Regények - 96.oldal

- Több éves igazgatói munkám során nem tapasztaltam ehhez foghatót! Amit ti műveltek tizenkét éves korotok óta... először a napkő, aztán a Zombik Völgye, aztán Dawin, Retó... Azon gondolkozom, hogy elküldenélek titeket egy küldetésre.
Sanyi összevonta a szemöldökét.
- Miféle küldetésre?
Eleshar égnek emelte a tekintetét, úgy felelte:
- Egy jeges bolygóra kéne utaznatok holnapután...

Még egy ijesztő gondolat hatolt belé: mi lesz ha egész éjjel itt kell ülnie, és közben Sanyi meg az udvaron várja?
Miközben ott ücsörgött, tekintete akaratlanul is a sötétet pásztázta. Aztán egy hirtelen támadt ötlettel dacosan fölszegte az állát, felpattant, és újult erővel állt neki a varázspálcája kereséséhez...

- Hát... én vónék. - Válaszol neki a nő. - De ha mégegyszer azt mondod, hogy nyanya, kiszakítom a karod és a hátadbanyomom!
- Na a vén csitri milyen harcias... - Gondolta magába a legény, majd megkérdi tőle..
- Néném asszony! Nem tudja nekem megmondani, mit hoz a jövő?
- Miért akarod annyira tudni? - Kérdi az asszony....

- Semmi biztosat nem tudok. Lawren Sándor újabban több verekedést produkált és balesetet okozott, mint bárki együttvéve. Nem hinném, hogy ezt megússza.
Dia nyelt egyet.
- Én se tudom, mi baja – magyarázkodott. – De... nagyon remélem, hogy azért mégiscsak Lagerfeltben maradhat...

Ekkor hatalmas dörrenés rázta meg az iskolát. A kapu kivágódott, és tömegesen tódultak be az ijesztő külsejű lények, akik buzogányokkal, karddal és minden egyébbel a fiú felé vágtáztak.
Sanyi felkiáltott – elakadt a lélegzete. Orkok! Sosem látott orkokat, de azokról mindig borzongva meséltek; és Sanyinak eszébe jutott egy részlet is: „Mindent felégettek, mindenkit megöltek. Könyörtelenek, erősek, és csak gyilkolásnak élnek. Aki orkok útjába áll, ostobának nevezik – egyenest a vak...

- Kérlek, higgy nekem! – kérlelte Sanyi halkan. – Én tudom, milyen rossz lenne, ha továbbra is nyúználak!
- Nem nyúztál – motyogta a lány. – Inkább… boldoggá tettél.
- Lehet – mondta Sanyi -, de az régen volt. Mindketten megváltoztunk. Észre kellett hogy vegyed.
Dia hallgatott. Sanyin látszott, hogy igyekszik tapintatosan szakítani, mégis olyan fájó volt, mintha egyszerűen elküldte volna melegebb éghajlatra...

A púpos rásandított a rémült gyermekre hályogos szemével.
- Nagyon sok itt a csapda, ezt is mondtam magának... most már érti, hogy eddig miért nem szabadult meg senki innen? A legjava ki sem húzta odáig, hogy.... megszökjön, és elkezdjen itten bóklászni. Hhhrrm... – nagyot harákolt. – hát óvatosan kell kutászkodni, mert sok a csapda nagyon. És óvatosan kell, nem pedig úgy hübelebalázs módjára...

A denevérek kiröppentek az ablakon, egész Retón az összes Flaym megbénult, Famion palotája pedig omladozni kezdett.
Sanyi odamászott Diához, átkarolta a lány mellkasát, és vonszolni kezdte felfelé. A mennyezetből embernagyságú kövek hulltak, úgyhogy Sanyi jobbnak látta sürgősen távozni. Csakhogy törött lába miatt igen lassan haladtak. Mire elérte a kaput, hatalmas robajjal az egész palota összedőlt...

Valószínűleg meghaltak volna, ha a sors nem segít rajtuk. Egy csapat fegyveres Retói fésülte át a környéket Flaymok után kutatva, amikor ráleltek a két gyerekre.
- Ezek nem Flaymok – jegyezte meg az egyik. – Úgy látom, még elég fiatalok.
- Vigyük őket a kórházba! Lehet, hogy megtudhatunk róluk valamit.
Így történt, hogy Lawren már a kórházban tért magához. Lélegeztetőgépre kapcsolták, karját begipszelték, és épp egy Retói orvos mérte a pulzusát...

- Calistar mester? – hökkent meg Dia. – Mit... hogy kerül ide?
Calistar zihált külseje arról árulkodott, hogy nehezen tudta átverekedni magát az őrségen. Sietős léptekkel ment oda hozzájuk.
- Eleshar igazgató úr küldött – felelte. – Lagerfeltet ismételten megtámadták, továbbá megtudtuk, hogy foglyulejtettek titeket Retón.
- Honnan...?
- Egy Retóitól... ő tudott róla, hogy idejöttök, s megbíztuk vele, hogy értesítsen minket, ha baj lenne. – felsóhajtott. – Tehát...