívecskékkel. Olyan volt, mint egy tizenhárom éves kislány naplója. Jana gondolkodása az eddigiek alapján teljesen éretlennek tűnt. Pedig már kezdtem egészen értelmesnek vélni azt a 21. századi tinilányt, aki Balzacot olvas…úgy látszik, a briliáns megérzéseim ezúttal megtréfáltak…

Átmentem a nappalin és benyitottam Alexei szobájába. Első pillantásra megállapítottam, hogy sajnos semmi extra nem lehetett ebben a fiúban. Már rég máshol lakott, így holmijai többsége dobozokban tornyosult a fal mellett, a falakon autós poszterek. Benéztem a szekrényekbe, mind üresek voltak. A pocokon vastag porréteg. Az ágya alatt néhány ezer éves Playboy, még abból az időből, amikor Hugh Hefner is fővel felfelé volt…a legfelső 2009 májusából maradt itt, tehát valamikor ekkortájt költözhetett el Alexei a szülői házból…talán nem bírta tovább a nyomasztó környezetet. Megnősült, elvált, majd újra megnősült. Három nőnek fizetett (meg néha nem fizetett) gyerektartást, két évet ült börtönben adócsalásért, negyven éves korára az elvonót is megjárta. Komolyan nem tudtam már, hogy mulassak vagy szánakozzak ezen a családon! Hogy itt senki nem úszta meg! Egy hirtelen mozdulattal kihúztam az asztalfiókot és feltúrtam a papírhalmazt…Először egy-két Pamela Anderson fotó akadt a kezembe, majd egy vörös hajú lány képe egy szál bikinialsóban, tengerparton…és el is siklottam volna felette, mondván ugyanolyan, mint a többi, ha nem ismerem fel rajta Janát…- Ez aztán beteg… - állapítottam meg. A saját húgáról tartani félmeztelen képet a fiókban! Egyre inkább az a benyomásom támadt, hogy a családban ő képviselte a perverzitás szálát, groteszk családregény formáját kezdte felölteni ez az egész történet. Tudtam, hogy nem tudok pár percnél tovább idebenn maradni, felfordult a gyomrom az egésztől.

Átmentem Ivan dolgozószobájába, villámgyorsan átnéztem a fiókokat, ahol csak aktákat találtam, a legalsóban pedig egy töltetlen kilenc milis revolver volt egy paksaméta alatt. Kivettem, bár feleslegesnek tartottam, hiszen egyrészt nem gyilkosság volt Jana halála, és nem is a házban történt, másrészt ha ez egy gyilkos fegyver lenne, akkor nem maradt volna itt. Vigyorogva Elena hátára szegeztem, kacsintottam egyet, majd leeresztettem…- Szép halál. – gondoltam.
- Gyere, megyünk! – szóltam oda a még mindig italozó Valkovnak.
- Máris? – nézett hátra.
- Igen! – sziszegtem. – Vagy itt akarsz maradni estig, a nyanyával?
- Megvesztél? Inkább pakolok magamnak egy kis útravalót! – ezzel szétcipzárolta zubbonyát és a belső zsebekbe elrakott egy üveg konyakot és egy másik üveg skót whiskey-t.
- Gratulálok. – morogtam oda.
- Most miért? Úgyse kell ez már senkinek. – vonta meg a vállát. – Viszek belőle Romannak is pár kortyot, ha így már fair.
- Felőlem! Csak a pofádat fogd be és nem láttál itt semmit!
- Mert nem is csináltál semmit! – vihogott a képembe patkánymódon.
- Akármit is csináltam itt, semmi közöd hozzá! Meg vagyok értve? – rivalltam rá, majd megrántottam a kabátujját, az ajtón kilépve nagyot szippantottam a friss levegőből és beszálltam a kocsimba.

Hazaérve kipakoltam értékes kincseimet az ágyamra és nézegetni kezdtem őket. Elsőnek a naplót kezdtem olvasgatni. Az elejében egy idézet volt és egy rajz. Semmit nem értettem belőle, aztán mikor utánakerestem a neten, rájöttem, hogy ez a lány valami borzalmas mágiában hitt, hoodoo mágiával próbálta Briant magához láncolni, de a történtekből látszott hogy nem sikerült neki. Mert egyvalamiről elfeledkezett. Vagy csak nem volt elég alapos. Vagy gyenge volt hozzá. Ugyanis a leírások szerint ez a mágia csak akkor működik, ha az is hisz benne, akin alkalmazzák. Márpedig Brianról sehogy sem tudtam elképzelni, hogy bármi ilyen vacakban hitt volna, de ezt talán Jana nem tudta, vagy úgy gondolta, hogy valahogy elérheti ezt. Mindenesetre egyre jobban kezdtem úgy gondolni, hogy ezzel a lánnyal sem volt minden rendben. – Furcsa egy család ez… - gondoltam megint. – Négy emberből egy meghal, kettő megőrül, a negyedik pedig a kocsmapultot támasztja naphosszat. És ezek egy egykoron sikeres, ismert család tagjai voltak.

