Fekete fátyol - V. rész - 15.

Másnap reggel, mikor Sanyi felébredt, első dolga volt, hogy megnézze Diát. Kicsit felemelkedett, és óvatosan megkapaszkodott az ágya szélében. Dia úgy aludt, mint a tej. Sanyi szélesen elmosolyodott, kinyúlt, és kisimította a lány haját a homlokából.
Dia nem mozdult.
Sanyi mosolyogva nézte. Előrehajolt, és megcsókolta a homlokát, de vigyázott, Dia nehogy felébredjen.
A fiú ráfektette mindkét karját az ágy szélére, és kedvtelve nézte.
Dia, mintha megérezte volna a tekintetét, felébredt, és lassan kinyitotta a szemét.
Sanyi rámosolygott, és megsimogatta az arcát:
- Jó reggelt!
- Sanyi… - motyogta Dia álmosan.
- Jól aludtál?
- Ühüm… – Dia megdörzsölte a szemét, és felült. – Hol vagyok?
- Nálunk, a jó öreg Lawrenéknál – felelte Sanyi.
Dia a fejét vakarta.
- Igen… most már emlékszem. És te jól aludtál?
- Aha! Rólad álmodtam.
Dia meglepődött.
- Rólam? És mit?
Sanyi nevetett, és leült az ágyra.
- Elég fura álom volt. Azt álmodtam, hogy egy repülő szőnyegen utazok veled, de előbukkant egy férfi, akit apádnak hittél. Lezuhantunk, aztán hirtelen a szülinapomat ünnepeltük, de tőled csak egy csókot kaptam.
- Azt kaphatsz most is – mosolygott a lány, és megcsókolta. Sanyi megfogta a kezét, és felállt.
- Gyere, menjünk le reggelizni.

Lementek a konyhába. Lawren úr egy újságot olvasott, felesége pedig köntösben reggelit készített. Mikor Dia és Sanyi kéz a kézben belépett, felpillantott:
- Nagyszerű, már ti is ébren vagytok. Üljetek le. Ó, tényleg – sietett Dia elé. – Én Sanyi édesanyja vagyok, Lawren Márta.
- Örülök – bólintott Dia, és kezetfogott az asszonnyal. – Kindes Diána.
Lawrenné visszatért a kenyerekhez, Dia meg helyetfoglalt Sanyival Lawren András mellett.
- Pirítós jó lesz? – kérdezte Lawrenné.
Mind a hárman helyeseltek. Sanyi anyja letette a pirítóssal teli tálat, és ő is leült.
- Nos, Dia, mesélnél egy kicsit nekünk magadról? Sanyi csak azt mondta meg, ki vagy, de semmi mást. – töltött a családfő egy bögre teát, és Dia elé rakta.
- Köszönöm – motyogta a lány, aztán megköszörülte a torkát. – Öhm… hát… Kindes Diána vagyok, egyidős Sanyival. Se apám, se anyám nem járt Lagerfeltbe. Négy éve ismerem Sanyit, két éve járunk. Volt egy testvérem, Kindes Miklós, aki valahol katonáskodott, de sajnos meghalt. Legalább hat éve nem láttam. Nemrég találkoztam az apámmal, Kindes Lászlóval. Elnézésüket kell kérnem, de azt kell hogy mondjam, vadászik Sanyira. Ezért szeretném mihamarabb visszavinni Mardigóra.

- Vadászik?
- Meg akar ölni – világosította fel Sanyi.
- Ölni?! De…
- Azért, mert ellenzi, hogy járjunk – magyarázta a lány. – És most keresteti az embereivel. Engem elraboltatott az iskolából, aztán bezáratott egy pincébe, és fel is pofozott, me…
- Micsoda?! – horkant fel Sanyi, és felpattant.
Szülei és barátnője felnéztek.
- Mi az, fiam? – kérdezte meghökkenve Lawren András.
- Felpofozott?! Kezet mert emelni rád?! – hüledezett Sanyi.
Dia zavartan pislogott.
- Igen, de nem érdekes. Mindig is ilyen volt…
Sanyi azonban nem várta meg, hogy folytassa. Megkerülte az asztalt, lekasztotta a fogasról a kabátját, és indulatosan így szólt:
- Mindjárt jövök!
- Várj, Sanyi! – Dia is felpattant, odarohant hozzá, és megfogta a fiú karját: - Ne menj el! Ne rohanj csak úgy a karjaiba! Hiszen még kardod sincs! Különben se történt olyan nagy dolog!
- De igen, igenis nagy dolog, ugyanis megütött, és én ezt nem fogom tűrni! – Sanyi kiszabadította a karját, és a kilincs után nyúlt. – Darabokra szaggatom ezt a vadállatot, még akkor is, ha fordítva akarja!

