Helley Joyan 2. Rész

- Igen?! – szóltam bele a telefonba, miközben ráérősen doboltam ujjaimmal a kormányon. Már hajnali három volt. Miután a – most már halott – célpontomat bevonszoltam egy fülkébe, és minden nyomott eltakarítottam magam után, kocsiba ültem, és elhajtottam a helyszínről. Mivel nem ápoltam senkivel sem baráti vagy közelibb kapcsolatot, csak a „munkatársaim” lehettek.
- Gyere ide, Javier beszélni akar veled! – válaszolta egy mély, barátságtalan női hang. Sohasem kedveltem a tulajdonosát.
- Öt perc, és ott vagyok.

Ráléptem a gázra, amikor a lámpa zöldre váltott. Javier háza tényleg nem volt messze. New York leggazdagabb környékén jártam. Természetesen nem én laktam itt.
Álomházak sorakoztak egymás után, az elmaradhatatlan medencékkel és buja dzsungelekkel, amikért majdnem többet fizettek „szegény” tulajdonosok, mint magáért a házért. A főnök háza sem volt egy kis putri… Amint áthaladsz a két méter magas, kovácsoltvas kapu alatt – amit sűrűn díszítettek aranyozott szőlőlevelekkel – egy kaviccsal szórt útra térsz, amit magas tuják szegélyeznek, egészen a ház előtti parkolóig. Több méter lehet az út, még soha nem mértem le… nem is szándékozom. A ház előtt, ami háromszintes volt, és vanília színű burkolat fedte, egy három, meztelen női alakot ábrázoló szökőkút csobogott.

A kocsifelhajtón két kocsi állt. Az egyik egy éjkék, Mercedes Benz SLR 722, és egy vörös Alfa Romeo GT Coupe. Az enyém egy fekete BMW M3-as volt. Gyönyörű jószág, az biztos!
Beparkoltam a kettő közé, és kiszálltam. Nem zártam le, semmi értelme nem volt, hiszen nem rejtegettem senkit és semmit, ide meg nem járnak autó tolvajok. Ha meg igen, az nem nekem fog fájni. Még mindig a kocsi mellett állva, kibiztosítottam és ellenőriztem a fegyvereimet. Azért na! Nem hibáztathattok! Egy bérgyilkosokkal teli házba készülök bemenni, és engem hidegen hagy a tény, vagy elmélet, hogy egy oldalon állunk. Szerintem őket is!
Az egyik 9mm-est hátra, az övembe csúsztattam, amit elrejtett a fekete, térdig érő bőrdzsekim. A másikat a kabátzsebembe csúsztattam. Fellépdeltem a lépcsőn, majd kopogás nélkül benyitottam a hatalmas faajtón amit színes üvegablakok tarkítottak. Felvettem a jól begyakorolt jobb-ha-nem-szólsz-hozzám-álarcot, és megnyújtott léptekkel elindultam a márványoszlopos folyosón. Ma már hidegen hagy a fényűzés. Régebben csak felhúztam magam miatta.

Majdnem minden második oszlopnál volt egy kamera. Biztos forrásból tudom azt is, hogy a bejárati – és minden más – ajtónál lézeres, ilyen-olyan, a legmodernebb technikákkal ellátott biztonsági cuccok vannak felszerelve. Elhiheted azt is, hogy nem csak az ajtóknál.
A folyosó végén, a lépcső előtt balra fordultam, ahol a kétszárnyú ajtó, már résnyire nyitva volt, mintha csak engem várt volna. Sárga fény szűrődött ki a résen, és halk beszélgetés foszlányok. Hátranyúltam, kitapintottam, hogy még mindig ott van-e a fegyverem, majd beléptem a helyiségbe. A terem elég nagy volt, hogy megszervezzenek egy bál-jellegű összejövetelt. A végében egy sötétzöld márványból kirakott kandallóban ropogott a tűz. Felette Javier portréja – olajjal – arany keretben – függött. A falnagyságú ablakok előtt behúzták a sötétítőket. Igaz, hogy első pillantásra szétszórtnak tűnt a berendezés, de ízléses volt! Jó ízlésről tanúskodott a látvány, ahogy a régi és a modern kori dolgokat vegyesen használták fel. A kandallóval szemben, félkörívben, hat fotel volt elhelyezve. Középen már helyet foglalt az USA legnagyobb lotyója, Amanda Elbaz – aki az előbb is hívott -. Két ülőhellyel arrébb pedig Michael Bavos. Vele életemben legfeljebb két szót váltottam a köszönésen kívül… á, megvan: Cseszd meg!

