Regények - 95.oldal

A lánynak fogalma sem volt, hova vihették, és hogy egyáltalán minek hozták ide. Megpróbálkozott újra a felállással. Szerencsére sikerült megállnia a lábán. Nagyon fázott, ezért odament a pinceablakhoz, és becsukta.
Aztán körülnézett. Egy létra vezetett fölfelé. Reménykedve ráállt az első lépcsőfokra, aztán elkezdett felfelé mászni. Már majdnem elérte a pince lecsukható tetejét, amikor valaki váratlanul felnyitotta azt...

Sanyi elsápadt. Kezével a kötését tapogatta, és körülnézett.
- Nincs amnéziám, de hol vagyok? – ismételte meg sürgetően a kérdést.
- Azt hiszem, értesítem a doktor urat – mondta a nővér ijedten.
- Ne, ne hívjon senkit! – kiabálta Sanyi. – Tökéletesen emlékszem arra, hogy nem autóbalesetet szenvedtem! Leütöttek! És én nem is vagyok Földi! Én lovag vagyok! ...

- Tudtam – suttogta Dia rekedten. – Elesharnak nem kellett volna beleavatnia a küldetésünkbe. Nem kellett volna.
Sanyi hallgatott. Félt megszólalni is. Végül csak Dia vállára tette a kezét, s enyhén megszorította.
Dia összeszorította a szemét. Többet nem szólt.
Sanyi a szavakat kereste. Tomi... róla még nem sok emléke van. Ő csak a halála előtt látta már...

Mint egy álomban ott ált Bronz, testét egy különös ezüstös csillogás vette körül. Nem úgy nézett ki, mint ahogy emlékeztem rá, nem az a beteges, legyengült lovacska volt, akinek az utolsó napokban láttam. De nem is, úgy ahogy a betegsége előtt. Sokkal csodásabb volt. Izmai kidagadtak a bőre alatt, a farka majd’ a földet söpörte, pedig én emlékszem, hogy levágtam belőle, hogy ne koszolja össze magát. Nem volt rá szó, hogy milyen szép...

- Miért nem a dumnóiak lesznek a feltartók? – ráncolta a homlokát Dia.
Lednar ránézett.
- Azért, mert Sanyi jobb harcos, mint ők. Lawren! Fel tudsz kelni?
- Ö... asszem – felelte a fiú. Nagy nehezen talpra állt ugyan, de szédült. Dia megfogta a karját, és odatámogatta Lednarhoz.
- Lawren, bizonyára nem emlékszel rá, mikre képes Saradon, úgyhogy elmondom. Alakváltoztatásra – ágyúk vannak a testében, és képes késeket dobálni hajszálpontossággal – ezen kívül be...

Az ifjú végignézi nagyjából a falu maradványát, majd megáll egy romhalmaz mellett és így szól:
- Még a templomot se kímélték ezek a férgek. Itt megesküdök a halottaknak, akik már fent vannak az égben, hogy bosszút állok a falumért és a barátaimért!
Miután elmondta mondókáját, elindul az erdőbe, hogy felkutassa pontosabban, hol is lakik ez a nép...

- Amnéziád van, Lawren? – dörmögte. – Nem szerencsés állapot, bár nem csodálom. Igencsak beverhetted a fejed, mikor becsapódtál a hegybe.
- Hegybe? M... Miféle hegyről beszél? – dadogta Sanyi. – És miért fehér a haja?
Lednar felsóhajtott.
- Tényleg amnéziás – morogta oda Diának, aztán ismét magával foglalatoskodott.
- Sanyi, mire emlékszel akkor? – faggatta Dia. – Azt mondtad, béna voltál a csajozásban.
- Igen, erre emlékszem. Meg a szüleimre, bár azt...

Itt az örök búcsú pillanata. Lassan elbúcsúznak a régi barátok, akik most részvétet nyilvánítva, fehér arccal, és kipirosodott kezekkel elballagnak Mindenki elment már. A pap is éppen most sétál el. Talán egy kicsit megolvasztotta a szívét, az a részvét, amit ő érez, mert mintha az a meleg kéz, ami az előbb hozzá ért, egy megbízható támaszt nyújtott volna a lánynak...

Sanyi összeszorította a fogát. Mély levegőt vett. Egyetlen vágya volt csak: eltűnni a férfi közeléből. Azonban az úgy tűnt, lehetetlen; amikor feltápászkodott, a férfi újra lelökte.
- Szedd össze!
Sanyi érezte, ahogy a revolver a bordái közé fúródik, így hát zsibbadt tagokkal szedegetni kezdte az üvegdarabokat, ám ekkor Gellért lenyomta őt a földre, úgy, hogy egyenest ráfeküdt a padlóra...

- Vissza kellett jönnöm, mert szükségem van rád, Dia... segítened kell nekem...
- M... Miért?
- Megöltem valakit, de nem kényszerből! Gyilkos vagyok, Dia... azért gyilkoltam, mert elvesztettem a türelmem... elvágtam a torkát...
Dia borzadva nézett rá. Sanyi térdre rogyott előtte, és megragadta a kezét:
- Kérlek, segíts... nem akarok gyilkos lenni... nem akarok...