Kalózvér 10. Rész

Miután a férfi kiment, jobbnak látta visszamenni a másik kabinba. Nem akart újabb „látogatókat”. Így is zavarban érezte magát, hogy a férfi előtt egy szál hálóingben álldogált.
Hallgatta a fedélzeten sétálók lépéseit, ahogy a fa nyikorog a súlyuk alatt. A hajó kellemes ringása, ismét álmosságot hozott szemeire, de nem hagyta magát, hogy álom jöjjön szemeire. Egyrészt, túl sok gondolat cikázott a fejében, és túl gyorsan, hogy meg tudjon rendesen nyugodni.
Az rendben volt, hogy megbántotta a férfit, de azt nem értette, hogyha idáig is csak kötekedtek a másikkal, hirtelen miért vett mindent komolyan a kalóz? A másik pedig: jó rendben, nem úgy bánt vele, mint a társaival, de most már egyenesen ő maga is retteg attól, hogy megérintse. Látta rajta! Mintha attól félne, hogyha megérinti, bármelyik pillanatban eltörhet… nem volt erős fizikailag, de… nem törne el egy érintéstől. Na persze, nem mintha szüksége lenne a férfira. Ez távol állt tőle!
Az a néhány kis csók is tévedés volt… igen… biztosan, hogy az volt. Csak azért tették, mert muszáj volt. Mindkettejüknek a szabadságuk függött tőle! Semmi több! Nem kell ide olyan dolgokat belekeverni, amik nincsenek is jelen! Hát persze! Ilyen egyszerű!
De képes volt lelőni miatta Tomot… ugyan már! Kalóz! A vérében van a gyilkolás. Az már másik dolog, hogy nem szereti, ha nőket bántanak, ráadásul számításba veheti azt is, hogy hálából tette, de… akkor is kalóz. Tom előtt már ki tudja, hány embert ölt… ez is csak egy vonalka az ágytámláján, ha egyáltalán vezet ilyet. Az is lehet, hogy már a számukat sem tudja.
Összefoglalva… Black Rhys, a hírhedt kalóz, csak a segítségével tudott megszabadulni a kutyaszorítóból, ezért hálából megmentette – már másodszor – egy olyan a férfitól, aki a fejébe vette, hogy el akar szórakozni a kalóz állítólagos szeretőjével…
- Zavarok? – hallotta meg Valerie hangját az ajtóból. Gyorsan felült – amit meg is bánt a háta miatt.
- Ugyan, dehogy!

