Fekete fátyol - V. rész - 3.

A nyomasztó csend úgy hatolt a fülébe, hogy az már szinte fájt.
Kinyitotta a szemét. A kórházi részlegben feküdt. A legelső, amit meglátott, Dia és Niki volt; ott beszélgettek az ágya mellett. Borzalmasan émelygett, és a feje majd’ szétrobbant a fájdalomtól. Felnyögött.
- Sanyi!
Dia rögtön a srác felé fordult.
- Végre magadhoz tértél! Jaj, Sanyi, úgy aggódtam érted! Két hete kómában fekszel! Amikor meghallottuk, hogy orkok támadták meg Lagerfeltet... Még szerencse, hogy a tanárok időben érkeztek! Nagyon megijedtem, mikor hallottam, hogy ott találtak rád csurom véresen...
- M… Mi? Micsoda? D-de…
Sanyi alig fogta fel a lány szavait.
- Ne erőltesd a beszédet, Sanyi, súlyos sérülésed van.
- Jól vagyok! De ezt én nem értem… Magyarázzátok már el, hogy mi van… nem értek semmit… milyen sérülés? Milyen vér?
- Majdnem betört a koponyád, amikor orkok támadtak rád – felelte Dia, és nyelt egyet. – Holnap küldetésre mentünk volna, de addig nem mehetünk, amíg fel nem...
- És Andrea? Leszállt rólam? Beszéltél vele…?
- Nos, hát… - Dia az ajkába harapott. Niki nyugtalanul pislogott.
- Mi az? – faggatózott a fiú.
- Az az igazság, Sanyi, hogy Andrea… szóval… amikor megjöttünk, még volt itt néhány ork, és hát... – Dia nem fejezte be a mondatot. Sóhajtott, és lesütötte a szemét.
Sanyiban megfagyott a vér.
- M… Mi? – nyögte. – Andrea… Andrea… ezt értsem úgy, hogy Andrea… meghalt?
- Igen – felelte Dia sóhajtva. – Az egyik ork leszúrta őt. Úgy találtak rá a harc után, hogy egy kés fúródott a mellkasába, és valószínűleg elvérzett.

Sanyi elfehéredett.
- Nem… Nem lehet… ez… szörnyű…
- Szörnyű – bólintott Dia. – Mégis megtörtént.
Sanyi döbbenten pislogott. Nem értett semmit. Először orkok özönlik el a bejárati csarnokot, ő elájul, aztán meg Dia és Niki itteremnek, és közlik, hogy Bádi Andrea meghalt…
Egyszercsak Niki felkiáltott.
- Jaj, nekem már Robival kéne találkoznom! – megfogta Dia karját:
- Nem baj, ha megyek? Félek, hogy Robi megsértődne, ha elkésnék…
- Persze, menj csak – bólintott Dia. A távozó Niki után nézett: - A jószíve fogja a sírba vinni – motyogta, aztán Sanyi felé fordult, és leült az ágy szélére.
- Jaj istenem, veled is sok a gond… - sóhajtotta. – A frászt hoztad rám, amikor Niki elmesélte, mi történt…
- És én meg elhordtam mindennek Andreát, amikor még nem érkeztetek meg… - motyogta bűntudatosan Sanyi. – Széttépette Mátéval a leveledet, azért voltam dühös, el is kaptam Mátét, de végül leállított… nem is tudtuk, hogy Andreának az lesz az utolsó… az utolsó… szóval, az utolsó intézkedése ezügyben. – A fiú nyelt egyet. Valahogy egyszeriben sajnálni és gyászolni kezdte a lányt. – Nem is tudom, mit csináltam volna, ha téged szúrnak úgy le… azt hiszem, megöltem volna magam.

Dia döbbenten nézett rá.
- Sanyi… - kezdte, de Sanyi folytatta is:
- Igen, az lenne a jó megoldás. Szörnyű az egész, mert tudom, hogy egyszer nekem is szembesülnöm kell ezzel… amikor te is meghalsz, de remélem, nagyon sokára lesz még… - mélyen beszívta a levegőt. – Olyan jó, hogy én vagyok én, és nem az, aki mondjuk közel állt Andreához… - Diára nézett. – Még a gondolat, hogy elveszíthetlek, is felér azzal a késsel, ami kioltotta Andrea életét – mondta halkan. – Most, hogy meghallottam a halálhírét, egyszeriben félni kezdek… nem akarlak elveszteni soha, Dia! Lehet, hogy fiúi létemre szégyen, ha ezt mondom, de félek a jövőtől, mert nem akarom, hogy bajod essen. És most, mikor egyik iskolatársunk halott, most jövök rá, milyen borzalmas és kegyetlen az élet néha… - Becsukta a szemét.

