A Farkas vére 1. Rész

"Vannak éjszakák, mikor a farkasok csendesek, és csak a hold az, ami üvölt."


1462

- Takarodj az ablaktól kutya!
A korbács suhogva szántotta a levegőt, halálos sebességgel közeledve a férfi testéhez, hogy végül a hátának csapódjon. A férfi felüvöltött fájdalmában, elkeseredett hangja egy pillanatra minden más zajt elnyomott. A vámpír kegyetlen vicsorra húzta száját és újult erővel csapott le a földön térdelő alakra. A férfi megmarkolta láncát, hogy azt szoríthassa. Mikor a korbács ismét a hátán csattant, úgy érezte, egész testét tűz borítja el. Szorosan összeszorította szemeit és megpróbálta felidézni a naplementét, amit csak néhány pillanatig csodálhatott. Ezért a néhány pillanatért bűnhődik most…

Minden kis részletet érzékelt. A vért, ahogy vékony patakokban folyik a hátán, az apró kavicsokat, amik a térdébe és a tenyerébe fúródtak, társai zaklatott zihálását, a láncok csörgését, fogva tartói kárörvendő horkantásait, nevetgélését. Egy újabb ütés a bordáinál érte, ami szinte minden levegőt kipréselt tüdejéből.
- Azt hiszed, bármit megtehetsz, te korcs?
Érezte, hogyha nem tesznek semmit, hamarosan elszabadul a pokol. Gyomra megemelkedett, szemfogai megnyúltak, karmai tenyerébe vájtak. Megremegett, s egy újabb csapás után mélyről jövő morgás tört fel belőle. Elege volt mindenből. Egy mozdulattal kiszabadíthatná magát a láncokból, és darabokra téphetné azt a nyomorultat, aki csak a korbáccsal tud hősködni… de tudta, hogy nem lenne esélye. A kis folyosón még nyolc vámpír állt, teljes fegyverzetben, társai mind láncra verve…
- Fogd vissza magad…

Az utolsó csapás elsöprő erővel sújtott le rá. Reszketve könyökölt a földre, fogait már annyira szorította, hogy attól félt megroppan az állkapcsa. Hallotta néhány társa felháborodott morgását, de gyorsan el is halt, amint a vámpírok kezükbe vették az ostorokat.
- Elég volt, kutya? - sziszegte a vámpír, kicsit közelebb hajolva.
A férfi nem válaszolt, homlokát a hideg földhöz nyomta, hogy enyhítsen kicsit a fájdalmán.
- Nem hallom a választ, te dög!
Még ha akart volna, sem tudott volna válaszolni, a fájdalom minden más képességét elnyomta a légzésen kívül.
- Válaszolj! - kiáltotta a katona.
- Mindent kivert belőle! - szólalt meg egy rab a vámpír háta mögül. Egy katona rögtön oda is vágott a korbáccsal. A szőke férfi, térdre esett.
Dwain elkeseredve figyelte az egyre halványuló fényt, ami az ablaktáblák közötti résen szűrődött be. A vámpírok biztos távolban álltak a fénytől.
Újabb éjszaka köszönt be.
A vámpírok "birodalma".
A hatszáznegyvenhetedik éjszaka, amit ebben az átkozott várban tölt… Meddig megy még ez?

