Fekete fátyol - V. rész - 9.

Fekete Tamás egy mély álomból ébredt fel. A szobájában síri csend honolt. Zsebkendő után matatott, megtörölte az orrát, aztán kinyitotta az ajtót. Végigment a folyosón, és belépett a számítógépes terembe, de itt megtorpant. Mindenki a földön hevert, vagy az asztalra borulva feküdt.
A fiú döbbenten nézett körül. „Mi történt itt?”
Lehajolt a hozzá legközelebb fekvő harcoshoz, és kitapintotta a pulzusát, Élt.
- Hahó! Hahó, hall engem? – Tomi megrázta a férfi vállát, az arcát pofozgatta. – Ébrenjen már föl, no! Hahó!
A férfi felhorkant, aztán felriadt.
- He’?
Tomi meghökkent.
- Maga aludt? Miért...
A férfi zavartan pislogott, aztán végül úgy tűnt, nagy nehezen felismerte őt.
- Fekete? Mi bajod van? Miért ordibálsz?!
- Miért ordibálok?! Talán azért mert mindenki alszik, és azt sem tudom, mi folyik itt!
A harcos körülnézett.
- Hé! Miért alszik mindenki?
- Na látja? Ezt kérdezem fél éve! – dühöngött Tomi.
- Na várj, várj, várj, fiatalember! Aszondod’, hogy mindenki alszik?
- Azt! Csináljon már valamit, maga!
- Jól van – dörmögte a harcos, és feltápászkodott.

Együtt ébresztették fel a többieket, aztán összeültek, hogy megvitassák a történteket.
- Már este van!
- Hideg is!
- És a fegyvereink hol vannak?
- Jaj, olyan kábult lettem, vagy mi a fene...
Hirtelen az egyikük felkiáltott:
- Kindes rántottáját ettük, mielőtt elaludtunk! Altatót adott be nekünk!
- Vagy Gellért volt?!
- Tényleg, hol van Kindes? Na és Lawren?
Tomi riadtan felpattant.
- Megkeresem őket!
- Akkor Rótuszt is kerítsd elő, haver, légyszi! – szólt utána egy barna szakállas.
Tomi végigszáguldott a folyosón, benyitott mindenhova, de csak üresség fogadta.
- Eltűntek.
A szó még akkor is ott dübörgött a fülében, mikor már közölte a többiekkel a hírt. Nem tudta elképzelni, hogy az osztálytársai Gellérttel elaltatta volna őket. Nem. Egyszerűen nem tudta felfogni sem.
- Árulók! Hú, ha itt lenne a puskám, hogy kilőném Lawren füleit! Egyiket a másik után! – harsogta az egyik férfi.
Tomi halkan szitkozódott. Türelmetlenül járkált fel-alá, végül kinézett a bázis ablakán, és halkan így szólt:
- Korom sötét van odakint. Talán meg kéne keresnünk őket.
- Fekete, ne beszélj ostobaságokat! Úgy akarsz megtalálni három embert, hogy közben az orrodig se látsz?! – mordult fel Kort.
- Akár! Máris indulok!
- Dehogy mész! Ülj vissza, vagy takarodj a szobádba. Válságos a helyzet, nem szabad elhamarkodottnak lennünk!
- És ha kint vannak?! Vagy épp most fagynak halálra?!
- Nyughass! Pánikkal semmire se megyünk.
- Különben sem tudnál sokat tenni értük hóviharban – bökött fejével az ablakra Kort. – Fogadd meg a tanácsom, és várd meg, míg világos nem lesz. Akkor már útra kelhetünk.
Tomi a fogát csikorgatta.
- Csak rossz előérzetem van – motyogta, és visszaült a társai közé.

Dia fogvacogva támolygott a hóban.
- Közeledünk! – hallotta meg Gellért hangját a szél süvítésében. A férfi előre mutatott, a távolban magasodó épületre.
A lányt rettegés fogta el, de mielőtt még bármit válaszolhatott volna, megbotlott valamiben és hasraesett. Mikor feltérdelt, döbbenten látta, hogy egy emberben esett el. Egy fiú volt, hason feküdt. Dia kinyúlt, és elfagyott ujjakkal a fiú karját megfogva megpróbálta a hátára fordítani, de úgy tűnt, teljesen megfagyott.
- Úristen... – suttogta a könnyeivel küszködve. – Találtam egy hullát...
- Micsoda? – Tedor homlokráncolva térdelt le Dia mellé. – Mif..
Együttes erővel kiemelték a hóból, s Dia amikor meglátta a fiút, felsikított.
- Lawren...! – nyögött fel elakadó lélegzettel Gellért.
Dia felzokogott. Tedor és Gellért leporolták Sanyi testéről a havat. Tedor megfogta Sanyi csuklóját.
- Nem érzem a pulzusát – morogta.
- Vigyük Saradonhoz! – szólt Gellért. Tedor karjába vette Sanyit, és még sebesebben indultak el. Dia letörölte a könnyeit, és követte őket, de nagyon rettegett Sanyi esetleges fagyhalálálától.
A Saradon bázisához vezető utat csendben tették meg. Mikor odaértek, Tedor becsörtetett a kapun, és rögtön Saradon szállása felé vette az irányt. Diának fel is tűnt, mennyire jól tud tájékozódni.

Követték. Tedor bekopogott.
- Tessék!
- Saradon nagyúr! – rontott be Tedor, és rögtön a szoba közepére fektette Sanyit. Gellért a fiú mellé lökdöste Diát.
Saradon összehúzta a szemöldökét.
- Ezt a fiút dobtam ki alig egy órája.
Tedor és Gellért összenéztek. Saradon lehajolt Sanyihoz, kezét a fiú homlokára tette.
- Meghalt? – kérdezte halkan.
A két férfi sokatmondó pillantást váltott.
- Nem tudjuk, nagyúr. Most találtunk rá a hóban.
- Én nem éreztem pulzust – szólalt meg Tedor határozottan. Dia újból könnyekben tört ki.
- Ki ez? – pillantott fel Saradon, és elvette a kezét Sanyi homlokáról.
- Lawren Sándor, nagyúr. A lány pedig – bökött Diára Gellért -, Kindes Diána.
- Áá! Már értem! – Saradon felegyenesedett, és Dia elé lépett.
- Hallottam rólatok – mondta halkan. – Dicséretes.
Dia ismét megtörölte a szemét, és megpróbált higgadt maradni.
- Kidobta Sanyit?
Saradon meglepetten húzta fel a szemöldökét.
- Maga miatt halt meg? – folytatta a lány remegő hangon.
A padló megremegett. Gellért megtántorodott.
- Mi történik? – nyögött fel.
Saradon nem tántorodott meg. Épp ellenkezőleg: sziklaszilárdan állt, mint eddig, arca nem árult el semmilyen érzelmet.
- Lawren Sándor nem halt meg – közölte. – Igaz, már nem sok ideje lehet hátra, de csak sok melegre van szüksége. Fektessétek le! Később lesz rá gondom. A nagyobb problémát Kindes Diána okozza.
Tedor bólintott, felnyalábolta Sanyit, és elsietett vele. Gellért habozva követte.
Dia izzó tekintettel meredt Saradonra.
- Miért? – kérdezte váratlanul Saradon.
A lány nyelt egyet.
- Gyűlölöm magát, Saradon.
- Ezt magamtól is kitaláltam. – Saradon gúnyos mosolyra hasonlító grimasszal az arcán elfordult, és az ablakhoz sétált. – Mindenki gyűlöl, amióta csak a világon vagyok.
Mivel a lány nem felelt, folytatta:
- Nem értem, miért.
- Maga gonosz – jelentette ki Dia. Reszketett az indulattól. – Most is azért van itt, hogy gyilkoljon.
- Igen – bólintott egykedvűen Saradon. Széttárta a karját. – Elvégre erre születtünk, nem igaz?
- Nem. A gyilkolás... rossz dolog. Miért nem hagyja abba... egyszerűen?
A férfi keserűen felnevetett.
- Huszonkét éves vagyok. És nem ember.
A kijelentést döbbent csend fogadta. Dia elsápadt.
- Hogy micsoda?
- Nem vagyok ember. Soha életemben nem tudtam, mi az, hogy szeretni. Soha.
- Ha nem ember, hát akkor micsoda?
Saradon felsóhajtott.
- Senkinek sem tűnt fel, hogy gyerekként sosem látott. Senkinek nem tűnt fel, mit miért csinálok, és miért váltottam ki mindig félelmet az emberekből. Hát azért, mert az ellenségük vagyok; a legerősebb és legszörnyűbb, amiről ember álmodni se mer. – Saradon megfordult, hogy szembenézhessen Diával.
A lány erre nem is tudta, mit mondjon.
- Tehát... maga robot? – préselte ki magából. Saradon mosolyt erőltetett az arcára.
- Úgy is mondhatjuk végülis. Hogyan várnád el azt egy nem emberi lénytől, hogy ne öljöm, amikor ez jelenti számára a létet?!

