Regények - 74.oldal

"Vannak éjszakák, mikor a farkasok csendesek, és csak a hold az, ami üvölt."

- Val… Rhys világosan megmondta, hogy nem jöhet fel… erre te a legelső alkalommal férfiruhát húzol rá, és felhozod magaddal…
- Nem vagyok hajlandó egyedül hagyni egy átkozott kabinban! – emelte meg a hangját. – Te sem lennél elragadtatva az örömtől, ha egy olyan kis helyen kellene gubbasztanod egész álló nap!
- Ebben igazad van, de…

A sétája már futássá gyorsult, megint hátra nézett. Még előre sem fordult teljesen, mikor beleütközött valamibe. Elvesztve az egyensúlyát, csak az idegen mentette meg, ahogy magához rántotta, nehogy elessen. Felsikkantott, mikor mindez ilyen hirtelen történt meg. Remegve várta, hogy megszólaljon az előtte álló alak, aki a karjaiban tartotta. Lélegzete felszállt, mikor kifújta a levegőt, a csípős hidegben...

Veszélyes volt, nagyon veszélyes! Azt már ne kérdezzétek, hogy rám nézve volt veszélyes vagy… rám nézve, mert más lehetőséget pillanatnyilag nem találtam! A járása inkább hasonlított egy leopárdéhoz… magabiztos, tele ragadozói ösztönnel!
- Jó napot Betsy! – köszönt a nőre és kezébe vette az egyik kezét, majd fölé hajolt. – Elragadó, mint mindig!
Betsy kislányosan felvihogott s szabad kezével legyezni kezdte magát.
- Ha fiatalabb lennék, nem lennél ilyen biztonságban te...

- Lenne egy új megbízás – mondta halkan. Sóhajtva vettem át a papírokat, és hátradőltem.
- Máris? – kérdeztem, és kinyitottam a kartont. A papírokhoz csatolt fénykép egy férfit ábrázolt. Fekete, hátul kissé rövidebb, de elől hosszabbra hagyott haja volt, ami éppen csak a homlokába lógott. A képen profilból látszódott az arca, de így is majd’ meghaltam a gyönyörűségtől...

- A hajómon vagy… - próbálta kihúzni magát a kérdés alól. – Mindenhez közöm van, ami itt történik…
- Ó hát persze… egyáltalán szabad megszólalnom? Csoda, hogy még nem zártál le valamelyik kabinba, megkötözve… mert ugyebár ez is hatalmadban áll, Kapitány! – válaszolt dühösen. Miért van az, hogy ez a férfi mindig kihozza a sodrából?
- Tényleg ezt akarod? Hogy úgy bánjak veled, mint egy darab ronggyal? – sziszegte Rhys, összeszorított fogai között. – Ha nagyon akarod, teljesíthetem...

Hirtelen megérezte a levegő változását, hideg fuvallat csapta meg, és fázni kezdett. Azaz érzése támadt, hogy nincs egyedül. Félve nyitotta ki szemét. A pupillája kitágult, az ijedségtől, be kellett harapnia a száját, hogy ne kiáltson fel.
Egy férfi lebegett előtte, nem messze tőle. A férfinak iszonyatos, de gyors halála lehetett: egy kihegyezett karó szelte át a fejét...

Egy tényt állapíthat meg az egészből: Egy kalózhajón van, a nyílt tengeren, de az eszét Angliában hagyta, a Playmouth-i kikötőben. Semmi másra nem foghatta viselkedésének az okát. Egyszerűen… elment, vagyis elhagyta az eszét. Bár be kellett ismernie, hogy jól eső érzéssel töltötte el a tudat, hogy nem állnak hadilábon a Kapitánnyal...

Az első megrökönyödések után, a meglepődés helyét átvette valami egészen más, de nem volt biztos önmagában. Nem tudta eldönteni mit tegyen és mit nem. Itt volt az a férfi, aki egy egész életre tönkretette, miközben egy másik férfi vágyát szívta magába. Rhys követelőző volt ugyan, de nem durva. A szájával csodákat művelt, nyelvével a mennyországba repítette, kezei pedig az öntudatlanság határára sodorta...

Valerie rémülten ült fel, Nathan pedig ellépett az ablaktól.
- Mi történt? – kérdezték egyszerre.
Beth az oldalához szorította remegő kezét.
- Sürgősen el kell innen mennetek! A flotta… két óra múlva visszatér, hogy átkutassák a házat.
Valerie lesápadt, Nathan pedig egész testében megfeszült.
- A rohadt… Rhysnak szóltál már?
- Nem, úgy gondoltam, ti hamarabb tudtok cselekedni…