Fekete fátyol - V. rész - 12.

Meghatározatlan idő múlva egy barlangot vett észre jobb oldalon. A barlang régi kövekből állt. Dia belépett a barlangba. Lába alatt nem nőtt fű, csak mohás volt a föld, és fagyott.
Ahogy beljebb haladt, egy lapos követ vett észre, mely mint egy asztal, úgy helyezkedett a barlang végében. Rajta egy doboz gyufa és egy gyertya állt. És (Dia legnagyobb örömére), gyümölcs. Bár a lány még nemigen találkozott lila almával és vörös körtével, gondolta, ez valószínűleg a dumnói gyümölcs.
Lefektette Sanyit a földre, és levette a derekáról a kenyeres zacskót.
- Megtaláltam az éjszakai szállásunkat – szólt vidáman. – Van itt gyertya és gyümölcs is. Mit szólsz hozzá?
Sanyi kinyitotta a szemét.
- Hol vagyunk? – motyogta.
- Egy barlangban. Most találtam. Nem csodálatos? – Dia törökülésbe helyezkedett Sanyi mellett, és kipakolta a kőasztalra az összes magukkal hozott felszerelést.
- Lássuk csak... van gyümölcsünk, vizünk, kenyerünk, három tőrünk...
- A kardom... otthagytam – lihegte Sanyi.
- Nem baj. Elleszünk anélkül is.
- B... Biztos?
- Persze. Mellesleg elég mélyen bent vagyunk. Szerintem itt maradhatunk amíg jobban nem leszel.
- Fáj a gyomrom... és olyan... gyengének érzem magam – nyögte a srác.

Dia addig kotorászott a köpenye zsebében, mígnem elő nem halászott egy zsebkendőt.
- A térképünket elvesztettük, tehát elég hosszú időbe telik, míg odatalálunk. Szükséged lesz az erődre. – Sanyi fölé hajolt, és letörölgette a vért és a verítéket az arcáról. – Most nyugodtan aludhatsz is akár.
- Te... te is... megsebe... megsebesültél – motyogott Sanyi.
Dia megvonta a vállát.
- Csak egy karcolás a karomon. Már nem vérzik. Várj csak! Talán sikerül meggyógyítanalak! Igaz, hogy a pálcám nincs nálam, de hátha sikerül anélkül is. – kezét Sanyi gyomrára helyezte, és elsuttogta:
- Hifel!
Nem történt semmi. Dia behunyta a szemét, erősen koncetrált, s fel se nyitotta a szemét, úgy kérdezte:
- Jobb?
- Nem – hangzott a válasz.
Dia sóhajtva egyenesedett fel.
- Hiába. Akkor pihenj. Később meglátjuk.
Sanyi válaszképp lehunyta a szemét. Dia visszagyömöszölte a zsebkendőt a zsebébe, és meggyújtotta a gyertyát, amit oda is tett közéjük.
- Így legalább nem fagyunk halálra – mondta halkan.
Pár percig csend honolt, aztán Sanyi megszólalt:
- Eszembe jut néhány... pillanat... L... Lager... Lagerfeltből.
Dia ránézett.
- Miféle emlékek?
- Ülök a fán... – Sanyi behunyt szemmel beszélt. – Odajön Hajni... és valamiről beszélgetünk... aztán... leütnek valahol... és... zombikkal is találkozom. – most kinyitotta a szemét, és az őrá meredő Dia felé fordította a fejét. – Ezek megtörténtek velem?
- Nem tudom – felelte a lány elgondolkozva. – Legalábbis az első emlékedet nem ismerem, a többi viszont... igen, megtörtént. De már meséltem neked a Zombik Völgyéről, nem?
- Igen – bólintott Sanyi.
Megint hallgattak. Dia habozva nézett a fiúra, mondani akart valamit, de addigra Sanyi már félig nyitott szájjal békésen aludt. Dia elmosolyodott, aztán összekuporodott, és őt is elnyomta a buzgóság.

Másnap nem találkoztak senkivel, s hamarosan sikeresen elérték a bölömbika-tábort, azonban – legnagyobb meglepetésükre -, üresen találták.
- Hm. Ez roppant érdekes! Vajon hol vannak a bölömbikák?
Sanyi a fejét vakarta.
- Fogalmam sincs. De ha jól emlékszem, Thera azt mondta, megmondja Saradonnak, hogy a tábort keressük.
Dia aggodalmasan hátra pillantott, végül elszántan megindult.
- Hát, ha nincsenek itt, legfeljebb könnyebben megtaláljuk a bombát. Te menj balra!
- Oké – bólintott Sanyi, s szétváltak.
Hamarosan Dia meghallotta Sanyi örömkiáltását. Azonnal a hang irányába sietett. Sanyi vigyorogva rámutatott egy fekete tojásra hasonlító valamire, amin gombok voltak láthatók.
- Ő az, akit kerestünk – hunyorgott vidáman.

Dia rámosolygott Sanyira, mire a fiú elvörösödött, s úgy érezte, mintha még egyszer kapott volna egy erőtlenítő sugarat a gyomrába. Gyorsan elfordult hát.
- Akkor vigyük! – szólt Dia közben. Mivel Sanyi nem mozdult, rászólt:
- Na, segítenél?
- Höh? Ja... aha. – Sanyi megfogta a könyv méretű „tojás” egyik felét, Dia a másikat. A bomba ólomsúlyú volt.
- Ez... bazi nehéz – lihegte Sanyi.
Vánszorogva maguk mögött hagyták a tábort. Néha megálltak pihenni.
- Elegem van... Dumnóból – zihálta a srác. – E... Eleshar...
Dia csaknem kiejtette a kezéből a bombát.
- Eleshar? Hát emlékszel...?!
- Igen... kezdenek visszajönni az emlékeim. Eleshar bízott... meg minket... hogy... mentsük meg ezt az... átkozott bolygót, igaz?
- Igen... jajj, Sanyi, annyira örülök! – azzal Dia ledobta a bombát a földre, és Sanyi nyakába ugrott.