Dia hátrált egy lépést. Saradon egyre közelebb ment hozzá, s arca leginkább egy vadállatéra hasonlított.
- Engem is meg akar ölni, Saradon? – kérdezte végül halkan.
Saradon keserűen felnevetett.
- Óh, nem, Kindes! Még nem. Ugyan, hová gondolsz...
- Akkor? Minek kellünk magának? – Dia érezte, hogy kezdi elveszíteni a határottságát.
- Szeretnélek kipróbálni titeket egyes dolgokban. Küzdj meg velem!
Dia megdermedt. Jól hallotta?
- M... Micsoda? – nyögte ki végül. – Maga... harcolni akar velem?
- Igen, Kindes. A remegés, amit előidéztél, felkeltette az érdeklődésemet. Küzdj meg velem!
- Én... én nem... nem...
Dia az ajtóig hátrált. Saradon fenyegetően tornyosult fölé.
- Küzdj meg velem, Kindes Diána! Mire vársz? A medál legendás erődet képviseli, nem igaz?! – azzal Saradon hirtelen kinyújtotta a kezét, s Dia érezte, hogy valami láthatatlan erő porszívó módjára szívni kezdi a medálját. Önkéntelenül is megragadta, és a kezébe zárta.
- Hagyjon békén, maga őrült!

Ellökte magát az ajtótól, mert Saradon tenyeréből acéltövisek lövelltek ki, és álltak az ajtóba, oda, ahol egy másodperccel azelőtt még Dia állt.
- Küzdj meg velem, Kindes Diána! – hörögte Saradon. Dia elbukfencezett egy acéltövis elől, miközben rémülten kutatta szemével a remélt rejtekhelyet.
- Hová menekülsz? – Saradon kéjesen felnevetett, késeket és töviseket hajigált a lány felé. Dia hirtelen behunyta a szemét, s haragját a férfi felé irányította.
Saradon tovább nevetett, és könnyedén kitért a feléje zuhanó váza elől, amit Dia az asztaláról emelt fel.
- Csak ennyit tudsz, Kindes? Folytasd, folytasd! Mutasd meg nekem, mit tudsz, hahaha!
Dia felnyögött. Az egyik tövis a füle mellett suhant el és állt a falba.
- Hahaha! Ez közel volt már!
Dia kétségbeesetten törte a fejét. Hogy változhatott át Saradon ilyen elmebeteggé?! Hogyan lehetne leállítani?
Levetette magát a földre, de ekkor egy kés valósággal beleállt a kézfejébe. Felordított.
A kés odaszögezte a padlóhoz, ezáltal harcképtelenné téve őt. A vér végigfolyt a kezén, le a padlóra. Dia nyöszörögve megragadta a fegyvert, és nagy nehezen kirántotta a kézfejéből. A tompa fájdalom elviselhetetlenné fokozódott. Ép kezével letörölte a vért, és összeszorította a fogát. Csak a suhogásra lett figyelmes. Mikor felemelte a fejét, elakadt a lélegzete. Egy kard repült felé, és nyílegyenesen beleállt a karjába.

Félájultan zuhant a földre. A látása elhomályosult, a világ forgott körülötte.
- Nee... – lehelte elhalóan.
Hallotta, ahogy Saradon odasétál hozzá.
- Kindes? Feladtad?
Dia felemelte a fejét, és felnyögött a fájdalomtól.
- Nem tart sokáig – vigasztalta Saradon. – Pár perc. A kardot méregbe mártottam.
Dia érezte, ahogy a fájdalma még erősebbé válik. Már egy szót sem bírt kinyögni.
- Igen, Kindes, méreg. De nem halálos. Csak pár órára kómába esel tőle.
„Kedves” – gondolta a lány. „Nem akarok... aahh... nem látok rendesen... nee...”
Saradon lehajolt hozzá, és rámosolygott.
- Magadnál vagy még, Kindes? – kérdezte gúnyolódva.
A harag tengerként borította el a lány minden porcikáját, és feledve fájdalmait, váratlanul haragja hanyattlökte a férfit.
Saradon meglepetten nézett rá. Felpattant.
- Nocsak, Kindes! Végre mutattál valamit!
Dia nem válaszolt. Saradon az állát simogatta.
- Biztosan tudsz többet is, nem igaz?
Most sem jött válasz.
Saradon összevonta a szemöldökét, és a hátára fordította Diát.
- Tehát hatott a méreg.
Mosolyogva ismét a szippantás-trükköt alkalmazva a töviseit és a kardot eltüntve kényelmesen elhagyta a szobát, és bezárta maga után. Dia pedig ott feküdt a padlón, mozdulatlanul, és úgy tűnt, nem tér egyhamar magához...

*

Megvirradt. Sanyi érezte az ablakon beáradó napfény melegét, s átfagyott teste kezdett felmelegedni. Egy kandalló elé fektették le, pokrócokba bugyolálva. A fagyott talajra kőből készült padlót építettek. Sanyi közelebb vonszolta magát a tűzhöz, miközben azon töprengett, vajon hol lehet. Kicsit megmozgatta ujjait. Emlékezett rá, hogy a hóban feküdt. Emlékezett rá, amikor a széllel és viharral küszködött. Amikor Saradon...
Váratlanul ajtónyikorgást hallott. Felemelte a fejét. A szobába maga Saradon lépett be.
- Lawren? Magadhoz tértél? Örülök.
A férfi körülnézett, majd leült egy székre, amit Sanyi mellé húzott.
- Kindes Diána éppen az egyik szobában fekszik. Megküzdöttem vele. Nagyon sajnálom...
Sanyi borzadva nézett Saradonra.
- Megölte...?! – nyögött fel elakadó lélegzettel.
- Nem, Lawren. Csak pár óráig nem lesz képes harcolni.
- M... Miért?
- Ne félj. Annál jobban aggódhatsz amiatt, hogy hamarosan uralni fogom Dumnót, és ti itt ragadtok.

Sanyi nyelt egyet, és nagy-nehezen felült.
- Miért? Miért akar itt tartani minket?
Saradon mosolyogva a vállára tette a kezét.
- Csak óvintézkedés. Nem akarom, hogy beleártsátok magatokat.
- Ez nem ér! – kiáltott fel a srác. – Nem tarthat itt minket, csak azért, mert... hallja, maga?! Átvágom a tork...
Sanyi váratlanul a mellkasához kapott. Saradon mosolygott, miközben kifelé kezdte szippantani a fiú tüdejét.
Sanyi hörgött, fuldoklott, és úgy érezte, rövid időn belül meghal. Leroskadt a padlóra, mire megszűnt a nyomás.
- Vigyázz magadra, Lawren – suttogta a férfi vészjóslóan. – Különben egyenként megválhatsz a szerveidtől.

Azzal felállt, és az ajtóhoz sétált. Sanyi újból felküzdötte magát, de kezét még mindig a mellkasán tartotta.
- Mi maga, Saradon?
Saradon megtorpant. Nem fordult hátra, úgy kérdezett vissza:
- Mire célzol?
- Egy ember nem képes ilyenre – jelentette ki Sanyi zihálva.
- Ah!
- Szóval? Mi maga? Lefogadom, hogy valami E. T., vagy ilyesmi...
Saradon mély hangon nevetett.
- Nem... csak egy ember külsejű robot. Látsz rajtam valamit, ami robotszerű? Ó, nem, Lawren. A fejembe emberi agyat ültettek, megtöltötték a testem vérrel... gyilkoló robot vagyok, nem holmi jóságos télapó.
Sanyi rámeredt Saradon hátára.
- Szereted a lányt, igaz? – szólalt meg a férfi pár perc hallgatás után. – Kindest, jól sejtem?
Azzal megfordult, és Sanyira nézett. A fiú arcizmai megfeszültek, de nem válaszolt.
Saradon szája megrándult.
- Milyen megható... mindjárt elsírom magam.