Most már szülei is ott álltak Dia mellett, és megpróbálták visszatartani fiukat.
- Semmi értelme, Sanyi!
- Nehogy elmenj!
- Bolond vagy te?
- Nem érdekel! – Sanyi feltépte az ajtót. – Bántotta a barátnőmet! Megyek, megkeresem, és…
Lawrenné Diához fordult:
- Kérlek, állítsd le! Már csak terád hallgat.
Dia bólintott, becsukta az ajtót, és elállta Sanyi útját.
- Nem mész sehová, és punk tum!
- De igen! – vitatkozott Sanyi.
- Nem!
- De igen!
- Nem!
- De igen!
- Sanyi! Vedd le a kabátot, és ülj vissza, vagy nem t’om, mit csinálok veled, de jót biztos nem! – csattant fel a lány haragosan.
A „fenyegetés” bevált; Sanyi még egy pillantást vetett rá, aztán levette a dzsekijét. – Jól van. – adta meg magát. - Maradok.
Szülei megkönnyebbülten fellélegeztek.
- Egyszer még úgyis leszámolok vele! – fogadkozott Sanyi az asztal felé indulva.

Dia kicsit elérzékenyült, és tehetetlenül Sanyi szülei felé fordult:
- Legközelebb nem fog sikerülni. Túlságosan makacs, és nem tudtam, hogy ennyire ragaszkodik hozzám.
- Nem is hibáztatunk ezért, Dia. Sanyi mindig is ilyen volt. – Lawrenné fanyarul elmosolyodott. – Ő egy ragaszkodó típus. Most pedig főleg – hiszen a barátnője vagy, és úgy érzi, nagy felelősséggel tartozik érted.
- De ez egyszer veszélybe sodorhatja! – sopánkodott a lány. – Most is belerohant volna a vakhalálba!
- Hát igen – hagyta rá Lawrenné. – Igen, ez valóban nem veszélytelen. De mi Andrissal bízunk benne, hogy te pórázon tudod tartani.
Dia csüggedten Sanyi után nézett.
- Próbálom, de félek, hogy egyre kevesebbszer fog ez sikerülni.
- Szeret téged – állapította meg Lawren úr. – És ilyenkor bizony elég „vad” lesz a természete.
Bár szerelmesnek ritkán látni, de most… most aztán még távolról is lerí róla. Kérlek, Dia, vigyázz a fiunkra! Állandóan veszélybe keveredik. Félünk, hogy elveszítjük. Régen inkább azért aggódtunk, hogy emiatt nem lesz barátnője, de most, mikor végre megtalálta a boldogságot, abban reménykedünk, hogy megszelidül melletted. Csak az a baj, hogy ez…
- … idő kérdése – fejezte be sóhajtva a lány. – Tudom, tudom.
Mindhárman egyfelé néztek. Sanyi épp befejezte a reggelit, és betette a tányérját a mosogatóba.
- Köszönöm a reggelit – mondta, odalépve hozzájuk.
- Szívesen – bólintott Lawrenné. Sanyi Diához fordult:
- Jössz?

Mielőtt Dia válaszolhatott volna, Lawrenné megfogta a lány karját, és az asztal felé terelte. – Nem, Sanyi! Dia még be se fejezte a reggelit, és bizonyára éhes, nem?
Dia bólintott. Sanyi megvonta a vállát, és felment a szobájába.
- Sanyi még a földön is képes volt aludni – motyogta Dia.
- Sanyi a földön aludt?! – Lawren András és felesége nevetésben tört ki.
Lawrenné Dia kérdő pillantását látva hozzátette: - Sanyi már kiskorától kezdve állandóan a földön akart aludni, és mikor kimentünk a szobájából, egyből leköltözött a földre. De furcsa módon egyszer se fázott fel nagyon.
- De azért a tüsszögéseit nem bírta magába fojtani – morogta András.
Felesége kuncogott.
- Hát igen. Sokszor kapott érte tőlem!
Dia elmosolyodott, és nekilátott a reggelinek. Szerencsére Sanyi mindig is olyan volt, amilyennek megismerte – nem kellett csalódnia. Így az se biztos, hogy valaha meg fog változni.