A fiút ez meglepetésként érte, ugyanakkor röpdösött az örömtől. Átölelte Diát, és elmosolyodott. Úgy érezte, végre történik valami jó az életében...
- Ö... Sanyi...
Sanyi úgy összerándult, mint akit áramütés ért. Gyorsan elengedte Diát, és zavartan hátralépett.
- Ö... én... izé...
Dia addigra azonban nem figyelt rá, újra felvette a bombát, s Sanyi sietve segített neki, de még mindig vöröslöttek a fülei.
„Vajon mi baja lehet?” – tünődött Dia.
Újra elindultak. Szó nem esett köztük, de mindig ugyanarra gondoltak: a bölömbikákra. Mikor bukkannak fel?
Nem támadt rájuk senki az úton; pár nap múlva már elérték a titkos ajtót. Igencsak örültek, mivel már elfogyott minden élelmük.
Lednar nem szólt, mikor meglátta őket, csak intett az embereinek, mire azok elvették a két gyerektől a bombát.
- Szép munka – dicsérte őket Kort, bár mosoly nem látszott az arcán. Sanyi és Dia homlokráncolva néztek körül. Senki rájuk se mosolygott.
- M... Mi a baj? – kérdezte Sanyi. – Olyan...
- Lawren, Kindes! – szólalt meg Lednar halkan, s intett, hogy kövessék.
Lednar egy üres helyiségbe vezette őket. Ott aztán becsukta az ajtót, s feléjük fordult.
Sanyit egyszeriben nyugtalanság fogta el. Idegesen pillantott Diára.
- Amíg elmentetek – kezdett bele Lednar -, a társatok állapota még súlyosabbá vált.
Nem szóltak semmit, de Sanyi érezte, hogy Dia remegni kezd mellette. Nyugtatólag megfogta a karját.
- Fekete Tamás – folytatta Lednar -, a szörnyekkel való találkozása óta élet-halál közt lebegett. Ma hajnalban belehalt a sérüléseibe. Sajnálom.
Néma csend. Dia még hevesebben remegett. Sanyi gombócot érzett a torkában. Lednar jéghideg tekintetét rájuk függesztette, aztán – hosszúnak tűnő percek elteltével szó nélkül megfordult, és kiment a szobából.

Az a nyomasztó, gyásszal telt csend, ami körülvette őket, csaknem fullasztóvá vált. Dia ökölbe szorított kézzel állt.
Sanyi nem is tudta, mit mondhatna, vagy hogy mondhatna-e bármit is – olyan szörnyű volt a tudat, hogy meghalt egy barátjuk.
- Tudtam – suttogta Dia rekedten. – Elesharnak nem kellett volna beleavatnia a küldetésünkbe. Nem kellett volna.
Sanyi hallgatott. Félt megszólalni is. Végül csak Dia vállára tette a kezét, s enyhén megszorította.
Dia összeszorította a szemét. Többet nem szólt.
Sanyi a szavakat kereste. Tomi... róla még nem sok emléke van. Ő csak a halála előtt látta már.
De miért nem emlékszik Tomira, hogy milyen volt? Elesharra, Lagerfeltre, Hajnira és a Zombik Völgyére emlékszik. Tomira miért nem? Dia azt mondta, jó barátja volt. De akkor miért nem?!

Diából feltört a zokogás, s végül Sanyi nyakába borult, aki magához ölelte, s megsimogatta a haját. Nem tudta, mit tehetne, meg akarta védeni Diát ettől a szörnyűségtől, de nem tudta, belül őrjöngött, könnyek nélkül. Lelkére titokzatos, furcsa fátyol nehezedett.
- Miért?! – zokogta bele Dia Sanyi ingébe. – Miért?! Istenem, miért?! Miért?!
- Cssss...
- Nem szabadott volna! Nem kellett volna! Miért halnak meg ártatlanul... miért...?!
- Dia, csss, nyugodj meg...
- Nem bírom ezt az életet, én nem...! Nem bírom elviselni többet... elég volt! Nem...
- Cssss... semmi baj. – Sanyi mély hangja most rekedten, de szokatlanul gyöngéden hangzott, mire Dia kénytelen volt felemelni könnyáztatta arcát, s belenézni Sanyi mélyzöld szemébe.
Sanyi nyelt egyet.
- Ne... ne... ne beszélj ilyeneket – motyogta végül.
A lány szinte kétségbesetten nézte; talán megerősítést várt, hogy nem történhet meg ami történt.
- Mondd – suttogta erőtlenül. – Mondd, hogy nem lehet...
Sanyi a fejét rázta.
- Nem mondhatom. Ő... – nem bírta kimondani Tomi nevét. - ... meghalt.
Dia megtörölte a szemét. „Még így is csodálatos lány” – gondolta Sanyi, s szíve hevesen dobogni kezdett.

„Úristen... szerelmes vagyok! Ez nem lehet... nem... én nem lehetek szerelmes... Én? Diába szerelmes? Jó vicc... de akkor miért vagyok ennyire boldog, amikor inkább rosszkedvűnek kéne lennem Tomi miatt?”