Sanyi már csak az ajtó csapódását hallhatta. Felült, és kifejezéstenül a tűzbe bámult.
Nem is tudta eldönteni, örüljön-e vagy nevessen amiatt, hogy megtudta az igazságot Saradon mibenlétéről. Leginkább a férfi utolsó mondatai visszhangoztak a fejében.
„Szereted a lányt, igaz? Kindest, jól sejtem?”
Feltérdelt, aztán a kandalló szélébe kapaszkodva felállt. Bosszús volt és tehetetlen. De mindenekelőtt úgy érezte, Diát kell megtalálnia.
Így hát várt még egy kicsit, aztán az ajtóhoz botorkált, kinyitotta, és kilesett. Saradon bázisa igencsak barátságosnak hatott. Mindenütt folyosók és szobák. Egész másképp festett, mint a Rótusz Gellért által bemutatott építmény.
A fejét vakargatva nézett körül. Dia melyikben lehet?
Találomra odament az egyik ajtóhoz, és szó nélkül benyitott – volna. Csakhogy az ajtó zárva volt. Sanyi egy másik felé fordult, de mindutaltan zárt ajtókba ütközött. Végül az egyiket nyitva találta: fürgén beslisszolt, és becsukta maga után az ajtót.

Mosolyogva gondolatban kezetfogott magával, s jókedvűen megfordult – hogy szembetalálhassa magát Gellérttel, aki egy revolvert szegezett az arcának.
A mosoly lehervadt az arcáról, és nagyot nyelt.
- Ó...
Gellért szája mosolyra húzódott.
- Meglepődtél? Úgy tűnik, nem minden a szerencse. Nem igaz?
Sanyi nem szólt semmit.
- Gyere csak beljebb – intett Gellért, de aztán villámgyorsan átkarolta a fiú nyakát, a fegyvert a halántékának szegezte, és egy székre lökdöste. Sanyi pillantása az ablakra esett, és látta, hogy a hóvihar ismét felkerekedhetett, mert igencsak fújta a havat a szél.
- Mi van, tán nem vagy megelégedve a nagyúr vendégszeretetével? – Gellért jókedvűen felnevetett. A srác most jobban körülnézett a szobában. Volt ott egy bárszekrény is: Gellért óvatosan elvette a revolvert Sanyi fejétől, s pezsgőt öntött két pohárba. Az egyiket odalökte Sanyinak, de olyan hevesen, hogy annak is kilöttyent a fele.
- Igyál! Talán jobban leszel tőle!
Sanyi felhajtotta a maradék italt.
Gellért most rumot töltött magának.
- Kifizetendő, ha... hukk! – csuklott egyet -, jóba vagy a nagyúrral. Hódolhatsz a kedvenc hobbidnak. – kézfejével megtörölte a száját, és fehérbort vett elő a szekrényből. Elvette Sanyi poharát, és dúdolgatva félig teletöltötte.
- Nesze, kölyök! Élvezd egy kicsit a férfiúi életünket!
- Öö... Nem lesz ez egy kicsit... öh... sok? – kérdezte a fiú kétkedő arccal.
Gellért legyintett.
- Ugyan! Az sose árt, ha iszol egy kicsinykét a nehéz munka után! – fejével a kemény fapadlóra bökött. – Az előbb dobtam ki az egyik hullát. Nagyon kimerítő munka volt egyenként kiszedegetni a szerveit... brrr! – a férfi megborzongott, és egy pohár vörösborral adott nyomatékot szavainak. Sanyi leeresztette a poharát, s afölött borzadva nézett Gellértre.
- Öhm... szerintem... ennyi elég mára neked, Gellért. – igyekezett, hogy hangja higgadt maradjon, de a hányinger kerülgette.
Gellért szemei mintha összeugrottak volna, aztán felkapta a revolvert, és bolondozva dobálni kezdte.
- Látod?... Na és ezt? Meg tudja-e csinálni (hukk) bárki rajtam kívűl?
Aztán vigyorogva a fejéhez tette.
- És ha meghúzom a ravaszt, hukk! Mi történhet, mi? Hehehe...
Sanyi még lejjebb eresztette a poharat.
- Gellért, te részeg vagy – állapította meg halkan. – A legjobb, ha...
- Fogd be! – mordult fel fenyegetően a férfi, és a stukkerral arconcsapta Sanyit, aki felkiáltott.
- Nem vagyok... kiváncsi a... hukk! Véleményedre, jó’ van? Külhömhben’... – Gellért imbolyogva megállt -, már jó sokat ittam, mi bajom lenne tőle? Nah’ mi van, idd már meg azt a fehérbort!
Sanyi azonban felállt, lecsapta a bárszekrényre a poharat, és hűvösen így szólt:
- Nem szeretem a fehérbort.
- Ó, igazán? – érdeklődött Gellért, és felhajtotta Sanyiét. – Jó’ van, nem gond... nem ám... – megint felvette a fegyvert, és röhögve Sanyira szegezte. A srác megtorpant.
- Gellért, tedd le, mit...
- Mondtam márh’, hogy pofa be, öcskös! – a férfi felnevetett. – Nem lőlek le, nyugi...
Hirtelen nekitántorodott a bárszekrénynek, mire az megingott, és jónéhány üveg ripityára tört a padlón.

- Mit csinálsz?! – szörcsögte Gellért, durván lelökve Sanyit a földre, aki négykézlábra rogyott, sikeresen beletenyerelve az üvegszilánkokba, amik csúnyán felsértették a bőrét.
Sanyi összeszorította a fogát. Mély levegőt vett. Egyetlen vágya volt csak: eltűnni a férfi közeléből. Azonban az úgy tűnt, lehetetlen; amikor feltápászkodott, a férfi újra lelökte.
- Szedd össze!
Sanyi érezte, ahogy a revolver a bordái közé fúródik, így hát zsibbadt tagokkal szedegetni kezdte az üvegdarabokat, ám ekkor Gellért lenyomta őt a földre, úgy, hogy egyenest ráfeküdt a padlóra.
- Nyald is föl a... hukk! Drága italt, hamár így... hukk... ha... JAJJ!
Sanyi felnyögött, amikor Gellért megtántorodva rázuhant. Nyöszörögve próbált kimászni Gellért alól, de szúró fájdalmat érzett az oldalánál. Mikor odakapott, Gellért kábán belevigyorgott az arcába.
- Nem minden a... szerencse, hukk... igaz? – vigyorogva felemelte a kést, amit az imént Sanyiba szúrt. A fiú nem bírt egy szót sem kinyögni. Egy újabb vágás érte az arcát, s felordított. Legurult a részeg férfiról, s ott vonaglott a földön.
Vér csordult le az arcán, s a világ kezdett elfeketedni előtte. Levegőt sem bírt venni. Zihálva pislogott, a fájdalom átjárta minden porcikáját.
„Ha itt meghalok, mindennek vége. Ki kell tartanom! El kell... tűnnöm innen!”
Nagy nehezen felküzdötte magát félig fekve. Karjai vadul remegtek, ahogy a földre támaszkodott, aztán újra visszazuhant.
„ A fenébe... nem tudok felállni... iszonyúan fáj az oldalam!”
A hátán feküdt, csukott szemmel. Gellért közben újra felállt, további üvegeket zúdítva a fiú fejére.
- Lawren?
Sanyi nem felelt. A vér íze bennemaradt a szájában, s görcsös fájdalmában mozdulni se bírt.
- Na mi van vhe’ed?
A fiú ezután nem emlékezett rá, Gellért mit csinált vagy mondott. Mikor legközelebb feleszmélt, Gellért még mindig beszélt hozzá, bár látszott, hogy alig áll a lábán.
- ... mahd’ megláhtod’, hogy milyen jó is...
Sanyi küzdött, hogy egyáltalán felfogja, mit mond, de olyannyira elgyengült, hogy csak egy elhaló nyögést sikerült kipréselnie magából.
Ekkor kivágódott az ajtó, és Saradon viharzott be rajta. Egy pillantást elég volt vetnie Gellértre, hogy azonnal karon ragadja és a szó szoros értelmében kihajítja a küszöbre. Aztán leguggolt Sanyihoz.
- Lawren?
Szelídnek nem nevezhető mozdulattal pofoncsapta Sanyit.
- Térj magadhoz, Lawren!