A fény már alig látszódott, Dwain pedig tudta, hogy hamarosan semmi sem lesz belőle.
- Megtagadod a parancsomat? - vakkantotta a katona, de a férfi már egyáltalán nem figyelt. Lelkileg készítette fel magát a következő éjszakára, amit túl kell élnie. Nem szabad gyengének mutatkoznia. Egyszer meg fog szökni innen… Hamarosan… már nem kell sok…
- Te rohadt… - emelte meg karját a vámpír, hogy újra lesújtson az előtte térdelő alakra.
- Álljon meg!
A magas, határozott, tisztán csengő hangra minden vámpír megdermedt egy pillanatra. A Dwaint kínzó vámpír leengedte karját s fejet hajtott.
- Úrnőm!
Dwain már az előtt tisztában volt, hogy ki állította meg a katonát, mielőtt megszólalt volna. Az illata, ami annyira jellemző volt rá, mindig hamarabb éri el, mint maga a nő. Meghatározhatatlan illata volt, de leginkább a jázminhoz és az orgonához hasonlított. Három teljes hónapja kínozta.
Gyűlölte.
Gyűlölte, mert olyan éhséget ébresztett benne, amit csak hatalmas erőfeszítések árán tudott legyőzni. Az eltelt majdnem két évben beletörődötten sínylődött a vár falai között. Titokban mindig új reménységgel töltötte el a felkelő Nap látványa, de mostanában már ez sem nyugtatja meg teljesen. Pontosabban három hónapja. A nő, Sarelle Welles, a vámpírgróf lánya, akinél raboskodik. Az ellenség lánya, egyben ő is az. Ellenség. Vámpír. És mégis felzaklatja.

Sarelle közelebb lépett, Dwain pedig még jobban nyomta homlokát a földhöz. A gyomra újra megemelkedett, fogai fájón lüktettek.
- Nem lehetne, hogy az agresszivitását inkább a küzdelmekben vezesse le, mintsem a… rabokon? - kérdezte felháborodással a hangjában.
Dwain, bár nem akarta, mégis megemelte fejét és mély levegőt vett. A nő még soha nem volt ennyire közel hozzá. Nyilván tudatában sem volt szegénynek, hogy ennyire közel áll hozzá. Veszélyesen közel.
Ha belegondol, hogy hányszor álmodta már meg a nő halálát, izgatott remegés futott végig a testén, ahogy óvatosan oldalra sandított és meglátta a nő hófehér ruhájának az alját. Nagyon közel volt hozzá! Szinte csak… ki kell nyújtania érte a kezét…
- Sajnálom Úrnőm, de ez a…
- Ne sajnálja, tegyen ellene… maga mit tenne, ha láncra lenne verve egy ellenséges várban, ahol csak verik?
Ez nevetséges! Ilyen képmutatást! Ha annyira sajnálja őket, miért is nem engedi el?
A vámpír csendben maradt, a nő pedig hátrébb lépett, majd a földön térdelő férfihoz fordult.
- Jól van? - kérdezte és kezét óvatosan a férfi vállára tette.
Dwain úgy egyenesedett ki, mintha megparancsolták volna. A nő kezét elkapta, és csak szorította, miközben vicsorgott. A nő halványkék szemei kikerekedtek, ajkai elnyíltak egymástól, így láthatóvá vált két hegyes szemfoga. Gyönyörű volt... Földöntúli. Magassága alig haladta meg a százhatvanöt centimétert. Vékony volt, de nem csontos. Inkább csak törékeny. Olyan, akihez egy átlag férfi hozzá se merne nyúlni, mert attól fél eltörik… Sápadt bőre csak tetézte megjelenését, szinte világított a félhomályban. A férfit azon nyomban izgatottság töltötte el, ahogy a nő arcába nézett. Szinte már látta maga előtt, ahogy a földön fekszik, hollófekete haja szétterül a földön, keze átkulcsolja hófehér nyakát, ő pedig bosszútól eltelve tovább folytatja a kínzást… csak egy nagyobb lendület és rántás, és már el is kezdheti…
- Te korcs! - ordította a katona s hangos csattanással kísérve, a korbács újra lesújtott a férfira.
- Hagyja békén! - kiáltott rá a nő és kiszedte kezét a szorításból.
Az utolsó ütés a tarkóján érte. Hirtelen minden forogni kezdett körülötte, ő pedig a földre esett. Az utolsó pillanatban még látta társai elgyötört tekintetét.
Meg kell innen szöknie… ki kell őket mentenie…
Egy lykae nem hagyhatja magát…