Szégyen fogta el. Lám, Tominak köszönheti, hogy Dia ráborulva itatja az egereket. Micsoda marhaság! – gondolta bosszúsan, s ekkor legszívesebben eltaszította volna magától Diát, annyira furdalta a lelkiismerete. De ehelyett magához vonta, s szorosan átölelte.
Bánatosan eszébe jutott, vajon mit szólna a lány, ha közölné vele, mit vett észre saját magán.
Dühödten lökte el magától, s szitkozódva elfordult. Ökölbe szorította a kezét.
- Sanyi? – nyögte Dia.
Sanyi a tenyerébe temette az arcát, s leroskadt a falhoz. Felhúzta mindkét térdét, s nem nézett fel.
Dia lassan odament hozzá, térdre ereszkedett, s megérintette Sanyi karját.
- Jól vagy?
Sanyi ránézett, aztán elkapta a tekintetét, s felpattant. Dia is felállt, és maga felé fordította őt.
- Mi a baj?
Sanyi makacsul bámulta a lány cipőjét. Elege volt. Kéne valamit tennie... de mit?
- Mikor temetik el Tomit? – kérdezte válasz helyett. Dia szemét újra elárasztották a könnyek.
- Válaszolj, kérlek – mondta elfúló hangon.
- Nem tudom! – kiáltott fel Sanyi dühödten. – És ne is kérdezd ezt tőlem!
Dia szótlanul bámult rá. Végül bólintott.
- Jó. Rendben van.
- Foglalkozz Tomival! – vetette oda Sanyi, mire Dia megköszörülte a torkát. Sanyi karba fonta a kezét.
Mogorva arccal próbálta leplezni félelmét. Dia odalépett hozzá, s a mellkasának döntötte a fejét.
Összerándult. Zárkózott magatartása megingott.
- Ne... ne gyere ide – hallotta saját hangját. – Fertőzött a légkör. – de közben átölelte Diát.
Dia arcán végigfolytak a könnyek. Halványan elmosolyodott, s még jobban odabújt Sanyihoz.
- Tudom, Sanyi. Azért vagyok itt.
Sanyi egy pillanatra ledermedt, végül felsóhajtott.
Átnézett Dia feje mellett. Vadul lüktetett torkában a gombóc.

Dia váratlanul felemelte a fejét. Sanyi lenézett rá. Most még elviselhetetlenebb volt a forróság. Már három gombóc növekedett benne, s egyre inkább megdagadtak. Csaknem rosszul volt.
Nézték egymást – Dia Sanyit, Sanyi meg őt. Dia szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Sanyi feje megtelt zavargó gondolatokkal, inkább behunyta a szemét, hogy ne kelljen tovább néznie a lányt. A gombócok felcsúsztak a torkába, teljesen megnémítva őt. Tagjai lebénultak, s zsibbadtság szállt az agyára, megállított minden gondolatot, maga után hagyva a ködöt, mely még hosszú percek után, mikor megcsókolták egymást is ott kavargott kettőjük között.

***

Sanyi mozdulatlanul hevert a matracán, és mereven a mennyezetet bámulta. Még mindig nem sikerült túltennie magát a fél órával ezelőtti történteken. Egyszerűen nem tudta elhinni.
Boldogan nyújtózott egyet, és lustán ásított. Az oldalára fordult, és megint kinyújtóztatta tagjait. Milyen boldog volt! Úgy érezte, amióta itt van, nem érte még ekkora öröm. Egész lényével kacagni szeretett volna, megölelni az egész világot, kinevetni a háborút, nevetni, nevetni, és nevetni örökké...
Imádta. Egyszerűen imádta. Már nem csak szerette – imádta. Még a gyászt is elűzte mellőle, akaratlanul is.
Olyan vidám volt, hogy Kort ráförmedt.
- Mi bajod van, Lawren?!
- Semmi – felelte, és tovább nevetett.
- Megártott neki valami – vélekedett az egyik harcos. A többiek helyeslőn bólogattak hozzá.
- Mindjárt elveszem a jókedvét – morogta Lednar, és Sanyi felé vette az irányt.
- Gyere velem – szólt oda, és felkapaszkodott a felszínre.
- Minek jöttünk ide? – mérgelődött Sanyi.
- El kell menned innen. Itt harcolni fogunk nemsokára. Nem tudsz olyan jól harcolni még, mint ami elkéne.
- De... ez...
- Kindes itt marad. Elvitetlek az egyik emberünkkel egy biztonságosabb helyre. Ha túléltük a háborút, valaki elmegy érted.
- Na azt már nem! Én is harcolni fogok! Már visszajöttek nagyjából az emlékeim, tudok kardozni!
- Azt mondtam, elmész.
- Nem megyek! – makacskodott a srác.

Ebben a pillanatban megremegett a föld, s zúgásra lettek figyelmesek. Sanyi látta, hogy egy tíz centiméter átmérőjű rakéta tart feléjük. Megbénította testét a félelem. A rakéta hajszálpontosan őt célozta meg.
Lednar is észrevette a rakétát, ami egyre hangosabban hallatszott. Azonnal rávetette magát Sanyira, s oldaltlökte a rakéta útjából, ami a földbe csapódva óriásit robbant. Sanyi érezte a forró tüzet is.
- Jön még egy – szólt Lednar, s már rángatta is tovább Sanyit. Letaszította a földre, ő maga pedig egy szaltóval kerülte ki a rakétát.
Ekkor kidugta a fejét a titkos ajtón Dia, igencsak ijedt arccal.
- Mi történik? Sanyi!
Felállt, oda akart szaladni Sanyihoz.
- Dia, ne!
- Mi...
A következő rakéta telibe talált. Dia felrepült a levegőbe, ernyedt teste pörgött néhányat, majd Sanyi lábai előtt ért földet.