Reggeli után Dia Sanyival felment Sanyi szobájába, amíg Lawrenék tévéztek.
- Kedves szüleid vannak – mondta a lány. Sanyi az ablakhoz lépett, és kibámult rajta.
- Aha, szerintem is – válaszolta, oda se figyelve. Pár percig némán bámult kifelé, aztán újra megszólalt:
- Nem akartak nekem mesélni róla.
- Kiről?
Sanyi még mindig nem fordult meg.
- Hát Ibozról. Hogy valójában miért is űzték el.
Diának eszébe jutott, amikor Eleshar elmesélte neki a férfi történetét. Akkor Eleshar azt mondta, a szülei majd elmondják Sanyinak. De úgy tűnik, ez nem fog megtörténni.
Habozott.
- Meg volt az okuk rá – mondta óvatosan.
Sanyi összerándult, és megpördült.
- Csak nem...?
- De – bólintott Dia. – Eleshar elmondta még korábban, de... azt hitte, a szüleid elmondják neked.
- Mondj el mindent!
- Nem is tudom... te annyira különbözöl a bátyádtól! Ő... ő mindig verekedett, nem voltak barátai, és...
- Nekem is csak egy volt – vágott közbe Sanyi csendesen.
- Eleinte igen – bólintott Dia, és folytatta a történetet. – Sokat olvasott, és hatodikos korában beleszeretett egy Erna nevű lányba, aki Calistar féltett tanítványa volt.
Sanyi elképedt.
- Calistar tudott erről. Év vége felé küldetésre ment ő és Erna, de Erna Ibozzal kikönyörögte, hogy Iboz is velük mehessen. Ha jól emlékszem, Iboz azt mondta, ő keresi a helyes utat, és addig Ernára bízta a gyilkos gépezeteket. Erna lezuhant egy szakadékba harc közben, és Iboz Calistart hibáztatta, aki meg akarta menteni a lányt. Erna meg tudott kapaszkodni egy sziklába. Iboz azonban tovább veszekedett Calistarral, és Erna végül lezuhant. Iboz rettentő dühös lett, rátámadt Calistarra, és meg is sebezte a karján. A küzdelem döntetlen lett, bár iboz majsnem megölte Calistart. Aztán elment a szüleidhez, akik megtudták, hogy mit tett, és elűzték. Végülis, röviden ennyi történt. A többit már tudod: bosszút esküdött, és Ibozként élt tovább, amíg Hrekap fel nem robbantotta.

Sanyi egy szót sem bírt kinyögni.
- Szóval, igazából Calistar ezért volt veled olyan rideg elsőben.
- Mi?! A bátyám miatt?!
- Azt hitte, te is ezt teszed majd.
- Hát ez nem igaz! Ezt nem hiszem el!
- Ne izgasd föl magad. Ez régi történet, a szereplői közül egyedül Calistar él még, tehát...
- Most már értem, miért voltak a szüleim dühösek rá! Méghogy megtámadni valakit...
- Bár egy kicsit őt is meg lehet érteni – jegyezte meg Dia. – Iboz kétségbe volt esve.
- És?! Ha te zuhantál volna le, nem elkezdtem volna pörölni a mesteremmel, hanem együtt próbáltunk volna megmenteni!
Dia vállat vont.
- Egyébként kiváncsi vagyok, milyen lány lehetett ez az Erna – tűnődött Sanyi. – Biztos valami beképzelt kiscsaj.
- Nem feltétlenül – rázta a fejét Dia. – Ki tudja, milyen ízlése volt Iboznak...?
- Két éves voltam, amikor Lagerfeltes lett. Hát ezért nem hallottam később se Ibozról!
Sanyi a tenyerébe csapott. Dia mosolyogva nézte.
- Most mi van? – nézett rá a srác.
- Semmi, csak... most olyan gyerekesen izgatott voltál. Mintha fel fedtél volna egy nagy titkot.
- Hát ez számomra nagy titok is volt!
Dia elnevette magát.
- Most min nevetsz? Érthető, nem?
- Hát... persze, igen, csak...
Sanyi odalépett hozzá, és megfogta a karját.
- Csak?

A lány felnézett rá, és kicsit megremegett. Sanyi kisimította Dia haját a homlokából, felemelte az állát, és mélyen a szemébe nézett.
Dia szíve vad dobogásba kezdett. Sanyi félrebillentette a fejét, lehajolt hozzá, de szándékosan úgy intézte, hogy ajkai éppencsak érintsék Diáét.
- Miért játszol velem? – kérdezte a lány halkan. Sanyi elmosolyodott, de most sem csókolta meg. Addig-addig játszotta ezt a macska-egér játékot, amíg végül Dia magához nem húzta, és meg nem csókolta.
- Ne bosszants...
- Én nem bosszantlak – vigyorgott a srác. Dia átkarolta a nyakát, és rámosolygott. Sanyi lehunyta a szemét, és megcsókolta. Dia hozzásimult. Sanyi végigsimított az arcán.
- Köszönöm, hogy elmondtad – súgta.
- Nincs mit – súgta vissza Dia, és sóhajtva a vállának döntötte a fejét.

