Sci-fi történetek - 25.oldal

És elővett a dzsekijéből egy kis, lapos, fekete tárgyat. Kinyitotta, és afféle minitévé- szerűség lett belőle. Elkezdett lejátszani...egy iskola, diákok...aztán...a mi termünk...és...bejött a matektanárnő...és...megtörtént az, ami álmomban.
- Ne! Hiszen én ezt...pontosan ugyanezt álmodtam... - mondtam reszketve.
- Ez sajnos nem álom. Valóság. Ez a jövő. Holnap...megtörténik. Hacsak...
- Igen?
- Hacsak magácska nem akadályozza meg...

A fiatalabb megborzongott. Bal kezét lassan zsebébe csúsztatta, és kivett egy fényes golyó formájú tárgyat. Jobb karjával magához szorította társát, és bal kezét a magasba emelte. A gömb csodálatos fényben játszott, úgy tűnt, mintha villámok cikáznának belsejében. A következő pillatatban kezét hátrahajlította, és a magasba dobta a gömböt. A gömb csak emelkedett, egyre feljebb, fel-fel a messzi távolba...

Pár pillanat múlva újabb harcra kényszerült. Egy SpaceButcher és egy BlazingThroat állta útját. Ez volt az egyik legveszedelmesebb űrhajó. A két ellenséges vadász nyugodtan lebegett előtte, nem támadtak csak várták. Egy pillanatra elgondolkozott, ne forduljon-e vissza, de végül úgy döntött, hogy megvívja a csatát. Átváltott plazmafegyverre...

- Ez egy univerzális rakéta, a régi fúzióson csak, egy kétprogramú irányító szoftver volt. Ez, tizenkét programú. Számtanilag is sok a különbség, hát még harc helyzetben! – a zászlós helyesbített néhány számítást, majd folytatta a rakéta ismertetését. – Egy hajót is ki tudunk ütni vele! – mondta egy büszke mosoly kíséretében a lány...

Már 2036-ot írunk, az ezredforduló utáni káoszt, a technikai változásokat megrázó társadalmi változások követték. Ami az ezredfordulón még társadalmi disszonanciának számított, az már a múlté volt. Nagyjából egy évtizede eltűntek az un. szinglik, akik azok a nők voltak, akik mérhetetlen arroganciájukkal lebénították az ezredforduló férfinépességét. Nem tiszteltek mást, csak a szabadságot, önmagukat és fennen hirdették, hogy ők jól elboldogulnak maguk is, és nincs szükségük a férfiakra....

A 42. században a Föld egy roncstelep volt. Persze emberek éltek rajta, csakhogy kiírtották már az összes eredeti növényzetet, helyükre vagy különböző épületeket, vagy pedig később mesterséges növényzetet telepítettek. Az ózonlyuk teljesen eltűnt, helyére mesterséges védőpajzsot építettek. A túlnépesedés, az elmúlt 1-2 ezer évben, többször is világkatasztrófához vezetett...

ár 2 órája bámultuk az eget és közben beszélgettünk, tehát egész jól elvoltunk, amikor Tom dadogva mutogatott az ég felé. Azt hittük üstökös vagy valami űrszemét, de akkor az a tárgy az égen elkezdett fehéren és vörösen világítani, és egyre közelebb jött felénk, mintha le akarna szállni. Rendesen be voltunk szarva, és kiáltozva , sikoltozva elindultunk az erdő felé...

- Hogy mi lesz velünk, amikor abba a Fekete Lyukba belerepülünk... magam sem tudom... de ha tudnám, akkor valószínű most nem repülnék ide, hogy kiderítsem. - jegyezte meg kissé viccesen, de látszott rajta, és mindenkin az űrhajó fedélzetén, hogy félnek...

Tudtam, hogy a szüleim azonnal utánam küldik a testőröket, magánnyomozókat sőt még magát a Gárdát is. Mivel még kiskorúnak számítottam a tizenhat évemmel, minden joguk megvolt, hogy visszacipeljenek hozzájuk. Egyetlen esélyem a Föderáció Zsoldoshadserege volt. Ha egyszer belépek, még a Gárda sem érhet el...

- Keresnem kell egy távoli bolygót a galaxisban, ahova elmenekülhetek.
Har-Chomnak saját építésű űrhajója volt, amivel nyugodtan utazgathatott bárhova. A térkép egyik oldalán a Jed nevű bolygóról talált leírást. Végigolvasta, majd így szólt:
- De hát ezen a bolygók olyanok élnek a térkép szerint, akiknek olyan képességeik vannak, mint nekem! - Har-Chom alig tudott a szemének hinni - Ez tökéletes. A Jedre megyek...