Fekete fátyol - V. rész - 4.

Este, vacsoránál Dia igyekezett úgy tenni, mint akinek iszonyú nagy az étvágya, s olyan lassan evett, ahogy csak tőle tellett. Niki fejcsóválva nézte.
- Én már hatvanszor megettem volna ezt a rántottát – jegyezte meg. – Ha olyan éhes vagy, miért eszel csiga módjára?
Barátnője zavartan köhintett.
- Nem akarom elrontani a gyomrom – nevetgélt Dia.
- Á.
Niki végül ismét megszólalt:
- Tényleg, szóval mi van Sanyival?
- Hát... három hónapra eltanácsolták, és... és addig szállást kell keresnie meg ilyesmi.
- Ez pech.
- Aha – válaszolt Dia bambán.
Niki összehúzta a szemöldökét.
- Ezt úgy mondod, mintha nem is érdekelne... pedig a pasidról van szó.
Dia vállat vont.
- Tényleg, hallottad a nagy hírt?
- Milyen nagy hírt?
Niki közelebb hajolt.
- Gwedmir és Calistar!
- Igen, tudom, Calistar szerelmes Gwedmirbe...
- Össze is jöttek... tegnap este.

Dia ezt hallva belekönyökölt a rántottás tányérjába, ami rögtön az ölébe zuhant, jól összetojásozva a lány köpenyét és ingét, majd a tányér lebucskázott az öléből, és ripityára tört a padlón.
A fülsértő csörömpölésre jó néhányan hátrafordultak. Az egyik konyhás kijött a konyhából, és rikácsoló hangon üvöltözni kezdett:
- Azonnal szedd össze!
- Máris – morogta Dia, és zsibbadt tagokkal lehajolt a maradványokért.
- Hozom a lapátot – állt fel Niki. Miközben feltakarították a szemetet, Niki folytatta:
- Tegnap Robival sétáltam az udvaron, amikor megláttuk őket.
- És...?
- Hát, Calistar valahonnan előszedett egy vörös rózsát, Gwedmir meg teljesen elolvadt tőle. Aztán volt csók, meg piszi-puszi, szeretlek, satöbbi, satöbbi...
Dia hitetlenkedve hallgatta a történetet.
- Akkor mégiscsak összejöttek – állapította meg halk, de elégedett hangon.
- Jaja! És ami még jobb: Robival szakítottam!
Dia meglepetten húzta fel a szemöldökét.
- Szakítottál?! És miért? Miért jó hír ez?
- Azért, mert túl hülye volt a végén, úgyhogy ejtettem, de helyette most egy iszonyú helyes pasit próbálok megszerezni.
- Sanyinál jobb nem lehet – rázta meg a fejét Dia.
- Jajj, tudom, neked nem... De nekem igen!
- Ki az? Ismerem?
- Nem tudom... tavaly végzett Lagerfeltben... Petőfi Dávidnak hívják.
- Hmm... nem, nem ismerős. De ha tavaly végzett, hogy...
- Néha felbukkan – mondta Niki. – Na, megyünk végre?
- Őő... még éhes vagyok – hazudta Dia. – Nincs egy... izé... vödröd?
- Vödröm?
- A... hát igen... vinnék fel... öö... a szobámba.
- Dia... hízókúrára fogtad magad? – nézett rá Niki furcsállóan.
- Ó... dehogy... – nyögte ki a lány. – Csak nagyon... öh... finom volt a... a... rántotta!
- Dia – szólt Niki gyanakodva. – Nem is ettél a rántottából! Csak magadra borítottad! Akkor honnan tudod, hogy finom-e?
- Ó... az... az illatából! Igen, az illatából! – bólogatott Dia, és áthajolt az asztalon a vizes kancsó felé. A nyakkendője sikeresen belelógott a gulyáslevelesbe, de nem törődött vele.
- Öh... Dia?
- Hm? – Dia öntött vizet a poharába, de annyira figyelt Nikire, hogy félreöntötte, és eláztatta a fél asztalt vízzel.
- Dia! A nyakkendőd belelóg a levesbe, és az egész asztalt eláztattad! Mi bajod van?!
- Ó... semmi. Bocsi. – a torkát köszörülgette, és szalvéták halmait úsztatta végig az asztalon. Szórakozottan dobálta a szemetesbe őket.
Aerti Leila lépett be az étkezőbe, és vigyorogva figyelte Diát.
- Szép munka – dicsérte meg, miután minden szalvéta elfogyott, de az asztal továbbra is élő medence volt.
A konyhások megint kijöttek, úgyhogy Dia gyorsan a tányérjára lapátolt fél adag rizst és marhasültet, aztán csapot-papot otthagyva kimenekült a konyhások szúró tekintetétől kísérve.