Sarelle a szobájából nézte, ahogy két vámpír végigvonszolja az udvaron az eszméletlen férfit. Miután megpróbálta "megmenteni" őt, megjelent az apja és az unokabátyja. A gróf szinte toporzékolt dühében, hogy egy vérfarkas védelmére kelt. Azonnal elzavarta onnan. Sarelle még hallotta, ahogy a katona, aki a lykae-t verte, elmond mindent. Beleértve azt is, hogy a férfi megérintette őt. Kirázta a hideg, ahogy újra felidézte magában az érzést, mikor hozzáért. A szemeit… Sosem látott még olyan szempárt… olyat, ami ennyire izzott volna. Szinte égette, olyan érzést keltett benne, mintha belelátna a fejébe, mintha ismerné… és ami ennyire tele lett volna gyűlölettel. Azért érintette meg, mert tudatni akarta, hogy sajnálja. Hogy legszívesebben ő maga vinné el hozzá a kulcsot, hogy aztán kinyithassa láncait.
Bár a Lykae megragadta, ő nem félt tőle. Furcsa érzés kerítette hatalmába, mikor hozzáért, de nem félt. Tudatának legmélyebb kis pontjában tudta, hogy nem bántja. Lehet, hogy megpróbálja, de nem tudja bántani. És ezt nem tudta megmagyarázni, hogy miért.
Annyira kíváncsi volt, hogy mit tett volna vele a férfi, ha nem szakítják félbe… Vajon tényleg megpróbálta volna bántani?
A keze rendkívül forró volt az ő bőréhez képest! És ez… furcsa izgalommal töltötte el.
Tisztában volt vele, hogy a vérfarkasok és a vámpírok ősidők óta ellenségek. Mégsem bírta nézni ezt, amit az apja csinál. Leláncolni őket, rabszolgaságba hajtani és verni, akárcsak az állatokat… senki nem érdemli ezt...
Ha másért nem is, azért nagyon várja, hogy ő vegye át a hatalmat, hogy szabadon engedhessen minden rabot. A legelső lépése biztosan ez lesz. Nem fogja érdekelni, mit szól hozzá az apja, vagy az a pökhendi unokabátyja. Övé a hatalom! Azt csinál amit akar! Nagyon úgy látszik, hogy unalmas életének ezennel vége. Nem lesznek szürkék a hétköznapjai.
A férfit bedobták egy ráccsal elválasztott cellába, majd rácsukták az ajtót. A zár hangos kattanása sokáig visszhangzott a fejében. Kezét az ablak üvegére tette, homlokát is nekinyomta. Lehunyta szemeit, de azonnal ki is nyitotta, mert megjelent előtte a kép, ahogy a férfi a földön térdel, a háta csupa vér… "Űzd ki a fejedből, ha jót akarsz magadnak!”
- Úrnőm?
Sarelle ijedten rezzent össze és fordult meg. Az ajtóban egy cselédlány állt, zavart arckifejezéssel.
- Bocsásson meg, ha… megijesztettem...
- Semmi gond… - nagy levegő! - semmi gond, csak… elmerengtem.
- Lord Welles arra kért, szóljak Önnek, hogy várja Önt!
- Köszönöm… rögtön megyek!
A lány meghajolt, majd hangtalan léptekkel kihátrált a szobából. Sarelle visszafordult az ablakhoz.
A várfal mellé közvetlenül, több cellát is építettek, ahova a vérfarkasokat zárták be éjjelente. Csak a hold adott némi fényt, amúgy teljes volt a sötétség. Sosem szerette az apja otthonát, de ezt látva, még inkább meggyűlölte. Megvetette. Hogy bánhat így velük? Ők is érző lények… talán jobban is, mint a vámpírok... Ha minden egyes kis szabályt betartott volna, amit az anyja állított fel a nevelésében, és amit az apja is elvár, rég egy érzéketlen szobor lenne, aki csak teszi a kötelességét. Hogy az anyját idézze: "Egy vámpírhoz méltatlanok az érzések!"
Látva ezt a kegyetlenséget, inkább azt mondaná, hogy méltatlan a vámpírokhoz az, hogy egyáltalán éljenek!
- Szép kis előadás volt, hugi…
Sarelle már másodszorra rezzent össze, bár az ijedtség tovább maradt, mint az előbb. Elfordult az ablaktól, hogy szembenézhessen unokabátyjával.
- Argalad…
- Komolyan mondom, már csak egy kard hiányzott a kezedből, és elnevezhettek volna a farkasok felszabadítójának! - nevetgélt gunyorosan. Fekete, vállig érő haját egy finoman ívelt ezüst csattal fogta hátra, amin a családi címer díszelgett. Fekete inget, zekét és nadrágot viselt, aminek a szárát a térdig érő csizmájába rejtette. Oldalán egy kard lógott. Ez a fekete-feketével viselet még inkább kiemelte sápadtságát, és hidegen csillogó jegeskék szemeit. - Bár sokan nem tudnák ezt értékelni… köztünk szólva én sem…
- Argalad, az a katona…
- Az a dolga, hogy verje őket, Sarelle! - ragadta meg a vállait. - Mit akarsz egy farkastól, térj már észhez! Csak állatok…
- Nem állatok, Argalad! Beszélnek, éreznek…
- Nehogy azt mondd, hogy olyanok, mint mi, különben…
- Mert mi nem érzünk, igaz? - szakította félbe Sarelle, ami nem igazán volt rá jellemző. - Pedig kiábrándító, de érzel… most például dühös vagy rám…
Látta ahogy a férfi megfeszíti állkapcsát. Felszisszent, mikor még jobban belemélyesztette ujjait a karjába. Sosem voltak túlzottan jóban, és ez most még inkább kiéleződött.
- Ne feledkezz meg arról, hogy ki vagy, Sarelle! Sohase felejtsd el!



