Joel a 194-es projekt

1.fejezet

Egy régi hintán, melyről már pergett a festék, egy ötéves forma gyermek ült. Elég vékony volt, és sápadt, fehér bőre arról tanúskodott, hogy nem sokat tartózkodott a szabadban. Rövid, kócos, sötétbarna haja, illett magas homlokához, mely értelmet sugárzott. Kék szemével a földet bámulta, kezeit a hinta láncára fonta, erősen, mintha attól félt volna, hogy valaki le akarja lökni.
Az utcáról közeledő léptek zaja hallatszott. Nyílt a nehéz vaskapu, majd a kopogás hangja is erősödött. A trappolás egy időre megszűnt, mert az érkező váltott néhány szót az óvónővel.
– Hogy viselkedett ma? – kérdezte egy női hang.
– Ugyanúgy, mint tegnap – felelte Mrs. Robert. – A feladatokat gyorsan és könnyedén végezte el. Meg is dicsértük érte. Viszont ma sem ment oda a társihoz, sőt még egyedül sem játszott semmivel. Egész nap a többiektől leszakadva gubbasztott, csak az étkezéseknél és a kinti foglalkozásoknál kapcsolódott hozzánk – nagyot sóhajtott – Nem tudom, mi lehet vele, pedig nagyon értelmes gyermek.
– Most hol van?
– A szokott helyén a hintánál – válaszolta az óvónő, mire a másik személy bólintott, majd elköszönt.
Lassan felnézett, majd végigmérte az előtte állót, a lapos sarkú cipőjétől kezdve, a fejkötőjéig. Miss Flecher állt előtte, az árvaház egyik nővére. A negyvenes évei végén járt. Az arca kissé beesett volt a sok munkától és az éjszakázástól, de szemei fáradhatatlanul figyelték a körülötte zajló eseményeket. Értett a gyerekek nyelvén, de ezzel a fiúval nem tudott bizalmas kapcsolatot kialakítani.
– Bocsáss meg a késésért. Ma a szokásosnál is több dolgom volt. – szólt a fiúhoz kedvesen. – Indulhatunk? – nyújtotta felé a kezét, de az szó nélkül leugrott a hintáról, s elindult a kijárat felé.

A nővér sóhajtott egy nagyot, majd követte. A városban nagy volt a forgalom, mivel mindenki igyekezett haza a munkahelyéről. A fiú mellette haladt, zsebre tett kézzel, ügyelve arra, hogy tisztes távolságban maradjon az apácától.
– Hallottam, hogy ma megint jól teljesítettél – kezdte Miss Flecher, ugyanolyan rokonszenvesen, mint az előbb. Lepillantott a fiúra, de ő rá se nézett, csak mereven az utat figyelte.–Igazán büszke lehetsz magadra, hiszen te vagy a csoport legjobbja. Gyorsan felfogod a dolgokat, és megoldod a feladatokat. A jövőben, ha majd iskolába mész biztos nem lesz gondod a tanulással… Viszont arról is értesültem, hogy nem játszol a társaiddal, hanem egyedül üldögélsz a többiektől távol. Miért van ez Joel? Miért nem mersz barátkozni? Talán félsz valamitől?... De mitől?–gondolkodott el–Észre vettem, hogy soha senkinek nem fogod meg a kezét, és senkit nem érintesz meg. Félsz az emberektől?
A fiú nem válaszolt, az egész olyan volt, mintha a falnak beszélt volna.

A lámpák pirosat mutattak a gyalogosoknak, ezért várniuk kellett. Az út túloldalán a boltokba be és- kiözönlő emberek sokasága lézengett. Miss Flecher tudta, hogy mi fog következni.
Miután átértek a zebrán, Joel gyorsított a tempón, és cikk-cakkban kerülgette a járókelőket. A nővér nem tudott vele lépést tartani, hamar elfáradt. Már megszokta, hogyha olyan helyen vannak, ahol sok az ember, akkor a fiú sietve kerüli ki őket, majd bevárja őt a következő sarkon Ez most is így történt. Egy fákkal övezett utcánál állt meg. A fáradság legkisebb jelét sem mutatta, az apácával ellentétben, aki kifulladva állt mellette.
– Úgy tűnik nemcsak az eszed gyors, hanem a lábad is. –zihálva, kipirult arccal szedte a levegőt, egy-két tincs kiszabadult főkötője alól. Joel úgy tűnt ezt viccesnek találta, mert egy pillanatra, halványan elmosolyodott. Flecher nővér meglepődve nézett rá, majd viszonozta a mosolyt. Örült neki, hogy végre láthatta a fiú érzelmeit.
Szótlanul ballagtak tovább. Néhány perc múlva Joel, alig hallhatóan megkérdezte:
– Miért nem járhatok az árvaház óvodájába, mint a többi gyerek? – a nő egy picit elgondolkodott, majd türelmes hangon válaszolt.
– Azért, mert a szüleid azt akarták, hogy ne az árvaház intézeteibe járj, hanem magán intézményekbe. Talán azért, hogy jobb ellátást és taníttatást kapj. Nekünk azt kell tennünk, amit a végrendeletben kértek. –Joel érdeklődése egy másodperc alatt eltűnt, s ugyan az a semmitmondó arc nézett vissza a nővérre, mint korábban.