A naplóban volt egy leírás is történések visszaidézéséhez. Szinte már szánalommal olvastam a következő sorokat:
- „Szórj körben téglaport a padlóra, folyamatos vonalban. A vonalat kösd össze az idézett emberhez tartozó személyes tárggyal, vagy őt ábrázoló képpel…”
- Hát persze! – ugrottam fel…- A kép, ami a falon volt, vörös maszatokkal volt tele…biztosan erre használta Jana. De vajon hány ember tudott róla, hogy ilyen ördögi dolgokkal tölti az idejét? És hogyan ragadt örökre a falra az a kép? Talán Jana tette oda, hogy soha ne tűnjön el onnan? De ahhoz tudnia kellett, hogy soha többé nem fog ebbe a szobába visszatérni…És ami a legszörnyűbb gyanúm volt: esetleg Jana a családja elől menekült… Mit ne mondjak, ha nekem is ilyen famíliám lenne, olyan gyorsan lelépnék, hogy abba hiba nincs!

Hosszan győzködtem magam, mert nem hittem az egészben, de tenni akartam egy próbát. Aztán elhatároztam, hogy kipróbálom, talán ez még így is működik…de honnan a jó égből szedjek én téglaport egy moszkvai belvárosi lakásban? – vetődött fel bennem a kérdés azonnal.. Felugrottam és lerohantam a lépcsőn. Eszembe jutott, hogy három utcával odébb egy házsort restaurálnak. Bemásztam a romok közé, és sikerült néhány maroknyit összekaparnom egy zacskóba, majd koszosan-mocskosan hazamentem. Ledobáltam a ruhákat, és a konyha közepén szétszórtam a port, úgy ahogyan a napló írta. Janáról gyorsan kinyomtattam egy képet, amit rátettem a kör egy pontjára, s beléptem a kör közepébe. Kezembe vettem a naplót és igyekeztem arra az éjszakára gondolni…Mondanom sem kell, nevetségesen éreztem magam percekig…egészen addig, amíg meg nem szédült velem a világ…

Egy konyhában találtam magam, az asztalnál ülve. Azonnal rájöttem, hogy jártam már itt, a Kazakov család konyhája volt az, de még éltek a virágok és látszott, hogy a ház még nincs úgy elhagyatva. Homályos fény pislákolt, csak egy kis éjjeli lámpa égett. A falon egy antik kakukkos óra kattogott, odakinn pedig cudar hóvihar tombolt. Velem szemben, az asztalon nyugtatva a fejét, szunyókált a még jóval fiatalabb, negyvenöt körüli Ivan Kazakov. Jana ekkor lépett a konyhába. Kecsesen, finoman libbent be, ahogyan az apja mesélte nekem a kórházban. Leült, majd felállt, a mikróhoz lépett, felforralta a tejet és elkészítette a forró csokiját. Felébredő apja ráripakodott, hogy miért nem alszik, mire Jana panaszolta, hogy nem tud és aggódik a másnap miatt. Pontosan az történt, ahogyan Ivan egész addig emlékezett, hogy újra el nem aludt. Jana egy ideig a széken gubbasztott. Egyszer csak azt vette észre, hogy valami villog az ablakpárkányon az újságok alatt. Aztán rájött, hogy apja telefonja az, csak le van halkítva. Nem ébresztette fel, hanem odasurrant, de látta, hogy ismeretlen a hívó. Óvatosan kinyitotta a fürdőszobaajtót – a hívó kitartó volt – majd becsukta maga mögött, s felvette a telefont:

- Tessék, Jana Kazakov vagyok.
- --------------------------------------
- A lánya vagyok, édesapám alszik, de talán én is segíthetek. – váltott angolra Jana is.
- --------------------------------------
- De egyáltalán ki maga? – kérdezte Jana döbbenten.
- ---------------------------------------
- Elnézést, nem értettem…- szólt bele Jana.
- ----------------------------------------
- Nem értem! – szólt bele hangosabban a lány…- Hol van most?
- ----------------------------------------