- DIAAAA!!!!
Sanyi hallotta a kétségbeesett ordítást, de fel se fogta, hogy ő ordított. Egy újabb rakéta csaknem eltalálta. Lednar arrébb rántotta őt.
- Vigyázz, Lawren!
Sanyit nem érdekelte a rakéta; nem érdekelte igazából semmi. Csak bámulta Diát. Oda akart hozzá rohanni, de Lednar ismét félrerángatta.
- Jönnek Saradon csapatai – szólt élesen.
- Dia... Dia!
Sanyi kitépte magát Lednar markából, és odarohant Diához. Térdre rogyott mellette.
- Dia... Dia... válaszolj... mondd... mondd, hogy nem... – elcsuklott a hangja.
Lednar talpra rántotta, és ellökte, hogy kikerüljék a rakétát.
- Vissza kell mennünk! – kiáltotta a férfi. – Gyerünk!
- Dia! – sikoltott Sanyi. – Nem hagyhatjuk itt!
- Ő már halott, Lawren.
Sanyi ledermedt, aztán éktelen harag töltötte el.
- Nem igaz! – ordított rá Lednarra. – Nem érdekel, eltalálnak-e, vagy sem!
Ott térdepelt Dia mellett, el-elcsukló hangon szólongatta a lányt.
- Lawren, ugorj félre! – kiáltott rá Lednar.
Sanyi izzó tekintettel emelte fel a fejét. Valóban közelgett a rakéta, s ezzel egyidőben megláthatták ellenfeleiket is. Lednar felnyitotta a csapóajtót, és lekiáltott:
- Rakétákkal jönnek! Siessetek!
Sanyinak nem maradt ideje rá, hogy felnyalábolja Diát – kénytelen volt elmenekülni onnan.
A dumnóiak és a megmaradt mardigói harcosok kimásztak, hogy felvegyék a harcot Saradon csapataival. Sanyi zokogva visszamászott Diához. Egy lövedék a vállát érte, egy repülő kés felsebezte a karját. Remegve, tántorogva megindult Diával, de egy bomba közvetlenül mellette robbant fel. Nagyot nyekkenve ért földet, s egyre erősödő fájdalmat érzett a karjában. Odakapott.
- Ne... ne... eltört a karom...

A levegő megtelt füst és puskapor szagával. Dia Sanyi mellett hevert, de még mindig nem tért magához. Sanyi a földön vonaglott, de nem bírta odavonszolni magát. Homlokáról, arcáról csorgott a vér. Alig kapott levegőt.
- D... Dia... n-ne...
Forgott a világ körülötte. Robbanások, lövedékek, hörgő emberek és szörnyek, Dia, Lednar...
Egyre jobban szédült, hányingere volt. A válla is fájt. Már csak egy valami volt hátra: feküdni és várni, hogy az egyik rakéta őt találja el...
- Meg... meghalni... – könnyei egybevegyültek a vérével. Zokogva ép kezével belemarkolt a kemény földbe, ami szétmorzsolódott az ujjai közt.
A nagy kavarodás miatt nem tudta, ki melyik -, mintha látta volna Lednart, és mintha látta volna Diát mocorogni – aztán a fájdalomtól nyöszörögni kezdett.
- Ne...
A világ hatalmas foltokká változott, amik egyre gyorsabb táncot jártak Sanyival. Behunyta a szemét, de a szédülés nem múlt el. A vére rácsöpögött az ingére. Ott feküdt hason. Hallott egy puffanást, majd egy robbanást – igen, most őt fogják eltalálni. Nem, mégsem... Dia kiált valamit... magához tért volna? Akarta kiáltani a nevét, de nem tudta... elhaló nyöszörgés hagyta el csak ajkait. S a háború minden zaja eltompult a fájdalom pedig felerősödött, majd Sanyi végleg elvesztette az eszméletét.

***

Lednar egy széken ült, mélyen előrehajolva. Saradon vesztét okozta a bomba, igen – de mit ér mindez, ha Lawren és Kindes odaveszett?
Kindest a szeme láttára lőtték le. Lawrent nem látta sehol; mikor legyőzték Saradont csapatával együtt, a sok holttest között lehetetlenség volt kiszúrni Lawrent. Ő is meghalt vajon?
Egy dumnói beszélni kezdett hozzá, de ő meg sem hallotta. Csak egy szó jutott el igazán a tudatáig:
- ... él.
Felemelte a fejét. Lawren él?
A dumnói azt felelte, igen, megtalálták. Sőt, Kindes is él – a medálja valamennyire megvédte őt, de így is eltört egy bordája, a keze meg a lába – súlyos lehet.
- Hozzátok azonnal be őket! – parancsolta Lednar, s felpattant.
Borzadva nézte a két gyereket – akiknek köszönheti a bolygója épségét. Mennyit kockáztattak...!
Azonnal orvosokat hívatott, hogy lássák el őket. Mindketten rengeteg vért veszítettek – pótolni kell.
Lednar sosem érezte magát még ennyire idegesnek, mint ezekben az órákban. Hálát akart mondani Sanyinak és Diának, de vajon megteheti-e még?

Eltelt négy nap. Sanyi végre magához tért. Iszonyúan fájt minden porcikája, s rettenetesen rosszul érezte magát. Dia azonban még mindig kómában feküdt.
- Hol vagyok? – motyogta Sanyi. A dumnói férfi, aki ott ült mellette, vizes borogatást tett a homlokára, aztán hívta Lednart.
A király némán megállt Sanyi ágya mellett, és lenézett a fiúra.
- Hol vagyok? – kérdezte a fiú újra. – Lednar... maga az?
Bólintás.
- Mi... mi történt?
- Megnyertük a csatát – felelte Lednar. – Saradont megöltem.
Sanyi szeme kerekre nyílt a csodálkozástól.
- Megölte...? – nyögte elakadó lélegzettel. – Ho... hogyan?
- A bombával.
Sanyi nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy nevessen inkább. Eszébe jutott Dia. Körülnézett.
- És Dia? Hol van?
Elszorult a torka, mikor Lednarra nézett. De a férfi nyugodtan válaszolt.
- Még nem tért magához, de a körülményekhez képest jól van.
- Hát él?
- Természetesen. A medálja megvédte őt.

Sanyi arcán boldog mosoly terült szét.
- Rengeteg sérülést szenvedtetek, és jónéhányan meghaltak közülünk, de Dumno végre újra biztonságban van, hála nektek. Nem csalódtam bennetek, Lawren Sándor. Ha felépültetek, egy búcsúvacsorával szeretnénk megköszönni segítségeteket. Ha Kindes magához tér, elmondhatod neki.
Azzal Lednar sarkon fordult, és elment. Sanyi kábán nevetve nézett utána. Legszívesebben kiugrott volna az ágyból, annyira boldog volt. Hát mindketten túlélték! Hát mégis létezik csoda ezen a világon!