A szülei egy éve haltak meg tisztázatlan körülmények között, s mivel rokonai nem voltak így állami nevelésbe került. A hátra maradt testamentumban viszont az állt, hogy az árvaház nagy összegű támogatást kap, ha a gyermeket magán intézményekbe járatják, ráadásul a magán intézetek költségeit nem a nevelőotthonnak kellett állnia.
Joel nem sok mindenre emlékezett a szüleivel kapcsolatban. Utólag rájött, hogy nem igazán ismerte őket. A szülő szó csak két olyan embert jelentett neki, akik figyelték, vizsgálták, elemezték. Emlékei szerint sokat volt egy kórház szerű helyen, ahol mindenféle analízist végeztek rajta. Anyja szerint erre azért volt szükség, mert sokat betegeskedett. Hiába kutatott agyában nem jutott semmi más eszébe családjáról.
Fél óra elteltével megérkeztek az árvaházba. Az intézmény hatalmas, salak színű épület volt. Kis ablakai nem sok fényt engedtek be a helyiségekbe.
– Nyugodtan pihend ki magad, ha elfáradtál. A vacsoránál találkozunk. – Miss Flecher a nővérszálló felé tartott, s magára hagyta a fiút.

Egy ideig megkövülten állt. Körülötte a kisebb gyerekek vidáman szaladgáltak, az idősebbek pedig jóízűen nevettek, viccelődtek. Ezután elindult a kert végébe, majd körülnézett, hogy figyeli e valaki. Mivel senki érdeklődését nem keltette fel, ezért fürgén átmászott a kerítésen, és futni kezdett a szomszédos parkig.
Régebben a parkban volt egy tó és több virágos kert is, de az utóbbi időben annyira elhanyagolták a zöld terület gondozását, hogy a tavacska kiszáradt, a virágok eltűntek a gyomok között… De ezt nem bánta különösebben, mert most ő is el szeretett volna tűnni.
Átgázolt a letaposott füvön és megállt egy hatalmas tölgyfa előtt. Fel kellett ugrania, hogy elérje az alsó ágat, amire felkapaszkodott, s mászott is tovább. A fa tetején, a szokásos helyére ült, ahonnan látta a templomtornyot, így figyelemmel tudta kísérni az idő múlását. Becsukta a szemét, és nekidőlt a tölgy törzsének. Végre nem kellett attól tartania, hogy emberekkel érintkezik. Nem szerette embertársait, ugyanis, ha valakit megérintett, akkor félelmetes képeket látott maga előtt, majd gyötrő fejfájás tört rá.

Hirtelen megérezte a levegő változását, hideg fuvallat csapta meg, és fázni kezdett. Azaz érzése támadt, hogy nincs egyedül. Félve nyitotta ki szemét. A pupillája kitágult, az ijedségtől, be kellett harapnia a száját, hogy ne kiáltson fel.
Egy férfi lebegett előtte, nem messze tőle. A férfinak iszonyatos, de gyors halála lehetett: egy kihegyezett karó szelte át a fejét.
Nem először látott ilyet, lépten-nyomon az általa ismert mesékből szellemekbe és szörnyekbe botlott. Nem értette, hogy miért csak ő látja őket, hogy miért csak őt kísértik. Ekkor még bízott abban, hogy a lények idővel eltűnnek, mint a mesében.