Feszült csönd következett. Dia nem tudta, mit mondjon erre. Sanyi, úgy látszott, elég furcsa hangulatban van, és talán jobb lenne, ha egyedül maradna. Akár utálta Bádi Andreát, akár nem, természetesen őt is megrendítette a halála. De talán túlságosan is, ezért beszél a halálról, és arról, hogy milyen elviselhetetlen lenne számára, ha ő, Dia meghalna…
Dia is hallgatott. Lehajtotta a fejét, és megpróbálta összeszedni magát.
- Sanyi… - kezdte újra, de nem bírta folytatni. Nem ment.
Előrehajolt, és megölelte. Sanyi magához szorította, és rázkódott a zokogástól. Úgy kapaszkodott Diába, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba.

A lány tudta, hogy Sanyi nagyon félti, és nem akarja, hogy ugyanúgy végezze, mint Andi.
- Sanyi – szólt, mikor elengedte. – Ne gondolj ilyenekre. Felesleges. Itt és most… még nem. Nem fogjuk ugyanúgy végezni, mint Andi. És nekünk más dolgunk van. – megsimogatta Sanyi arcát. Megpróbált mosolyogni, de csak egy fáradt félmosolyra futotta. – Engem pedig nem kell féltened. Van nekem egy erős és bátor testőröm, akit úgy hívnak, Lawren Sándor. És a testőrömet én nagyon szeretem, és megígérem neki, hogy vigyázni fogok magamra. Jó?
Megfogta Sanyi kezét, és az arcát fürkészte. Sanyi a kezükre nézett, és lassan bólintott.
- Jó. Rendben. Lelket öntöttél belém. Köszönöm. – megkínzottan rámosolygott Diára, aztán odahajolt, és óvatosan megcsókolta. Dia a nyaka köré fonta a karját, viszonozta a fiú csókját, és mindketten becsukták a szemüket.

Sanyi aztán lassan elhúzódott, és lehajtotta a fejét. Aztán újból ránézett Diára, és újból megcsókolta, most már kicsit követelőzően, de ugyanakkor szenvedélyesen és lágyan. Dia keze a karjára csúszott. Sanyi magához szorította, és sokáig el sem eresztette.
„Mennyire vágytam már erre!” – gondolta Dia. „Már a buli óta annyira vártam ezt… annyira hiányzott, és olyan jó, hogy újra megcsókol, milyen jó viszonozni, milyen jó vele lenni…”
Mikor szétváltak ajkaik, mindketten kinyitották a szemüket, és farkasszemet néztek egymással. Sanyi szeme élénken csillogott, s a lány meglátta a saját arcát a szemében. A fiú visszadőlt a párnájára, és komoran elnézett Dia mellett.
- Na mi van azzal a küldetéssel? – kérdezte egykedvűen.
- Semmi – felelte Dia.
- Ja, az jó – bólogatott Sanyi lustán ásítva. Nyújtózkodott egyet, megint lehajtotta a fejét, és bánatosan sóhajtott.
- Nagyon fáj?
- Mi?
- A fejed.
- Ja... aha.
- Nagyon véreztél – suttogta Dia. – Örülök is, hogy nem láttalak.
- Milyen volt a csata? – kérdezte Sanyi, és nehézkesen felült. – Mármint... sokan megsebesültek?
- Fogalmam sincs, mert már a csata végére értünk csak ide... de persze mi is kiálltunk az orkok ellen. De ahogy látom... – pillantott az elfüggönyzött ágyak felé -, igen.
Sanyi felnyögött.
- Miféle fejsérülés ez? – nyöszörögte. – Iszonyúan fáj!
- Elhiszem... mivel támadtak rád?
- Buzogánnyal – morogta sötéten Sanyi. – De nem emlékszem rá, hogy történt, csak arra, hogy meglendítette felém. Aztán... – a homlokát ráncolta, de mivel ez is fájdalommal járt, gyorsan abbahagyta.
- Szerencse, hogy épp hogy hozzádért! Máskülönben meghaltál volna. Ha jól tudom, harminchárom öltéssel kellett összevarrni.
- Tényleg? És két hétig kómában voltam? – Sanyi fintorgott. – Ez nem éppen a legjobb.
- Hát nem – hagyta rá a lány.