A lány meglepődött ugyan, hogy ismét a régi ugyanakkor örült is ennek. Ragyogó mosollyal csukta be maga mögött az ajtót és a nyakába vetette magát.
- Annyira örülök!
Beth elmosolyodott – már amennyire az ajka engedte. – Minek is?
- Hát hogy ilyen… hagyjuk is! Hoztam neked egy kis kenőcsöt, ami biztosan használni fog! Jane csinálta!
Jane? Ha nem csal az emlékezete, ezt a nevet mormolta Rhys lázálmában.
- Ki az a Jane? – kérdezte és hagyta, hogy Valerie bekenje a száját és az arcát, majd a nyakán a harapásnyomot is. A kenőcs igazán jó illatú volt, semmi mellékbűz, amihez a legtöbb gyógykenőcsnél hozzászokott az ember.
- Jane? Hát ő Rhys…
- Val… - kopogott be Nathan az ajtón, de nem lépett a szobába.
- Igen? – kiáltott ki Valerie, miközben Beth kezébe nyomta a tégelyt.
- A Kapitány kérdezi, hogy mi hiányzik a konyháról. Ha nagyon vészes, megállunk egy kikötőben.
- Mondd meg neki, hogy egyáltalán nincs ok az aggodalomra, csak felforgatták. Maximum kicsit kevesebbet eszünk, de ezért nem kell megállni.
- Rendben… azt is mondta, hogy majd beszélni is szeretne veled.
- Majd kicsit később megyek.
Hallották, ahogy Nathan ellép az ajtótól, s ahogy felmegy a fedélzetre. Valerie visszafordult Beth-hez. – Hol is tartottunk?
- Mesélnél a szigetről? – kérdezte elterelve a Jane-témáról. Valahogy nem volt kedve végighallgatni. Úgy is tudta: Jane egy gyönyörű nő, akibe első látásra beleszeretett és elvitte magával a szigetre, ahol azóta is hűségesen várja az alkalmakat, hogy a férfi visszatérjen hozzá. Rhys pedig mindig visszamegy hozzá.
- Ó hát persze. A sziget az Azori-szigetek közelében van, ha úgy vesszük hozzá is tartozik, csak idáig senki nem mert ott lehorgonyozni, mert sziklás az egész. Csak egy „bejárata” van a szigetnek, amit csak mi ismerünk.
- És ezt ki fedezte fel? – ült törökülésbe Beth.
- A legendák szerint a Barbarossa fivérek itt akarták elrejteni a kincseiket és egy nőt is, aki a szultán lánya volt. Sikerült is nekik, aztán néhány hónap múlva újra visszajöttek volna a lányért, de rossz oldalról közelítették meg a szigetet és zátonyra futottak. Sokak szerint ez a Hercegnő bosszúja volt, amiért itt hagyták őt egyedül.
- Ez kicsit hátborzongató.
- Igen… - vigyorgott Valerie. – De legalább távol tartja az embereket… De az igazi „alapító” Henry Morgan volt. Amikor befejezte a kalózkodást, az egész bandával a szigeten telepedett le. És hát gondolhatod… csak nem élhet a férfi nő nélkül… igaz, hogy legtöbbjük utcalány volt, de akkor is ők az „őseink”. A kalózok körében pedig úgy terjengett ez a hely, mint egy menedékhely. Ami persze igaz is. Ott nem lopkodunk egymásról, védjük a másikat, és sehol máshol nem találsz olyan helyet a szigeten kívül, ahol szabadabban élhetnél…
- Szépen hangzik.
- Mert az is!

Beth egy ideig saját gondolataiba merült, majd újra megszólalt.
- De nincs ott hatalmi versengés? Mármint senkiben sincs meg az a vágy, hogy vezető szerepre törjön?
- Nincs, mert már van egy. Biztosan hallottál már Calico Jackről… - mosolyodott el mindentudóan.
Beth elképedt.
- Ő? Ő a vezető?
- Igen…
- Te jó ég…
- Nem kell megijedni… a sok pletyka ellenére úgy tekint a sziget lakóira, mint egy férfi a családjára.
- De mi lesz, ha… hogy bánik az idegenekkel?
Valerie jóízűen felkacagott. Hangja betöltötte az apró helyiséget, de Beth nem igazán értette mi oka van erre a derültségre.
- Nyugodj meg Beth, nem fogja leharapni a fejed…
- Miért vagy ebben olyan biztos?
- Mert már ismerem… Rhys pedig melletted lesz…
- A Kapitány is csak egy lakó! – vörösödött el, Valerie szavaitól. Nem akarta a nő előtt letegezni. – Az még nem jelent semmit.
- Nagyon is sokat jelent, hogy melletted lesz! – mutatott rá Valerie.
- Miért is? – fonta keresztbe Beth a karjait.
- Mert Rhys a fia.


Az éjszaka leszállt, a hajó békésen siklott a csendes hullámok között. Beth a takaró szélét babrálta, minden második percben az ajtóra kapta szemeit. Mindig attól tartott, hogy valaki egyszer csak belép, ő pedig mozdulni sem fog az ijedtségtől.
Rhys… Calico Jack fia… Te jó ég! Bár a ráragadt nevek így valóságalapot is kaptak… Black Rhys, a kalózherceg… Mert ha Jack a vezetője a szigetnek, akkor királynak is mondható. Rhys pedig a fia, egyszóval herceg… Mi jön még? Holnap Valerie majd azt is kiböki, hogy hercegnője is van a szigetnek?
A gyomra bukfencet hányt, ahogy felidézte magában a férfi hangját, akárhányszor Hercegnőnek szólította… ugyan már! Ez a férfi egy nőcsábász, szoknyapecér! Biztosan minden második nőnek ezt mondja… Biztosan… száz százalék! Egészen biztosan!
A hátára fordult és kitekintett az ablakon. Valerie elmondásából egy csodálatos helyet képzelt el. Buja növényzet, egyszerű, mégis boldog közösség, ahol majd elfogadják és maguk közé veszik… senkit sem fogja érdekelni, hogy honnan jött, mit követett el… csak azt nézik hogy milyen ember…