A szellem szerencsére nem vette észre, hanem vérben úszó szemmel tovább lebegett.
Lelkét annyira felzaklatták a látottak, hogy azon a napon csak nehezen tudott elaludni.Hajnalban ébredt fel és minden tagja zsibbadt volt. Csend vette körül, szobatársai még mélyen aludtak. Odakintről behallatszott a tücskök ciripelése.
Nem bírt ágyában maradni, úgy érezte, hogy összenyomják a falak. Magára vette még az este kikészített ruhákat és kiosont a szobából. Halkan lépkedett az üres folyosókon, az étkezőbe tartott. A nagy ebédlő volt a kedvenc helye, mert ez volt az egyetlen terem az épületben, ahonnan szép kilátás nyílt a kertre és az utcára. Bámulta a megnyugtató félhomályt, szerette a békét mely körül vette.
Néhány perc múlva azonban, minden ok nélkül emelkedni kezdett a pulzusa, s valami arra késztette, hogy kapkodva szedje a levegőt.
Az ablak túloldalán egy sötét alak jelent meg. Csak annyit látott belőle, hogy hatalmas és hogy az egyik szeme hiányzik. Ép szeme gonoszul villant rá, majd egy kicsit eltávolodott az üvegtől és nagy lendülettel nekirontott.

Az ablak szilánkokra tört, Joel pedig hátra esett. A fiú rémülten nézett a fölé magasodó lényre, egész testében remegni kezdett és nem bírt megmoccanni. A hívatlan „látogató” ejtett egy sebet hosszú karmával a fiú karján, mielőtt elégedett morgással eltűnt.
Joelnak ordítania kellett, mert a fájdalom átjárta az egész testét, főleg a fejét ostromolta. Lépések zaját hallotta, de mire felgyulladt a villany elvesztette eszméletét.
A betegszobában ébredt fel. A kín melyet korábban érzett még mindig nem múlt el, csak tompult. Karját kötés takarta, arcán is volt egy-két ragtapasz, mivel a rázúduló üveg apró vágásokat okozott. Még túl kába volt, hogy gondolkozzon, most csak pihenni szeretett volna. Néhány perc múlva álomba merült.
– Miért törted be az ablakot? – ez volt az első kérdés, amit feltettek neki miután magához tért. Ezúttal, nem a kedves Flecher nővér faggatta, hanem a goromba Ingrid Backet, az árvaház főnővére.
– Nem… Nem én tettem– nézett a szemébe Joel.
– Hát akkor ki? Volt veled más is? –Ingrid hangja türelmetlenségről árulkodott.
– Egy…–pillanatra elfogta a vágy, hogy mindent elmondjon, de tudta, hogy nem hinnének neki. –Én nem tudom, nem emlékszem. –hajtotta le fejét.
– Úgy, tehát nem emlékszel?!… De mindegy, az a szerencséd, hogy a szüleid számlájáról átutalásokat kapunk– ezzel peckesen kisétált, olyan arccal, amit egy sértődött gyerek is megirigyelt volna.

Joel emlékeibe merült, újra élte az eseményeket. A félelem, mintha hegyes tűket döfködne szívébe, annyira tartott attól, hogy a lény vissza fog térni, hogy megölje.
Ez idáig még sosem fordult elő vele, hogy egy szörnyeteg megtámadta volna, ugyan is a lények nem vették észre, hogy látja őket. Miért? –egyre csak ez a kérdés visszhangzott a fejében.
Halkan nyílt az ajtó és Miss Flechet lépett be a szobába.
– Jobban vagy már? –nézett rá aggódva, s egy széket húzott a beteg ágya mellé. A fiú bólintott, a nővér pedig folytatta mondanivalóját, miután kényelembe helyezkedett.
– Tudod Joel, nem hiszem, hogy te okoztad a tegnapi incidenst. Vagy legalábbis nem egyedül. Tudom, hogy nehezedre esik az emberekkel való kommunikáció, de ha egész életedben egyedül leszel, akkor az életed értelmetlenné válhat. Bízz meg az emberekben, hogy ők is megbízhassanak benned! Nekem nyugodtan elmondhatnád az igazat.
Csend. Joel mozdulatlanul, leszegett fejjel ült az ágyban. A nővér látta, hogy a szája széle néha-néha megremeg és idegességében a takarót szorongatja.
– Jól van, nyugodj meg – nyugtatta kedvesen. – Ha nem akarsz beszélni, akkor nem kell. Felteszek pár kérdést, amire csak igennel és nemmel lehet válaszolni. Bólints, vagy rázd a fejed! Megértetted? –határozott bólintás volt a válasz.
– Te törted be az ablakot? – nem, ingatta a fejét a fiú.
– Az egyik társad volt? –újra nemleges válasz.
– Az árvaház egyik dolgozója? – a felelet ugyan az volt, mint az előző két esetben.
– Láttad már az illetőt korábban? – Joel tagadása, ezúttal tehetetlen sóhajjal párosult.
A nő érezte, a gyerek zaklatottságát, ezért befejezte a kíváncsiskodást.
– Pihenj még egy kicsit, majd este visszamész a szobádba–állt fel a székről. Meg akarta simogatni Joel meggyötört arcát, de a mozdulat félbe szakadt, mivel a fiú elhúzódott. A nővér szemében szomorúság tükröződött, de mosolyt erőltetett az arcára.
– A jövő héten az egész intézmény kirándulni megy Valesa falujába. Járunk egyet a friss levegőn, meglátod majd milyen jó lesz a városi szmog után…Ja és meglátogatjuk a település templomát, meg elmegyünk fagyizni is. – miután befejezte, elköszönt Joeltől.
Amikor magára maradt, fejére húzta a paplant, összegömbölyödött, mint egy macska és próbálta elfojtani feltörő sírását. A „gombóc” a torkában egyre feljebb vándorolt, míg végül győzedelmeskedett, és magával hozta a keserűséget.