Alig várta, hogy hajnali egy legyen. A tányérját gondosan becsomagolta, aztán mikor a lakótornyokban kialudt minden villany, Dia halk léptekkel kilopózott az udvarra, és körülnézett Sanyi után.
Az udvar csendes volt, és néptelen.
- Sanyi! – kiáltotta Dia fojtott hangon. – Itt...
Ekkor Sanyi futott oda hozzá az egyik fa mögül, s mielőtt Dia bármit mondhatott volna, magához szorította, és hevesen megcsókolta.
Dia szíve őrülten kalimpált, s szorosan hozzásimult a fiúhoz. Úgy érezte, évek teltek el azóta, amióta legutóbb találkoztak a bejárati csarnokban, s ez bőven kárpótolta érte.
Hosszú percek teltek el, miközben forró csókba forrva álltak egymáshoz simulva, s mikor Sanyi kiengedte Diát a karjai közül, zöld szeme szerelmesen csillogott.
- Végre megjöttél – suttogta rekedten.
A lány elmosolyodott, és átnyújtotta a tányért, ami kicsit megviselten tűrte, hogy Sanyihoz préselődjék.
- Hm, marhasült? – mormogta Sanyi, s csibészes mosoly ült ki az arcára. – Nyamm nyamm.
Dia elnevette magát.
- Tudom, utolsó vacsora.
Ezen mindketten nevettek. Sanyi, egyik kezében a tányért fogva, másikkal átkarolva Dia derekát, elindult a terebélyes fák sötét árnyéka felé.

Miközben Sanyi evett, leheveredtek a kissé nyirkos fűbe.
- Sanyi – szólalt meg Dia elgondolkozva. – Miért nem mész fel a szobádba? Senki se venné észre!
- Nem lehet – felelte teli szájjal a srác. – Eleshar elvette a kulcsomat. Ma este zárta be.
Diának eszébe jutott valami.
- Sanyi – kezdte ismét. – Én... öö...
- He...? – nézett rá Sanyi, szájából kilógó marhasült darabbal.
- Ne undorítóskodj, kérlek.
Sanyi mély hangon nevetett, kezébe tette a marhasültdarabot, és homlokoncsókolta Diát.
- Oké! Ahogy kívánod...
- Szóval... én... hát... arra gondoltam...
- Mire?
A tekintetük találkozott, s Dia elakadt. Teljesen kiment a fejéből a mondanivalója.
- Öö...
Sanyi arcán halovány mosoly játszott, s Dia azon kapta magát, hogy vagy fél perce a fiút bámulja. Gyorsan elfordította a tekintetét, és ölébe ejtett kezébe meredt.
- Szóval, nem tudom, lenne-e kedved, de én...
- Igen?
- Arra gondoltam, hogy... szóval, ha nem találnál szálláshelyet...
Sanyi rámeredt.
- Nem akarom ráderőltetni a társaságomat – felelte lassan. – Egyébként is veszélyes, túl könnyen lebukhatunk.
- Éjjel nem – rázta a fejét Dia. – És nem szeretném, ha a szabad ég alatt éjszakáznál...
- Tudom, de...
Dia pillantása azonban nyomban beléfojtotta a szót. Felemelte marhasültes kezét:
- Jó, jó, megadom magam. Ahogy kívánod. Köszönöm az ajánlatot, élni fogok vele.
Azzal jóízűen tovább falatozott. Dia a füvet tépkedte maga körül, miközben Sanyi motyogva beszélt tovább:
- Finom marhasült... imádom marhasült... na gyere... hamm!