Délután Dia és Sanyi a Lawren házaspárral úgy döntöttek, elmennek egy „ismerkedő” sétára.
Sanyiék beszámoltak mindenről, amit eddig csináltak Lagerfeltben, és amire emlékeztek. Ibozt is részletesen leírták.
- Persze nagyon meglepődtem, amikor Sanyi kitalálta, hogy megmérgeztek – mesélte Dia, aki Sanyi mellett haladt. A fiú átfogta a derekát, és büszkén megmosolyogta a földet.
Lawrenék összesomolyogtak.
- De az már a te érdemed, hogy kilábaltál belőle! – szólalt meg Sanyi, kicsit piros arccal. Szüleihez fordult: - Ez eddig senkinek se sikerült!
- Ugyan már, biztosan… - legyintett Dia.
- Szerintem nem kéne szerénykedned – mondta Lawren András. – Amikor még én jártam oda, akkor is hírhedt volt a méreg a sok áldozatáról.
- Tényleg? Ó… nem tudtam… - hebegte a lány.
Sanyi rámosolygott.
- Honnét is tudhattad volna? – folytatta Lawren András. – Akkor még nem is éltél!
- ÁLLJ! – hallatszott egy zord hang.
Mind a négyen megderemedtek. Sanyi elsápadt, amikor egy halványzöld ruhás férfi elétoppant, fegyverrel a kezében. A fegyver pontosan Sanyi szívének szegeződött.
- Ne mozduljanak! – sziszegte a férfi. – Kindes, velem jössz!
- Soha! – kiáltotta Dia. A férfi arca felé fordult. András kihasználva az alkalmat, felemelte az öklét, és tarkón találta vele a férfit, aki ájultan esett össze.
- Gyorsan, indulás – adta ki a parancsot. Megragadta feleségét, intett Sanyinak, és futásnak eredt. Dia megfogta Sanyi kezét, a fiú pedig követte szüleit.

Azonban lövedék- és golyózápor fogadta őket, amikor rohanni kezdtek.
Lawrenék elfutottak balra, Dia és Sanyi jobbra.
- Hova… hova megyünk? – zihálta Dia. Sanyi nem válaszolt. Átrohantak egy utcán, befordultak balra, aztán rátértek egy mellékútra.
- Nem tudom – felelte a fiú, és elengedte a kezét. Intett, hogy Dia bújjon el az egyik fa mögé, aztán ő is keresett magának egy fát, és várt.
Futó léptek hallatszottak. Valaki belelőtt Sanyi fájába.
- Hanson, te menj arra! El kell kapnunk Kindest!
- És Lawren?
- Öljétek meg, ti tökkelütöttek!
- Tuario, menj jobbra!
- És te hova mész, Reynard?
- Megmézem itt a fák mögött, hátha itt vannak.

Távolodó léptek hallatszottak, aztán egy pillanat csend, majd valaki halk léptekkel odament Sanyi fája mögé. A fiú villámgyorsan megragadta a karját, hátracsavarta. Egy lövés hallatszott. Dia felkiáltott. A férfi visszarántotta a karját, és arcba találta a fegyverrel Sanyit. Sanyi megpróbálta elgáncsolni, de a férfi magával rántotta a földre.
A fiú megpróbálta a földre szorítani a férfi fegyvert markoló karját, aki felé irányította a pisztoly csövét. Sanyi keze megremegett, és megragadta a fegyvert. Reynard rúgott egyet Sanyi felé, a fiú oldalra gurult. Reynard meghúzta a ravaszt. Dia megint felsikoltott. A golyó Sanyi vállába fúródott, mire Sanyi felnyögött - oldalt legurult Reynardról -, és nem mozdult többet.
Dia se késlekedett: odalépett Reynardhoz, megragadta a pisztolyt, és megpróbálta kicsavarni a férfi kezéből.

Reynard dühösen vicsorgott; rántott egyet a pisztolyon, amit Dia görcsösen markolt, mire a lány leesett a földre, Sanyi mellé. Reynard rúgott egyet, de elvétette. Dia a fegyvert a férfi arcához közelítette, de Reynard elrántotta a fejét, és oldalra hemperedett. Dia rátérdelt a férfi lábára, aki felkiáltott, és megint meghúzta a ravaszt. A lövedék Dia füle mellett süvített el.
Újabb elkeseredett közdelem következett a fegyverért. Diának sikerült leszorítania Reynard karját. A férfi másik kezével beletenyerelt Dia arcába, és megpróbálta letolni magáról. A lány azonban nem hagyta magát – ujjait szorosan ráfűzte Reynard karjára.
Reynard felemelte a karját, és eldobta a pisztolyát. Dia a pisztoly után nézett, és azt latolgatta, mennyi ideje lenne a megszerzésére. Ezt az időt kihasználva Reynard megragadta Dia másik karját, és megrántotta.
- Au! – Dia visszafordult, de Reynard megint beletenyerelt az arcába, és erősen meglökte. Dia elvesztette az egyensúlyát, Reynard karja kicsúszott a markából, és hátraesett.
A férfi zihálva feltápászkodott, és a pisztolya után nyúlt, ami ott feküdt a mozdulatlan Sanyi karja mellett. Mire Dia felült, addigra Reynard kezében már villant a fegyver.
És lőtt.
És lőtt még egyszer, de semmit nem használt – nem volt több tölténye.
Dia megkönnyebbülten becsukta a szemét. Reynard szitkozódva eldobta a használhatatlanná vált pisztolyt – és Diára vette magát.