Reccsenést hallott az ágya mellől. Rémülten kapta oda fejét, de semmi nem látott, senki nem mozdult… „Beth, egy hajón vagy! Természetesek az ilyen hangok!” Igen! Kicsit nagy a fantáziája és még mindig zaklatott állapotban van kissé ahhoz, hogy tisztán tudjon gondolkodni.
Újabb reccsenés.
Nyakáig felhúzta a takarót, szemeit szorosan becsukta, próbálta kizárni a hangokat. „Te jó ég! Lassan húsz éves, sok mindent megélt nő vagy! Te pedig a reccsenésektől félsz?” Nagyon úgy látszik… A pokolba, Valerie-vel kellett volna tartania… Akkor legalább lenne valaki mellette.
Megnyikordultak felette a deszkák, őt pedig még a hideg is kirázta… ez egy szellemhajó! Lábdobogás hangzott felülről, és éles kiáltás.
- Váltás!
Beth nagy levegőt vett. Itt senki sem retteg, csak ő. Bár ez megérthető nem? Alig egy napja, hogy az adrenalin szintje az egekbe szökött harmadjára aznap. Elfogadható, hogy még nem csitultak le a vészjelzői…
Reccs!
Felrántotta a takarót és a hálóing elejét szorosabban összefogta. Az ajtóhoz sietett, résnyire nyitotta majd kilesett mögüle. Colin éppen akkor jött le az alsó fedélzetről. Elsétált a lány kabinja előtt. Beth kintebb hajtotta az ajtót, hogy a feje kiférjen a nyíláson. A férfi után nézett, aki már teljesen eltűnt a sötétségben. Néhány percet még várt, hogy biztos legyen benne, senkibe nem botlik bele azon a pár méteren belül.

Igazából azt sem tudta mit tesz… szinte kívülről látta magát, ahogy bezárja maga mögött az ajtót és lábujjhegyen átszalad a másik, csukott ajtóhoz. Fülét a fára tapasztotta. Bár előre tudta, hogy úgysem fog hallani semmit, hiszen az ajtó vastag volt. Összeszorította szemeit… „Ne ezt ne csináld!” Inkább kinyitotta, majd fogai közé harapta alsó ajkának az ép részét, miközben lenyomta a kilincset.
A helyiségben sötétség uralkodott, sehol nem égett gyertya, de az illatból kiderült, hogy nemrég olthatták el… vajon itt van?
Besurrant a kabinba, s becsukta maga mögött az ajtót, hátát pedig nekivetette. Szemei már hozzászoktak a sötéthez, így a halvány fényben, ami beszűrődött az ablakokon, kivehette az ágyat és az abban fekvő alakot. A kalóz a hátán feküdt, csak az inget vette le magáról, csizmás lábit keresztbe rakta az ágyon. Jobb karja a feje alatt pihent, a bal maga mellett, kinyújtva.

Beth-nek már fájt az ajka a sok rágcsálástól, mégsem tudta abbahagyni. Bár mindjárt jobb feszültség levezető volt, mint az ujjropogtatás vagy az egy helyben való toporgás.
Hangtalan léptekkel közelítette meg az ágyat. Úgy nézte a benne fekvő alakot, mint egy keresztény, akit oroszlánok barlangjába dobtak. Az egyenletes szuszogásból arra következtetett, hogy a férfi biztosan…
- Miben állhatok szolgálatára?
Beth majdnem ugrott egyet a hang miatt. Megtorpant az ágy előtt, kezeit pedig a háta mögött kulcsolta össze, hogy észrevétlenül gyötörhesse az ujjait.
Megpróbálta kivenni a másik arcát. Sikerült is, amikor a férfi szemei villantak egyet a ráeső fényben. Mintha csak akkor nézett volna fel rá.
- Én…
Most mégis mi a fenét mondhatna? Féltem a nyikorgásoktól, ezért arra gondoltam, hogy aludhatnánk együtt… nem is rossz ötlet, igaz? Egy fenét nem! Mi a francért kellett ide átjönnie? Felnőtt nő! Egy hajón van! Persze, hogy nyikorog! Nincs ebben semmi félelmetes, vagy rémisztő!
Rhys félig lehunyt szempillái alól nézett a lányra, aki úgy állt ott, mint egy mártír. A Hold fénye ráesett a hálóingre, melyet viselt, fénybe vonva alakját…