***

Nem sokkal később Sanyi már Dia ágyán ült, és érdeklődve szemlélt körül. Mikor Dia belépett egy kék pizsamával a kezében, homlokráncolva ránézett.
- Nagyon sokat kockáztatsz Dia, ugye tudod?
Dia lerakta az ágyra a pizsamát.
- Persze. De csak azt tudom mondani, amit az előbb. Na... öltözz át. Addig én lezuhanyzom.
- Oké, kösz.
Mire Dia visszatért, Sanyi már a falnak vetett háttal ült, és úgy tűnt, pillanatokon belül elalszik.
Dia mosolyogva megállt az ágy előtt.
Sanyi értetlenül viszonozta a tekintetét, aztán gyorsan vízszintesbe vágta magát.
- Oh... bocsesz – morogta, és a feje alá gyömöszölt egy kispárnát.
Dia még szélesebben mosolygott, és miközben lefeküdt Sanyi mellé, elöntötte a megnyugvás érzése. Sanyi hamarosan már békésen szuszogott mellette; erős válla nekinyomódott Diáénak.
A lány a plafont bámulta, s még akkor is mosolygott, amikor már félálomba merült. Sanyi közelsége megnyugtatta őt. Ott volt mellette, nyugodtan megérinthette volna, ha csak egy kicsit is megmozdítja a kezét...
„Lawren Sanyi... hogy én mennyire szeretlek!” – gondolta sóhajtva, aztán behunyta a szemét, s boldogságtól megrészegülve álomba zuhant.

Hajnaltájt felriadt arra, hogy Sanyi gyengéden rázogatja a vállát:
- Dia... mennem kell!
- Höh?
- Mennem kell. Hajnal van. Nemsokára felébrednek a többiek.
- Ne – kérlelte Dia. – Ne menj még, kérlek...
- Nem lehet – rázta meg a fejét a srác. – De este találkozunk.
Búcsúzóul megcsókolta a lányt, aztán megsimogatta Dia bánatos arcát.
- Ne csüggedj, szerelmem! Hamarosan visszatérek hozzád.
Azzal csendben felkelt az ágyról. Dia megfordult, és kinyújtotta a kezét.
- Sanyi...
- Hm?
Mikor meglátta Dia kezét, elmosolyodott, megszorította.
- Alig várom hogy ismét itt lehessek... de most már tényleg megyek.
Azzal gyorsan felöltötte magára varázstani öltözékét, és kilopózott a szobából.

Másnap péntek volt. Niki igen boldogan találta barátnőjét a reggelinél.
- Na mitől vagy ilyen boldog? Azért, mert péntek van?
- Ó, dehogy! Az nem is érdekel különösebben.
- Hmm. Azt hittem, rosszkedvű leszel...
- Miért lennék az?
- Sanyi miatt.
- Ó, miatta nem kell aggódnom! – legyintett Dia, s ekkor jött rá, hogy elszólta magát.
- Hogy-hogy?
Dia beharapta az ajkát, végül úgy döntött, elmondja az igazságot.
- Nálam aludt.
Niki rámeredt.
- M... Mi...?! Együtt aludtatok?!
- Csss! Igen, de ne kiabálj!
Niki döbbenten nézett rá.
- De hát Sanyit kicsapták!
- Csak három hónapra – sietett leszögezni Dia. – És ha nem talál szállást, hagyjam megfagyni?!
- Sanyi már nem gyerek, Dia! Tizenhat éves, tud vigyázni magára!
- Tudom! De attól még éhenhalhat!
- Ha ezt valaki megtudja, te is repülsz, ugye tudod?
- Tisztában vagyok vele, igen.
Niki a fejét csóválta.
- És ennek ellenére hajlandó vagy kockáztatni?
Dia egykedvűen kiitta a teáját, és felállt.
- Igen. Bocsi, de az első órám Lovagtan, nem szeretnék elkésni!
- Áhá! Akkor ezért hordod ezt a rondaságot. Már értem. Nem tudom felfogni, miért nem tudják felváltani ezt a rusnya gúnyát valami másra...