Kinyílt a kórterem ajtaja, és egy gyógyító lépett be rajta, aki furcsán ismerősnek tűnt.
- Jó reggelt, Sanyi! – szólt, odalépve az ágyhoz.
- Larax viselte a gondodat minden nap – szólt bujkáló mosollyal Dia. – Igazán hálás lehetsz neki, hogy még mindig élsz.
- Ugyan már! – intette le Larax. Göndör, világosbarna szakállt növesztett, amióta Sanyi utoljára látta, és arcvonásai erősebbek voltak. – Szóra sem érdemes. De azért örülök, hogy végre magadhoz tértél, és még beszélsz is!
Sanyi kínzottan mosolygott, aztán feljajdult.
- Larax, sok a sebesült?
A férfi tekintete elkomorult.
- Sajnos, elég sok. Az orkokkal nem lehet packázni.
- És mi bajom van? – faggatózott Sanyi.
- Ó, csak a fejed találta el, de épp hogy csak megérintett.
- Oh.
- De persze már minden rendben – tette hozzá sietve Dia. – I... igaz, Larax?
- Természetesen. Összekapod magad egykettőre, végül is összevarrtuk a fejed....
Sanyi úgy nézett, mint aki karót nyelt.
- Ez elég szörnyen hangzik.
Larax felnevetett, és a srác vállára tette a kezét.
- Lawren, mivel igen erős legény vagy, sok mindent túlélsz, tehát nem kell félned. Még pár hét és ismét mehetsz tanulni.
Sanyi elfintorodott.
- Tényleg, sok a lecke? – fordult oda Diához nem sokkal később.
- Nem fogod tudni bepótolni. Különleges képességtanból a villámlás technikáját tanuljuk, matekból... öö... elfelejtettem, kémiából nincs, fizikából is csak néhány példa. A Lovagok történetéből pedig tovább vettük a...
- Azt ne mondd, hogy két hét alatt még mindig nem sikerült befejeznetek Gird történetét!
- Hát... most azt vesszük, hogy tizennégy éves korában elrabolta a nagy gonosz mágus...
Sanyi nevetve felhorkant.
- ... mardigóból viszont rengeteg a lecke. Le kell fordítani egy egy oldalas szöveget. Holnap elhozom.
- Egy oldalas szöveg?! – hüledezett Sanyi.
- Aha... Elesharnak rossz kedve volt.
- Gondolom az orkok miatt.
- ...is – bólintott Dia. – Meg azt mondja, hamarosan számítani lehet egy nagy erejű támadásra.
- Hát jöjjenek! Kész vagyok kiállni eléjük!
- Ja, és még valami! Öhm... Orsi beszélni akar veled.
- Mi?
- És lehet, hogy ő is meglátogat.
Sanyi összeszorította a száját.
- Egyébként Andi temetése tegnapelőtt volt – folytatta a lány valamivel halkabb hangon.
Sanyi felsóhajtott.
- Oké... majd meglátogatom.
- Na, én megyek – szólt végül Dia. – Jó pihenést. Szia.
- Hy – motyogta a fiú, és a mennyezetre fordította a tekintetét.

***

Két nappal később Torda Orsi valóban meglátogatta Sanyit.
- Szia, Sanyi!
- Oh... hello.
Orsi körülnézett, aztán elkapta Sanyi várakozó pillantását, így hát nem köntörfalazott tovább.
- A segítségedre lenne szükségem.
- Miben?
- Szerelmes vagyok valakibe – bökte ki Orsi.
- És? Nem értem. Nekem mi közöm az egészhez?
- Hát pont az, hogy... Jot Kálmánba...
- És?!
- És ő haverod, nem?
Sanyi megrázta a fejét.
- Honnan veszed ezt a hülyeséget? Orsi, légy szíves, hagyjál békén! Nem, nem foglak összehozni vele! – tette hozzá. – Nem ismerem a gyerek haverjait, úgyhogy őket kérd meg, és ne engem! Csá!
Azzal Sanyi a fejére húzta a paplanját.