Dwain próbált úgy elhelyezkedni, hogy lehetőleg semmije se fájjon, de ezt valahogy nem sikerült megoldania. Összeszorított fogakkal dőlt háttal a falnak és remélte, hogy fájdalmas nyögései elkerülik társai figyelmét. Remegő gyomorral hajtotta fejét két, felhúzott térdére. Minden egyes levegővétel kín volt számára. Erősen koncentrált arra, hogy tudatánál maradjon. Pedig legszívesebben átadta volna magát a megváltó sötétségnek. Legalább nem érezné ezt a lüktető, égető fájdalmat a hátán.
Még fentebb húzta lábait az árnyékba, mikor észrevette, hogy megvilágítja a hold.
Utálta.

Oldalra pillantott és csendesen irtózott a látványon. Többi, láncra vert társa „békésen” aludt a cellájában. Nem értette, hogy képesek erre… Néhányukat teljes egészében világította meg ezüstös fényével a hold. Kirázta a hideg. Talán ők nem érzik azt, amit ő? Hogy minden egyes éjszaka elveszít egy darabot önmagából? Hogy lassan már azt sem tudja, ki ő? Hogyha csak egy kicsit is a hold hatása alá kerül, az leszakít egy aprót a lelkéből? Vagy… éreznek-e még egyáltalán bármit is? Talán már ugyanolyan keménnyé és hideggé vált a lelkük, mint ez az éjszaka… Vagy bármely más éjszaka, amit ezen az elátkozott helyen tölt.
Miért nem marad fenn állandóan a Nap? Hogy begyógyíthassa a sebeit? Testit és lelkit egyaránt. Akkor a vámpíroktól sem kellene tartania…
Csak egyetlen esélye adódna a szabadulásra! Csak egyetlen egy!
- Dwain!