Dia elmosolyodott, és kisietett az étkezőből. Mikor felért a harmadik emeletre, és benyitott a lovagtanterembe, legnagyobb meglepetésére senki se volt bent.
Tétovázva belépett a terembe, ahol már négy éve fulladtak ki újra és újra, és ahonnét mindig sajgó izmokkal menekültek ki. A fakardok eltűntek, és csak egy kötél lógott magányosan.
Dia még egyszer körülnézett. Miért nincs itt senki? Az órája nyolcat mutatott.
Törte a fejét, hogy mi lehet a magyarázat. Lássuk csak... nem, nem volt lyukas órájuk aznap. De hát akkor... mi lehet a baj?
Kiment a folyosóra, ami üresen kongott. Aztán egy köpenyes alak fordult be a sarkon, és futva egyenesen felé tartott.
- Dia!
- Józsi? Mi történt, miért nincs...
- Calistar mesternek közbejött valami, úgyhogy a Lovagtan elmarad.
- Hát ez... mondhatom, csodás.
- Aha. Úgyhogy van egy lyukas óránk! Gyere!
Azzal Józsi futásnak eredt. Dia követte.
Végigrohantak a harmadik emeleten, le az udvarra. Épp átvágtak a bejárati csarnokon, amikor egy hang csendült fel Dia háta mögött:
- Kindes, várj!
„Jaj ne” – gondolta Dia behunyt szemmel. Felismerte a hangot.
Lénárd odafutott hozzá.
- Öh... beszélhetnénk négyszemközt?
- Jaj, mégis, miről? – kérdezte fáradtan Dia. – Lénárd, szerintem nincs mit megbeszélnünk! Úgyhogy bocsi, de megyek.
- Dia, ne... – kezdte Lénárd. A lány azonban faképnél hagyta a fiút, és követte Józsit az udvarra.

***

Sanyi egy farönkön üldögélt, és igencsak korgó gyomrát szorongatta. Már ragyogtak a csillagok, és Sanyi úgy saccolta, Diának etájt kéne megjelennie. De a lány sehol se volt.
Már elbóbiskolhatott, mert arra ébredt, hogy valaki lefekteti egy ágyra a sötétben. Zavartan kinyitotta a szemét.
- Dia... hogy hoztál fel? – motyogta álmosan.
A lány halkan nevetett, és betakarta a fiút.
- Pofon egyszerűen. Olyan mélyen aludtál, hogy pihekönnyűvé tudtalak varázsolni.
Sanyi szégyenlősen elmosolyodott, aztán elfordult. Dia átöltözött, aztán lefeküdt mellé.
A fiú erre felkönyökölt az ágyban, és Diára nézett.
- Fura... – jegyezte meg.
- Micsoda?
- Az, hogy annyit veszekszünk és még mindig itt vagy.
Dia mosolygott, és ő is fölkönyökölt. Aztán Sanyi elvigyorodott, és hirtelen ráugrott. A birkózás végül Sanyi győzelmével ért véget. Zihálva, négykézláb térdelve lenézett Diára.
- Győztem!
- Tudom – felelte a lány mosolyogva.
Sanyi lehajtotta a fejét, és megcsókolta.
- Te vagy a legjobb csaj a világon – mormolta. Dia átkarolta a nyakát, és felnézett rá.
- Hát ezt meg honnét gondolod?
- Tudom.
- Oh.