Diát váratlanul érte a támadás. Érezte, ahogy Reynard ujjai a nyakára fonódnak.
Hirtelen azonban elengedte.
- Nem téged kell megölnöm, hanem Lawrent! – felegyenesedett, és Sanyi felé fordult, aki látszólag még mindig ájultan feküdt.
- Nem hiszem, hogy megöltem volna – zihálta, és a fiú fölé hajolt. Dia hátulról belecsimpaszkodott a nyakába. Reynard feldühödve próbálta leszedni magáról. Hátulra nyúlt, és kitapogatta Dia karját. Meghúzta, így a lány átesett a vállán, egyenesen rá Sanyira. A fiú erre magához tért, és fel is ordított a fájdalomtól, amikor a lány teljes súlyával rázuhant. Dia feje nagyot koppant a földön; elvesztette az öntudatát. Sanyi nyögve megpróbált kikecmeregni alóla, de ekkor Reynard félrelökte a lányt, és Sanyinak esett. Azon mesterkedett, hogy megfojtsa. Sanyi a lábával lelökte magáról, és ellentámadásba lendült. Észrevette a gazdátlanul heverő pisztolyt. Felkapta, és zihálva Reynard szívének szegezte.

- Nem működik – vigyorgott a férfi.
- Nem baj! – horkant fel Sanyi, és fejbevágta a stukkerral. Reynard felnyögött, feje visszahanyatlott a betonra.
Sanyi elfordult tőle, és letérdelt Diához:
- Dia! Dia! Térj magadhoz! Dia! Térj magadhoz, kérlek!
- M-mi… mi van? – Dia kinyitotta a szemét, a fejét dörzsölgette. Sanyi felültette, és aggódón nézett rá. – Minden rendben?
- A fejem… nagyon fáj… mi történt? – dadogta a lány.
- Igazság szerint én se nagyon tudom – sajnálkozott Sanyi. Úgy fogta Dia vállát, hogy az már fájt.

- Mi történt? – ismételte meg Dia türelmetlenül a kérdést. – Arra emlékszem, hogy az a fickó, az a Reynard vagy kicsoda meghúzta a karom, és átestem a vállán, és rádestem, de azután…
- Gyere, menjünk el innen – motyogta Sanyi, és talpra állította. – Még a végén ránktalálnak!
- És a szüleid? Velük mi lesz?
- Igazság szerint azt se tudom, hol vannak. – Sanyi körülnézett, aztán felkiáltott, és a vállához kapott.
- Fáj? – kérdezte a lány.
- Aha… de mindegy. Majd meggógyul… – Sanyi felállt, de rögtön összeesett.
- Sanyi! – Dia rémülten pofozgatni kezdte.
- Jó… jól… jól vagyok – nyugtatta meg Sanyi, és kinyitotta a szemét. Arca eltorzult a fájdalomtól, de nem törődött vele. Megpróbált felülni.
- Hazaérünk, befeszem az ágyba, és…
- Nem! Segítséget hívok! Meglőttek, nem tudsz így hazamenni!
- Gondolod? – zihálta a fiú, Dia szemébe nézve. A lány szemében aggodalom csillant. Sanyi sóhajtott.
- Rendben van. Megadtam magam. – hangja egyre elhalóbban hangzott. Dia gyors csókot nyomott a homlokára.
- Sietek – ígérte. – Tarts ki! – már indulni készült, de visszafordult:
- Ja, és még valami: ha valaki meg akar ölni, tégy úgy, mintha halott lennél!
- Már úgy sincs sok időm hátra – tréfálkozott Sanyi, de Dia sápadt arcát látva hozzátette: - Csak vicc volt…
Dia megcsóválta a fejét, aztán el is rohant.
Sanyi vállába újfent erős fájdalom hasított. Úgy döntött, megnézi, milyen mély a sebe. Amikor sikerült lehúznia jobb karjáról a felsőjét, döbbenten látta, hogy a sebéből ömlik a vér. Sanyi ránézett a vérre, felnyögött, s azon nyomban elájult.

Zuhogott az eső, Sanyi haja teljesen elázott a betonon. Hideg esőcseppek verték az arcát, a vállát beborító vért is lemosták. Sanyi nyögve felült. A válla iszonyatosan fájt – már-már alig érezte.
- Dia… Dia, hol vagy? – kérdezte nyöszörögve. Újabb fájdalomhullám. Sanyi összeszorította a fogát, hogy fel ne ordítson.
Egyik kezével a vállát fogta, másikkal megkapaszkodott a betonban, és megpróbált talpra állni.
Sikerült. Imbolyogva elindult, de a válla beleütközött az egyik fa kiálló ágába. A sebe felszakadt, és vérezni kezdett.
Ebben a pillanatban mentősziréna hangzott fel. Sanyi térdre rogyott. Futó léptek zaját hallotta, aztán valaki megfogta a karját, és megszólalt Dia hangján:
- Sanyi, gyere, bevisznek a kórházba! Mindjárt jobban leszel. – felállította Sanyit, és a karjánál fogva eltámogatta a gyógyulást jelentő mentőautó felé.