Ezt a nőt azért küldték az útjába, hogy kínozzák! Semmi másért! Csak azért, hogy kínozzák!
Azért jött le a kabinba, hogy néhány órát aludjon. A bal válla már piszkosul égett és fájt, a délután folyamán egyszer fel is szakadt a seb. Nem volt vészes, de meg kellett kérnie Valerie-t, hogy nézze meg. Megígértette a nővel, hogy nem szól Beth-nek, hiszen csak felizgatná magát, pedig neki most pihenésre van szüksége. Most pedig itt áll előtte, akár egy látomás… ennyit az alvásról…
Tudta, mit akar a nő, de a szájából akarta hallani. A múlt éjszaka sem tudott egyedül aludni, nem hitte, hogy mára már megváltozott…
- Igen?
Beth ráemelte tekintetét, miközben már azon igyekezett, nehogy eltörje az ujjait. Már megint jól behúzta magát a csőbe…
- Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy hol járunk.
Rhys meghökkent… ez nem lehet igaz…
- Hogy… hogy hol járunk?
- Igen… - bólintott egyet remegő hangon.
- És az éjszaka közepén?
- Igen – bólintott ég egyet.
- Csak viccelsz.
- Nem…
Rhys felsóhajtott miközben beletúrt a hajába. Na jó, most az egyszer még megkegyelmez neki… utoljára!
- Gyere már ide! – hajtotta fel maga mellett a takarót.
Beth szó nélkül odasietett az ágyhoz, és a takaró alá bújt. Felhúzta a derekáig, majd hátat fordított a férfinak. Máris jobban érezte magát, de nem tulajdonított az érzésnek túl nagy hangsúlyt. Sokáig hallgatta a másik szuszogását, bár sejtette, hogy nem alszik. Kinézett az ablakon, ahol tisztán láthatta, ahogy a hullámok meg-megcsillannak. Az ég és a tenger, szinte egybeolvadt, már nem lehetett tudni hol végződik az egyik és hol a másik…
- Rhys?
- Hm?
- Kérdezhetek valamit?
- Ühüm.
Beth kisimított egy tincset az arcából.
- Inkább mondanék valamit.
- Ne kertelj!
A lány a hátára fordult, majd meggondolta magát és teljesen a férfi felé fordult, így teljesen jól látta a profilját. Rhys a plafont nézte.
- Szeretnék bocsánatot kérni… - kezdte el halkan.
A férfi sokáig nem reagált, végül megszólalt. – Miért?
- Hát… azért, amit reggel mondtam.

