Ámen (II. Fejezet)

2. Feltámadás (2006. November)

Egy padra ülök, bőrig áztam, ezért nincs értelme tovább mennem a sűrű éjszakában. Inkább gondolataimba mélyedek… Az elmúlt évek bebizonyították, hogy nem vagyok tipikus vámpír. A napfény már nem árt nekem, ezért nyugodtan tudom élni mindennapjaim. Látszólag olyan vagyok, mint a normális emberek, de belül vérengző fenevadat zárok el a külvilágtól. Hosszú ideje járom e világot, keresve azt az embert, aki méltó lesz arra, hogy beteljesítse a küldetést oldalamon: elkezdje kiválogatni az életre képes egyedeket az oly gyűlölt emberiségből, s a mi oldalunkra állítsa őket. Ez a lény, ez az ember lesz az én társam, nem csak vámpírként, hanem párként is. A Kiválasztottat évekkel ezelőtt megleltem egy késő esti séta alkalmával: ahogy megláttam, rögtön tudtam, megtaláltam azt a lényt, aki képes megérteni érzéseimet, mert bár ő ember, ugyanúgy gyűlöli fajtájukat, ahogyan én teszem.

Megismerkedésünk óta eltelt két és fél év, s jobb barátok, s jobb társak lettünk, mint amit valaha is el lehetett képzelni, s én életemben először boldog voltam, olyan boldog, mint még soha, mint amilyen soha többet nem leszek, nem lehetek. Erre akkor döbbentem rá, amikor karjaiban tartott, s a fülembe súgta, hogy az életénél jobban szeret. Pedig neki akkor már ott volt a barátnője több mint egy éve, de tudta, szíve mélyén érezte, hogy nem az igazi mellett horgonyzott le. Annyiszor beszélgettünk, hogy jobban megismertem, mint ahogy meg lehetett ismerni bárkit is, és rettegtem tőle, hogy elhagy azért a nőért, akivel él, de nem szeret. S ez is megtörtént, s én haragomban szinte eszemet vesztettem, majd beleőrültem a tudatba, hogy nem vigyáz többé rám, nem ölel át többé erős karjaival… Ez is bekövetkezett, s tudtam, csak egyetlen módon szerezhetem vissza elveszített szerelmét: ha megölöm. Ezt is megtettem, csak, mert őrülten szerelmes voltam, s bár az óta ezerszer megbántam, s ezerszer vezekeltem magamban-magamnak miatta, nem tehetek semmit a történtek ellen.

Így hát most hozzá tartok, hogy felköltsem egy éves álmából, s újra élvezhessem teste érintését, csókjai gyengédségét. Erre vágyok azóta, hogy fogaimat mélyen húsába vájtam, s körmeimmel felhasítva mellkasát szívét kitépve egy időre „mély álomba” küldtem. Most megérett az idő arra, hogy ez véget érjen. Lassan feltápászkodok a padról, előkotrom zsebem rejtett zugából enyhén nedves cigisdobozom, s lassú mozdulatokkal elkezdem mérgezni magam. Ez az egyetlen rossz szokásom maradt meg az összesből, pedig tulajdonságaim hirtelen megváltozása óta több mint ötszázhetvenöt év eltelt, igaz ez a külsőmön nem látszik. Még mindig 20 évesnek nézek ki, pont úgy, ahogy azon az estén, mikor megmart egy érzés. Pontosabban egy lény, egy vámpír, az utolsó. Miután megsebzett, teste látszólag semmivé foszlott, de a lelkemben azért még ott maradt, s én ott álltam egymagam a sötétségben. Nem tagadom, életemben nem rettegtem annyira, mint azon az éjszakán. Utána ez is elmúlt. Múltam ködbe veszett, s én lettem jelenem ura, az életemé, amit már nem mondhatok igazán annak. Mert milyen élet az, amelyben az ember nem teheti szabadon azt, amit szíve diktál, mert van egy bizonyos ösztön, ami hajtja.