Sanyi rámosolygott, aztán újra megcsókolta. Dia mélyet lélegzett.
- Ha nem hagyod abba, itt fogok ragadni melletted.
- Az nem baj – felelte a srác, megsimogatva a lány arcát, és kisimította a haját a homlokából.
- De baj, mert különben lebukunk.
- Az se érdekel! – felelte erre Sanyi. – Tőlem még a világ is összedőlhet.
Dia nevetett.
- Ostoba vagy.
- Igen, mondtad már korábban is. – Sanyi felültette őt, és a szemébe nézett.
Pár pillanatig csend honolt, végül Sanyi magához ölelte Diát. A lány mosolyogva feltekintett rá, ajkaik újra és újra megtalálták egymást.
- Sze... szeretlek – nyögte ki Dia.
Sanyi elnevette magát.
- Tudom, én is.
- Valahogy nem tudok aludni.
- Ó, ugyan miért?
- Mert folyton itt vagy, és nem hagysz aludni!
Sanyi elvigyorodott.
- Elnyűttke, el is mehetek.
- Ne, ne! Azt nem akarom.
Sanyi megnyomkodta Dia orrát, és csókot lehelt az ajkára.
- Na azé’!
Végül Dia Sanyi mellkasára hajtotta a fejét, és élvezte a srác közelségét.
- Ölelj át – kérte halkan. Sanyi így is tett.
Pár percig a plafont bámulták. Aztán Sanyi:
- Elnyűttke – szólalt meg halkan. – Megőrülök.
- Miért?
Sanyi felé fordította az arcát.
- Mert itt vagy a közelemben.
- Sanyi... – sóhajtott Dia, és kinyitotta a szemét.
- Igen?
- Tipikus férfi vagy.
Sanyi elnevette magát.
- Nem fogsz belehalni, ha megint nyugodtan alszunk együtt, nem?
Sanyi karjai még szorosabban ölelték át.
- Nem tudom – felelte elmélázva. – Szörnyű, hogy érzem, ahogy itt vagy.
- Jajajj! – sóhajtott fel Dia. – Lawren Sándor tipikus pasi-kórban szenved!
- Úgy bizony! – tette hozzá Sanyi, és belefúrta az arcát Dia hajába.
- Milyen selymes a hajad...
- Sanyi, ezt hagyd abba.
Sanyi nevetett.
- Csak megállapítottam, hogy milyen selymes.
- Rossz vizekre evezel.
- Jól van, jól van! Csak vicceltem! – nevetett a srác.
- Aludj inkább.
- Előbb megőrülök, mintsem elaludjak.
Dia elmosolyodott.
- Én is megőrülök, tehát mindegy – felelte, aztán hagyta, hogy Sanyi átölelje és megcsókolja őt. Keze a karjára csúszott, aztán Sanyihoz bújt, és elnyomta a buzgóság.

***

Hétfőn elkezdődtek a Félévi Próbák. Varázstanon mindenki sorban átment Baebar akadálypályáján.
Mikor Dia következett, és belépett a kijelölt ajtón, meglepetten látta, hogy egy mesterséges esőerdőbe került. Nem sokat látott, és meleg volt a magas pára miatt.
Pálcáját szorongatva nézett körül.
Látott egy oszlopot maga előtt, amin furcsa, csillogó betűk voltak.

TASZÍTSD EL!

Dia a homlokát ráncolta. Taszítsd el? Mit jelenthet ez?
Végül vállvonogatva felemelte a pálcáját, és rászegezte az oszlopra:
- Divald!
Azonnal remegni kezdett a föld a talpa alatt, az oszlop pedig hatalmas robajjal Dia felé zuhant...
A lány villámgyorsan elbukfencezett a zuhanó oszlop útjából, és szemét meresztgetve bámult a semmibe.
Lassan továbbment, de hirtelen megnyílt a föld alatta, és Dia azon kapta magát, hogy sikítva zuhan lefelé.