Ekkor Jana mögött álltam a fürdő ajtajában. Ő észre sem vett. Ezek szerint nem voltam látható számára, asztráltestem lehetett. Először az ugrott be, ahogyan ezt a helyzetet átéltem, hogy ugyanaz történik velem, mint a merengővel abban a varázslógyerekes történetben…

- Te nagyon hülye vagy! – csúszott ki az ügyvéd száján.
- Maga kérdezett, én elmondom. – felelte Marina. – Ha nem tetszik, akkor miért kérdezősködik? – emelte fel a hangját.
- Csak mert ha ennyi hülyeséget hord össze a bíróságon is, akkor egyetlenegy esélye marad....
- Mégpedig?
- Csökkent képességre hivatkozni, de azzal is csak a büntetés mértékét csökkenthetjük, felmentést nem kaphat. A bíróság csupa olyan vádat sorol fel indítékként, mint nyereségvágy, bosszúvágy, gyűlölet… - kezdte sorolni.
- Gyűlöltem is! – csattant fel a lány indulatosan. – Csak mert az a vén banya visszautasította a beszélgetést, én kénytelen voltam egy állat karmaiba vetni magam. Hiába, erről szól ez a szakma. Legalábbis számomra. A sztori mindenek felett. – folytatta kicsit nyugodtabb hangnemben, felcsillanó szemmel, közben mély levegőt véve.

- Szóval megtorolta a sérelmét egy ártatlan, gyászoló nőn, aki már nem is volt teljesen beszámítható állapotban, csak mert magának ilyen elszállt elképzelései vannak az újságíró-szakmáról. – jelentette ki az ügyvéd. – Hát ebből nem sok mindent fogunk tudni kihozni…
- Azért fizetek magának, hogy kivigyen innen!!! – üvöltött rá Marina. Két kezére támaszkodva állt az asztalnál és arcát az üveghez nyomta.
- Hé-hé-hé..nyugodjon már meg!!! Én teszem a dolgom, de maga nem tud nekem normális információkkal szolgálni! De tudja mit? Folytassa csak a történetét, onnan, hogy valahol a múltban járt…..legalább lesz egy jó napom, sosem láttam még embert ilyen elképesztő fantáziával…
Marina nyelt egyet, aztán kissé nehézkesen újra elkezdte, látszott, hogy kiesett a történetből, elvesztette a fonalat az indulatai miatt…

- Jana először értetlenül és félve meredt a telefonra, aztán megpróbálta visszahívni a számot, de letiltott számot jelzett ki. A hívó nem akarta, hogy tudják a kilétét. Vagy csak egyszerűen elfelejtette átállítani a telefont? Jana leült, megpróbálta újragondolni a részleteket, ugyanis valami szöget ütött a fejébe. Leült a számítógéphez, kikapcsolta a hangfalakat, és rémülten konstatálta, hogy az internet sem működik. Ivan dokumentumai közt azonban megtalálta, amit keresett. Visszanézte a névsort: hát persze! - csapott a homlokára. Senki nincs a versenyzők közt, aki Pétervárról érkezne. Annyit tudott hogy az illető fiatal férfi, de nem értette a nevét, csak annyira emlékezett, hogy B-vel kezdődött, és…persze, angolul beszélt!!! Tehát egész biztosan nem orosz, inkább olyan dallamos volt a beszéde…- próbált visszaemlékezni a lány. Aztán egyszer csak tágra nyílt a szeme, összeálltak a részletek.

De mit keresett volna Péterváron két nappal a verseny előtt? Jana szinte minden részletet tudott az életéről, de most hirtelen nem talált egyetlen mozaikdarabkát sem, ami beillett volna a többi közé…
Pétervár…mi a francot keresett volna Péterváron….? És főleg autóval… -
Jana lázasan keresett, amikor talált valamit, ami odavágó lehetett, csak a tények nem egyeztek. Nikolai Morozov. Ő pétervári. De már régebben dolgoztak együtt, vajon most felmelegedett a munkakapcsolat? Valami, amiről legutóbb Nikolai nem mesélt neki? A kép homályos volt, de érezte a helyzet súlyosságát, hiszen ha egy százalék esélye van hogy tényleg Brian került bajba egy orosz hóviharban, neki azonnal indulnia kell, hiszen nem számíthat senki másra. De még mindig nem értette meg biztosan, mit is keresett Brian Péterváron. Már ha tényleg ő az, és nem csak mániákus rajongása, és kialvatlansága űz vele gonosz tréfát.