***

Sanyi rájött, hogy valószínűleg ismét elájult, mert mikor újra kinyitotta a szemét, már nem Gellért szobájában feküdt. Saradon ott térdelt mellette.
- Na végre – morogta a férfi. – Fél órája élesztgetlek már!
Sanyi zavartan pislogott fel rá.
- Kinyírom Rótusz Gellértet! – morgott tovább Saradon. Dühödten felpattant, és kicsörtetett. Sanyi most jobban körülnézett. Legnagyobb döbbenetére Dia mellette hevert a padlón.
- D... ’ia!
Kinyújtotta a kezét a lány felé, de nem érte el. Hosszú erőfeszítések árán sikerült megmarkolnia Dia köpenyének szélét, azt a markába zárta, és megpróbálta közelebb húzni magához az ernyedt testet.
- D...’ia... áhhh...
Kimerülten újból a padlóra zuhant.
„A fenébe... vérzik a sebem...”
Arca eltorult a fájdalomtól. Ki kell jutniuk innen!
- D... Dia... válaszolj!
Ebben a pillanatban sikolyszerű ordítás hatolt a levegőbe, s az épület megremegett.
- Höh?
Sanyi felkapta a fejét. A karján is volt egy seb, amiből szivárgott a vér. Odakapott.
„Valami itt nem stimmel! Mit csinál Saradon?!”
Ekkor kivágódott az ajtó. Gellért hátrált be rajta, kezében egy ócskának tűnő karddal, azzal védte ki Saradon támadását, amit a férfi puszta kézzel indított ellene.
- Saradon...?

Sanyi, a fájdalmával nem törődve, odébb hemperedett Gellért lábai elől, különben a férfi rátaposott volna. Saradon torkon ragadta, s kezéből ugyanolyan tövisek bukkantak elő, mint amilyenekkel Diával is küzdött. Villámgyorsan vágta át Gellért nyakát, s a padlóra fröccsenő vértől Sanyi ledermedt. Saradon arca különösen szögletesnek tűnt...
Egy vakító villanás után Sanyi rémülten kiáltott fel. Saradon, úgy tűnt, végleg elvesztette emberi formáját, s a fiú egy valóságos harci gépezettel találta magát szemben. Mindkét karjából tövisek álltak ki, mellkasába egy fúró nőtt, arca pedig maszkká vált. Az emberi arc helyén egy szögletes fej volt látható, zöld szemekkel, és hatalmas, vicsorgó szájjal. A fúróval belehatolt Gellért testébe, s kiragadta a szívét.

Sanyi elsápadt. A holttest éppen Sanyira zuhant, vérrel beterítve a fiút. Sanyi felnyögött.
- Most – mennydörögte a robot -, megláthatod az igazi énemet, Lawren Sándor! Soha nem is tudod felfogni azt, hogy én miből lettem ilyen, nem igaz? A hatalmam akkora, amit elképzelni sem tudnál!
Sanyi kiszabadította magát Gellért alól, és letörölte a férfi vérét az arcáról.
- Honnan tudsz ilyeneket? – zihálta.
Saradon kezében megcsillant valami, ami különösen ismerősnek tűnt Sanyi számára. Dia nyakára nézett, aztán rájött.
- Te Dia medálját használod! – kiáltott fel elképedve. – De hát hogyan...
A robot váratlanul ismét megragadta a fiú tüdejét. Sanyi fuldokolva a férfi lábai elé csusszant, aki visszaváltozott emberré.
- Hah! Kindes medálja csak egy kellék! – nevetett Saradon, azzal rádobta Diára a medálját. - Sosem hallottál az őseimről, Lawren?
Sanyi újra felemelte a fejét.
- Én és az őseim a Jael bolygóról származunk! Az ember testét használjuk fel, pedig mi magunk nem is vagyunk emberek. Természetellenes képességeink messze földön híresek; nem tud megölni minket emberi kéz alkotta fegyver: erre csak azok képesek, kiknek afféle képességeik vannak, mint például ennek a nőnek itt. – fejével Dia felé bökött, aki még mindig mozdulatlanul hevert a padlón.
Sanyi gyors pillantást vetett Diára.
- Mint Diának? – kérdezte nyugtalanul. – Mit akarsz ezzel mondani? Azt mondtad, egy emberi külsejű robot vagy, de...
- Nos, nem mondtam teljesen igazat. Robot... micsoda marhaság! De legalább elfogadható válasz, nemde?
A fiú nyelt egyet.
- Választ vársz, talán? – Saradon mosolygott. – Képesek vagyunk megőrizni egyfajta emberséget, igen... de amikor csak akarjuk, át tudunk változni gépezetté is. Fő lételemünk a gyilkolás. Most itt az idő, hogy te következz, Lawren!

Sanyi még azelőtt az arca elé kapta a kezét, mielőtt Saradon szippantást alkalmazhatott volna, és maradék erejét összeszedve odébbgördült. Saradon nevetett.
- Igencsak megsérültél, nem jutsz így messzire!
Sanyi beszívta az ajkát, mert tudta: a férfinak igaza van. A feje hasogatott, horzsolásai sajogtak, a vér rászáradt az arcára. Az oldala ugyan nem fájt annyira, de úgy érezte, rövid időn belül ismét összeshet.
A falhoz lökte magát, mikor Saradon töviseket hajított felé.
- Miért akarod uralni Dumnót? – nyögte.
- Lawren, én csak ölni akarok. Ha nem ölhetek, megőrülnék...
A férfi ismét kardot vett elő, s pontosan megcélozta Sanyi vállát. Észre sem vette, hogy közben Dia mocorogni kezd.

Sanyi kétségbeesetten nézett körül. Valahogy meg kell szöknie Saradon elől! És legfőképp ki kell kerülnie a gyilkos kardot is...
Lebukott, mire Saradon lefelé célzott, majd számítva arra, hogy Sanyi felegyenesedik, feljebb dobott. A kard suhogva közelített Sanyi felé...
Váratlanul egy test ugrott oda, s Sanyit erőteljesen félrelökte a kard útjából. A fiú beverte a fejét a falba.
- Au...!
Saradon felhördült. Dia nyögve feltápászkodott, ökölbe szorította a kezét, s úgy felordított, hogy Sanyi rémülten tapadt a falnak. Még sohasem hallott Diától efféle hangos ordítást. Megremegtek a falak.
- Dia, ne! Ne omlaszd be a bázist, különben mi sem... au!
Saradon acéltöviseinek egyike beleállt a sérült karjába. A padlóra dőlt, és fogcsikorgatva próbálta kihúzni magából.
- Öld meg őt, Dia! Csak te... te vagy képes...