A következő napokat még fekve kellett tölteniük, törött végtagjaik miatt. Sanyi felébredése után két nappal Dia is feleszmélt. Rengeteget aludtak, s egy hónapig kénytelenek voltak pihenni. Mikor Sanyi a búcsúzás előtti napon bekukkantott Diához, a lány ébren volt, és rámosolygott.
- Sanyi!
- Helló – nevetett Sanyi, és megállt a lány ágya mellett. – Hogy vagy? Lednar azt mondja, holnap rendezik meg a búcsúvacsorát. El tudsz jönni, nem?
- Járógipsszel biztos – felelte Dia, és helyet csinált Sanyinak az ágy szélén. – Gyere, ülj le.
- Még fáj a lábad? – érdeklődött a srác.
- Kicsit... na és a te karod? Látom, be van gipszelve.
- Igen... de már szerintem hamar meggyógyul. És újabb bolygó van megmentve!
Dia elnevette magát.
- És az emlékeid? Visszajöttek már?
- Tökéletesen – hajolt oda hozzá Sanyi, hogy csókot leheljen Dia homlokára. – Jobban vagyok, mint valaha egész életemben.
A lány elmosolyodott.
- Ez nagyon jó hír.
- Hát igen! Szeretném gyakorolni a kardozást meg a különleges képességtant, nehogy Lagerfeltben hátrányos helyzetbe kerüljek az amnéziám miatt.
- Hát azt jól teszed.
- Nos, akkor búcsúvacsorán találkozunk – állt fel Sanyi. – További jó pihenést!
- Meglesz – mosolygott Dia. Sanyi indulni készült, azonban a lány halkan megszólalt:
- Sanyi!
- Hm?
Dia intett, hogy üljön vissza.
- Mi az? – kérdezte Sanyi.
- Egyvalamire nagyon kiváncsi lennék – kezdte a lány. – Bár azt hiszem, a múltkor megkaptam a választ, habár nem is mondtál semmit.
- Miről besz...
- A viselkedésedre céloztam – jegyezte meg Dia vidáman hunyorogva. – Tudod, amikor olyan fura voltál.
- Oh. – Sanyi megvakarta a fejét, és nevetett. – Már emlékszem.
- Nos?
- Azt mondtad, megkaptad rá a választ!
- Szeretném én magam hallani tőled.
Sanyi úgy tett, mint aki roppant bosszús. Lehajolt Diához, és lágyan megcsókolta.
- Szeretlek.
Dia elmosolyodott.
- Ezt akartam hallani.
- Na és te?
- Én is szeretlek, Sanyi.
Sanyi ezután még fél óráig ott maradt. Dia odabújt hozzá.
- Annyira jó, hogy itt vagy velem – suttogta Sanyi. – De tényleg. Nem tudom, hogy csináltam, de újból szerelmes lettem...
Dia nem szólt semmit. Sanyi felsóhajtott.
- Bámulatos, mikre képes az élet – motyogta.
- Ühüm.
- Kinek lehet ilyen mozgalmas élete? – gondolkodott hangosan a fiú. – Abszolút nem panaszkodhatunk.
- Dehogynem; fáj a fejem.
- Nekem meg a karom.
Nevettek.
- Alig várom, hogy visszatérjünk Mardigóra – váltott témát Sanyi. – Akkor talán még több minden eszembe jut. Apropó, úgy rémlik, hogy mielőtt bevertem a fejem, Saradon mesélt valamit a Zombik Völgyéről.
- Mit?
Sanyi a homlokát ráncolta.
- Öö... talán olyasmit, hogy az ő népe hozta létre a zombikat, és hogy ő ütött le.
- Micsodaa?!
- Én se igazán értem – vonogatta a vállát a srác.
- Ez lehetetlen! Hogy került volna ő Lagerfeltbe?!
- Tőlem kérdezed? Sajna, késő már, nem tudjuk megkérdezni.
- Én azért egy kicsit sajnálom, hogy nem én végeztem Saradonnal. Jól esett volna.
Sanyi vigyorgott.
- Hát azt meghiszem. Micsoda dicsőség lett volna!

***

Saradon halála után Dumnón oldottabb lett a hangulat. Lednar nagy vacsorát rendezett Sanyiék tiszteletére: bizonyára azt akarta, hogy vendégei a lehető legjobban érezzék magukat, no és persze mindenki más is.
Sanyi igencsak kiöltözött: egy kölcsönkapott fekete öltönyt viselt fehér inggel, amit félig gombolt csak be. Örökké kócos haja a szemébe lógott, s új öltönynadrágja zsebébe csúsztatta a kezét. Bár az összhangot kicsit megrontotta a begipszelt karja.
Mellette Dia állt; a dumnói nők segítségével magára öltött egy indiai ruhát, hosszú haját hátrafésülte, és egy kis dumnói sminkkel elbűvölően nézett ki.
Lednar felállt. Szokásos hűvösséggel beszélt, de mintha a szeme jobban csillogott volna a megszokottnál.
- Kiérdemeltétek a tiszteletemet. Köszönöm segítségeteket. Étkezzünk hát tiszteletetekre!
Tapsvihar közepette leült, s mindenki nekilátott falatozni.

