Nagypapám drága emlékére

Csörög a telefon. Nem akarom felvenni, így csak lenémítom. Nem akarok apuval beszélni. Írok egy sms-t, hogy nem is vagyok itthon. Persze ez hazugság, de ha egyszer nem akarok vele beszélni...
...viszonylag korán lefekszem aludni. Furcsa. Mostanában mindig csak hajnalban fekszem le. De már fáradt vagyok a folyamatos éjszakázástól. Úgy döntöttem, majd csak reggel fürdök, már nincs kedvem. Meg is kell mosni a hajam. Hmm...akkor korábban kell felkelnem. Mondjuk fél 7-kor. Be is állítom az ébresztőt. Mindegy úgyis időben fekszem ma le. Jóéjt!
Csörög a telefon. Jaj, ki az ilyen korán? Ránézek a telefonra, - még csak fél 7- és az ismerős szám... apa. Tegnap nem akartam felvenni, most sincs kedvem...de felveszem. (Ki tudja milyen indíttatásból tettem. Talán éreztem valamit?)
- Szia, mondjad! - mondom, és próbálok álmosabbnak tűnni, mint amilyen vagyok.
- Szia! Hol vagy? - kérdi apu.

Mi az hogy hol vagyok? Miért érdekli, felnőtt vagyok, nem élek vele mi köze hozzá! - fut át az agyamon és kicsit ingerülten válaszolok:
- Itthon vagyok, hol máshol lennék! - Ekkor jut eszembe, hogy tegnap azt mondtam neki, nem vagyok itthon.
- Most telefonáltak, hogy hajnalban papa meghalt!
Nem ez nem lehet igaz!
- Neeeee! Mond hogy nem igaz! - kaptam a fejemhez, és felültem.
De már tudtam, hogy igaz, mert olyan fura a hangja. A sírástól furcsa, igen, de nem is gondoltam...
- Beakarsz jönni elbúcsúzni tőle? Azt mondták, ha beakarunk menni akkor nem viszik el addig!
- Hát pesze. Elkészülök és átmegyek hozzád!
- Rendben, várlak!

Ez nem lehet igaz, ilyen nincs! Papa meghalt? Ez nem lehet.
Kimegyek a másik szobába, csak ülök és nézek. Elmegyek fürödni, igen...mert mennem kell...papához. És a hajam is megkell mosnom, hisz ezért akartam korán kelni...Csak sírok, alig tudok mozogni, mert fáj... nagyon fáj...

- Jó napot! - köszön apu az orvosnak!
- Jó napot! Őszinte részvétem! - mondja az orvos. Itt van néhány papír legyen kedves aláírni. Utána elkísérem az édesapjához!
Minden aláírás kész. Elindulunk. A szobája előtt még mondja a orvos, hogy ráérünk utána is összepakolni a dolgait, és nyugodtan maradhatunk nála amíg csak akarunk. Továbbkísér a búcsúztató szobába. Náluk ilyen is van. Igaz, hiszen ide olyan betegeket hoznak, akik menthetetlenek. Menthetetlen? Most értem csak meg miért került ide!

Csak sírok, és még jobban fáj, ahogy aput látom sírni. Sose láttam még sírni. Ezek szerint sosem fájt még neki ennyire semmi? Milyen lehet a szülőt elveszíteni! A nagypapám volt és mindjárt belepusztulok! Akkor ő vajon mit érezhet?
Papához tartunk. Illetve csak a lakásba. Ami üres, mert ő már nincs...Nincs? Nincs... A nagybátyámék már ott várnak. 80 km-ről jöttek, és ilyen gyorsan ideértek... A két testvér megöleli egymást, mindkettőről lerí, hogy nem tudják mitévők legyenek. De gyorsan elintéznek mindent... mindent, a temetést, a rokonok értesítését, a tort... mindent.

A temetés napja. A sors iróniája... pont ma lenne papa 70. születésnapja. A ravatalozóban állunk, és csak sírok, és egyre rosszabb, és nem bírom, és... az én csokrom van az urnája előtt! Hiszen ez... Köszönöm!
Egy gyönyörű csokor áll a ravatalozó mellett. Rózsák, nagyon sok. És a sok fehér rózsa közt piros rózsából kirakva a 70-es szám.
Pár napja még azon gondolkodtam, vajon mi legyen az ajándéka...

Kísérjük papát oda, ahová örök nyugalomra helyezik! A mami is mellé került. Most már örök időkre együtt lehetnek! Egész életükben együtt voltak, aztán az élet 7 és fél évre elszakította őket egymástól... de most újra együtt vannak. Most már örökre!

Ki vagyok bukva. Miért nem mentem hozzá az utolsó pár napban? Szombaton voltam utoljára...kedden hajnalban halt meg... Még láthattam volna. Még lehettem volna vele. Fognom kellett volna a kezét minél tovább. Amíg volt rá lehetőségem. Már nincs... De utólag könnyű okosnak lenni! Miért voltam ilyen? Miért? Miért? Miért? El sem búcsúzhattam! Ekkor rájöttem! Ő békében ment el, mindenkitől elbúcsúzott és nem haragszik rám... sosem tudott.