Dia felugrott a levegőbe, szaltózott egyet, s pontosan Saradon előtt ért földet. Haragja villámcsapásként sújtott le a férfira, s tíz tövisét maga ellen fordította. Saradon egy kézmozdulattal eltüntette őket, s két kardot küldött Dia felé. Ennek látványa fájdalmas emlékeket ébresztett a lányban, karja tompán lüktetni kezdett, aztán Dia hirtelen elkapta az egyik kardot, Saradon a másikat. Sanyi zavartan pislogott. Saradon visszaváltozott emberré, s heves párbaj vette kezdetét. Dia megtámasztotta a lábát, kivédte a férfi csapásait, szúrt, pörgött, és igyekezett falnak szorítani Saradont. A kardjaik összeakaszkodtak; Sanyi fülét sértette a csikorgó acél hangja. Dia megtántorodott, mikor Saradon ellökte magától.
- Dia! Vigyázz! – kiáltott fel Sanyi rémülten, mert látta, hogy Saradon Dia belső szerveire céloz. A lány hátraszaltót csinált,de mielőtt észbekaphatott volna, Saradon kiütötte a fegyvert a kezéből, s szabad kezével megvágta Dia arcát, mire a lány felszisszent.
Aztán a férfi úgy felpofozta, hogy a padlóra zuhant, s mire Dia felpillantott, Saradon összehúzta a szemöldökét, s anélkül, hogy hozzáért volna, felemelte a levegőbe...
Vér. Dia térdre roskadt, mikor a kard a lábát érte, és hosszú vágást hagyott rajta.
- Végetek, Kindes – suttogta Saradon. Sanyi elkínzottan, véresen zihált a falnál, Dia nyöszörögve hevert a földön, és megpróbálta összeszedni magát, de mindhiába. Tudták: minden, talán minden elveszett...

- Hagyom, hogy itt vérezzetek el. Most sajnos harcba kell indulnom a dumnóiak ellen, aztán tovább is állhatok. Hacsak nem akartok együttműködni velem. Akkor talán túlélitek.
A két gyerek rémült pillantást váltott.
- Hogy érted, hogy akkor talán túléjük? – mordult fel Sanyi.
Saradon elmosolyodott.
- Nos, köthetünk alkut. Ellátatom a sebeiteket, ha együttműködtök velem. Igaz, nincs sok választásotok; már annyi sebetek van, hogy valószínűleg egy órán belül elvéreztek.
Dia Sanyira nézett.
- Van harminc percetek dönteni, addig elmegyek elintézni valamit. De jusson eszetekbe: máris így elvesztetek fél órát az életetekből.
Utolsó mondatai alatt elővette a kardját, s végigszántott rajta Dia karjától egészen a válláig. A lány felsője végigszakadt, s a hosszú vágásból élénkvörös vér buggyant ki.

Dia felkiáltott, a sebhez kapott, s szenvedő arccal meredt Saradonra.
A férfi lemosolygott rá, majd magukra hagyta őket.
- Dia...! – Sanyi odavonszolta magát a lányhoz, egyik kezét a karján tartva.
Dia nyelt egyet, becsukta a szemét, a fejét rázta.
- Semmi baj, tényleg...
- De hisz vérzel!
- Ha már itt tartunk, te is.
- Tudom... de nem vészes, kibírom valahogy. Saradon...
Dia felnyögött, s meg kellett támaszkodnia, nehogy elájuljon.
- Sanyi... kérlek, hagyd, hogy meggyógyítasson minket! Úgy tehetünk, mintha vele lennénk... de... de aztán... elszökhetünk! Kérlek, én... nagyon... nem bírom sokáig.
- Tudom, tudom... – Sanyi a homlokát dörzsölte. – Csak nem tudom, hogyan tudunk megszökni... Ő... ő más... azt mondta, csak azok tudják megölni, mint például te... vagy... Gwedmir... csak te tudod megölni őt!
Dia hallgatott. Sanyi két kezébe fogta az arcát:
- Kérlek... öld meg őt! Csak te tudod megtenni!
A lány kábultan bólintott, de aztán hassal zuhant a földre.
- Dia!
Sanyi a hátára fordította.
- Tarts ki, Dia! Nem lesz semmi baj... csak tarts ki!
A seb azonban igencsak vérzett, úgyhogy Sanyi kétségbeesetten rászorította az ő ingét, ami persze igencsak foltos volt már.
- Tarts ki...
Dia nem válaszolt, már nehezen lélegzett.

Sanyi körülnézett a szobában, de semmit sem talált, amivel csökkenthette volna a lány fájdalmait.
- Sajnálom, Dia – suttogta. – Annyira sajnálom...
Ölébe próbálta fektetni, de Dia erre felkiáltott.
- Jajj!
- Fáj? Bocsáss meg.
Sanyi gyorsan visszafektette őt.
- Nem tudok mit tenni...
- Nem... már nem kell... eleget tettél.
Azzal Dia mélyen beszívta a levegőt, majd elernyedt.

Sanyi a fogát csikorgatta.
„Nem lehet... nem lehet, hogy mellé kell állnunk! Valahogy meg lehet ölni Saradont... biztosan... De Dia nem bírja sokáig. És én sem. Ha így folytatjuk, Saradon rövid időn belül kicsinál minket!”
Kezét Dia ép vállára tette.
„Tarts ki, Dia! Muszáj kitartanod!”
Észre sem vette, hogy egy férfi lép elé. Fehér tunikához hasonlót viselt, oldalán kard, fehér, hosszú haja és kéken fénylő szeme Sanyit pásztázta.
A fiú megdermedt, majd lassan felemelte a fejét, hogy az idegen arcába nézhessen. Ajkai szavakra formálódtak, de nem tudott kinyögni semmit. Szinte csak tátogta:
- Ki vagy te?
Az idegen szeme hideg volt, akár a jég, arca is szögletes és szigorú. Mikor megszólalt, hangja megfontoltságról és szokatlan higgadtságról árulkodott.
- Hogy kerültök ide?
Sanyi döbbenten hőkölt hátra.
- M... Mit... mit akar? Ki... ki maga?
- Nem ajánlatos itt tartózkodni mostanság. Háború van, nem tudtátok?

Azzal sarkon fordult, és méltóságteljesen kisétált a szobából. A néhai ajtó a padlón hevert, pedig Sanyi nem is hallotta, hogy betörték volna. Zavartan pislogott. Hirtelen a távolban az idegen megtorpant, és kicsit oldalra fordította nyugodtságot sugárzó arcát.
- Nos?
Sanyi egyáltalán nem értett semmit.
- Mi nos? – kérdezett vissza értetlenül.
- Már van út, amerre lehet indulni. De természetesen ez csak egy lehetőség a kijutásra, nem fontos igénybe venni, hiszen lehet, hogy a barátod élete nem ér meg annyit, huh?
Sanyi nyelt egyet.
- Miért segít nekünk? Hisz’ azt se tudja, kik vagyunk!
- Nem fontos, hogy miért. Nem fontos semmi, csak a tény: előttetek a szabadulás útja.
A fiú nem habozott sokáig. Biccentett, felnyalábolta Diát, és ahogy bírta, futni kezdett kifelé, de hirtelen fájdalom hasított az oldalába, s a földre zuhant.
Különös módon az idegen nem segített, ment tovább a folyosón.
- V... várjon... – hörögte a srác. – Nem... nem bírom...
De a férfi már messze járt. Sanyi összeszorította a szemét. Dia ott hevert mellette, de nem érzékelte az esést.
- Kérem... jöjjön vissza... – suttogta Sanyi kimerülten. – Se... segítenie kell...
De már nem jött senki, csak a csend felelt.

Sanyi megpróbált feltápászkodni, hisz tudta, ha nem megy tovább, Saradon visszatér, és megöli őket. És az az idegen csak félig segített nekik. De ki lehet ő? Valósággal beleborzongott, ha rá gondolt. Olyan különös érzés fogta el...
Mély levegőket vett, remélvén, hogy talán a fájdalmai enyhülnek. Nehézkésen bár, de feltápászkodott. Lehajolt Diához, de ismét összeesett.
Behunyt szemmel feküdt, nem gondolt semmire. Ha itt a halál, tárt karokkal fogadja majd.
Nem tudta, meddig heverhetett ott, amikor ismét érezte azt a külömösen vibráló erőt. Az idegen visszatért!
Sanyi kinyitotta a szemét, és ismét belebámult az idegen arcába.
- Nem bírod már, igaz? – kérdezte a férfi halkan.
A fiú a fejét rázta.