Javier az egyik sarokban állt, az italos szekrények előtt. Sötétbarna haját hátrafésülte, jobb fülében apró gyémánt csillant meg. Sötétszürke, hajszálcsíkos öltönyében úgy mutatott, mint valami arisztokrata leszármazottja…
- Pontos vagy… mint mindig, Hell – szólalt meg mély hangján. Markáns arcán hűvös mosoly suhant át.
- Cuki ez a szoknya… - jelentette ki Elbaz, egy gúnyos vigyor kíséretében. Édesen elmosolyodtam.
- Köszönöm, olyan aranyos vagy! Új szájfényt használsz? Teljesen lenyűgöz a színe!
Ha utált valamit ez a nőnek nevezett valami, akkor az, az volt, amikor azt mondták rá, hogy: cuki, édes, nőies. A nő a száznyolcvanöt centit ütötte. Festett fekete haja felül tüsisre volt nyírva, csak hátul növesztette meg a lapockáiig. Most egy fekete trikót viselt, és egy terep mintás nadrágot, amihez egy acélbetétes bakancsot vett. Csupa izom a nő, de semmi báj, vagy kecsesség. Azt nem mondom, hogy hülye is ráadásul, mert nem igaz. Vág az esze, akár a borotva.

Sokszor elgondolkodtam azon, hogy biztosan az én nemembe tartozik-e. Mert a nevén és a hiányzó – jellegzetes – hímtagján kívül, férfinak nézném. Ki tudja…
- Lányok, lányok… azt mondom, rendezzétek le, de ne most. Hell! – fordult felém. – Van valami mondanivalód? – kérdezte Javier rám pillantva azokkal a fagyoskék szemeivel.
- Ja.
- És mi lenne az? – kérdezte Javier csendesen.
- A szokásos… a fickót elintéztem, most már nem fog beszélni.
Javier bólintott és a tűzre fordította a figyelmét. Belekortyolt a kezében tartott pohár whiskybe.
- Amanda?!
- Közbeavatkoztak… - kezdett bele Elbaz.
- Nocsak… - szakítottam félbe. – hova lett a régi formád? – kérdeztem gúnyosan, és ledobtam magam az egyik fotelbe. Láttam szemeim sarkából, hogy Michael figyelmét lekötik a lábaim.
- Nem kérdeztem a véleményed Joyan! – morogta Elbaz.
Javier sétált hozzám, felém nyújtva egy dossziét. Olyan halkan járt, mint valami kísértet. Én is képes voltam erre, de nekem külön oda kellett rá figyelnem. Javiernek ez a lényéből fakadt.
- Lenne egy új megbízás – mondta halkan. Sóhajtva vettem át a papírokat, és hátradőltem.
- Máris? – kérdeztem, és kinyitottam a kartont. A papírokhoz csatolt fénykép egy férfit ábrázolt. Fekete, hátul kissé rövidebb, de elől hosszabbra hagyott haja volt, ami éppen csak a homlokába lógott. A képen profilból látszódott az arca, de így is majd’ meghaltam a gyönyörűségtől. Ez már rám is, a női nem képviselőjére nézve is szégyen volt, ahogy ez kinézett! Férfias, mégis lágy ívelésű állkapcsa, és szép szája volt. Amolyan: addig csókolod, amíg bele nem hal típusú! A szemeit nem láttam a napszemüvegtől, de sejtettem, hogy az sem csúnyább. Sőt. Szerintem, az viheti a pálmát.