- Dia mikor volt nálad utoljára? – kérdezte Orsi, és ekkor Sanyi rájött, hogy Orsi csak időt akart nyerni, amíg a legtöbben el nem távoznak a kórteremből. Felemelte a fejét.
- Két napja – felelte bosszúsan. – Nem hozta el a leckét, pedig...
- Nem akarom, hogy megtudd, de úgy tűnik, nincs más választásom – sóhajtott Orsi, és leült Sanyi mellé.
- Mit?
Orsi az ajkába harapott.
- Dia azért nem jön, mert... beteg.
- Beteg?
- Igen, beteg. Vagyis hát... nem... csak...
- Bökd már ki! – türelmetlenkedett a srác. – Mi van Diával? Most beteg vagy nem?
- Valami baja van... mostanában nagyon furcsán viselkedik.
- Hogy-hogy furcsán?
- Késik az órákról, és újabban sokszor együtt látni Jukasi Lénárddal.
Sanyi nem szólt semmit.
- Szóval... azt hiszem, jár valakivel – jelentette ki végül Orsi, és nagyot fújva figyelte Sanyi reakcióját.
- Azt hiszed, vagy tudod?
- Tudom.
- Honnan?
- Láttam őket... öö... szóval...
Sanyi úgy érezte, mintha kihúzták volna alóla a szőnyeget.
- Láttad? – kérdezte rekedten.
- Igen. Csókolóztak.
Sanyi szeme összeszűkült.
- Sajnálom, Sanyi.
A fiú nem válaszolt. Vad érzések lettek rajta úrrá. Agyát a harag vörös fátyla borította el.
Már-már vicsorogva, mély, hörgő hangon szólalt meg újra:
- Mégis, mikor...?
- Tegnap... a folyosón.
Sanyi váratlanul kiugrott az ágyból. A fejébe belehasított a fájdalom, de nem törődött vele; zihálva belebújt a cipőjébe, és kirohant a kórteremből.

***

Sanyi addig rohangált a folyosókon, mígnem a parkban rátalált Dia és Lénárd kettősére.
- KINDES!
Mindketten összerezzentek. Sanyi jött feléjük, fujtatva, mint egy dúvad; mikor Lénárd felállt, egyből nekiment a fiúnak, és öklével akkorát csapott az arcába, hogy mikor Lénárd felemelte a fejét, arca vérben úszott.
Dia megkövülten nézte Sanyit, aki újra bevert egyet Lénárdnak, újra és újra, végül kigáncsolta, és mielőtt Lénárd védekezhetett volna, Sanyi máris a gyomrába bokszolt, és egy fának taszította.
- Sanyi! Hagyd abba!

Sanyi nem ismerte fel a hangot. Vicsorogva ütötte ellenfelét, kíméletlenül, aki védekezőn emelte fel a karját, de a fiú leszorította a kezét, és újra felemelte az öklét.
Ekkor valaki Sanyi mögé ugrott, átkarolta a mellkasát, és Sanyi hiába kapálózott, nem bírt megmozdulni. Dia közben felsegítette Lénárdot, és ijedten nézett Sanyira.
Sanyi ordítva küzdött.
- Eressz... el! – nyögte, mire a szorítás még erősebb lett.
- Lawren Sándor, verekedni tilos! – zendült fel közvetlenül a füle mellett egy nőhang.
Sanyinak elakadt a lélegzete; a fizikatanáruk, Saleena tanárnő volt az!
- A... Saleena tanárnő? – nyögte ki. Dia pillantása elegendő volt ahhoz, hogy tudja a választ.
A tanárnő végre elengedte, de olyan szigorúan nézett rá, hogy Sanyi ekkor döbbent csak rá, mit tett.
Meg akart szólalni, de nem jött ki hang a torkán.
- Lawren, hozd ide a Jegykönyvedet! De azonnal! – parancsolt rá a nő, mire Sanyi bólintott, és elindult.
Dia megkövülten állt, s ebben a pillanatban feleszmélt. Tulajdonképpen mit keres ő Lénárd mellett?
- Ta... tanárnő – dadogta. – Én...
Saleena azonban nem figyelt rá. Lénárdot vizsgálgatta.
- Lénárd, el tudsz menni egyedül a kórházba, vagy Dia menjen veled?
- Ne – szólt gyorsan Dia. – Nem akarom elkísérni!
- Dia...!

Saleena olyan döbbenten nézett a lányra, hogy Dia kicsit el is szégyellte magát.
- Lawren Sándor épp az imént verte szét Lénárdot – folytatta a nő. – Megjegyzem, rejtély előttem, hogy miért, de annyit igazán megtehetnél, hogy...
- Tanárnő – vágott a szavába Dia, és Lénárdra mutatott: - Valami kotyvalékkal magába bolondított, és Sanyi ezért verte meg! De most... most felébredtem a rózsaszín homályból! Biztos valami szerelmi bájitalt...
- Kindes Diána, nem hinném, hogy Jukasi Lénárd ilyenre vetemedett volna!
- Én viszont igen! Mondja, látott már-e engem valaha is Lénárddal?! Én nem emlékszem!
- Ehhez én már nem fűzhetek hozzá semmit – válaszolt csendesen Saleena.
- Szerintem pedig kellene! Vigyék Elesharhoz! A szerelmi kotyvalékok tiltottak, nem?
- Nem, nem tiltottak, és ezért feleslegesnek érzem Lénárd igazgatóhoz vitelét!
- Esküszöm magának, hogy nem vagyok szerelmes Lénárdba, és Sanyi úgy tudta, hogy járunk, és ezért verte meg! Sanyi nem tehet semmiről!
- Ezt had döntsem el én, rendben? Verekedni tilos!
- Igen, de Sanyi akkor sem tehet semmiről! Lénárd magának okozta a bajt! És ráadásul engem is kényelmetlen helyzetbe hozott! 2 napja ittam egy finom teát amit ő ajánlott, biztosan abban volt!