Ami ezután történt, mintha álmodta volna. Az idegen egészen közel hajolt hozzá; letérdelt, és hátravetette köpenyét, ami tökéletesen egybeolvadt a tunikájával. Nem volt se bajusza, se szakálla, s Sanyi úgy saccolta, olyan huszonnégy év körül lehet. Kezét Sanyi homlokára tette, mire a fiú felkiáltott. A testét különös, kék fény járta át, s úgy tűnt, a legtöbb sebe begyógyult, mert egy perc múlva Sanyi igencsak erősnek érezte magát. A férfi azonban még nem vette le a kezét Sanyi homlokáról.
- Te vagy Lawren Sándor, huh? – mormogta. – Gondolhattam volna.
Elvette a kezét, felállt, és elfordult Sanyitól.
- Gyerünk, ha nem akarod, hogy Saradon rátokleljen!
Sanyi döbbenten nézett rá.
- De hát... hé...! Diával mi lesz?! Ő is megsebesült, miért nem gyógyítja meg?!
A férfi visszafordult felé.
- Azt hittem, köszönetet mondasz azért, mert segítettem.
Sanyi zavarba jött.
- Hát... jól van, köszönöm, de nem gondolja, hogy... A fenébe! – fakadt ki váratlanul. – Hiszen azt sem tudom, ki maga, vagy mit keres itt!
- Nem minden tartozik rád, Lawren. Nos? Mire vársz még? Jössz, vagy maradsz?
A fiú nyelt egyet.
- Természetesen jövök – morogta, és felnyalábolta Diát. – Csak azt nem tudom még, hogy hova! – tette hozzá, és követte a rejtélyes idegent a homályba burkolózó folyosón.

- Kérem, elmondaná, kicsoda maga? – nyögött fel Sanyi, mikor már kijutottak Saradon bázisáról, s a havat taposták. Időközben a rejtélyes idegen meggyógyította Diát, és most már a lány is ott vánszorgott mögöttük.
- Egy dumnói. Legyen elég ennyi.
Sanyi megtorpant.
- Egy dumnói?! – visszhangozta. Az idegen úgy ment tovább, mintha meg se hallotta volna.
- A dumnóiak általában ekkora gyógyító erővel rendelkeznek? – érdeklődött Dia.
Csak egy bólintás volt a válasz. Dia és Sanyi kétkedő pillantást váltottak.
- Akkor azt hiszem, már értem, miért mentett meg minket – szólt a fiú töprengve. – Hiszen mi azért jöttünk, hogy dumnóiakat mentsünk...
Az idegen rájuk nézett.
- Ó, igen. Mintha ezt hallottam volna. Gyerünk vissza a bázisotokra!
A hóvihar már elült. Gyors léptekkel haladtak a hóban, s pár óra néma gyaloglás után el is érkeztek a bázishoz, azonban legnagyobb meglepetésükre Tomi a többiekkel együtt épp bölömbikákkal hadakozott. Jó néhány emberük kővé dermedve hevert a hóban.
- Gyorsan! – kiáltott fel Dia. – Segítsünk nekik!
Sanyi el is indult, de az idegen sorompóként kitárt karjába ütközött.
- Maradjatok ki ebből – szólt csendesen. – Ez az ő dolguk.
- Hogy lenne már az övék?! Hiszen nekünk is...
Az idegen azonban egy pillantással elhallgattatta. Dia aggódva nézte Tomit, aki kétségbesetten hadakozott egy bikával. Az emberek száma egyre inbkább fogyott.
- Meghalnak! – kiáltotta Sanyi, mikor egy emberük hanyattvágódott.
- Igen – bólintott a dumnói. – Ez a sorsuk. Nektek más feladatotok van.
Dia feltekintett rá.
Az idegen merőn a bikákra szegezte átható tekintetét.
- Menjetek be a bázisra – folytatta a férfi. – A többit bízzátok rám.
Azzal kivonta a kardját.
- Nem! – Sanyi szeme megvillant. – Bemegyek a kardomért, de vissza is jövök!
- Nincs fegyveretek, Lawren. Elvitték.
Dia és Sanyi rémülten néztek össze.
- Az embereitek puszta kézzel harcolnak. Meghalnak mind. - És velünk mi lesz? – kérdezte Sanyi rémülten. – Diával, Tomival, és velem?
- Vigyétek be a társatok, és maradjatok ott!
Sanyi bólintott. Odarohantak Tomihoz, aki már alig állt a lábán. Dia megfogta Tomi egyik, Sanyi a másik karját, és elvonszolták a bikáktól. Azok utánuk eredtek volna, de a dumnói elébük ugrott. Sanyi még látta, ahogy kardjával megöl először egy, majd két bikát.
- Hihetetlen harcos – súgta Diának az alélt Tomi feje mellett.
Sikerült bejutniuk a bázisba. Lecipelték Tomit a végtelen lépcsősoron, majd lefektették az egyik szálláshelyen.

- És most? – nézett a lány Sanyira.
Sanyi beharapta a száját.
- Nem t’om... a fickó azt mondta, maradjunk itt, amíg elintézi a bikákat. – Sanyi sóhajtva leült egy székre, és a tenyerébe támasztotta a fejét.
Dia barátja vállára tette a kezét.
- Mennyi gondunk van mostanában, nem?
Sanyi csak mordult egyet.
- Szerintem a végén te is elnyűtté válsz – folytatta Dia.
Sanyi elmosolyodott.
- Nem; elnyűtt csak te lehetsz, és senki más.
- Gondolod?
- Biztos vagyok benne.
Dia elnevette magát.
Sanyi hirtelen felnézett rá.
- Örülök, hogy itt vagy velem, Dia.

A lány mosolygott. Sanyi Dia kezére tette a kezét, és révedőn bámult a semmibe. Dia érezte, ahogy a szíve majd’ kiugrik a helyéről, s hogy forróság önti el minden porcikáját. Pedig mostanság igencsak ritkán érezte azt a lángoló szerelmet, amit Sanyi iránt érzett. Ilyenkor szerette volna megnyugtatni hevesen dobogó szívét...
Rádöbbent arra, hogy életének egyik legszebb része lett a fiú... hogy neki annyi mindent köszönhetett eddig... Sanyi révén ismerte meg a szerelem legcsodálarosabb pillanatait. Már alig emlékezett a kínnal teli lángolására. Hiszen most már sokkal közelebb van a fiúhoz, mint akkor; most már minden, de minden rendben van.
Dia felsóhajtott, és nekidöntette a fejét Sanyi vállának.
- Na mi az, elnyűttke? – mormogta Sanyi.
Nevettek.
- Gondolkozom.
- És min?
- Hagyjuk... nem érdekes. Kicsit fura szerzet ez a dumnói férfi, nem?
- Hm... igen. Valami megmagyarázhatatlan érzés fog el, ha a közelben van.
- Ugye? Engem is!
Ekkor Tomi magához ért.
- Hol van... Sanyi?!
- Á, Tomi! Tehát magadhoz tértél. – Sanyi rámosolygott barátjára.
- Meg... megtámadtak minket – motyogta Tomi.
- Igen, tudunk róla. Egy dumnói harcol most velünk. Azt mondta, maradjunk itt.
- Micsoda?! Egy dumnói? Ezt meg kell néznem! – azzal Tomi fürgén felpattant, nyomban az ajtóhoz sietett, és kirohant. Dia fejcsóválva nézett utána.
- Tomi annyira örökmozgó...
- De védtelen. – Sanyi Diára nézett. – Meg kell védenünk őt.
- Vagyis inkább nekem titeket – helyesbített a lány. – Sajnos csak én rendelkezem különleges képességekkel.
- Hát, ez mondjuk igaz – gondolkodott hangosan Sanyi. – De legalább akkor nem fogok félni! Majd te megsebesülsz helyettünk!
- Undok! – Dia dühösen belebokszolt Sanyi karjába. – Persze, én sebesüljek meg helyettetek, mi?!