Felkapta a kabátját, bakancsot húzott az előszobában, egy termoszt pedig megtöltött forró teával, amit öltözködés közben melegített a mikróban. Ivan mélyen aludhatott, nem ébredt fel a zajra. Ránéztem az órára. 11 óra 25 percet mutatott. Tehát most kellene indulnia. De vajon megváltozik az idő, csak mert belemásztam? Idő és tér groteszk elcsúszása…ez járt a fejemben…Jana körbenézett, majd óvatosan kinyitotta az ajtót. Mivel én egy szál pólóban és melegítőben voltam, leemeltem egy női kabátot a fogasról, hogy utánamegyek, de mielőtt felvehettem volna, az ajtó becsapódott a lány vörös tincsei mögött és a világ örvényleni kezdett, minden egyetlen színes folyammá vált….

Pár pillanat múlva ismét a kör közepén találtam magam, prüszkölve a téglaportól. Nem is akartam felfogni, hogy ez történt velem, ezért villámgyorsan úgy döntöttem, hogy a megszerzett információkat úgy tekintem, mintha a naplóban olvastam volna. Feltakarítottam, főztem egy kávét, majd bedobtam gyorshűtött hamburgert a mikróba. A tányérral belavíroztam a szobába, benyomtam a számítógépet. Fél kézzel előhalásztam egy transzferkábelt és hozzákapcsoltam Jana merevlemezét a gépemhez. Lefuttattam egy víruskeresést, és szétnéztem rajta, remélve, hogy ezúttal nem kerülök egy huszonöt évvel korábbi idősíkba…De nem volt rajta semmi. Pontosabban volt rajta ötezer Brian fotó, néhányszáz videó, interjúk, számomra ősrégi zenék. De semmi, semmi olyan, ami nekem használt volna. Megnéztem néhány saját videóját, és laikusként is láttam, hogy nagyon szépen korcsolyázott, gyönyörű volt a térdmunkája, és tényleg megugrotta a tripla axelt, ahogy Irina mondta.

Sok részlet hiányzott még. Nem tudtam, mennyire helyes, de úgy döntöttem felkeresem Brian Joubert, hiszen ő az egyetlen, aki végül is tudhatja, hogy mi történt Janával, ő volt az egyetlen szemtanú, de ezt valamiért Ivan nem vallotta be. Vajon miért nem akarta besározni őt? Persze nyilván ártatlan lehetett. De egy apa, aki végletekig szereti a lányát, ha csak egy halvány esély is van rá, hogy bosszút állhat, az meg is teszi. De Ivan nem tette. Jana naplója nem sokat utalt rá, de úgy éreztem, itt inkább az ők viszonyukban volt valami homályos dolog, illetve az a dolog Alexeiel, volt egy olyan érzésem, hogy Alexei többet érzett Jana iránt puszta testvéri szeretetnél, és ezt érzékeltette is vele. Sőt, ami legjobban megzavart, hogy miután nem ugyanaz az anyjuk és Elena az esküvőn már terhes volt, az egész testvéri mivoltuk kérdésessé vált. De úgy döntöttem, ezeket a nyomokat későbbre hagyom, és megpróbálom megtudni Briantól, hogy mi történt este 11 és reggel 6 között. Legalább egy hónapba telt megtalálnom, mivel az utóbbi tíz évben már nem nagyon hallatott magáról. Még mindig Poitiersben él, feleségével. Van egy lánya, aki nagyjából velem egyidős lehet és két ikerfia, az egyik talán ügyvédnek készül, ha jól emlékszem, a másik édesapja pályájára lépett, korcsolyázó lett, de nem igazán örökölte Brian kitartását és tehetségét.

Elutaztam Poitiersbe. Kérdezősködtem, hamar útbaigazítottak. Amikor beléptem az utcába, ahol Brian lakott, valami ismeretlen érzés töltött el. Soha nem fogom tudni elmondani, mi is volt az. Egy hosszú sok ikerház kellős közepén megtaláltam az ő lakását. Az oldalsó fal szabad részeit borostyán futotta be, a ház előtt pedig rózsatövek sorakoztak. Becsengettem, s az ajtón egy ötven év körüli, kissé megfáradt, de még hajdani sármjának nyomait javában viselő férfi lépett ki. A kerti lugasban fogadott. A telefonbeszélgetés után újra elmondtam neki, hogy ez a beszélgetés sehol nem fog megjelenni, csak szeretném, ha kicsit összeállna a kép. Egy halvány kis mosoly jelent meg a szája szegletében, amit a bizalom első jeleként értelmeztem. Órákig mesélt nekem, amin nem csodálkoztam (csak azon, hogy viszonylag könnyed hangvétellel szólalt meg, s egyáltalán nem visszakozott beszélni egy eltemetett tragédiáról), hiszen világ életében nagyon nyitott ember volt:

- A hó egyre sűrűbben hullott. Félő volt, hogy teljesen betemeti az autómat, én pedig egyre jobban fáztam, hiszen csak egy kabát volt rajtam, gyorsan reméltem odaérni Pétervárról Moszkvába, nem néztem utána, hogy hóvihar közeleg. Akkor lehet, hogy el sem indultam volna, hanem még egy napot edzek Nikolai-jal, és csak később utazom. Az autóm azonban elakadt az autópálya-levezetőnél. Teljesen kétségbeestem. Egyetlen egy telefonszámot kaptam Nikolai-tól baj esetére, Ivan Kazakov számát. Azonnal előkotortam a papírt, és felhívtam. Úgy a hatodik-hetedik csörgés után egy női hang szólt bele oroszul:
- Tessék, Jana Kazakov vagyok.
- Ivan Kazakovval szeretnék beszélni. – szóltam bele kissé ingerülten-félénken angolul.

A vonal halk volt és sistergett.
- A lánya vagyok, édesapám alszik, de talán én is segíthetek. – váltott angolra Jana is.
- Nem tudom. Arról van szó, hogy Pétervárról jövök autóval, de elakadtam az autópálya-levezető után, és itt vagyok a semmi közepén, szinte semmit sem látni. Nem ismerem itt a segélyhívókat, ez az egyetlen szám, amit átadtak nekem vész esetére.
- De egyáltalán ki maga? – kérdezte Jana döbbenten.
- B…ri..an…jou….er…- mutatkoztam be, de a vonal nagyon sistergett..
- Elnézést, nem értettem…- szólt bele Jana.
- ….an…..ou….r…- kezdett még jobban recsegni a vonal, majd el is halkult…
- Nem értem! – szólt bele hangosabban a lány…- Hol van most?
- Északi bevezető, 5 km-re Moszkvától…- tisztult ki egy pillanatra. – és nagyon hideg van ide….nn…f….zom…- mondtam, de elkezdett recsegni újra, aztán megszakadt.

Úgy éreztem, mintha órák teltek volna el, sőt talán volt is annyi. Fogalmam nem volt, mennyi ideje ültem ott, de egyre inkább féltem. Aztán már azt gondoltam, hallucinálok is, annyira fázom. Mintha velem szemben odakinn valami mozgott volna. Hatalmas, lomha léptekkel haladt, egyre közelebb ért. Hirtelen az villant be, hogy talán egy medve jár erre, hiszen csak a mozgás sziluettjét láttam. Csak meresztettem a szemem, nem tudtam eldönteni, hogy ébren vagyok, álmodom, vagy elájultam és leszaladt a cukorszintem…Aztán úgy tűnt, mintha az árnyék hosszúkássá alakult volna, olyan emberivé…- De ha én nem tudok kijutni, más hogyan jutott ide? – töprengtem magamban. Aztán ahogy egyre közelebb ért és én felkapcsoltam a kocsi fényszóróját, az alak maga elé kapta a kezét. Látszott, hogy kapucnis kabátban van és a térdig érő hóban gázol az úton. Az első gondolatom az volt, hogy ennek az illetőnek biztos elment az esze, hogy ilyenkor sétál…aztán pedig az, hogy talán értem jött…Az alak egyre közelebb ért, akkor láttam, hogy hosszú, vörös tincsek lógnak ki a kabát kapucnija alól. Odagázolt a kocsihoz és megkocogtatta az ablakot.

Tágra nyílt a szemem a csodálkozástól, miközben lehúztam az ablakot és egyből az arcomba csapódott a hó. Iszonyatosan hideg volt. Láttam rajta, hogy ő is reszket, ezért mutogatni kezdtem, h próbáljon meg átmenni a másik oldalra. Kinyitottam az ajtót és nagy nehezen betornászta magát mellém, ruhája merő hó volt, de nem mertem azt mondani neki, h vegye le, talán jobban fázott volna. A kapucniját azért lehúzta. Göndör, vörös tincsei szétomlottak, néhány az arcába hullott. Ebben a pillanatban ismerős lett az arca, de egyáltalán nem tudtam őt hová tenni.
- Ki vagy te egyáltalán? – kérdeztem döbbenten.
- Találkoztunk már. – válaszolta remegő hangon. – Egyszer.
- Lehet. Rengeteg emberrel találkozom nap mint nap, bár azt hiszem, mintha tényleg láttalak volna. Mi a neved?
- Jana. Jana Kazakov.
- A koris Jana Kazakov? A sportminiszer lánya?
A lány hevesen bólogatott. Látszott, hogy örül a felismerésemnek.
- De mégis mit keresel itt?
- Hozzád jöttem. – vágta rá.
- Hozzám? De miért? – néztem rá meglepetten.
- Többek közt ezért… - miközben belenyúlt a hátizsákjába és előhalászott belőle egy termoszt. – Remélem nem hűlt ki nagyon, több mint egy órája úton vagyok… - motyogta, s közben felém nyújtotta.