A vonat sebesen haladt, elmosta a kinti tájat a szeme előtt. Hiába próbálta követni a fák „mozgását” egy idő után belefáradt és inkább szemügyre vette a vonat belsejét.
Harmadosztályon utazott a többi fiatallal Valesa felé. Társai, mint mindig felé sem néztek. Sőt most már inkább elkerülték, és összesúgtak a háta mögött. Egyedül Flecher nővér viselkedése nem változott irányában, aki azóta elárulta a keresztnevét is: Rebeca.
Joel sajnálta, hogy nem beszélhet neki titkáról, s ezért a nővér már kezdte azt hinni, hogy utálja őt. Pedig ez egyáltalán nem volt igaz. Joel is szeretett volna odabújni, Rebecához, mint a többi gyerek, de nem tehette. Félt attól, hogy milyen szörnyűségeket látna, ha megérintené.
Valesát apró dombocskák határolták, csörgedező patakok szelték át és egy hatalmas erdő vette körül. Tiszta, nyugodt, kis falu volt, régi házak, műemlékek színesítették.

Amikor a több száz fős csoport átszelte a települést, Joel megnyugodott, mert nem látott semmi természetfelettit. Egy nagy parkba álltak meg pihenni és enni. Egy félreeső fa árnyékában telepedett le, pár méterre a sokaságtól. Ahogy kibontotta szendvicsét, még mindig érezte karjában azt a helyet, ahol a lény megsebezte, annak ellenére, hogy az már begyógyult.
Merengve nézte a többiek önfeledt játékát, beszélgetését. Mindenki tartozott valamilyen csoportba, csak ő nem. A magány fojtó érzése kerítette hatalmába. Nagyokat nyelt, hogy ne látszódjon rajta gyengesége, de minél erősebben koncentrált, annál jobban elkeseredett.
Rebeca közeledett felé, nyugtalan arccal. Mikor odaért hozzá leült mellé a fűbe.
– Nem érzed jól magad Joel? – tudakolta. A fiú nem válaszolt, inkább kérdezett.
– Önnek vannak titkai nővér? – maga sem tudta, hogy miért tette fel ilyen nyíltan a kérdést.
– Mindenkinek vannak titkai. Vannak, akik egész jelentéktelen dolgokat titkolnak, de mások pedig pont a lényegeseket hallgatják el –nézett rá őszintén Joelra. –Némely esetben jobb, ha a titkot vagy egy részét elmondjuk, mert így nekünk lesz könnyebb.
– És mi van akkor, ha az a dolog, amit elmondunk lehetetlenül hangzik, és senki sem hiszi el? – Joel hangja félelemmel volt teli.
– Nos, lehet, hogy nem mindenki hinne neked, de aki közel áll hozzád, az biztos megértené, mivel ismer téged.