Rhys állkapcsa megfeszült, szemeit levette a plafonról, inkább az előtte lévő falat kezdte el bámulni. – Nincs miért bocsánatot kérned…
- Tudom, hogy megsértettelek…
A férfi felnevetett, de a nevetésében nem volt egy szemernyi jókedv sem. – Én nem szoktam megsértődni, Édes!
Beth felkönyökölt. – Akkor mit próbálsz takargatni a cinikuskodásoddal?
- Nem takargatok semmit! – vetett ellen.
- Hát persze, hogy nem! – fordított megint hátat a másiknak.
- A francba, nem is ismersz! – beszélt immár hangosabban a férfi.
- Nem kell ahhoz ismerjelek, hogy tudjam takargatsz valamit.
- Ó, mert te mindenkit olyan jól ismersz!
Beth újra visszafordult. – Ezt egyáltalán nem mondtam! Csak szerettem volna bocsánatot kérni, de úgy látom túlságosan büszke vagy, hogy beismerd, megbántottalak. Ja és túlontúl fenn hordod magad ahhoz, hogy elfogadd egy olyan egyszerű ember bocsánatkérését, mint én! Igaz, Kapitány? – kérdezte gúnyosan, szándékosan megnyomva az utolsó szót.
Rhys hirtelen ült fel, és dühösen villogó szemekkel nézett le rá. - És ha elfogadom, mi van? Attól még kimondottak maradnak a szavaid, Bogaram!
- Szóval elismered, hogy megsértődtél?
- Na és? Akkor boldog leszel, igaz?
- Nem leszek az! Egyszerűen bocsánatot kérek! Sajnálom, tudom, hogy hiba volt…
- És te úgy kérsz mástól bocsánatot, hogy az ágyába mászol?
Beth szája egy pillanatig tátva maradt. Elszörnyülködve nézett fel a férfira, aki kemény tekintettel meredt vissza rá.
- Nem kellett volna idejönnöm… - hadarta el halkan. A takarót felrántotta és már fordult el, hogy kiszálljon, amikor Rhys karon ragadta és visszarántotta az ágyra. Egyáltalán nem fájt egyik mozdulat sem, inkább csak az, hogy a férfi tovább akarja kínozni a szavaival…
- Minek jöttél ide? – kérdezte rekedten.
Beth megfogadta magában, hogy nem fog sírni a másik előtt.
- Féltem egyedül… - vallotta be remegő hangon.
- És ha itt vagy, már nem félsz?
- Ne bízd el maga…
- Válaszolj!
- Nem.
- Miért kértél bocsánatot?
- Mert lelkiismeret furdalásom volt… - pislogott egyre sűrűbben.
- Miért volt?
- Istenem! – nyögött fel megkínzott hangon.
- Beth!
- A reggeliért! Tudom, hogy megbántottalak, és egyszerűen nem tudtam nyugton maradni, amíg bocsánatot nem kértem! De persze ez is rosszul sült el, mert hát ugye te, nem szoktál megsértődni! Én pedig túlságosan is…

Rhys nem hagyott magának megfontolási időt. Lehajolt, hogy szájával akadályozza meg a további szóáradatot. Nem akart túlságosan belemerülni a dologba mert a lány szája még mindig duzzadt volt egy kicsit, nem akart fájdalmat okozni… annyi volt a célja, hogy a lány elhallgasson.
Fejét egy kicsit megemelte, hogy lenézhessen a lányra. Beth tágra nyílt szemekkel nézett fel rá, ajkai szétnyíltak, kicsit zavarosan vette a levegőt. Oké, a terv bevált.
- Vedd ezt amolyan… békeszerződésnek.
A lány zavartan lesütötte szemeit. – Rendben… - suttogta halkan.
Rhys a hátára gördült és újra a plafont kezdte el bámulni. Ez így nem volt jó… a harag helyét feszültség vette át közöttük... valamit tennie kell.
- Még mindig meg akarod tudni, hogy hol járunk?
A lányból kitört a nevetés, Rhys pedig mosolyogva húzta magához.



Beth újra egyedül ébredt. A függönyöket összehúzták, félhomályba vonva a helyiséget. Oldalra fordította fejét, hogy maga mellé pillantson, ahol csak a gyűrött ágynemű fogadta. Istenem… ha a tegnapi éjszakára gondolt, rá kellett döbbennie… sőt! Egy tényt állapíthat meg az egészből: Egy kalózhajón van, a nyílt tengeren, de az eszét Angliában hagyta, a Playmouth-i kikötőben. Semmi másra nem foghatta viselkedésének az okát. Egyszerűen… elment, vagyis elhagyta az eszét. Bár be kellett ismernie, hogy jól eső érzéssel töltötte el a tudat, hogy nem állnak hadilábon a Kapitánnyal. Nem bírta volna ki az utat a szigetig, ha állandóan közöttük feszült volna a megbántottság. Nem tudott volna a szemébe nézni, hiszen ő mentette meg. Persze tisztázta magában ezt a „megmentés-miért” dolgot, de a szíve helyeselte a bocsánatkérést. És ez így van rendjén, nem de?
Felült, és már örömmel vette észre, hogy a háta kevésbé fáj, mint tegnap. Egy jó pont a mai napnak!
Már éppen szállt volna ki az ágyból, mikor észrevett egy kis papírt a párnán. Felvette, és megfordította. A szálkás, enyhén dőlt betűk, illettek a kalóz személyiségéhez.