Nyugtalanul érte nyúltam és kinyitottam. Beleszagoltam, egész kellemes fekete tea illata volt. Amikor viszont belekóstoltam, hirtelen elfacsarodott az összes érzékem. Piszkosul keserű volt, bár lehet, csak én szoktam hozzá az édeshez.
- Ti cukor nélkül isszátok a teát? – nyögtem ki.
- Kockacukorral. – vetette oda. – Úh, persze, ezt elfelejtettem. De talán most az a lényeg, hogy még meleg.
- Langyos. – mondtam. – De iható. De hogy jutott eszedbe idejönni? És egyáltalán hogy jöttél?
- Apa aludt, mikor hívtál. Eszem ágában sem volt a kedvenc korisomat hagyni megfagyni ebben a pocsék időben… - sütötte le a szemét a lány.
- De hogyan… - kezdtem.
- A külvárosig kocsival jöttem. Apa dzsipje a városban felgyűlt havon még átjutott, ott takarítottak napközben…
- És….
- És ott leálltam, lezártam a kocsit, annyit tudtam, hogy az északi levezető után vagy, 5 km-re. Elindultam gyalog, reméltem, hogy nem hiába…
- És mit fogunk csinálni? Itt maradunk egész éjjel? – kérdeztem.
- Talán. De mindenképp meg kell várnunk, amíg enyhül a vihar. Ha el tudnánk indulni, az is legalább egy óra gyalog a hóban, egyelőre csurom vizes minden ruhám…- elmélkedett Jana.

Az órák lassan, vánszorogva teltek. Mindketten egyre jobban vacogtunk, Jana ruhái a hidegben nem akartak megszáradni. Úgy döntöttem, kockáztatom a megfázás esélyét, és átöleltem Janát, aki egyébként is egyre szimpatikusabb lett. Nem izgatott a verseny, eszembe se jutott, csak túlélni akartam. És szidtam magam, amiért nem néztem meg az időjárást. Szóba került az Eric Bompard, eszembe juttatta a találkozásunkat, ami hogy, hogy nem kiment a fejemből, pedig az ember nem minden lány korcsolyáját önti le forró csokival.

A nosztalgiázás kezdett egyre barátibbá válni, egyre szorosabban öleltem őt, aztán egy pillanatban az orrom az arcához ért, a szám mosolyra húzódott, és megcsókoltam. A jéghideg odakinn és a forró csók éteri kontrasztot vont körénk. A szempilláim kezdtek lecsukódni, teljesen elálmosodtam, hajnal felé járt az idő, a széllökések néha-néha megdobták a kocsit, már majdnem az ablakig ért a hó. Teljesen magamhoz húztam, beleszippantottam a hajába, a fejemet az övére hajtottam, és megszűnt a világ.

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el. Egy óra, vagy kettő…de még sötét volt. A hó kissé elállt. A szél még mindig süvített, reméltem, hogy egyáltalán kijutunk, mielőtt teljesen betemetne minket a hó. Ahogyan kissé pirkadni kezdett (Jana békésen szundított a karomban), már lehetett látni valamennyit magunk előtt. Megráztam Janát.
- Ébresztő! Szerintem indulhatunk…
- Mi van? – nyögte alig érthetően.
- Elállt a havazás, szerintem indulnunk kellene. – ismételtem.