Lénárd ekkor köhintett. Miután letörölgette az arcáról a vért, elfúló hangon megszólalt:
- Diának igaza van...
Saleena és a lány egyből odafordultak.
Lénárd beharapta az ajkát.
- Csak beszereztem ilyen kábító izét – megvonta a vállát. – De nem jött össze.
- Na tessék! Látja? Én megmondtam! – tajtékzott Dia.
Saleena a fejét csóválta.
- Lénárd, ez a viselkedés igen gyerekes. Tizenhat éves vagy...
- Tizenhét – morogta közbe Lénárd.
- Tizenhét. Bocsánat. Úgy gondolom, talán van annyi eszed, hogy ne... hogy ne kotyvassz mindenfélét egy lánynak, akinek, tudtommal, egyébként is – gyors pillantást vetett Diára -, van barátja. Jól tudom? – kérdezte a lánytól, mire az bólintott.

Lénárd ismét a vállát vonogatta.
- Végülis, én csak szórakoztam egy jót.
Ekkor Sanyi jelent meg a hátuk mögött.
- Itt van – morogta dühösen, és Saleenának lökte a Jegykönyvét.
A tanárnő felsóhajtott.
- Szerencséd van, Lawren – szólt. – Nem kerül az igazgatóhoz a dolog – kivételesen. Jukasi, gyere velem, elkísérlek a kórházi részlegbe.
Azzal karon fogta a fiút, és visszaindult vele a várba. Dia és Sanyi kettesben maradtak.
Egy ideig csend volt. Dia kerülte Sanyi pillantását.
Végül...
- Két év! – robbant ki Sanyiból. – Két év! És erre mit hallok?!
- Sanyi, kérlek... had magyarázzam meg.
- Magyarázni?! Mit?! Ezt nem kell magyarázni!
- Nem úgy történt, ahogy te gondolod...
- Képzelem! Milyen jó, csókolózhatsz valakivel amíg én kórházban fekszem!
- Sanyi...!
- Nem érdekel! – Sanyi fejébe belehasított a fájdalom. – Bizony, most meg vagy döbbenve, mi, Dia?! Igen, hallottam, hogy mit csináltatok a folyosón, igen! És nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki!
- Sanyi, Lénárd megitatott velem...
- Nem – érdekel – a – mentegetőzésed! – ordította Sanyi. – Nagyot csalódtam benned, Dia! De ha te így, akkor én is így! Ne is várd, hogy ezután megbocsátok! Nem, és nem, és nem! Betelt a pohár! – hirtelen megszédült, megtántorodott.
- Sanyi, menj vissza... inkább később beszéljük meg ezt...
- Jé! Még érdekel, hogy vagyok?! – gúnyolódott a srác.
- Igenis érdekel, mert a barátom vagy!
- Csak hiszed! – vicsorgott Lawren. Megint megszédült, de nem törődött vele.
- Sanyi, nagyon sajnálom, de félreérted!
- Én értem félre?!
Ebben a pillanatban Sanyi arca halottsápadttá vált, a földre zuhant.
- Jézusom! Sanyi!
Szerencsére épp befelé indult néhány varázstani öltözéket viselő lány.
- Hé, ti ott! Segítsetek, lécci! Rosszullett!
Együtt emelték fel Sanyit.
- Mitől ájult el? – kérdezte az egyik lány, miközben megfogta Sanyi csuklóját.
- Fogalmam sincs – csóválta a fejét Dia. – De nemrég az egyik ork fejentalálta a buzogányával...
- Akkor már mindent értek – legyintett a lány.