Joel nem tudta, hogy mit tegyen. Beszélni is akart, meg nem is. Vajon elmondhatja az igazat?
Szóra nyitotta a száját, majd rögtön be is csukta. Félt. A beszélgetés nem folytatódott tovább, mivel mindenki szedelőzködni kezdett, folytatták az utat.
Miss Flechertől leszakadva ballagott a csoportja végén. A templomhoz vezető úton egyfajta belső harcot vívott önmagával.
A templom nem volt túl magas, s nem volt kifejezetten szép sem. Tömör falai, sötét színe, nem váltottak ki elismerő pillantásokat.
Az épületnek hatalmas, boltíves ajtaja volt, amely latin betűk díszítettek. Az elől állók kinyitották, és a tömeg megindult befelé.
Odabent egy régi orgona, díszes oltár és legalább húszsornyi kőpad fogadta a látogatókat. A templom kicsi, de annál színesebb ablakain besütött a nap, s ez valamelyest javított az összképen.
Az egyik apáca fölállt az oltárhoz vezető lépcső alsó fokára, és megvárta, amíg abbamarad a nyüzsgés.
– Egy kis figyelmet kérek! –kezdte az unalmas beszámolót–Ez a templom nagyon régi. A 18. század második felében épült, amikor…
Joel idegesen nézett körbe, mivel baljós érzete támad, a gyomra görcsbe rándult.
– …Nos ennyit akartam mondani. Menjetek ki a levegőre, vagy maradjatok itt, élvezzétek a mai napot!

Nagy tolongás és hangzavar lett. Sok gyerek ment ki a szabadba, csak néhányan maradtak bent. Sugdolódzó lányok ültek le a padsorok hátsó részénél, a kíváncsiskodók pedig megszemlélték az épült eldugott részeit.
Az egyik oszlopnak dőlve próbált megnyugodni, közben szemével pásztázta a falakat, a mennyezetet, ajtót és ablakokat. Mostanra biztos volt benne, hogy valaki közeledik.
Kisvártatva az ajtó nagy nyikordulással kinyílt. Az átlagos ember azt hinné, hogy a szél nyitotta ki, és nem tulajdonítana többet a dolgoknak. Mivel Joel egyáltalán nem volt átlagos, ezért jól láthatta a lényt, amint betrappol az épületbe. Érdekes módon erőteljes léptekkel közeledett, de a külvilág még sem hallotta a zajokat.

Rögtön felismerte. Ugyanaz volt, aki néhány nappal ezelőtt megtámadta. Most, hogy teljes méreteiben láthatta még jobban elborzadt. A félszemű ép szeme sárgán villogott, a másik helyén pedig egy lyuk tátongott. Bőre durva, piszkos, és véres-fekete színű volt. Fejének egyeletlen, deformált kinézete még rémisztőbb látványt nyújtott. Viszont Joelt még is a fél méteres karmok ijesztették meg a legjobban.
A fiú homlokán verejték csordult le. Gyorsan az oszlop másik oldalához lapult, mert attól rettegett, hogy „az” észreveszi.
Amikor pár méterrel elhaladt mellette, megnyugodva lélegzett fel. A félszemű a terem közepén megállt, majd kissé behajlította lábát, s elrugaszkodott a földtől. Egy hatalmas ugrással a hozzá legközelebb eső pilléren landolt.

Odafent tüzetesen átvizsgálta a lenti világot: szemügyre vette az embereket, akik számára nem jelentettek többet, mint számunkra a hangyák. Ép szeme megállapodott, az egyik oszlopon.
Pár percig azt figyelte, mintha látná, hogy ki volt mögötte.
Valószínűleg kezdte érteni a dolgokat, mivel vicsorogva ugrott át az oszlopról a falra és „átkúszott” az épület másik sarkába, a mennyezetbe kapaszkodva. Erős, éles karmainak köszönhetően, a gravitációnak ellentmondva, fejjel-lefelé is könnyedén araszolt előre.
A feszültség és a félelem átjártaa fiú mindenegyes porcikáját, leblokkolta ésszerű gondolatait. A lény a vele szemközti falon haladt lefelé, lassan, kiélvezve leendő áldozatának rettegését.
A lény nem tudta, hogy az emberfajzat miért látja őt, de minden esetre meg akarta leckéztetni. Amikor feje egy vonalba került Joelével, vágott egy grimaszt kivillantva hegyes fogait. Kezdtek felgyorsulni az események és nem volt megállás.