Sanyi vállából egy műtét során távolították el Reynard golyóját. Időközben Reynard elszökött, és azóta se találták meg. A műtét után Sanyi épp magához tért az altatásból, mikor Dia belépett hozzá.
A lány leült Sanyi ágya szélére, és megsimogatta a kezét.
- Hogy vagy? – kérdezte.
Sanyi erőtlenül elmosolyodott.
- Nem a legjobban…
- Mindjárt kihevered – vigasztalta Dia. – Pár nap az egész. – tekintete Sanyi vastagon bekötözött vállára vándorolt. – Reynardot már körözik. Ha megtalálják, lesz egy-két szavam hozzá!
- Ne izgasd fel magad – suttogta a fiú. – Felesleges.
- Belédlőtt! Láttam! Meg is halhattál volna! – tajtékzott Dia. – Ezért neked felesleges felizgatnom magam!?
- Persze, hogy nem – nyugtatta Sanyi halkan. – Dehogyis. – elhallgatott, aztán újra megszólalt:
- Na, és te? Hogy érzed magad? Minden rendben?
Dia végre lehiggadt.
- Én tökéletesen érzem magam, nincs gond. Alig várom, hogy kiengedjenek a kórházból! De most mennem kell. Anyukádék tudtak szerezni űrhajót, ami visszavisz Mardigóra. Visszamegyek, és…
- Nem! Veled kell mennem! Dia, ne hagyj itt!
- Jó, jó rendben. Akkor majd ott szerzünk neked kardot. – Dia gondterhelten nézte Sanyit, aki kinyújtotta a kezét, és vigasztalón megsimogatta az arcát.
- Ne aggódj, megállítjuk a szörnyeket… persze együtt.
- Együtt?
- Ühüm.
Dia rámosolygott:
- Akkor jó. Azt hiszem, holnapután már ki is engednek.
- Nem, az túl késő. Most kell elmennünk.
- Most? Sanyi, meg vagy őrülve?!
- Csak őrülten szerelmes vagyok, de őrült nem – felelte higgadtan a fiú.
- Igen? Nem úgy néz ki. – Dia egy pillanatig a semmibe meredt, aztán ráförmedt:
- Mi van?! Kibe vagy te őrülten szerelmes?!
- Hoppá… Most elszóltam magam. Na jó. Lehet, hogy meg fogsz haragudni… a neve Cecília.
Akkor találkoztam vele először, amikor… nem, inkább hagyjuk is, csak felidegesítenéd magad…
Dia karba fonta a kezét:
- Úgy. Szóval Andinak mégis igaza volt?
Sanyi felnevetett.
- Csak vicceltem!
- Nem értelek…
- Őrülten szerelmes vagyok, de semmiféle Cecíliába vagy kibe. Akit őrülten szeretek, annak az igazi neve… az igazi neve Kindes Diána.
Dia rámeredt. Sanyi felült. Ügyet se vetett a vállán fityegő kötésre.
- Tényleg? – kérdezte végül a lány. – Biztos vagy benne, hogy tényleg énbelém vagy őrülten szerelmes?
- Ötmillió százalék – suttogta Sanyi mosolyogva. Közelebb hajolt hozzá, megsimogatta az arcát, aztán lassan megcsókolta.

Dia viszonozta a csókját, Sanyi meg magához ölelte. A lány hagyta, hogy Sanyi teljesen elvegye a józan eszét. A nyaka köré fonta a karját, és örömmel veszett el a fiú csókjában.
Nehezen, vonakodva váltak el egymástól. Sanyi mélyen a szemébe nézett.
Dia sóhajtott, kinyitotta a szemét, és kiegyenesedett.
- Pihenned kell, Sanyi.
- És mikor szöktetsz meg?
- Nemsokára. Bízz bennem! – a lány felállt, vetett még rá egy pillantást, aztán megfordult, és kiment. Sanyi savanyú képpel nézett utána.
- Nemsokára! – morogta bosszúsan. Visszafeküdt, és magára rántotta a paplant. – Megeszem a kalapom, ha az a nemsokára tényleg nemsokára lesz!

Sanyi sokáig feküdt az ágyon, a plafont nézte, és közben mindenféle szitkot morgott az orra alatt:
- Nemsokára! Nemsokára! Komolyan, talán ma ki se kerülök innét! Nemsokára! Méghogy bízzak benne! Ezek a nők… nemsokára! Ekkora hazugságot életemben nem hallottam! Soha nem fog eljönni! Már fél négy, és már három órája elment! Mennyi lehet az a nemsokára?!
A fiú egyre dühösebb lett Diára. Hol késhet?!
Négy órakor Sanyi már beleunt a várakozásba. Az oldalára fordult, és nyomban elaludt.
Azt álmodta, hogy az űrhajón utazik Diával, aki állandóan azt mondta:
- Nemsokára odaérünk… nemsokára minden jobb lesz…
Sanyi erre feldühödött, és a fejéhez vágta, hogy ezt már fél éve ismételgeti, és Cecília sokkal szebb lány, mint ő.
Dia megsértődött:
- Szóval megcsalsz engem! Akkor én megyek vissza Mátéhoz!
Sanyi erre megragadta, és kihajította az űrhajóból. Dia halálordítása sokáig csengett a fülében…
- Sanyi!
- Höh? – Sanyi összerándult, mintha áramütés érte volna. Kinyitotta a szemét. A szíve a torkában dobogott, a szemközti falon lógó nagy falióra szerint öt óra volt.