Sanyit lefektették a fűre. Az egyik lány elszaladt egy gyógyítóért, Dia pedig a másik kettővel magához térítette a fiút.
Sanyi csak foltokat látott, de aztán kitisztult a kép előtte. Dia aggódó arccal hajolt fölé.
- Höh...? Micsoda...? Mi van? Mi történt? – motyogta kábán. – Fáj a fejem...
- Nyugodj meg, Sanyi, semmi...
Sanyi Diára nézett, s ekkor eszébe jutott, hogy éppen ordítozott vele.
- Te... te csak... ne nyugtass! – fortyant fel. Nagy nehezen felült. – Minek is... jöttem ide?!
- Nem tudom – felelte Dia türelmetlenül. Sanyi izzó tekintettel nézett rá, de mielőtt újrakezdhette volna a szapulást, megérkezett Larax, és visszavitte az ágyába.
Dia felsóhajtott, és úgy döntött, megpróbálja elkerülni Sanyit pár hétig.

Varázstanon Baebar különösen feszültnek tűnt. Ott ült a tanári asztal mögött, és elnézte, ahogy a diákjai a láthatatlanító varázslatot gyakorolják. Dia tenyerébe támasztott fejjel szegezte varázspálcáját a tolltartójára.
- Hubard...
A tolltartó eltűnt. Dia intett a pálcával, mire ismét láthatóvá vált, aztán Jáskó János felé fordult.
- Jani – szólalt meg. Jani eltűntette a papírját, és csak úgy odamormogta:
- Mi van?
- Nem tudod... Sanyit mikor engedik ki?
- Érdekel? – nézett rá a fiú. – Azt hittem, Jukasival jársz.
- Nem járok Jukasival! – csattant fel Dia ingerülten. Baebar megköszörülte a torkát.
Dia a tanárra nézett, aztán fojtott hangon ismét megszólalt:
- Jani, esküszöm neked, hogy Lénárd volt, aki megitatott velem valamit! Önszántamból soha nem hagynám ott Sanyit!
- Hmm. Érdekes. Sanyi nem ezt mondta.
- Szóval jártál nála?
- És ha igen? Újabban én viszem neki a leckét, mivel – biccentett -, egyesek nem érnek rá.
Azzal gúnyos mosollyal levetette a köpenyét, megigazította a nyakkendőjét, s ismét a padja fölé hajolt.

Dia a fogát csikorgatta. Ha senki nem hisz neki, így semmi esélye sem lesz újrakezdeni Sanyival! Felhúzta a köpenye ujját.
- Jani! Kérlek, had magyarázzam meg!
- Jó – mondta a fiú dühösen, és keményen a szemébe nézett. – Akkor had kérdezzek valamit.
- Kérdezz!
- Tényleg lefeküdtetek?
A kérdés úgy dübörgött Dia fülében, hogy azt hitte, megsüketül, s jó pár percig azt se fogta fel, hogy mindenki őt bámulja. Feje lassan vörösödni kezdett, és még levegőt is elfelejtett venni. Mikor ráébredt, hogy az osztály választ vár, zavartan kisimította a haját a homlokából.
„Csak nyugalom” – gondolta. „Nem lesz semmi baj.”
Még Baebar is felpillantott rá. A lány már mondani akart valamit, de csak egy elhaló nyögést sikerült kipréselnie magából.
- Öh...
Jani arcán lassan gúnyos mosoly terült szét. Úgy tűnt, élvezi a helyzetet.
- Tehát igen?
Mindezt jó hangosan, hogy lehetőleg mindenki hallja.
- Nem! – sikoltotta Dia, mikor mindenki pusmogni és nevetgélni kezdett. Erre ismét rá irányult a figyelem.
- Kül... különben is... – Dia hangja úgy remegett, hogy Jani még szélesebben mosolygott. – Én... k-ki...ki mondta, hogy mi... vagyis... ki terjeszt ilyet?
- Na, valld már be! – noszogatták elől.
Dia agyát elborította a vöröslő harag és kétségbeesés. Ismét elment a hangja, csak távoli hangon sipította:
- Semmi... köze... ehhez... senkinek! Egyébként se...

Az ötödikesek harsogó nevetésben törtek ki. Baebar megköszörülte a torkát, és végre felszólította őket, hogy folytassák a munkát. Maga Dia megkönnyebbülten hajolt a padja fölé, mikor árnyék borult a padjára.
- Kindes Diána?
Dia felnézett. Szíve hevesen vert, mikor Baebar állt előtte.
- Öh... igen... tanár úr? – nyögte.
- Valóban nem tartozik ez senkire, de nagyon remélem, hogy...
- Biztosíthatom róla – nyögte Dia elvörösödve, és azon töprengett, vajon most hányan hiszik el ezt. Oldalra pillantott, és látta, hogy Jani és Józsi előrehajolva figyelik őt.
- Akkor rendben – bólintott Baebar. Most Janihoz fordult.
- Kérem, ne zavard meg az órát ilyen intim kérdésekkel!
- Értettem, uram – morogta a srác, de nem tudott elfojtani egy vigyort.
Dia pedig nagyot lélegezve előhúzta a pálcáját, tenyerébe támasztotta a fejét, és unottan tovább mormolta a láthatatlanító varázsigét.