A szörny nekifeszült a falnak, s a lendület erejét kihasználva ellökte magát. Joel felé repült, s közben kimeresztette karmait. A fiút az életben maradás ősi ösztöne győzte meg arról, hogy cselekednie kell. Mielőtt a hegyes „kések” elérték volna céljaikat, ő oldalra vetődött, majd villámgyorsan egy másik oszlop mögött keresett menedéket.
A félszemű szerzet meglepődött a sebességén, dühösen belemélyesztette karmait a márványba. Csak a megfelelő alkalomra várt, hogy lecsaphasson.
Joel összeszedte minden bátorságát és eltávolodott a pillértől. Odarohant Rebeka nővérhez, aki lelkesen társalgott az egyik árvával.
– Nővér mondanom kell valamit! –kezdte fojtott hangon.
– Nem várhat egy picit, éppen beszélgetünk–válaszolta Miss Flecher. Joel egy gyors pillantást vetett a félszeműre, aki most nem őt, hanem egy lányt szemelt ki magának.
– Nem, nem várhat!
– Mi az a fontos dolog, ami nem tűr halasztást? –kérdően nézett rá.
– Ki kell vinni mindenkit innen. Ez a hely veszélyes! –tört ki belőle, hangja remegett.
– De hát mi lenne veszélye ebben a helyben, hisz ez egy templom. Nem értelek.
– Kérem nővér – újra rápillantott a lényre, az már egyre közelebb került prédájához. – Higgyen nekem! Nem hazudok! Ki kell mennünk innen!
– Nyugodj meg! – Rebeca leguggolt hozzá. – Mondd el, hogy mitől félsz! Biztosan tudok se…–folytatta volna tovább de, Joel beléfojtotta a szót kétségbeesett kiáltásával.
– Hát nem érti?! Ha itt maradunk, mindenki meghal! – az épület zengett a hangjától, a többiek kíváncsian fordultak felé.

A szörny megtalálta a megfelelő időpontot és nem habozott. A lány mögé állt és karmait a nyakába fúrta. Áldozata élettelenül rogyott a földre.
Mikor barátnői hátára fordították, hogy megnézzék mi történt vele, sikongatva hívtak segítséget.
Rebeca értetlenül nézett a fiúra, aki remegve, könnybe lábadt szemmel állt előtte és a plafont figyelte, de szemével mintha követett volna valamit .A nővér is felnézett, de nem látott semmit.
Legalább is elsőre nem, de ahogy jobban megnézte a mennyezetet, lyukakat vett észre, és látta, hogy a rések száma egyre nő.
A lény jól szórakozott és már meg is tervezte a következő lépését.A nehéz orgonát könnyedén kitépte a helyéről, majd elhajította. Meg sem várta, hogy vajon célba talált e, annyira biztos volt magában. Elégedetten távozott.
A hangszer pillanatok alatt landolt a földön. Joel arcán vér csordult le, de nem a sajátja volt, hanem Rebeca nővéré, aki az utolsó percben lökte őt félre. Az orgona mélyen belefúródott a talapzatba. A templomban már teljes káosz uralkodott.

Mindenki egyszerre kezdett el beszélni, sokan sírtak vagy kiabáltak. Odakintről özönlöttek be a kíváncsiskodók, de csakhamar kihátráltak, mert nem bírták a látványt.
Joel még mindig ott térdelt a földön, csak nehezen tért észhez a kábulatból. Azt kívánta, hogy most bárcsak ő feküdne összetörve a romok alatt, a nővér helyett.
Néhány perc múlva megérkeztek a mentők, de már nem tudtak mit tenni. A rendőrök kikérdeztek mindenkit, akit csak lehetett, mégsem értek el vele semmit. A sajtó is megjelent. Kamerások és riporterek nyüzsgésétől lett hangos a környék.
Egy óra múlva, azonban minden elcsendesedett. Joelt egy nővér hívta magához, aki akkorra már annyira összeszedte magát, hogy tudomást vegyen a környezetről.

A visszaúton egy pisszegést sem lehetett hallani. Mindenkit megviseltek a történtek, de talán legjobban Joelt. Magát hibáztatta a szerencsétlen lány és Rebeca haláláért. Tudta, hogy amíg él soha nem fogja elfeledni ezt a napot, mert azon a napon értette meg igazán, hogy a jövőbeli harcait egyedül kell megvívnia, mert ha segítséget kér, az mások életébe kerülhet.