Jana felnézett, majd bólintott. Összeszedtem a cuccaimat a kocsiból, Jana is hellyel-közzel megszáradt. Kivergődtünk a kocsi két oldalán, lezártam az ajtókat, majd azon a vékony sávon, ahol Jana néhány órája valamennyire szétrugdosta a havat, elindultunk. Pár perc után máris úgy éreztem, mintha le akarna fagyni a bokám. Nagyjából egy órába telt, amíg eljutottunk a város fény szegélyezte határához. Látni véltem Jana dzsipjét messziről, reméltem, hogy nem hallucinálok. Viszont mind jobban és jobban fáztam, már alig tudtam megmozdítani a lábamat. Jana néhány méterrel előttem haladt. Már majdnem elértük az autót, amikor Jana kissé megingott. Azonnal odaszökkentem, és még éppen elkaptam, miközben a karomba ájult. Veszettül megijedtem! Szólongattam, rázogattam, hóval kezdtem dörzsölni az arcát, hátha a nedvesség segít neki magához térni, de nem tudtam, hogy a hideg készítette ki, vagy kimerült, vagy mi történt vele. A telefonom is lemerült. Felvettem az ölembe, elcipeltem a dzsipig. Átkutattam Jana hátizsákját a kulcsért, kinyitottam, s betettem őt a hátsó ülésre, hogy keresek egy orvost, kórházat, bármit, de valakinek segítenie kell! Indulni akartam, de az autó csak köhögött, fujtatott, mindent csinált, csak elindulni nem akart.

Szinte már pánikba estem, nem akartam elhinni, hogy minden ennyire ellenem játszik. Hátrafordultam, egyfolytában szólongattam, de nem reagált, meg sem mozdult, csupán a légzését lehetett észlelni. Reméltem, hogy kibírja, amíg valaki erre téved, amire kb. egy a százhoz esélyt láttam.
Megint órák teltek el, már fényes reggel volt, én pedig csak gubbasztottam, néztem szótlanul Jana hófehér arcát, időnként megnéztem, hogy lélegzik-e még…

- És megtalálták önöket? – vágtam közbe türelmetlenül.

- Valamivel később igen. – folytatta. Néhány hókotró járt arra, és értesítették Jana édesapját, aki viszont valamiért nem akart mentőt hívni a lányához, átvállalta a felelősségét. Úgy fél óra múlva ért oda, Jana még mindig csak feküdt, némán, hidegen, egyre lassabban lélegzett. Nem értettem az apja döntését, de abban bíztam, hogy talán csak valamilyen gyógyszert nem vett be, azért ájult el.

Ivan Kazakov alacsony, köpcös ember volt. Egy szolgálati autóból ugrott ki. Először az villant be, hogy hogy nincs ennek saját autója, aztán rájöttem, hogy pont az ő kocsiját támasztom aggódva. Néhány mondatban beszámoltam a történtekről. Ivan átkozódott néhány ízeset (legalábbis a hanglejtésből annak tippeltem), majd a segítségemmel Janát átemeltük az ő autójába.
- Vele mehetek? – kérdeztem.
- Szó sem lehet róla. – jelentette ki Ivan. – Köszönöm, hogy vigyázott rá, de ennyi. Felejtse el őt. – és behúzta a kocsi ajtaját.
Döbbenten néztem utána. Hívattam egy taxit, ami csigalassúsággal bevitt a hotelig, ahol a verseny alatt minden korcsolyázó lakott. Felhívtam anyát, megnyugtattam, hogy minden rendben van, de úgy döntöttem, elfelejtem vele közölni az éjjel történteket. A szövetségnél elintéztem, hogy a kocsimat behozzák Moszkvába.
Másnap volt a rövidprogram. Janáról még mindig nem kaptam semmi hírt, Ivan Kazakov pedig nem vette fel a telefont. Ő adta volna át két nap múlva az aranyérmemet…

- Ha jól emlékszem, akkor ugrott először három négyfordulatost egy kűrön belül…- jegyeztem meg.
- Igen, jól emlékszik, Jana képe a fejemben hihetetlen erőt adott. – bólogatott.
- És mi lett végül Janával? – kérdeztem mohón…
Brian lehajtotta a fejét.
- Miután Kazakov távol maradt az egész versenyről, mindenkit megkérdeztem, akit csak lehetett, de érdekes módon senki nem tudott semmit. Aztán pár nappal később, amikor hazafelé utaztam, a repülőn kaptam egy sms-t az egyik orosz versenyzőtől, aki máig jó barátom, hogy utánanézett, és Jana másnap meghalt. De részleteket ő sem tudott. Hónapokig kellett üldöznöm Kazakovot, mire sikerült elérnem. Annyit közölt, hogy a lánya szeszélyei miatt nem tart engem hibásnak, felejtsem el az egészet. Máig képtelen vagyok belenyugodni, hogy nem tudom mi történt, de most utoljára hánytorgattam fel a múltat a maga kedvéért.