Vacsora után ki-ki odafordult a szomszédjához beszélgetni. Dia nagy-nehezen talpra állt, és kicsit odébb bicegett a társaságtól. A sötét fák közt átszűrődött a holdfény, s a lánynak akaratlanul is mosolyognia kellett. A dumnóiak vidám beszélgetése egyre halkabbá vált, s ahogy Dia beljebb ment, csakhamar teljes csend vette körül.
Sanyi kisvártatva felbukkant mögötte, s szelíden maga felé fordította Diát.
- Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte, s rámosolygott.
- Semmit. Fáj még a karod?
- Hmm, már egész jól van, köszöni szépen – nevetett Sanyi, és Dia szemébe nézett. – Na és te? Miért keresed a magányt?
A lány elfordította a fejét.
- Nem tudom, csak kijöttem. Szép esténk van.
- Szépnek szép, csak hideg. Mint mikor magányos az ember. Amikor elvesztettem az emlékeimet, én is nagyon magányos voltam.
- De hisz’ ott voltam én! – kiáltott fel Dia.

Sanyi ennek hallatán szélesen elmosolyodott, magához húzta Diát, és nekidöntötte a fejét a lányénak.
- Tudom, Dia.
Dia kissé remegve nézett fel rá.
- Miért nézel így rám? – kérdezte a srác.
- Öh... én csak...
Sanyi pillantása azonban elhallgatatta. A fiú rámosolygott , s még közelebb hajolt hozzá. Ajkai megtalálták Diáét, s azelíden átölelte a lányt.
- Rád mindig emlékezni fogok – morogta.
Dia hozzábújt, Sanyi pedig a hátát simogatta. Mindketten úgy érezték, most minden szép és jó.
Mikor kéz a kézben visszatértek, a dumnóiak többsége már nem volt ott.
Lednar rájuknézett.
- Megjöttetek?
Sanyi bólintott.
- Holnap reggel indul a hajótok. Úgy vélem, rátokfér a pihenés.
- Örülök, hogy így gondolja, Lednar – nevetett Sanyi.
- Még egyszer köszönet. Holnap még találkozunk. Jó éjt!
- Jó éjt – motyogta a távozó férfi után Sanyi, majd Diával együtt elballagott a szállásuk felé.

Másnap a pilóta már várt rájuk egy igencsak jó kinézetű hajó mellett. Dia és Sanyi Lednarral szemben álltak, s a király mögött összegyűlt Dumno apraja-nagyja.
- Ég áldjon – szólt nekik Lednar. – És jó utat.
Sanyi elmosolyodott.
- Köszönjük – bólintott, s Diára kacsintott. – Már nagyon vártuk ezt a napot.
- Meghiszem azt! – nevetett a lány. Lednar, bár szokásos hideg tekintete volt, mintha arcán átvillant volna egy kis mosoly.
Sanyiék ezt nagy ajándéknak vették. Búcsút intettek Dumnónak, s felkapaszkodtak a hajóra.

Esteledett, mire megérkeztek Lagerfeltbe. A folyosók kihaltak voltak.
- Hogyan mondjuk meg Elesharnak, hogy Tomi meghalt? – kérdezte halkan Sanyi. Most, hogy túlvoltak a küldetésen, jókedve is elszállt.
- Nem tudom – felelte Dia sóhajtva. – Talán ő maga fogja kitalálni. Erre.
Felmentek a tanárok tornyába. Remélték, hogy Eleshart ott találják. De az igazgató nem volt a szobájában.
- Hol lehet? Keressünk meg most mást, vagy mi?
- Jó ötlet – bólintott Sanyi, és bekopogott Eugila ajtaján.
Nem érkezett válasz.
Bekopogtak Calistar, sőt Gwedmir szobájába is, de senki se válaszolt.
- Hol vannak a tanárok? – mérgelődött Sanyi. – Muszáj pont most eltűnniük?!
- Lehet, hogy vacsoráznak? – találgatott Dia.
- Á, nem hiszem. De azért nézzük meg.
Az étkező azonban szintén üres volt.
Sanyi ledöbbent.
- Mindenki eltűnt?!
- És a diákok? Alszanak? Nézzük meg őket is!

Ebben a pillanatban hatalmas robbanás hallatszott. A vár megremegett, s omlani kezdtek a falak.
- Úristen! Mi folyik itt?!
Remegett a padló, s ők egyensúlyukat vesztve elvágódtak. Az étkező tetejét eltalálhatta valami, mert az egész helység omlani kezdett, s súlyos kövek kezdtek záporozni fentről.
- Ki kell jutnunk innen! – kiáltotta Dia.
Sanyi odébbgördült egy kő elől.
- Mégis, hogy gondoltad?! – ordított vissza, mert a robajtól semmit sem hallottak már. – Valamelyik kő agyon fog ü...
Az egyik kődarab eltalálta Sanyi fejét. A fiú elhalóan felnyögött, és kiterült a földön. A homlokáról patakzott a vér. Egy zöld lövedék átsüvített a romok közt, és eltalálta Sanyit, majd ott el is tűnt, mint a kámfor. Dia ledermedt.
- Sanyi...!
Átverekedte magát a törmelék között, és kifelé kezdte vonszolni Sanyit. Még épp idejében érte el a kijáratot, mert az étkező abban a pillanatban beomlott.
Dia nem ért rá azzal foglalkozni, mi okozta ezt, hanem rögtön letérdelt Sanyihoz.
- Sanyi! Sanyi, térj magadhoz...
Letörölte a vért a fejéről, és megpofozgatta a fiút.

Ekkor rontott be a kapun Calistar mester. Dia ritkán látta ilyen ziláltnak. Kicsit véres volt az arca. Szemlátomást azonnal tudta, mi történt, mert odasietett Sanyihoz, és megnézte a fiú fejsebét.
- Kindes, menj ki! Megtámadtak minket!
- És mi lesz Sanyival?!
- Majd én vigyázok rá. Siess!
- Rendben – mondta Dia kissé ijedten, és újra kirohant. Most látta, hogy tankhoz hasonló gépek érkeztek Lagerfelthez, amíg ők a tanárokat keresték. Átszaltózott két mozdulatlan testet (remélte, hogy ellenség), és felmászott a tank tetejére, ahonnét kihajigálta a szörnyeket.
Még egy tank közeledett, és bombázni kezdte a bejárati csarnokot. Dia gyorsan előrántotta az egyik tőrét, és nyílegyenesen belevágta az egyik szörnybe.