***

Nem kellett hozzá sok idő, hogy mindenki tudomást szerezzen a dologról, s ezután Dia bárhol ment, mindig megállították.
- Hallottam, mi történt – nevetgélt egy lány. – Gratulálok! – és vihogva továbbállt.
Dia megigazította a táskája pántját, de ekkor valaki meglökte a táskát, de úgy, hogy Dia összes könyve a földre esett.
- Bunkó! – üvöltötte a lány dühösen, és lehajolt összeszedni a könyveket. Akik elmentek mellette, nevettek vagy beszóltak, úgyhogy érthető, ha Dia dühöngve indult tovább.
Épp elhaladt a Varázstanterem előtt, amikor valaki a félhomályban erőteljesen megragadta a vállát, és durván egy falmélyedésbe lökte.
- Köszönöm szépen! – sziszegte Sanyi. – Most aztán jól leégettél!
- Esküszöm neked, hogy nem...
- Nem?! Mindenki arról beszél, hogy te meg én...
- Jani kezdte, én mondtam, hogy nem, és erre... nem tehetek róla, fogd már fel!
- Aha, persze – mondta Sanyi gúnyosan. Körülnézett, és villogó szemmel Diára meredt, aki zihálva a falnak préselődött.
- Sanyi, nagyon sajnálom, de hidd el, nem én terjesztettem!
- Akkor azt kéne kitalálnunk, hogyan vessük végét a híreszteléseknek – morogta Lawren. Közelebb lépett Diához, s így arca alig tizenöt cm-re volt a lányétól.
- Sanyi... mondd, ugye nem haragszol rám? – kérdezte halkan Dia. – Lénárd bevallotta, hogy tett valamit a teámba egyik reggel. Én nem járnék soha senkivel rajtad kívül!
Sanyi nem szólt semmit.
- Mennem kell matekra – nyögte Dia. – Kérlek, engedj...
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, Sanyi még közelebb lépett hozzá, és megcsókolta.
- Nem haragszom – mondta rekedten, és megcirógatta Dia arcát.
A lány szíve hevesen dobogott.
- Ahhoz túl... túl kedves vagy nekem...

Dia zavartan pislogott. Sanyi sose beszélt vele ennyire gyöngéden. Mit mondhatna erre? Örült, hogy sötét van, mert különben Sanyi látná, hogy lángra gyúlt az arca.
- Később beszélünk – suttogta Sanyi, egy újabb csók kíséretében, ujjaival még egyszer megsimogatta Dia állát, aztán hátralépett, és elsietett. Dia kábultan lépett ki a falmélyedésből.
Még mindig furcsállva Sanyi viselkedését, ült le a fiú mellé. Gwedmir hosszú pillanatig nézte őket, és átvillant Dia agyán, hogy talán a tanárok is hallották...
Egész óra alatt Sanyi titokzatosan mosolygott, és mikor megkérdezték tőle, leánykérésre készül-e, felmordult:
- Pofa be!
Dia a fogát csikorgatta. Jani kikötötte a nyakkendőjét, és odasúgta Józsinak:
- Hogy van a csajod?
- Timi? Jól – vont vállat Józsi. – Szerinted Sanyi mitől épült fel ilyen hamar?
- Biztos gyereke lesz – vihogott Jani.
Sanyi megfordult, s mielőtt bárki megszólalhatott volna, erőteljesen meglökte Jani padját,mire az a fiúra borult, és nagy csattanással a földre zuhant.
Jani felordított, mikor a lábára zuhant a nehéz pad, Gwedmir pedig rögtön odasietett, és felállította a padot, majd Janihoz térdelt.
- Mid fáj?
Jani a lábára mutatott, és elhalóan nyöszörgött.