Baebar egy képernyőn figyelte a lányt, de amikor Dia lezuhant, rögtön felpattant.
- Diána leesett valahova! – kiáltott fel. Az ötödikesek felpillantottak. Baebar kirohant a teremből, és berontott az akadálypályára.
- Kindes!
Semmi válasz. Közben az osztály utánajött, és most már mindannyian ott térdeltek a szakadék szélén.
- Tanár úr! Nem volt benne ez a feladatban? – kérdezte Katona Balázs.
- Nem – felelte a tanár. – Az oszlopot ugyan el kellett taszítania, de a szakadék magától keletkezett.
- Magától? – hökkent meg Orsi. – Tanár úr, de akkor mit lehet csinálni?
Dewlik Máté nyugtalanul harapdálta a szája szélét.
- De Dia nem hal meg azért, ugye? – kérdezte.
Baebar nem felelt. Elrohant, hogy aztán visszatérjen egy olyan kötéllel a kezében, mint amilyet Dace adott Sanyinak a Valakusde szakadékhoz annak idején.
- Baebar professzor – szólalt meg Leila. – Hogyan...
Baebar most sem reagált. Leeresztette a kötelet a mélybe, és odaszólt a diákjainak:
- Menjetek vissza az osztályba! Katona Balázs, te maradj itt. És te is, Dávid. Fogjátok a kötelet.
A két fiú nyomban odaállt, miközben Baebar lassan leereszkedett. Az ötödikesek félve pislogtak, de végül fojtott hangú beszélgetésbe merülve visszaültek a helyükre.
Baebar csakhamar rájött, hogy a szakadék nem mély. Egy sötét verembe találta magát, amiből egy alagút vezetett ki. Baebar elengedte a kötelet, és meggörnyedve elindult az alagútban.
Csak lépteinek hangja zavarta meg a csendet. Baebar aggódva ráncolta a homlokát.
Az alagút világosodni kezdett, de váratlanul árnyék borult Baebar fölé. A professzor megfordult, de addigra már késő volt: egy vérszomjas fenevad ráugrott, aztán Baebar a földre zuhant, és nem mozdult többet.

Dia nyögve vizsgálta magát. Kijutott az alagútból, és most egy nyirkos barlangban ült. Amikor hasra zuhant, csúnyán felhorzsolta az arcát, s jó pár percig annyi ereje sem volt, hogy a szemét kinyissa. Ezen kívül pedig igen fenyegető morgást hallott a verem sötétjéből, úgyhogy ide menekült.
A barlang tetejéből cseppkövek lógtak alá. Egyik-másik szemkápráztatóan szép volt, s Dia, hogy elűzze a sötét gondolatait, azokat csodálta.
Nem is vette észre azt a vérszomjas, hatalmas gyíkot, ami most halkan közelített felé.
Dia a hörgésre lett figyelmes. Odakapta a fejét...
... hogy szembenézhessen élete valószínűleg utolsó ellenfelével: egy kígyófejű kékgyíkkal!

Dia a fenevadra meredt. Egyszer, még másodikban, Jani azzal cukkolta Sanyit, hogy akkorát repült mintha ellökte volna egy kígyófejű kékgyík. Jani azt is elmondta, hogy ezek a szörnyek Mardigón őshonosok.
Diának elég volt egy pillantást vetnie a szörnyeteg pengeéles fogaira, hogy eldöntse, nem akarja közelebbről megszemlélni őket. Négykézláb hátrált előle, s közben remegő kézzel a kígyófejű kékgyíkra szegezte a pálcáját.
Tudnivaló, hogy mivel a gyík feje kígyó volt, és lapos, igen gyorsan tudott harapni. Igen, harapni, mivel az volt a különös benne, hogy fogai voltak. Volt benne gyíkból (test, lábak), és kígyóból (lapos fej, és gyorsaság) egyaránt.
Dia nem tudta, mivel lehetne lefegyverezni, úgyhogy mikor elkiáltotta magát
- Lohan! -, a szörnyeteg felordított, és előrelendült. Fogai belemélyedtek Dia lábába, akiben erre megfagyott a vér.
Fájdalmas sikollyal borult a földre.
A kígyófejű kékgyík fenyegetően hajolt fölé. Szájából nyál csordult rá Dia ingére. A lány összeszorított fogakkal megpróbálta arrébbvonszolni magát.
A fenevad mohón figyelte minden mozdulatát. Dia ismét rászegezte a pálcáját:
- E... E... Eldart!

