Regények - 95.oldal

Az ifjú végignézi nagyjából a falu maradványát, majd megáll egy romhalmaz mellett és így szól:
- Még a templomot se kímélték ezek a férgek. Itt megesküdök a halottaknak, akik már fent vannak az égben, hogy bosszút állok a falumért és a barátaimért!
Miután elmondta mondókáját, elindul az erdőbe, hogy felkutassa pontosabban, hol is lakik ez a nép...

- Amnéziád van, Lawren? – dörmögte. – Nem szerencsés állapot, bár nem csodálom. Igencsak beverhetted a fejed, mikor becsapódtál a hegybe.
- Hegybe? M... Miféle hegyről beszél? – dadogta Sanyi. – És miért fehér a haja?
Lednar felsóhajtott.
- Tényleg amnéziás – morogta oda Diának, aztán ismét magával foglalatoskodott.
- Sanyi, mire emlékszel akkor? – faggatta Dia. – Azt mondtad, béna voltál a csajozásban.
- Igen, erre emlékszem. Meg a szüleimre, bár azt...

Itt az örök búcsú pillanata. Lassan elbúcsúznak a régi barátok, akik most részvétet nyilvánítva, fehér arccal, és kipirosodott kezekkel elballagnak Mindenki elment már. A pap is éppen most sétál el. Talán egy kicsit megolvasztotta a szívét, az a részvét, amit ő érez, mert mintha az a meleg kéz, ami az előbb hozzá ért, egy megbízható támaszt nyújtott volna a lánynak...

Sanyi összeszorította a fogát. Mély levegőt vett. Egyetlen vágya volt csak: eltűnni a férfi közeléből. Azonban az úgy tűnt, lehetetlen; amikor feltápászkodott, a férfi újra lelökte.
- Szedd össze!
Sanyi érezte, ahogy a revolver a bordái közé fúródik, így hát zsibbadt tagokkal szedegetni kezdte az üvegdarabokat, ám ekkor Gellért lenyomta őt a földre, úgy, hogy egyenest ráfeküdt a padlóra...

- Vissza kellett jönnöm, mert szükségem van rád, Dia... segítened kell nekem...
- M... Miért?
- Megöltem valakit, de nem kényszerből! Gyilkos vagyok, Dia... azért gyilkoltam, mert elvesztettem a türelmem... elvágtam a torkát...
Dia borzadva nézett rá. Sanyi térdre rogyott előtte, és megragadta a kezét:
- Kérlek, segíts... nem akarok gyilkos lenni... nem akarok...

Pár perccel később megjelentek a gyógyítók, és elvitték Diát. Sanyi sóhajtva odébb tolta Dia paplanját, és leroskadt az ágyára.
- Fogalmam sincs, mi baja – tűnődött. – Remélem, nem átkozták meg őt is!
Baebar érdeklődve nézett rá.
- Megátkozni? Ugyan. Senkinek semmi oka nem lenne rá.
Sanyi idegesen meredt az íróasztal lábára.
- Holnap mennénk küldetésre – folytatta...

S hiába ragyogtak a csillagok, nem melengették többet szívem, hittem, hogy nem rám ragyog fényük, többet nem mutatja az utat halovány éjszakában. Elnéztem messze, mert hittem benne, hogy a messzeség szebb lehet... És hetek teltek, hetek csak egyre teltek, és nem leltem meg újra a két gyönyörszép örökzöld csillagom, nem tudtam, merre van, nem tudtam, hol van, vajon vár-e még rám? ...

Másnap reggel Dia szörnyű lelkiismeret-furdalással ébredt fel a kórházi részlegben. Azon törte a fejét, vajon Sanyi mit csinálhatott az éjjel.
Délutánra ismét esett az eső. Dia végre elszabadult a gyógyítóktól, s gyorsan magára öltötte a varázstani öltözékét, és sietve elindult órára. Menet közben kibámult az esőáztatta ablakokon.
Az ég dörögni kezdett, s villám világította be a sötét eget. Dia az ajkát harapdálta. Mi lesz Sanyival? Most is ott kószál a viharban? ...

Elolvasom »