Gwedmir köpenye szétterült a földön, ahogy térdelt, s miközben a sérülést vizsgálgatta, megszólalt:
- Lawren Sándor, indíts az igazgatóhoz!
- Mi a baja, tanárnő? – kérdezte Leila aggódva.
- Lehet hogy eltört a lába – felelte Gwedmir fogcsikorgatva. Sanyi nem mozdult.
Gwemir végül megkérte Kingát és Henit, hogy vigyék el a kórházi részlegbe Janit, aztán felegyenesedett, és Sanyihoz lépett.
- Lawren Sándor, azonnal indíts az igazgatóhoz! – ismételte meg.
- Nem – felelte a fiú szemrebbenés nélkül.
- Mi az, hogy nem?!
- Nem megyek. Nem hagyott békén, megérdemelte!
- Sanyi – súgta Dia, és megbökte a karját. – Hagyd abba! Ne keresd a bajt mindig! Menj!
- Nem.
Gwemir mélyet sóhajtott.
- Kindes Diána, vidd el őt az igazgatóhoz! Nemsokára én is megyek.
Dia bólintott, megfogta Sanyi karját, és megpróbálta felállítani, de Sanyi megmakacsolta magát, és karbafonta a kezét.
- Nem megyek sehova!
- Lawren! – dörrent rá Gwedmir olyan hangon, amit sose hallottak még tőle. Sanyi felpattant, kitépte magát Dia kezéből, és kicsörtetett. Az ajtó hangos dörrenéssel csukódott be mögötte.

Sanyi nem jelent meg a következő órán sem. Dia nyugtalanul pislogott az ajtóra Lovagtanon. Calistar is ingerültnek tűnt, és leüvöltötte Timi fejét, mert a lány eltévesztett egy lépést. Az ötödikesek meghökkenve néztek össze.
Az óra végét jelző csengő után Calistar dühösen legyintett.
- Menjetek!
Szinte menekültek kifelé. S mikor ebéd következett, Sanyi akkor sem jelent meg.
Végül Dia megkereste Gwedmirt a szobájában.
- Tanárnő, mi van Sanyival?
- Nem tudom – felelte Gwedmir. – Az is lehet, hogy kicsapták.
Diával megfordult a szoba. Megkapaszkodott az ajtófélfában.
- De... de ugye...
- Semmi biztosat nem tudok. Lawren Sándor újabban több verekedést produkált és balesetet okozott, mint bárki együttvéve. Nem hinném, hogy ezt megússza.
Dia nyelt egyet.
- Én se tudom, mi baja – magyarázkodott. – De... nagyon remélem, hogy azért mégiscsak Lagerfeltben maradhat.

Sanyi a nyakkendőjét és a gallérját rángatva hagyta el az Eltanácsoló Tornyot, ahová Eleshar vitte. Bizony, egy időre felfüggesztették az iskolából, úgyhogy igencsak nagy bajban volt; keresnie kellett valamilyen szálláshelyet Lagerfelten kívül.
Mikor jöttek vele szembe, lehajtotta a fejét, hogy ne vegyék észre. Elhaladt a lányok tornya előtt, és felsietett a szobájába. Nem öltözött át, miután megfürdött, újra visszavette az ingét, nyakkendőjét és köpenyét, pálcáját elrejtette a zsebében, kardját az oldalára csatolta, rendet rakott, aztán szintén lehorgasztott fejjel kifelé indult.

Dia épp akkor lépett ki az étkezőből, és odafutott hozzá.
- Sanyi!
A fiú süketnek tetette magát, és ment tovább, de Dia eléállt, megfogta mindkét karját, és enyhén megrázta:
- Figyelj már ide! Hová mész? Mit mondott Eleshar?
- Eltanácsoltak három hónapra, úgyhogy légy szíves, hagyjál békén!
- Micsoda? Három hónapig nem lehetsz Lagerfeltben?! De... hová mész?
- Nem tudom! – csattant fel Sanyi dühösen. – Keresek valami szállást, ahol ellehetek.
- Ne viccelj már! Nem mehetsz el!
- De igen! El kell mennem!
- Veled megyek! – kiáltott fel Dia.
- Nem, Dia, te nem jöhetsz velem. Három hónap múlva úgyis visszajövök.
Dia a fejét ingatta.
- Nem tehetik ezt... – suttogta.
Sanyi vállat vont, és újra kifelé indult. Dia megint eléugrott.
- Ide figyelj, minden este hajnali egykor legyél az udvaron, megértetted? Csenek neked enni- és innivalót.
- Megőrültél? – sziszegte Sanyi. – Ezért téged is ki fognak csapni!
- Ne vitatkozz! Nem halhatsz éhen!
Sanyi beharapta az ajkát.
- Rendben – mondta kelletlenül. – Akkor találkozunk hajnali egykor. Csá.
Dia odalépett hozzá, és két kezébe fogva Sanyi arcát, szenvedélyesen megcsókolta.
- Vigyázz magadra – suttogta.
- Oké – morogta Sanyi, azzal megfordult, és kibaktatott az iskolából.

Folyt. köv.