A férfi a hang felé kapta a fejét, de még rá sem pillantott, már tudta ki az. A szomszédos cellában fekvő alak megmozdult, majd az őket elválasztó rácshoz kuporodott. Csupán néhány évvel volt fiatalabb tőle, mégis úgy érezte, ha a szemeibe nézett, hogy több száz évvel idősebb. Sötétszőke haja a vállát verdeste, borostyán szemeiben furcsa csillogás bujkált. Dwain ismerte már… Akkor nézett így, ha a szabadságról beszélt. Homlokán, a bal szemöldöke felett sötét folt árulkodott a késő délutáni incidensről.
-Dwain! – szólalt meg újra. Dwain kimerülten felsóhajtott. Bármennyire is szeretett tervezgetni, beszélni a kinti életről, most egyáltalán nem volt hozzá hangulata. Most inkább csak szerette volna túlélni az éjszakát.
- Mi az, Sil?
- Gyere közelebb…
- Sil, hidd el, én…
- Nem álmodozni akarok, Dwain! – csattant fel a férfi fojtott hangon. Volt valami a hangjában, ami nem hagyta nyugodni. Így erőt véve magán lassan ő is odaaraszolt a rácsokhoz, vigyázva, nehogy bármilye is a hold sugaraiba érjen. Tekintetét a férfira emelte, próbálta megfejteni mitől lehet ilyen izgatott.
Sil intett, hogy hajoljon közelebb. Szenvedve bár, de megtette.
- Velem tartasz?
Dwainen furcsa, villámcsapásszerű érzés futott végig. Az esze folyton azt hajtogatta, hogy ez egy átverés, de… tudat alatt érezte, hogy nem így van. Sil nem hazudna neki!
- Sil… láncra vagyunk verve…

A férfi szemei megvillantak egy pillanatra, s Dwain jól látta a sötétben, hogyan változik meg barátja arckifejezése. Bizonytalanból reménykedővé… Szinte ünnepélyes volt.
Sil hátranyúlt, majd egy kis ideig kotorászott a zsebében. Minden mozdulata olyan óvatos volt, mintha valami értékes tárgyat keresne… pedig Dwain tudta, hogy mi áll e mögött: nem akart zajt csapni a lánccal.
Aztán visszafordult. Csendben, egy szót sem szólva. Maga elé emelte mindkét kezét. Kissé remegő ujjai között megvillant valami. Dwain nem mert hinni a szemének. De mégis… már szinte látta maga előtt a napfelkeltét… a napnyugtát… az alkonyat bíbor árnyalatait…
- Honnan szerezted? – kérdezte, már-már csak tátogva. Nem mert hangosan szólni, félt, hogy bármelyik pillanatban leleplezhetik őket, s örök időkre itt ragadnak.
- A legtöbb őrt túlságosan lefoglalta a kínzásod… és persze a Welles nő felbukkanása.
Dwain előtt akaratlanul is megjelent a gróf lánya, amire most egyáltalán nem volt szüksége. Valahogy nem tudott volna elviselni több fizikai fájdalmat. Márpedig azt okozott már maga a gondolata is. Ébenfekete, selymes haja, ahogy a vállaira és hátára omlik… hófehér, porcelánszerű bőre… aggodalomtól csillogó égszínkék szemei…
Alig észrevehetően megrázta a fejét. Na persze! Aggodalom! Mintha egy vámpír bármit is érezne egy lykae iránt a szánalmon kívül…
Nem kell a helyzetbe belemagyaráznia dolgokat… így is épp elég csalódás és fájdalom érte már életében.
- Van valami terved? – suttogta izgatottságtól remegő hangon. Sil összevonta szemöldökeit és megkapaszkodott az egyik rácsban.
- A többiek nem tudhatnak róla… így is csak a szerencsén múlik, hogy megússzuk-e.
Sil a háta mögé tekintett, ahol egy férfi a másik oldalára fordult, nekik háttal.
- Annyi biztos… - folytatta. – hogy fényes nappal kell cselekednünk… ha kiértünk, a vérszívóknak már semmi esélye.
- Hagyjuk itt a többieket? – szakította félbe Silt. A lykae állkapcsa megfeszült.
- Ha kijutottunk, szólunk egy másik grófságnak, hogy itt mi a helyzet… te is tudod, hogy többet nem tehetünk…