A fiú körülnézett Dia után, hisz a lány az előbb a nevén szólította. De Dia sehol se volt.
Sanyi felült. Miért hallotta meg Dia hangját, ha itt sincs?
Úgy döntött, nem alszik vissza – semmi kedve nem volt olyan hülyeségeket álmodni, mint az előbb. Lenézett, hol van a papucsa, aztán belebújt, és felállt. Már épp elindult a kórterem ajtaja felé, amikor szembetalálta magát Diával.
A lányon látszott, hogy rohant; haja égnek állt, kapkodva szedte a levegőt, és kipirult az arca. Megfogta Sanyi mindkét karját, visszaültette az ágyra, és elé guggolt.
- Sa… Sanyi – zihálta. Jó időbe telt, mire újból meg tudott szólalni. – A… Apám… apám… megtámadta a… a szüleidet…
- Micsoda?! - Sanyi felpattant. – Megtámadták a szüleimet?!
- Sanyi, nyugi… - Dia megint visszaültette. – Még van más is…
- Ezen kívűl?! – Sanyi megint fel akart állni. Dia is felállt, hogy visszaültesse, de a fiú nem hagyta magát.
- Eressz… megkeresem… ezt nem ússza meg…
- Sanyi, ülj le! Nem lehet csak így…
- Nem érdekel! Ezt nem ússza meg szárazon! – ordította Sanyi. Dühösen kapálózott, de Dia átkarolta a mellkasát:
- Sanyi, hallgass végig! Sok mindent el kell még mondanom!
- Nem érdekel! – Sanyi próbálta kitépni magát Dia karjából. – Akkor is megölöm!
- Nem, Sanyi, ez nem megy ilyen könnyen! Ülj le, még…
- Nem! Eressz el! Akkor is megölöm!
Diának minden erejére szüksége volt, hogy féken tudja tartani tomboló barátját. Sanyi fáradhatatlanul küzdött, hogy lerázza Diát, de a lány végül elővette a pálcáját, és Sanyira szegezte:
- Sanyi, ha nem hagyod abba, komolyan mondom, megátkozlak!

Sanyi rámeredt a nyaka előtt levő pálcára. Aztán Diára nézett, aki elszántan nézett vissza rá. Egyik kezével erősen markolta a pálcáját, másikkal Sanyit szorította magához. Látszott rajta, hogy tényleg megteszi.
- Honnan szerezted…? – Sanyi csak ennyit tudott kinyögni.
- Az űrhajót egy Lagerfeltestől kaptuk, aki visszavisz minket Mardigóra – felelte a lány komoran. – Ez az ő pálcája. Lenyugodtál?
Sanyi zihálva meredt rá, aztán elrántotta a fejét:
- Engedj el!
- Azt kérdeztem: lenyugodtál?
- Engedj el!
- Lenyugodtál?
- Nem! – vágta rá dühösen a fiú. – Nem nyugszom le! Akár meg is átkozhatsz, akkor se fogom hagyni, hogy lemészárolják a szüleimet!
- Nem is ezt mondtam. De most nem rohanhatsz el csak úgy!
- Miért nem?!
- Mert pont ez a céljuk! Meg akarsz halni?!
- Nem érdekel! Akkor is…
- Te akartad, Sanyi – adta meg magát Dia bosszúsan. Elvette a kezét Sanyi mellkasa elől, és elkiáltotta magát:
- Divald!

A taszító átok hatására Sanyi megtántorodott, és hanyatt esett a padlón. Dia odalépett hozzá, és fel akarta segíteni, de Sanyi nem hagyta. Dühösen horkantott, felpattant, faképnél hagyta Diát, feltépte az ajtót, és kirohant.
- Sanyi! – Dia utána rohant. – Sanyi, állj meg! Ne rohanj el! Sanyi!
A fiú hallotta Diát, de nem törődött vele. Lerohant a lépcsőn, kikerülte a szembejövő orvosokat és nővéreket, akik meghökkenve bámultak utána. Végül Dr. Fore Ákos elkapta a karját:
- Nocsak, Sanyi! Hová ilyen sietősen?
- Hagyjon békén! – Sanyi megpróbálta kiszabadítani a karját. – Engem már hazaengedtek!
- Pizsamában? – vonta fel a szemöldökét az orvos. – Úgy hallottam, műtéted volt. Rosszul hallottam volna?