A kínzó átok végre talált: a kígyófejű kékgyík felüvöltött fájdalmában, a földre zuhant és hevesen dobálta magát.
Ezt kihasználva a lány, még mindig kezében a pálcájával, elvonszolta magát a fenevad mellett, s egy sziklára mászott. Mikor felegyenesedett, beverte a fejét egy igen vaskos cseppkőbe.
- Au!
A fájdalmas kiáltásra a gyík abbahagyta a rángatózást, feltápászkodott, és felnézett. Dia rémülten lekucorodott, de fájdalom hasított sérült lábába, s lecsúszott a szikláról.
A fenevadnak csak ennyi kellett: egy ugrással Dia kiterült testéhez ugrott.
Vérben forgó szeme a nekiszegeződött varázspálcára siklott.
- Borost!
Abban a pillanatban a barlang megremegett. A kígyófejű Diára vetette magát, s egyetlen harapással cafatokra tépte a lány köpenyét.
A cseppkövek a földre zuhantak. Dia közben kétségbeesetten birkózott a fenevaddal, kezével eltolva magától a kígyópofát. Keze vadul remegett, s tudta, hogy nem fogja sokáig bírni. Ráadásul a bombabűbájnak köszönhetően mindjárt rájukszakad a mennyezet.
Dia egy taszítóbűbájjal szabadult meg ellenfelétől. Gyorsan oldalra hemperedett, és elkezdett kifelé kúszni a barlangból, ám ekkor a mennyezet beomlott, eltorlaszolta a kijáratot, s miközben a hatalmas kövek záporozni kezdtek rájuk, a kígyófejű megint Diára vetette magát. A sötétben birkózni kezdtek, de aztán egy halálos átok eltalálta a gyíkot, ami fájdalmas vonyítással kiterült. Élettelen testét betemette a törmelék. Dia felült, de ekkor egy kő eltalálta a fejét, mire visszazuhant a földre, és mozdulatlanná vált.

***

Baebar lassan kibotorkált az alagútból, és körülnézett. Csak egy beomlott barlangot látott, meg egy kitaposott füves részt. Elindult a pusztán.
- Kindes! Merre vagy? Válaszolj!
Itt, mélyen a föld alatt, Baebarnak gyanússá vált a környék. Föld alatti barlang, ahol puszta van? Rossz érzés fogta el.
Nemsokára rálelt egy másik barlangra. Fényt varázsolt a pálcája hegyére, és belépett.
Morgást hallott, úgy, mint az előbb. Kilőtt arra egy átkot, s a morgás elhallgatott.
Mivel egyre többször hallotta a morgást, és egyszer meglátta az egyik ellenfelét, rájött, hová került: kígyófejű kékgyíkok fészkébe!

Dia nyögve mocorogni kezdett. Körös-körül sötétség vette körül. Lesöpörte magáról a kisebb köveket, és felült. A homlokát masszírozta. Hogyan tudna kijutni innen? Erőltette a szemét, hogy egyebet is meglásson a sötéten kívül, de próbálkozása eredménytelen volt. A pálcája után tapogatózott, de nem találta: keze mindudatlan kövekbe ütközött. Hova lett a pálcája? Arra emlékezett, hogy megölte a gyíkot, sőt, arra is, hogy beomlott a barlang, aztán fájdalom hatolt a fejébe. És utána mi történt? Kiejthette a kezéből a pálcáját? De akkor is itt kéne lennie...
Hosszú keresgélés után sóhajtva nekivetette a hátát az egyik sziklaméretű kőnek, és fázósan dörzsölte meg a karját. Hát, ha nincs meg a pálcája, fegyver nélkül igen nehezen fog tudni kijutni.
Most aztán van ideje elmélkedni!
Keserű íz áradt szét a szájában. Hogy lehetett olyan ostoba, hogy bombabűbájt használ?! Az is lehet, hogy itt fog éhenhalni! Vagy halálra fagy.
Még jobban összehúzta magát. Bárcsak lenne vele itt valaki! Vajon Baebarék észrevették, hogy eltűnt? Minden bizonnyal igen. Csak az a kérdés, hogy utána jönnek-e megmenteni?
Szomorúan gondolt Sanyi mosolygó arcára és biztonságot árasztó, erős kezére. Ha Sanyi eljönne megmenteni, egyszeriben értelmét vesztené minden szörnyűség, minden félelem. De Sanyit kicsapták!
Még egy ijesztő gondolat hatolt belé: mi lesz ha egész éjjel itt kell ülnie, és közben Sanyi meg az udvaron várja?
Miközben ott ücsörgött, tekintete akaratlanul is a sötétet pásztázta. Aztán egy hirtelen támadt ötlettel dacosan fölszegte az állát, felpattant, és újult erővel állt neki a varázspálcája kereséséhez.