Dwain a rácsoknak döntötte homlokát. Tudta, és mégis fájt. Már előre bűntudata támadt, hogy itt hagyja szenvedő társait. De meg kell tennie! Szólnia kell egy nagyobb hatalomnak az érdekükben. Ő tényleg nem tehet semmit, hiszen a birtokait felégették, az alattvalóit leigázták, elkergették, rabszolgasorsba hajtották. Több évébe is kerülhet, míg újra feltámasztja Callaghan-t. Arról nem is beszélve, hogy – Silt kivéve – egyetlen embere sem maradt. Ahhoz pedig, hogy ezt az átokverte helyet porig égesse, kisebb hadsereg kellene. Ami viszont, pillanatnyilag nem áll rendelkezésére.
- Tudom… - sóhajtotta keserűen. Magában pedig elhatározta, hogy a legelső alkalommal szól a megfelelő személyeknek, akik kiszabadíthatják őket. – Mikorra tervezed?
- Holnap, vagy az után… nem akarom, hogy gyanakodni kezdjenek, vagy megtalálják a kulcsot, és idő előtt lebukjunk…
Dwain bólintott. Sil még közelebb férkőzött.
- Úgyis tudni fogod, mikor érkezik el az idő… A jövőben egymás mellett kell maradnunk!
Néhány percig teljes csendben hallgatták az éjszaka zajait, a többi lykae légzését, és a kastélyból kiszűrődő hangokat. Most először megnyugtatónak találta. Így, hogy tudta: nem kell sokat várnia, s szabad lehet.
Pillantása egy karcsú torony legfelső ablakára esett, ahol halványan egy gyertya pislákolt.
- Megölhetted volna…
Ez a két szó sokáig visszhangzott a fejében. Lehunyta szemeit és még a fejét is elfordította a toronytól.
- Szerintem nem is volt tisztában azzal, hogy mekkora veszélybe keveredett, mikor a közeledbe ment.
- Ha még nem tudatosult volna benned, egy vámpírokkal teli kastélyban vagyunk! Láncra verve! Egy szempillantás alatt végeztek volna velem!
- Az elmúlt években volt alkalmam levonni ezt a következtetést… - szólt csendesen Sil. – Én csak… azt vettem észre, hogy… tőled szokatlanul nézel rá.
Dwain odakapta fejét és összevont szemöldökkel meredt a társára.
- Mégis hogyan? – morogta oda.
Sil megvonta egyik vállát, majd a hátára feküdt. Mindkét karját a feje alá fektette. – Mint aki egyszerre akarja a magáénak tudni, és halottnak látni…



Sarelle lesimította kezeivel a ruhát, hajában végighúzta ujjait, majd nagy levegőt vett.
„Csak nyugalom!”
Kopogtatott a régi, kétszárnyú tölgyfa ajtón. Ökölbe szorította kezeit, s érezte, hogy ujjai most a szokásosnál is hidegebbek.
- Késtél! – szólt ki halkan egy mély, szigorú hang, Sarelle-t pedig kirázta a hideg. Lenyomta a kilincset, s magabiztos arckifejezést felvéve belépett a szobába. A helyiségben csak a kandallóban lobogó tűz adott némi fényt. A falakat, körbe, plafonig érő könyvespolcok borították, kivéve egyet, ahol a Welles család címere lógott, mellette pedig két-két kard keresztbe vetve.
Az apja az ablak előtt állt, neki háttal. Kezeit összekulcsolta a háta mögött. Neki is ugyanolyan hosszú és fekete haja volt, mint Argaladnak, csakhogy az övében, a bal halántékánál egy ősz csík húzódott. Széles vállait fekete ing takarta, a zakója a mellette álló asztalon hevert.
Sarelle tudta, hogy látja minden mozdulatát. Az ablak üvege szinte mindent visszatükrözött a szobából. Saját magát is látta, ahogy az ajtó előtt áll, sápadt arccal, kifejezéstelen, érzelemmentes tekintettel.
- Sajnálom Apám! Argalad útközben megállított.