Sanyi nem válaszolt. Dia közben leért a lépcsőn. Mikor észrevette Sanyit a folyosó végén, elengedte a korlátot, és felé vette az irányt.
Sanyi ezt látva visszafordult Ákos doktorhoz:
- Kérem, eresszen el! Ha megtalálnak…
- Szerintem neked le kéne feküdnöd – jelentette ki az orvos. – A kollégám műtött meg téged, és azt mondta, még feküdnöd kéne…
- Már nem!
- Na gyere csak, Lawren! Mivel nincs most dolgom, felkísérlek a szobádba!
- Nem kell, én…
- Sanyi!
Dia ért oda hozzájuk. Ákos doktor felé fordult:
- Ó, doktor úr! Köszönöm, hogy megállította Sanyit! Kirohant a szobájából!
- Te a testvére vagy? – kérdezte Ákos doktor.
- Nem… én a barátnője vagyok.
- Barátnője? Nocsak! Amikor Sanyi az én betegem volt, megemlített... azt is mondta, hogy valami lovag vagy mi a csoda…
- Igen, igen, lovag. – bólogatott a lány. – Én is az vagyok, bár a különleges képesség inkább az erősségem.

Persze Dia biztosra vette, hogy ebből az orvos egy szót sem értett, de mindenesetre nem fogott bele mélyebb magyarázatba.
Sanyi kétségbeesetten próbálkozott:
- Nekem semmi bajom…
- És a kötés a válladon mi? – mutatott Sanyi bekötött vállára Dr. Fore.
- Ó, ó, hát a… az… csak… egy…
- No, gyerünk, Lawren! Szépen visszafekszel, és többet meg ne lássalak a folyosón!

Sanyi majd’ föl robbant.
- Ez mind miattad van! – vetette oda dühösen Diának, aki ott ült mellette, és nem szólt egy szót sem. Dr. Fore bízta meg azzal, hogy semmiképpen ne engedje ki a fiút a kórteremből, bárhogy könyörög is.
- Ha te nem árulsz be… - folytatta Sanyi morogva.
A lány nem válaszolt. Kicsit furdalta a lelkiismeret, amiért taszítátokkal sújtotta Sanyit, de tudta, hogy valamit tennie kellett. Csakhogy ahelyett, hogy Sanyi lenyugodott volna, csak még dühösebb lett.
- Meddig fogod a süketet játszani?! – fakadt ki a fiú. – Azt hiszed, jobb így, megenyhülök majd, vagy mi?!

Dia keresztbe tette a lábát, megköszörülte a torkát, és röviden ennyit felelt:
- Nem, nem hiszem azt. – azzal újból csöndbe burkolózott.
Sanyi némán szitkozódott.
- A franc az egészbe! – kiáltott fel türelmét vesztve, és nagyot csapott öklével az éjjeliszekrényére. – Elegem van! Jól elintézted, hogy egy hét múlva se kerüljek ki innét!
- Nem rajtam múlt.
Sanyi vörös arccal ránézett.
- Ja peeerszee! Nyávogni kezdett: - Nem rajtam múlt! Csak az egész rajtad múlt! Már négy órával ezelőtt is elvihettél volna innen! De nem, te dehogy! Inkább elmész jót iszogatni meg falatozni!
- Sanyi! Befejeznéd végre?!
- Nem, nem fejezem be!
- Nyugodtan megtehetném, hogy fogom magam, és itthagylak a csudába penészedni jövő szeptemberig!
- Úgyse mered! – vicsorgott Sanyi.
Dia felállt.
- Én a helyedben nem vennék erre mérget – mondta halkan, és kiment a szobából.

Sanyi dühe estére se párolgott el. Dia inkább egy nővérre bízta a „nemes feladatot”, mert – mint kijelentette -, nem bírja már elviselni paprikás hangulatú barátját. Elment inkább a büfébe, megivott egy pohár forró csokoládét, és az automatánál töltötte hátralevő idejét. Sanyi szülei azt mondták, nyolckor eljönnek érte.
Sanyi közben dohogva ült az ágyán, tört-zúzott, és nem akart lenyugodni.
- Utálom az egészet! Minek kell nekem itt szenvednem?! Semmi értelme! Ez mind Dia miatt van! Már rég elmehettem volna innen! Megtámadják a szüleimet, és ezt hagyjam?!

Folytatta volna, de váratlanul éles fájdalom hasított a vállába. Odakapott. Mikor maga elé emelte a kezét, látta, hogy csöpög róla a vér. A kötése félrecsúszott, vörössé színeződött. Rémülten kiáltott fel:
- Felszakadt a varrásom!
A nővér felpattant a székről.
- Nyugalom, Sanyi, mindjárt szólok az orvosnak! Tartsd rajta a kezed! – azzal elrohant. Sanyi úgy tett, ahogy mondta, de a válla annyira fájt, hogy nyöszörögni kezdett. A vér szaga erőszakosan megmaradt az orrában. Szédülni kezdett, rosszullett. Oldalra fordult, de nem vette észre, hogy már az az ágy széle. Leesett a földre, és elsötétült előtte a világ.

Folyt. köv.