Egyre halkult Brian hangja, néha kicsit lerekedt, s a szeme elfátyolosodott. Mikor befejeztük a beszélgetést, kinyújtotta felém a kezét, én az övéibe helyeztem az enyémet, és éreztem, hogy gyengéden megszorítja.
- Marina. Csak annyit szeretnék még mondani – és ezt jól jegyezze meg – hogy tényleg meg kell tanulni továbblépni. Nem állhatunk meg egyetlen pillanatnál, se boldog, se szomorú múlt nem kísérthet. A múlt olyan, mint a lassan ölő méreg. Ha szomorú, akkor az elmulasztott vágyakba, ha boldog, akkor a beteljesült vágyakba halsz bele. Amikor ránézek az érmeimre, amikor végignézek a tanítványaimon, tudom, hogy amit eddig tudtam, elértem, de van még mindig amit szeretnék. És ez a legfontosabb, hogy mindig legyen valami, amiért érdemes élni és küzdeni…
Hogy mi az, amit még szeretne, már nem kérdeztem meg, és éreztem, hogy ő sem akarja elmondani. Csak rámemelte még mindig elevenen égő zöldesszürke szemét, még egyszer végigsimította a kezemet, majd felállt. Én is felálltam.
- Au revoir. – szólt. – Majd belépett a házba.

Kiléptem az utcára. Meghatóak voltak a mondatai, de úgy éreztem, hogy neki talán igaznak tűnnek és hisz ezekben, de nekem semmi szükségem efféle bölcselkedésekre. Dühített, hogy mindent megtudtam, csak azt nem, hogy végül is miért halt meg az a lány. Hazautaztam, felrohantam a lakásba, és elkezdtem újra átnézni a naplót, a jegyzeteket. Megfagyás kizárva. Gyilkosság kizárva. Hiszen Briannak végül is semmi köze nem volt Jana halálához, legalábbis a fordítottját sem bizonyította semmi. Végül már dobáltam a holmikat. Feltúrtam a táskámat a telefonomért, amikor a kezembe akadt egy paksaméta papír. Kapkodva széthajtottam és olvasni kezdtem. Rájöttem, hogy ez az, amit Jana fiókjából vettem ki. Sosem értettem az orvosi szakzsargonokat, de továbbolvasva rájöttem, hogy Jana november utolsó hetében…Úristen…ki a fene gondolt volna erre!!!...hát persze! – már hatodik hete… terhes volt a lány, biztosan elvetélt a fagyos hidegben, és ebbe halt bele…
De vajon kitől? Halálosan imádta Briant, ezért nem volt senkije…

Visszamentem a Kazakov házba. Elena szótlanul nyitott ajtót. Hirtelen arra gondoltam, hogy ez a nő bárkinek ajtót nyit, aki kopog. Berohantam Jana szobájába, feltúrtam az összes cuccát, de semmi. Átmentem Ivan dolgozószobájába, kivettem az alsó fiókból a revolvert, majd a konyha felé indultam. A fürdőből egy negyvenes ember lépett ki, végigmért, majd nekem támadt:
- Hát maga meg kicsoda és mit keres a házamban? – üvöltötte.
- Alexei. – suttogtam.
- Igen, Alexei Kazakov vagyok, de maga kicsoda?
- Megerőszakoltad a húgodat? – szegeztem neki.
Alexei a padlóra lökött, de a fegyveremet nem tudta elvenni. Erre Elena a konyhaasztalnál felzokogott, felugrott a székről és berohant a nappaliba.
- Te voltál, te szemét! Te! Apád gyereke vagy! Megölted a lányomat! – sikoltozta.
A padlón fekve kibiztosítottam a pisztolyt. Elena háttal állt nekem. Fellángolt bennem a gyűlölet mindkettejük iránt. Reszketni kezdtem, a kezem pedig megcsúszott a ravaszon…

- Van fantáziája, de tényleg! De…azt hiszem, mégsem vállalom az ügyét…nem röhögtetem ki magam az egész világ előtt! Sajnálom. Keressen másik ügyvédet magának!- közölte Maxim Terinkov, majd felállt és kiment.

Ebben a pillanatban iszonyatos rázkódást éreztem. Mintha megmozdult volna alattam a föld. Ösztönösen kapaszkodtam bilincses kezemmel a legközelebbi asztallábba, azt hittem elájulok, mert minden elkezdett összemosódni előttem. Aztán már hangokat is hallottam. Hirtelen minden eltűnt, s felcsapódó pilláimon átragyogott a fény. Anya rázogatott:
- Gyere kicsim, kezdődik a televízióban a courcheveli gála. Ott lesz az a helyes fiú is, Brian, akit úgy imádsz….
Anya kiment az ajtón. Én ültem, néztem magam elé, majd eleredtek a könnyeim. Néha azt szerettem volna, hogy a Brianes álmaim váljanak valóra. Most az egyszer nem kívántam.