- Jól van na! Csak vicceltem! – nevetett a srác. – Nem kell komolyan venni mindent!
Dia beharapta a száját.
- Dia, olyan hirtelenharagú lettél – nézett rá Sanyi homlokráncolva. – Mi bajod van?
A lány elfordult.
- Semmi – felelte halkan.
- Ne mondd. Úgyse hiszem el. Na kivele! Mi bajod?
- Mondom, semmi!
- Dia... most komolyan, mi a baj? Velem van bajod?
- Nem, Sanyi... Csak kicsit ideges vagyok, ennyi az egész.
- Ó, valóban? – Sanyi rosszkedvűen felnevetett. – Na ne próbálj megetetni! Az lehet, hogy ideges vagy, de biztosra veszem, hogy nem csak ez a bajod. Dia, miért nem akarod elmondani nekem?
- Mert nem értheted.
- Mi az, hogy „nem érthetem?!”
- Sanyi! Légy szíves, ne faggassál!
- Mi?! Hogy ne faggassalak?! Miért vagy ilyen?
- Mégis, milyen? Csak egyedül akarok maradni!
- És ezt nem érthetem meg?!
- A múltkor se értettél meg.
- A múltkor se? Miért? Mi volt akkor?
- Sanyi, ha nem tudnád...
Dia elakadt. Sanyi odalépett hozzá, és megfogta a könyökét.
- Mit akarsz? – nyögte ki a lány.
- Csak azt, hogy őszinte legyél hozzám. Semmi mást.
- Most akarom elmondani!
- Hát akkor mondd! Mi tart vissza?
- Engedj el, így nem tudok...
- Ó, valóban? Nem mindegy, hogy így mondod el, vagy úgy? - Sanyi erősen megragadta mindkét karját.
- Sose vagy velem teljesen őszinte, vagy mindig azzal van problémád, hogyan bánok veled! És mindent harapófogóval lehet csak kihúzni belőled!
- Én...
Diának elszorult a torka. Sanyi valóban dühös volt. Arcizmai megfeszültek, és Dia szemébe nézett, szinte tekintetével követelve: „Mondd meg az igazat!”

A lány térde megroggyant, s csaknem kétségbeesetten viszonozta a tekintetét.
- Te sem voltál mindig őszinte, Sanyi... én... én csak ennyit mondok.
Sanyi nem szólt, bár látszott rajta, hogy mindjárt robban. Dia önkéntelenül is közelebb húzódott hozzá, mintha a karjaiba akarna borulni. Sanyi szorítása enyhült, aztán elengedte, a karjai összezárultak Dia körül, aki összeszorított szemmel szorította neki fejét Sanyinak.
Sanyi megdermedt, aztán tétován simogatni kezdte a lány haját.
- Ne haragudj. – Dia felemelte a fejét, hogy Sanyira nézhessen. – A... Az idegesség miatt van.
Egymás szemébe néztek. Sanyi kicsit zavartan nézett rá, aztán kicsit eltartotta magától a lányt. Egyik keze Dia karján nyugodott.
Dia mély levegőt vett, készült, hogy elmondja: csak ideges vagyok...
Azonban hang nem jött ki a torkán. Ismét azt a különös bénultságot érezte, amit két évvel ezelőtt, a tanárok tornyában. Első „igazi” csókjuknál. Amikor...

Lehunyta a szemét, kicsit közelebb hajolt Sanyihoz. Egyre hangosabban szedte a levegőt. Mikor pedig megcsókolták egymást, Sanyi még szorosabban ölelte, mint az előbb. Mintha sohasem akarná elengedni. Meg akarta védeni a lányt mindentől, amitől csak lehet, soha nem akarta elveszíteni őt, mindig mellette akart lenni. Egyik kezével megfogta Diáét, s remélte, hogy a lány megérti: bízhat benne. Még közelebb húzta magához, mikor a lány hátra akart lépni, magához szorította, s azt kívánta, bár soha nem múlna el ez a pillanat...
- Maradj velem, Dia – motyogta a lány fülébe, mikor ajkaik szétváltak. – Mindig maradj velem. Szükségem van rád!
Dia feltekintett rá, s Sanyi újból megcsókolta, még gyengédebben, mint az előbb. Szívük hevesen dobogott, testük egymáshoz simult, s Dia lassan minden gondját elfelejtette. Sanyival akart élni...
- Megnéztem, valóban egy dumnói az – lépett be a szobába Tomi. – Nem tudjátok...
Elhallgatott.
- Öh... bo... bocs – nyögte ki. Sanyi felé fordította az arcát, de Diát még mindig magához szorította. – N... nem akartalak titeket zavarni.
- Nem zavarsz – felelte a fiú nyugodtan. – Mondd csak, mit nem tudunk?
Tomi megvakarta a fejét.
- Hát... – kezdte motyogva, miközben fülig elvösödött zavarában. – Végülis, nem volt érdekes. Csak... a-azt hiszem, keresek valami innivalót a konyhában – hadarta, és gyorsan kisietett. Sanyi halkan nevetett, aztán visszafordult Diához, és a szemébe nézett.
- Bízz bennem – suttogta. – Kérlek. Mást nem is akarok. Csak hogy bízz bennem.
- Én... bízom benned, Sanyi, csak...
Sanyi megsimogatta az arcát.
- Csak?
- Nagyon... kikészülök, mert állandóan attól rettegek, hogy valami baj történik... hiszen mindig egy csata közepében vagyunk. Én elvesztettem a családomat, és barátaim is alig vannak. Nekem már csak... te maradtál. Nem...
- Jaj, Dia – sóhajtott fel Sanyi. – Igen, de én veled is maradok, akármi történjék. – azzal két kezébe fogta Dia arcát, és megcsókolta, bízva abban, hogy ez a néhány pillanat valamelyest megkönnyíti Dia félelmektől terhes lelkét.

Nem sokkal később visszatért a titokzatos dumnói.
- Hol a társatok? – kérdezte.
Sanyi a homlokát ráncolta.
- Azt hiszem, lement a konyhába inni. Megyek, megkeresem.
- Azt jól teszed – morogta a férfi. – El kell mennünk innen!
- H-Hogyan? M... miért?
- Saradon újabb sereget küld ide – mondta az idegen. – És a mi házainkat is felégetteti.
- Micsoda?!
- Ezért kell elmennünk. Már értesítettem a többi dumnóit, hogy hagyják el a bolygót. Van nem messze egy másik, teljesen néptelen. Az lesz az otthonunk.
- De... de hát... mi akkor...
- Ti velem jöttök – jelentette ki a férfi. – El kell jutnunk a hadibázisunkhoz. Kaptok fegyvert, és meg kell ölnünk Saradont.
- Vagyis míg mindenki menekül, mi maradjunk itt és áldozzuk fel magunkat?! – háborgott Sanyi.
- Én is itt maradok egy ideig. Talán később sikerül hajót szereznünk.
Dia és Sanyi egymásra néztek.
- Na gyerünk, keresd meg a fiút! – utasította Sanyit az idegen. – De siess! Nincs sok időnk.
Sanyi bólintott, és elrohant.
Az idegen leült Sanyi matracára, és Diára emelte a tekintetét.
- Öhm... uram... elárulná a nevét? – nyögte ki végül a lány.
- Lednar. – a férfi most kerülte Dia tekintetét. – Évek óta itt élek.
- Hm... érdekes név.
Lednar összehúzta a szemöldökét.
- A földieknek biztos – felelte.
- Honnan tudja...?
- Ugyan már. Lagerfeltbe javarészt földiek járnak.
- Javarészt? Én még nem láttam földönkívűlit Lagerfeltben.
Lednar arcvonásai mintha ellágyultak volna.
- Pedig én tudnék mondani.
- Ki...?
- Hát például Edric. Ha jól tudom, ő tanítja a Bolygótant.
- Jó, de Edric eleve mardigói... egyébként meg csak tanított. Vagy ha tanít is, minket már nem. Mondja, Lednar... hány bolygó létezik a Földön kívűl, amin van élet?
- Fogas kérdés; megszámlálhatatlan. Mindenféle nép... vannak kifejezetten gonoszak, de vannak nagyon jóságosak is.
- Hogy lehet az, hogy mindenhol beszélik a magyart?
Lednar elmosolyodott.
- Mindenhol beszélik a Földi nyelveket. Angolt, németet, magyart – biccentett a lány felé -, egyszóval nektek csak azért tűnik úgy, miuntha csak ezen a nyelven beszélnének, mert magyarok vagytok.
- Am... már értem.