Baebar elhátrált a kígyófejű kékgyíkok fészkétől, és homlokráncolva a beomlott barlang felé fordult. Lehet, hogy itt van Kindes?
Meglendítette a pálcáját, s elordította magát:
- Yamboooo!!
Ez a varázslat csak a legerősebb mágusoknak sikerülhet: ez a bombabűbáj legerősebb fokozata.
A varázslat hátralökte a sziklákat, amik magukkal sodorták szerencsétlen Diát is, és a barlang túlsó feléhez szögezték.
- Se... segítség! – hörögte a lány.
- Kindes! – kiáltott fel Baebar megkönnyebbülten. Egy pálcaintéssel megszabadította Diát a szikláktól, mire Dia bábu módjára orral a földre zuhant.
- Kindes! – Baebar letérdelt, és a hátára fordította. Dia arca tele volt horzsolásokkal, ugyanígy festett a karja és a keze is. Fején véres seb húzódott.
- Atyaég – csóválta a fejét a professzor. – Alaposan megjárhattad.
Dia elhúzta a száját.
- Eléggé – lehelte. Arca eltorzult a fájdalomtól. – Fáj minden... porcikám... és... a pálcámat... is elveszettem!
Baebar bólintott, aztán Diára szegezte a pálcáját:
- Hifel!
Azon nyomban Dia legtöbb sebe begyógyult, bár a csúnya horzsolásai továbbra is megmaradtak.
- Köszönöm, tanár úr! – hálálkodott a lány, és feltápászkodott. Baebar megfogta a karját, és a kötélhez vitte.

***

Sanyi türelmetlenül járkált az udvaron. Hideg szél fújt, felborzolta a haját. Már jó egy órája várakozott, de Dia sehol sem volt. Ideges lett. Miért nem jön a lány? Elfelejtette volna? Nem, az lehetetlen. De hát akkor hol van?
Aggodalom fogta el. Végül előhúzta a varázspálcáját, kilépett balra és jobbra, s elsuttogta:
- Cango kötél!
Hatalmas kötelet képzelt el, több métereset, s mikor az megjelent a kezében, futásnak eredt. A fű ropogott a talpa alatt.
Odaosont a lányok tornyához, és felnézett. Csak egy ablakon mászhatott be. Megpörgette a kötelet, és teljes erejéből feldobta.
Nem talált. A kötél kampós vége beleakadt az ablak alatti kövek egyikébe.
- Nem baj – morogta a srác összeszorított fogakkal, és elkezdett felfelé mászni.
Mikor felért, megkapaszkodott az ablak szélében, azonban ekkor megcsúszott, és épp hogy meg tudott fogózkodni a kötélben.
Visszamászott, és nyögve előszedte a varázspálcáját.
- Dalkesir!
Örült, hogy a varázsige nem csak ajtóra vonatkozik. Az ablak kinyílt, Sanyi pedig sietve bemászott rajta.
Óvatosan futni kezdett az ajtók előtt. Nagy nehezen rálelt Dia szobájára, azonban hiába rángatta a kilincset, zárva volt.
Sanyi mély torokhangot hallatott. Most mit csináljon?
Kénytelen visszamenni.
Kimászott az ablakon, egy Tambow-val bezárta, aztán elkezdett leereszkedni a kötélen, de ekkor a kötél eltűnt, Sanyi pedig zuhanni kezdett.

- Áááááááááááááááááááá!
Itt-ott nekicsapódott a torony köveinek. Teste hevesen pörögve zuhant lefelé, és Sanyi semmit se talált, amivel megfékezhette volna.
Végül, miközben vadul kapálózott, elkiáltotta magát:
- Hubard!
Azonnal láthatatlanná vált, s szitkozódva gondolt arra, hogy ő nem láthatatlanná akarta tenni magát.
Aztán nagyot nyekkenve a fűbe zuhant. A hátára fordult, de azon nyomban elvesztette az eszméletét.

Folyt. köv.