Egy Ember Napja I.

Éjfél után

Egy öreg este

Halkan ragyogtak fent a csillagok, valahol fent, a messzi sötétségben, lágyan, halványan, messze, nagyon-nagyon messze. Feküdtem az éjszakában, s néztem a messzi fényeket, és hallgattam a szél szavát. Ragyogtak rám a csillagok apró fényei, s nem történt semmi, lágyan, elgondolkodva folyt az élet, a maga furcsa, talán parttalan medrében, valahol máshol most kelt a Nap, elkezdődött egy újabb, szürke nap, és valahol messze egy ember talán vakon s süketen aludt, egy szebb álomvilágban járt, ahol nem fájt a lét, nem fájt a szív, szerették, s engedték, hogy szeressen, talán barátok vették körbe, talán nem fázott, s talán élni is szeretett, az álom megadta életének azt, amire mindig is vágyott, s ő ragaszkodott az apró szappan-buborékhoz, egy apró örömhöz a lét fájdalmas tengerén, egy apró pillanatért, mikor úgy gondolta, élni mégis szép. S a pillanatnak hamarost vége, s szeme feltárul egy üres, egy szürke világra... De még éjjel van, s ő még szereti az életét.

S megint máshol, valaki végre leteszi a fejét kemény ágyára, s arra gondol, hogy még egy nappal kevesebb ebből a szenvedésből, könny lepi el a szemét, de tudja, bármily szürke is egy pillanat, egy nap, mely a végtelen időben csak egy apró homokszem, jön majd egy másik, egy szebb másik, mikor majd jó lesz, mikor majd meleg lesz, mikor majd szerethet. S őt is elringatja az álom, örökkévalónak tetsző messzi földre, s vágyik rá, hogy maradjon ott örökre...

Én csak fekszem kint a hideg sötétkék ég alatt, és nem vágyom másra, csak hogy az apró pillanat örökké tartson, hogy legyen egy másik pillanat is, mely megmutatja, hogy igen van miért élni, s nem csak a messzi csillagok távoli fényét lehet nézni, hanem a zöld szemek örök varázsát is lehet csodálni. De most csak a szél suttog, s mintha szellem alakok varázshangján szólna, apró hárfaszólamok futnak szerte-széjjel minden fűszálról, és zengik a szürkeség örök dicséretét. Vagy csak az örök igazságét, az időt megállítani nem lehet... Mennie kell, s megy is, nem gondolkozik olyasmin, hogy élni minek is, hiszen ő mindig is volt, s mindig is lesz. És csak nézem, hogy sziporkáznak az apró fények ott, ahová kezem sosem érhet el, nézem az öreg, végtelen-vén csillagok fényét, mint apró, fényes bogarak szemét, akik nem vágynak másra, csak örök hunyorgásra, s örök éjszakára. És érzem, az életem lassan elpereg, pillanat múlik pillanat múlva, nem tart örökké ez sem, s nézem az ezüst éj tovaúszó végtelen egét, s arra gondolok, élni miért is jó? Szép a hajnal, talán nincs is szebb nála, csak az arc ragyogása...

Szép a szél szava, ha a fák között szalad, talán nincs is szebb nála, csak a hang mikor a haja között futkos... Szép a madárdal, talán nincs is szebb nála, csak egy halk hang, mikor suttogja a szót, melyért élni s halni is készek... Szép a kék ég, talán nincs is szebb nála, csak egy örökzöld szempár mélységes varázsa... Szép az alkony is, szebb talán mindennél, ahogy a hegyek között a Nap pihenőre tér, de mégis, Ő szebb mindennél, s élni nélküle minek is? ’Minek is?’ suttogják a csillagok, s fényük éppúgy ragyog mint tegnap, mikor még voltak álmok, mikor még szép volt a sors, s szép volt a mosolya, ami nekem szólt, mikor meleg volt a keze, mivel a kezemet fogta, mikor orromat megragadta az örök illata, mikor szerettem, s talán ő is szeretett. És most csak fekszem a mezőn, szemem előtt az álom örök szépsége dalol, fejem felett a halk csillagok fénye ragyog, a fák között a szél öreg hangja dalol, s valahol messze egy másik ember szemén a Nap örök fénye átragyog...