„Azt hiszem, ha kérem, jobban hallgatsz rám, mintha megparancsolnám, úgyhogy kérlek, maradj a kabinban!
Rhys”



Elmosolyodott, a levelet újra átfutotta, majd visszadőlt a párnákra. Úgy látszik nem csak ő tanul, a férfi is kezd udvariasabb lenni. Bár lehet, hogy mindig is ilyen volt, csak nem mutatta meg ezt az oldalát. Csak a jó ég tudja, mennyi lehet még, amiről még csak fogalma sem volt!
Most már csak azt kellene kitalálnia, mivel üsse el az időt… A kalózon gondolkodni nem volt a legjobb ötlet. Nem azért, mert egyrészt felbosszantja magát vele, hanem… á, hagyjuk is! Nem gondolkodik kalózokról és kész! Inkább a…
- Beth?
Beth az ajtó felé kapta fejét és rámosolygott Valerie-re.
- Szia!
Valerie széles mosollyal zárta be maga után az ajtót. Kezében több ruhát is tartott, amiket lazán ledobott az ágy szélére, majd Beth mellé huppant.
- Igazából nem jöhettem volna le, Rhys megtiltotta, de tudtam, hogy már ébren vagy és biztosan unatkozol…
- Nem fogod bajba keverni magad? – kérdezte, miközben érzete, hogy lassan elpirul.
-Én nem félek Rhystól… tisztelem, és úgy szeretem, mint a testvéremet, de nem vagyok hajlandó minden piti dologban engedelmeskedni… ha le akarok jönni a barátnőmhöz, le is fogok! Nem érdekel az sem, ha ez az ő „Fenségterülete”!
Beth hálásan rámosolygott. Belülről kellemes fojtogató érzés kerítette hatalmába, ami miatt majdnem elsírta magát… az anyján kívül nem állt közel senkihez. De nagyon úgy látszik, hogy ennek vége…
Felsóhajtott és hátradőlt a párnákra.
- Már tényleg ki szeretnék menni egy kicsit… csak az arcom…
- Hoztam egy kis púdert, gondoltam, hogy kell majd.
- Akkor ideje nekilátni – vigyorgott Beth. A szája már bevarasodott, és húzódott ugyan, de legalább már nem lüktetett.
Valerie felpattant és a ruhákhoz lépett.
- Ha nem haragszol meg, nem abroncsot hoztam tüllel és csipkével…
- Egyáltalán nem… A szigeten is férfiruhát viseltek?
- Hát, ha ahhoz van kedved viselhetsz, nem szólnak meg érte, de a nők legtöbbsége sima szoknyát és blúzt visel, fűzővel. Semmi extra és cicoma.
- Jól hangzik… - sóhajtott Beth, miközben felállt és levette magáról a hálóinget. Ahogy az anyag a lábaihoz hullt, olyan érzése támadt, mintha megszabadult volna több tonnányi lánctól. Persze csak képletesen… Azzal, hogy férfiruhába bújik, új életet kezd… tiszta lappal indul… és mindezt szabad akaratából teszi.

A fűző fölé felvette az inget, majd a nadrágot, ami már kisebb volt, mint a múltkori. Ehhez is kellett ugyan öv, de már nem lógott rajta annyira. A csizma is közelített az ő méretéhez. Csak egy-két számmal lehetett nagyobb. A zakó ujját még jobban fel kellett hajtani, haját egy szalaggal fogta össze. Valerie segített neki eltüntetni a nyomokat a nyakáról, a járomcsontjáról és az ajkáról is.
- Szoknyát kellene rájuk adni és fűzőt, hogy meg tudják milyen börtönben élünk… - nyújtózott egyet Beth felszabadultan.
- Engem csak az vigasztal, hogy a sok csipke és finom anyag, csak feltüzeli a kíváncsiságukat… ezért már megéri a sok szenvedés, nemde? Nem lenne abban semmi élvezet, ha csak lehámoz rólad egy réteget és már is belevághat a dologba…
Beth megvonta a vállát.