Közben Calistar kötszert vett elő a tunikája rejtekéből, és sietve bekötözte Sanyi fejét, aztán felnyalábolta a fiút, és berohant vele a kórházi részlegbe.
Larax igencsak riadt volt.
- Megtámadták Lagerfeltet?
- Igen – válaszolta Calistar idegesen. – Lásd el Lawrent. A többi a mi dolgunk. Már nem sokan vannak.
- Hozzák be a sebesülteket!
- Majd ha lesz rá idő.
Sanyi ekkor magához tért.
- Tomi...
Calistar és Larax rámeredtek. Sanyi nyöszörgött, aztán újból elvesztette az öntudatát.
- Milyen Tomiról beszél? – kérdezte Larax.
Calistar a homlokát ráncolta.
- Nem tudom. Kimegyek, megnézem, hogy állunk.
Nemsokára visszatért.
- Rendben, nincs már nagy baj. De az étkezőnk beomlott.
- Beomlott?!
- Igen, szólni kell Elesharnak. De a diákok többsége kisebb sérülésekkel megúszta a támadást, annak ellenére, hogy felkészületlenül rontottak ránk.
Larax aggodalmasan nézte Calistar megnyúzott arcát.
- Mi a baj, mester?

A férfi nem felelt azonnal.
- A támadás előtt érkezett Lagerfeltbe egy Lagerfeltes mester. Azt mondta, mind megfogunk halni, és hogy nem bírja tovább. Ezt ordítozta a bejárati csarnokban. Aztán magába szúrta a kardját. – halkan beszélt, a padlót bámulta, aztán Larax-ra nézett. – Vakaki elhitette vele, hogy nincs remény számára. És ez a valaki indított támadást Lagerfelt ellen most is.
- Szörnyű – morogta Larax. – Nehéz idők ezek.
- Nehezek, de még mennyire. De vajon miért most?
Erre egyikük sem tudott mit felelni.
Az ajtóban ekkor megjelent Dia.
- Calistar mester...
A férfi megfordult.
- Kindes?
Dia beljebb lépett.
- Nem találtam az igazgató urat...
- Hamarosan biztos bejön. Beomlott az étkezőnk, és...
- Mester! Fekete Tamás meghalt!
Néma csönd lett.
- Meghalt? – kérdezett vissza végül Calistar, s hangja rekedtté vált. – Hogyan...
- Dumnón a szörnyek széttépték, és belehalt. – Dia hangja remegett.
Calistar elsápadt. Leroskadt az egyik ágyra, és a hajába túrt.
- Ma már ez a második halál Lagerfeltben. Az étkező beomlott, sokan megsebesültek. Egyre többször támadnak ránk. A Lagerfeltes mesterek szívébe félelem költözött... mit lehet most tenni?!
Dia megriadt. Még sohasem látta Calistart ilyen állapotban.
- Harcolni – szólalt meg, észre sem véve.
Calistar ránézett.
- Harcolni? Eddig is azt tettük, s hiába!
- Nem szabad föladni – folytatta Dia, s nyelt egyet.
Calistarnak a szava elakadt. Larax megengedett magának egy mosolyt.
- Látja, Calistar mester? Kindes sosem adja föl. Hogy ebből a lányból még milyen remek harcos lesz! Akár Mester is.
Dia elpirult.
- Mester? Ugyan, dehogy – motyogta. – Nem is vagyok...
- Ugyan, Dia. – Larax még szélesebben mosolygott. – A szerénység jó dolog, de túlzásba sem szabad vinni. Viszont ami tény, az tény – roppant erős vagy.
- Dehogy! – tiltakozott a lány, s most még nagyobb zavarba esett. – Én... akkor már régen legyőztem volna... Saradont, mielőtt Sanyinak amnéziája lett volna!
- Amnéziája? – hökkent meg Calistar, s felpattant. – Lawren amnéziás?!
- Már nem – sietett megnyugtatni őt Dia. – Nagyjából visszajöttek az emlékei.
- Nagyjából?!
- Hát... – a lány habozott. – Legalábbis már sok mindenre emlékszik.
Calistar gyors pillantást vetett Sanyira.
- Már csak ez hiányzott.
- De most már nincs nagy baj – bizonygatta Dia. – Higgye el, mester!
- Én elhinném, ha nem lennénk amúgy is szorult helyzetben – morgott Calistar.

Sanyi ekkor végre újból magához tért.
- Hála istennek! – sóhajtott föl Larax. – Magadhoz tértél, Sanyi?
Sanyi felnyögött. Iszonyúan sajgott a feje.
- Kapd hamar össze magad, Lawren! – vetette oda neki Calistar mérgesen, mintha azért hibázatná Sanyit, mert meg mert sebesülni. – Háború idején nincs idő pihenésre.
Sanyi zavartan pislogott.
- Próbálom – préselte ki magából, de felülni már nem bírt.
Dia leült az ágya szélére, és megfogta a kezét.
- Pihenj csak – mondta szelíden, mikor Calistar kicsörtetett a kórteremből. – Calistarnak rosszkedve van, nem kell foglalkozni vele.
Larax a szakállát birizgálta.
- Azért ezt nem mondanám – jegyezte meg sötéten. – Calistarnak igaza van. Nincs sok idő.
- Bocsánat, hogy lesérültem! – fakadt ki Sanyi dühösen, és ellökte magától Dia kezét. Szinte villogott a szeme a haragtól. – Mindig mi vagyunk a hibásak, mi?! Hát tehetek róla, hogy beomlott az étkező?! Tehetek róla?! Menjen Calistar a f...
- Persze, hogy nem tehetsz róla – vágott gyorsan a szavába Dia, mielőtt Sanyi elkáromkodhatta volna magát.
- De hát nézd meg! „Épülj föl gyorsan, nincs idő!” Elegem van a nyavalygásából! És Elesharból is! Miért mindent rajtunk kell számonkérni?! Persze, biztos én mondtam azoknak a barmoknak, hogy támadják meg a sulit, biztos én akartam, hogy Tomi meghaljon, persze, hogy mindenért én vagyok a felelős, és mindent magamra vállalok mint egy jó kisfiú! Hát nem! Szálljanak le rólam, aljas m...
- Sanyi...! – szólt rá Dia ijedten. Sanyi azonban már torkaszakadtából ordított.
- Még egyszer idejön, akkorát beverek a hülye képébe...! Gyűlölöm! Gyűlölöm! GYŰLÖLÖM!!