Komoran figyelt valamit, sugárzott belőle az összpontosítás, és hogy ért ahhoz, amit csinál. A többi emberhez mérve lehetett úgy… száznyolcvanhat, százkilencven centi. Szépen kidolgozott izmai voltak, már amiket láthattam. A képen egy fekete inget viselt, aminek az ujjait könyékig feltűrte, elől pedig kigombolt három gombot, így kilátszott az ezüst, vékony lánc, aminek a végén egy dögcédula lógott. Összegezve igazán szexis látvány volt…
Lentebb pillantottam az adatlapjára.
Név: Robbie Jack
Született: 1982. szeptember. 26.
Hmmm. Akkor most huszonhét éves… pont az esetem!
Az adatok szerint néhány hónapja került be Astier bandájába. Az összes megbízását sikeresen elvégezte, mindig ő jött ki sértetlenül az ügyből. Állítólag hozzá tud férni a rendőrség legtitkosabb dolgaihoz is. Azok pedig nem is gyanítanak semmit.
- Mit csinált ez a jó madár? – kérdeztem nyugodtan.
- A feladatod az lesz, mint az előző… megkeresed és elhallgattatod! – tért ki Javier a válasz elől.
- Rendben – motyogtam, és életemben először, tartani kezdtem a célpontomtól… hiszen… azért csak Astier embere. És ahogy olvastam, a legjobb! – Mennyi időm van? – kérdeztem, és újra tanulmányozni kezdtem a képet.
Javier visszasétált a kandallóhoz.
- Maximum két hét! De nem több! Próbálj meg kiszedni belőle minél többet!
- És ha lehet, ne csináltasd fel magad vele! – szólalt meg megint Elbaz. Egy unott sóhajjal felé fordítottam a fejem, és egy lenéző mosollyal válaszoltam.
- Csak irigykedsz, Amanda! De tudod… nem kellett volna már veled tenni valamit a születésedkor? Mert egy nőt, ilyen fejjel, még én sem vinnék ágyba, pedig nem vagyok valami válogatós!
- Baszd meg! – fortyant fel, és összeszűkült szemekkel rám meredt.
- Szívesen, de inkább máskor!

Amanda felém lendült, én pedig előkaptam a zsebemből a 9mm-est, és neki szegeztem. Visszavett a mozdulatból, hátrált egy lépést. Michael megfeszült ültében, és keze lassan az oldalára erősített fegyvertok felé csúszott.
- Tudom, hogy be vagy indulva rám, de légyszike, ne itt akarj megdugni, oké? Köszike a megértést! – mondtam lassan. Hallottam Michael halk nevetését. Amanda összeszorította az állkapcsát, és gyűlölködő tekintettel megint hátrébb lépett.
- Ezért kinyírlak egyszer! – sziszegte fogai között.
- Te kezdted aranybogaram!
- Hell, fejezd be! – szólt rám Javier. Rávillantottam szemeimet, végül lentebb eresztettem a fegyvert.
- Én húztam innen… - álltam fel, de nem tettem el a pisztolyt. A dossziét összepakoltam és elindultam az ajtó felé. Tudtam, hogy egy utolsó mondatra még megállítanak, de úgy tettem, mintha nem igazán érdekelne a dolog, vagy mint aki nem tudja, hogy meg fogják állítani.
- Hell!
A kezem már a kilincsen volt, amikor Javier megszólalt. Utáltam az érzést, hogy ő is tudja: úgy rángathat, mint bábos a marionett-babát.
- Igen főnök? – kérdeztem vissza a vállam fölött.
A csend, ami utána következett, meglepett. Annál jobban a főnök hangja, mikor újra megszólalt.
- Vigyázz vele!