Egan Welles nem reagált erre semmit. Még csak jelét sem adta annak, hogy hallotta volna, amit mondott. Sarelle csendben maradt, ismerte már annyira az apját, hogy tudja, ilyenkor ezt kell tennie. Az apja azt várja, mikor fog mentegetőzni, ezzel beismerve, hogy hibázott. Márpedig ő nem fogja megbánni azt, amit tett!
Pillantása a címer alatti kandallóra esett. Jó időtöltés volt a tüzet bámulni, főleg az ilyen kínos helyzetekben. És jó taktika az apjával szemben! Ha nem köti le a figyelmét valamivel, hamarabb beleesik a csapdába, mielőtt észrevehetné, hogy egyáltalán van.
Elmerengve figyelte a lángok táncát, és akaratlanul is agyába villant az érzés, ahogy megérintette a lykae-t. Az ő bőre is olyan volt, akár a tűz… égette…
- Magyarázatot követelek! – szólalt meg végül a férfi. Sarelle továbbra is a tüzet figyelte mereven, felidézve magában a férfi szemeit. Kezét a háta mögé rejtette, ahogy az apja.
- Nem emlékszem, hogy a közelmúltban bármivel is kiérdemeltem volna a haragját, Apám!
- Nem emlékszel? – sziszegte Egan. Sarelle felé fordította fejét, pontosabban az apja szemeibe nézett, s lassan megrázta a fejét.
- Nem.
Borzongás futott végig a gerincén az apja gúnyos mosolyától. Szembefordult vele. – Akkor beszélgessünk kicsit a… farkasbarátodról… - mondta vontatottan. Az asztalhoz lépett. Egy aranyozott kupába töltött magának a mellette álló üvegből. A sűrű, vörös folyadék, vészjóslóan csillogott a tűz fényében.
- Nem értem, miről beszél!
Egan először belekortyolt az italba, kiélvezve az ízt, és az energiát, ami végigfut egy vámpíron, ha vért iszik. Csak az után pillantott a lányára.
- Tudod… néha megfordul a fejemben, hogy helyesen fogok-e cselekedni azzal, ha majd neked adom át a helyem… egy farkasbarát vámpír nem várhat túl nagy tiszteletet az alattvalóitól.

Sarelle állkapcsa megfeszült, állát egy picit megemelte, úgy nézett hidegen az apja világoskék, már-már fehér szemeibe. – Nem vagyok farkasbarát! – jelentette ki, és gondolatban vállon veregette magát, amiért nem remegett meg a hangja. – Csupán nézeteim szerint, kissé elragadtatta magát az őr… túlzásba vitte. Mi értelme lykae szolgákat tartanunk, ha félholtra verik őket? Így hasznavehetetlenek lesznek…
- Pompás! – emelte meg az apja a poharat, és biccentett a fejével. – Tehát akkor nem bánod, ha azt az egyet kivégeztetem…
Sarelle úgy hátratántorodott egy lépést, mintha az apja odajött volna hozzá, és pofon vágta volna. Zavartan pislogott egyet.
- Miért…
- Az a korcs sok dolgot megengedett magának… még csírájában el kell fojtanunk a lázadást… nem hagyhatjuk, hogy a többiek, felbátorodva a tettén, kövessék a példáját. Majd ezzel megmutatjuk, hogy mi is a jutalma annak, aki nem engedelmeskedik!
- A… a korbácsolás, amit kapott, szerintem… szerintem bőven elég…
Egan rámeredt, az asztal elé sétált, s nekidőlt. Ajkát a kupa peremén húzogatva figyelte őt. Sarelle rezzenéstelen arccal tűrte.
- Te is tudod, hogy miért jött Argalad. Igaz?
- Igen.
- Akkor ne adj okot rá, hogy őt válasszam helyetted! Hidd el… pokollá tenné az életed.
Sarelle elkomorodott arccal viszonozta apja pillantását. – Ezt hogy érti, Apám?
Egan letette az asztalra a poharat. Összefonta karjait maga előtt, s újra a lányára nézett. – A feleségének akar.
A lány, már ha akarta volna, sem tudta leplezni döbbenettel vegyes rémületét. Argalad? De hiszen az unokabátyja! Rokonok! Ezt nem teheti meg vele! Egyszerűen nem!
Egan nyilván kitalálta, hogy mi jár a fejében, mert megvonta a vállát. – Te is tudod, hogy nem ritka a családon belüli házasság…
- Ez… ez akkor is abszurd! Nem fogok hozzámenni! – emelte meg a hangját remegve. Egan szája sarkában ismét feltűnt a gonosz mosoly.
- Akkor viselkedj is úgy!