Csend ereszkedett közéjük. Lednar kinézett a keskeny ablakon.
- Lednar – szólalt meg Dia végül. A férfi felé fordította arcát, s kérdőn ránézett. – Meséljen... meséljem kérem Dumnóról!
- Dumnóról? – Lednar felsóhajtott. – Amióta az eszemet tudom, a dumnóiak voltak az emberiség védelmezői, az egészség őrzői, a sebek gyógyítói. Úgy tartják, hogy miközülünk kerülnek ki a galaxis legkiválóbb orvosai. De mi... nem akarunk semmiféle tiszteletet kapni, csak azt, hogy az emberek végre megértsék azt, amire rájöttünk: minden ember egyenlő. Nem számít, hogy az egyik jobban tud beszélni földi nyelveket, mint a másik... hisz az meg lehet, hogy jobb a harcban. De azt összes harc, ami a világon megesett már, mind azért robbant ki, mert az emberek képtelenek elfogadni a másikat, azzal hergelik egymást, hogy álmaik nem egyezőek. Az arany középutat ritkán keresik meg. – elhallgatott, tekintetét merőben a semmire irányította.
- Senki nem jött rá, hogy valójában az ember arra rendeltetett, hogy békében éljen a többivel. Manapság mindenki csak a hatalom iránti vágyakozásból él. – megvetően felhorkant. – Mi nem ilyenek vagyunk, Kindes Diána. Azért kaptuk a gyógyítás képességét, mert erre születtünk. Szeretnénk békében meghalni. Ha már két embert rá tudunk ébreszteni arra, mi is a mi harcunk, és hogy könnyedén győzni lehetne, már nem lenne értelmetlen szenvedni. Rengeteg sebet kapunk, amiket csak tapasztalás útján szerezhettünk meg, s mégis ajándékként kell felfognunk. Az élet értelme, ez! Élni, tapasztalni; ha nem tapasztalunk, elveszett minden. Mi azt tapasztaltuk, hogy a sebeket gyógyítani a legcsodálatosabb érzés. Hiába vagyok a dumnóiak királya, egyenrangú vagyok velük, és mindig is az leszek.

Lednar összehúzta a szemöldökét, és hallgatásba burkolózott. Dia kicsit meghökkent.
„Mennyire bölcs ember!A dumnóiak királya, és mégis azt vallja, hogy egyenrangúak vagyunk!”
Várta, hogy a férfi folytassa, amaz azonban nem szólt többet. Dia megfigyelte őt.
„Úgy néz ki, mint egy szigorú ember. Az arca is olyan hűvös, távolságtartó árnyalatot öltött fel. Azt hiszem, kissé zárkózott lehet.”
Lednar még mindig félrenézett. Kisvártatva megszólalt higgadt hangján:
- Mire gondolsz?
Dia összerezzent.
- Semmire – mondta gyorsan. Majd hozzátette: - Igazából csak azon töprengek, hogy minden dumnói így néz ki?
Mintha nevetést hallott volna, de úgy tűnt, tévedett, hisz Lednar meg sem mozdult.
- Nagyjából.
„Előbbi szónoklatában bőbeszédűbb volt” – gondolta a lány bosszúsan, majd tenyerébe támasztotta a fejét. Hiába: Lednar nem beszélgetős típus.

Nem sokkal később futó léptek zaja verte fel a szoba csendjét. Sanyi rontott be, nyomában Tomival.
- Meg... meghoztam – zihálta.
Lednar felemelkedett ültéből.
- Helyes. Most pedig kövessetek.
Köpenye meglibbent, amikor átvágott a helységen, és kivezette őket a levegőre. Sanyinak sajogtak a lábai a sok lépcsőzéstől.
- Én sehol sem látom Saradon csapatait, nem pihenhetnénk egy kicsit? – próbálkozott, de Lednar válaszra sem méltatta. Némán gyalogoltak a fehér messzeségben: elöl a dumnói, mögötte Dia és Sanyi, végül pedig Tomi.
- Kicsoda ez az alak? – súgta Sanyi fülébe.
- Lednar. Ő a dumnóiak királya – felelte Dia halkan.
- Megmentette az életünket – tette hozzá Sanyi morogva.
Tomi töprengve nézte a férfi széles hátát.
- Elég furcsán viselkedik... Honnan tudjátok, hogy ő a királyuk? Lehet, hogy csaló.
- Ostobaság. Miért mentette volna akkor meg az életünket? Egyébként pedig nagyon bölcs ember, csak az a baj, hogy képtelenség megközelíteni.
- Fázom! Nincs valakinél egy paplan? – morogta Tomi.
- Sajna nincs, de ha nagyon fázol, feküdj a hóba.
- Miért feküdjek?
- A hó is takaró – nézett rá Sanyi félmosollyal.
- Na ja, feltéve, ha meg akarok fagyni. Jobb ötleted nincs?
- Hm, jelenleg csak ez az egy. Magadra vess, ha nem fogadod meg a tanácsom.
Miközben a fiúk vitatkoztak, Dia habozva bár, de felzárkózott Lednar mellé.
- Már majdnem sötét van – jegyezte meg óvatosan, a férfit figyelve. – Lehet, hogy estére nem érünk oda.
Lednar nem felelt.
Dia tovább próbálkozott:
- Lehet, hogy Saradon... éjszaka is mer támadni?
A dumnói végre megszólalt:
- Igen.
Dia majd’ felrobbant dühében. Miért nem tud ez a férfi bőbészédűbb lenni, úgy, mint amikor a népéről mesélt?!
- De ha nincsenek fegyvereink... – kezdte elképedve. Közben Tomi és Sanyi meghökkenve figyelték őket.
- ... akkor majd én elintézem.
- Maga? De hát... lehet, hogy sokan lesznek.
- Nem kell aggódnotok.
A lány nem mert kérdezni többet. Némán, megilletődve menetelt a király mellett.
- Összeillenek – jegyezte meg Tomi vigyorogva, mire Sanyi jól kupánvágta.
- Hülye! Lednar legalább huszonnégy éves, Dia meg tizenhat!
Tomi még szélesebben vigyorgott.
- No mi az, csak nem félsz, hogy elhagy a szerelmed?
- Fogd be... – sziszegte összeszorított fogakkal Sanyi.
- Óó, Dia, ne hagyj itt! Szeretlek! – óbégatott Tomi. Dia hátrafordult.
- Tessék?

A két fiú bambán rámeredt; Sanyi épp galléron ragadta barátját.
- Ne maradjatok le – szólt közbe ridegen Lednar. A gyerekek egyből elhallgattak, de azért Sanyi némán jelezte Tominak, hogy egyszer még megfizet ezért.
Végül lassan (ahogy Dia megjósolta), beesteledett. Egy hegy lábánál álltak meg, ahol egy barlangot vettek észre.
- Itt éjszakázunk – jelentette ki Lednar.
- Itt?! De hát... minden csupa hó! – rökönyödött meg Sanyi.
A férfi nem felelt. A barlang falának vetette a hátát, felhúzta az egyik térdét, rákönyökölt, és halkan megszólalt:
- Próbáljátok kipihenni magatokat; hajnalban továbbmegyünk.
- Hajnalban? – hápogott Sanyi. – De... Lednar! Ezt...
Dia egy pillantással elhallgatta méltatlankodó barátját.
- Itt meg fogunk fagyni! – panaszkodott Tomi.
A férfi meg sem rezzent.
- Mi nem vagyunk dumnóiak! Mi nem tűrjük ilyen szinten a hideget, és... – Sanyi érezte, ahogy Dia figyelmeztetően megfogja a karját. Így hát odafészkelték magukat a falhoz, szemben Lednarral. Dia Sanyi vállára hajtotta a fejét. Tomi a fiú másik oldalán húzta össze magát, de semelyiküknek nem jött álom a szemére aznap éjjel.
- Agybajt kapok, ha ránktámadnak – súgta Tomi. Sanyi oda se figyelt rá. Lélegzetük kis párafelhőként jelent meg az orruk előtt.

Tomi csakhamar rájött, hogy nem lel beszélgetőtársakra, mert végleg elhallgatott. Dia halkan szusoszogni kezdett Sanyi vállán, a fiú pedig lopva Lednarra nézett. Az még mindig ugyanúgy ült, és a semmibe meredt.
Sanyi eltűnődött, vajon a férfinek milyen lehetett a gyermekkora, de ábrándozásának csakhamar az vetett véget, hogy feje előre bukott, és elnyomta a buzgóság.

Folyt. köv.