Dia meghökkenve nézett a fiúra, Larax nemkülönben. S a kiabálást meghallva Eleshar is belépett, hogy megtudja a zaj okát. Sanyi pedig, nem törődve a fejsérülésével, kiugrott az ágyból, és üvöltve rárontott az igazgatóra.
Eleshar villámgyorsan reagált, s egy intéssel hanyattlökte Sanyit. Ez időt adott arra, hogy Dia és Larax odarohanjanak, és lefogják. Egy másik gyógyító nyugtatót tömött Sanyi szájába.
- Eresszetek! – hörögte a srác, és kapálózva igyekezett lerázni magáról Laraxékat. – Eresszetek el!
- Maradj veszteg! – csattant fel Larax éles hangon.
- Hagyjál békén! – vetette oda neki Sanyi. Kiszabadította magát Dia és Larax markából, felpattant, és ismét Eleshar felé lendült.
Larax elkapta a csuklóját, és erőteljesen pofon csapta Sanyit.
- Hagyd abba, Lawren!

Sanyi villámló szemmel nézett rá, és most őt célozta meg. Dia átkarolta a mellkasát, és csitítóan belesuttogott a fülébe:
- Csss, Sanyi, nyugodj meg!
- Eressz! – hörögte Sanyi.
- Semmi baj nincsen. Nyugodj meg.
Sanyi abbahagyta a kapálózást.
- Eressz...
- Semmi baj, Sanyi. Gyere, fekü...
Sanyi ekkor kiszabadította magát, de már zihált. Fáradtan támolygott vissza az ágyához, és leroskadt rá. Egy perc után pedig már nyitott szájjal aludt.
- Hála az égnek! – sóhajtott fel Larax. Eleshar most különösen megviseltnek tűnt.
- Mi baja lett Sanyinak?
Erre egyikük sem tudott mit felelni.
- Hagyjuk pihenni – javasolta Larax, és aggódva tekintett Sanyi ágya felé. – Valószínűleg csak szüksége volt rá, hogy kiadja magából a felgyülemlett energiáját.
- Szegény – motyogta Dia. – Biztosan nagyon ki van bukva. Talán Tomi miatt. Most már emlékszik rá, és azért jó barátok voltak.
Eleshat felsóhajtott, és Diához fordult.

- Mi történt Dumnón?
- Sanyi amnéziás lett – sóhajtotta Dia. – Tomi meghalt, de Saradont megölték.
Eleshar alig bírt szóhoz jutni.
- Tartós amnéziában szenved? – kérdezte, Sanyira pillantva.
Dia a fejét rázta.
- Körülbelül két hétig nem emlékezett semmire, csak a szülei nevére. De aztán visszajöttek az emlékei.
Eleshar hümmögött, végül elhagyta a kórtermet.
Larax kifelé terelte Diát.
- Pihenj te is kicsit, Dia. Most értetek vissza.
- De...
- Nyugodj meg, Sanyi jó helyen lesz. Apropó... igencsak sápadt vagy. Valami baj van, vagy csak az idegesség okozza?
- Is-is – bólintott Dia. – Tudja, sok vért vesztettem.
Larax egyből intett, hogy kövesse.
- Akkor pótoljuk – mondta, mire Dia, ha lehet, még jobban elsápadt.
Leültette Diát, és egy csövet vezetett a lány karjába. Dia rosszul volt.
- Nem lehetne ezt inkább kihagyni? – nyöszörögte felforduló gyomorral.
- A te érdeked – felelte Larax.
Pár perc múlva Dia szédülni kezdett, úgyhogy Larax ki is szedte a csövet.
- Semmi baj. – lefektette egy ágyra, és megitatta hideg vízzel. – Máris jobban leszel.
Dia mélyet lélegzett, s csakugyan kezdett megállni a szoba.
- Ma még ne menj órákra, én azt ajánlom – mondta Larax. – Inkább menj a szobádba pihenni.
A lány bólintott, és eltámolygott.

Sanyi csak hajnalban ébredt fel, de ugyanolyan harapós kedvében volt. Mikor egy gyógyító odament hozzá, vicsorogva rátámadt, úgyhogy miután a gyógyító elszaladt segítségért egy véres karmollásal az arcán, Sanyit odakötözték az ágyhoz.
- Így ni. Most legalább nem fogsz ütni – mondta Larax jókedvűen. Sanyi csak mordult egyet, és megfeszegette a köteleit.
- Hiába. Nem tudsz felkelni.
- Menjen a fenébe!
Larax és Aksik összenéztek. Sanyi szájából csak úgy ömlöttek a szitkok és a durvábbnál durvább jelzők.
- Tizenhat éves. A korabeli fiúk mind így beszélnek. Nem kell aggódni emiatt. – mondta Larax Aksik-nak, és otthagyták Sanyit.
- Jöjjön vissza! – ordibált utána a srác. – Nem hagyhat itt! Hallja?! Kinyírom!
Mivel nem érkezett válasz, Sanyi megint próbált kiszabadulni. Belédiktáltak még két nyugtatót, kezdett elkábulni tőlük, végül feladván a küzdelmet, ismét álomba merült.

Folyt. köv.