Cigarettám szép lassan porlad hamuvá, s én minden kis hamufoszlány leválásakor arra gondolok, hogy egyszer én is így fogok eltűnni, végleg a névtelen homályba. De most, a Blaha Lujza téren sétálva nem a jövővel törődök, hanem a jelennel, azzal, hogy nemsokára belépek egy ajtón, be egy jól ismert szobába, beleszippantok a levegőbe, s egy ágy fölé hajolva újra életet adok annak a lénynek, akit szeretek. Szépen, komótosan haladok, utcáról utcára közeledek a lakás felé, melyben ott van a test, melybe újra lélek költözik majd. Az egyik sarkon tócsa terül szét az egyik kátyúban. Elhaladtamban belecélzok, de elvétem, így nem azt nézem, hogy a parázs hogy huny ki a víz lágy érintésétől, hanem, hogy hogyan pattan szét lustán, hirtelen szertefoszolva mérgezésem forrása. Befordulok az utcába, s ahogy magam mögött hagyom a házakat, úgy nő, nőttön-nő bennem az érzés, hogy még tudok érezni valamit. Izgalmat? Szerelmet? Neem… Azt már soha. Az az idő már elmúlt. Ahogy belépek az ajtón, inkább egy olyan érzés tolul elő lelkemben, ami olyan vágyhoz hasonlít, mint a vérbosszú…

Belépek a szobába, ahol Félix teste fekszik az ágyon, s lustán körbefordítom a fejem. Minden pont olyan, mint ahogyan emlékeztem rá. Félix az ágyon, függöny elhúzva, az ajtó is csukva állt, amikor beléptem a házba. Egy éve senki nem zargatja ezt az átokverte házat. Magam után elég visszataszító nyomot tudok hagyni. Azt hiszem, ez lehet az oka, hogy senki nem merészkedett a lakás közelébe. Lassan közelítek az ágy felé, közben levetem a kabátom, felgyűröm blúzom ujját, kezembe veszem késemet. Mikor odaérek Félix mellé, csuklómhoz tartom a pengét, csontig bevágom, s Félix fölé emelem. Az első néhány vércsepp meztelen mellkasára hullik, csak utána sikerül beletalálni ajaki közé. Ahogy az első korty vér leér torkán, megrebbennek szempillái, majd lassan kinyitja a szemét, s bizonytalanul megereszt egy mosolyt felém. Én visszamosolyogok rá, s nem ellenkezem, amikor újult erővel leránt maga mellé. Lassan egymásba fonódik testünk, s a legédesebb vágy születik köztünk újjá. Ahogy a két test egymáshoz ér, mély sóhaj szakad fel mindkettőnk lelkéből: megint együtt, újra, és ÖRÖKKÉ.

Későn alszunk el, a Hold már alacsonyan jár az égen, a madarak csivitelése nehezen engedi pihenni fáradt testünk, lelkünk. Azután végre átadhatjuk magunkat annak az örömteli megkönnyebbülésnek, amit alvásnak nevezünk. Agyamban álmok suhannak, képek, melyek örömmel, boldogsággal és megtisztulással vannak tele.

Hirtelen felriadok, s vetek egy gyors pillantást a mellettem szunyókáló pasira. Nem tudom, Félix mit élhet át álmaiban, de valamiben nagyon kedvét lelheti. Sejtem azért, hogy mi lehet az, ezért nem is ébresztem fel, csak mosolyogok egyet rajta, és a másik oldalamra fordulok. Azonban hiába próbálok újra álomba merülni, a madarak már elég elszántak ahhoz, hogy ezt a kísérletemet meghiúsítsák, s egy rakoncátlan napsugár is az én szememet pécézte ki magának, hogy belesüssön. Mondhatom, nagyon örülök neki, így, mivel nem tudok visszaaludni, felkelek, s hozzálátok, hogy valami ”reggeli” félét összeüssek. A reggeli némiképp rossz megfogalmazás. Inkább behozom a ”konzervet”…