Rhys, Manuellel beszélt a hajó felújításával kapcsolatban. Mindent részletesen elmondott, hogy mit szeretne. A fiatal férfi is lelkesen helyeselt egy darabig. Rhyst kezdte idegesíteni, hogy át-átnéz a válla fölött, mintha csak azt akarná tudatni vele, hogy egyáltalán nem érdekli, milyen csipkésre koptatja ki a száját.
- Figyelne, Rio?
- Igen, Kapitány! – tért vissza a spanyol.
- Az alsó fedélzettel mi a helyzet?
- Sok a károkozó, Uram! Ideje lenne már letisztítani… - Manuel ismét elnézett a válla fölött.
Idegességében már ő is hátranézett, hátha talál valamit, ami így leköti az embere figyelmét. Először csak a hollófekete, lófarokba kötött haján akadt meg a szeme. A lány Timmel és Valerie-vel beszélgetett. Ezzel nem is lett volna akkora baja… meg nem is olyan hatalmas érdekesség… a ruhája viszont annál inkább. Összeszorította ajkait, és már előre élvezte a jelenetet, ahogy kezeit összezárja Valerie csinos kis nyakán! Világosan megmondta, hogy a lány nem jöhet fel a fedélzetre még egy darabig! Az indokot már nem volt hajlandó az orrára kötni.

A lány Tim mellett ült a hajótesthez rögzített kis padon, ahol a férfi a fegyvereket élezte, a puskákat ellenőrizte és tisztította. Valerie segített Timnek, Beth pedig csak nézte. Arcán bájos mosoly ült, néha kiszélesedett, de soha nem vitte túlzásba… biztosan… hé! A sebek eltűntek. Biztosan Valerie keze van ebben is…
Rhys visszafordult Riohoz.
- Akkor, ahogy megbeszéltük, láss munkához! – csapkodta meg a vállát.
A férfi összezavarodva nézett fel, mint akit éppen most ébresztettek álmaiból. Gyorsan összeszedte magát, és bólintott.
- Igenis, Kapitány!

Egy utolsó, sóvárgó pillantás után megfordult és elindult. Rhys is a kis csapat felé tartott. Látta az embereit, ahogy a munkavégzés közben egyre inkább közelebb sunnyognak a trióhoz… Biztos volt benne, hogy nem Tim meséit akarták hallani. Inkább a nőt akarták jobban szemügyre venni, megismerni. Rhys bemesélte magának, hogy biztosan a hála miatt, amiért megmentette őket, de ez a „történet” már akkor megbukott, mikor észrevette az első vággyal telt pillantást. Megpróbálta felvenni az egyik legelrettentőbb arckifejezését, de az sehogy sem akart sikerülni, ahogy egyre közeledett a lányhoz. Ó jesszus… ez így nem lesz jó. Beth felnevetett… szívből jövően. Hangja egy pillanatra elnyomott minden mást, Rhys csak őt hallotta… Elbizonytalanodott a lépésben, mire – már csak azért is - ismét felvértezte magát a női nem egyik bizonyos képviselője ellen.
Mikor odaért megköszörülte torkát.
Beth felkapta a fejét, ahogy mindenki más.
- Tim éppen az első kihajózásodról mesél, amikor megtámadtál egy rabszolgaszállító hajót…
Rhys éles pillantást küldött Valerie felé. Kétjelentésűnek szánta. Az egyik: gyűlölte, ha a múltjáról fecsegtek a háta mögött. Most pedig főleg, mert a lány is hallja. A másik: van egy kis megbeszélnivalója vele, hogy miért is van fenn a lány a fedélzeten, mikor ő érthetően megmondta, hogy nem jöhet fel.
Valerie megsejthette, hogy mit akar.
- Ugyan már Rhys, nem tarthatod lent örökre! Akarom mondani, Kapitány!
- Már meg sem tudom számolni ez már hányadik parancsszegésed, Val…
- Én akartam feljönni… - szólalt meg Beth halk, de határozott hangon. Rhys lenézett rá.
- Neked is érthetően elmagyaráztam…
- Nem értem, miért nem jöhettem fel… nem hiszem, hogy bármi bajom lehet abból, ha beszélgetek egy kicsit… még csak nem is akadályozok senkit a munkájában…
Á dehogy… csak teljesen elvonja a figyelmüket a lábaival. A hangjával… Az egész lényével…

Felsóhajtott… hát… nagyon úgy látszik, hogy ezt a csatát elveszítette… bár két ilyen nő ellen már az elején semmi esélye nem volt. De legalább Tim állt volna mellé… Bár nagyon úgy látszott, hogy a hűséges afrikai, bármit megtenne, hogy a két nő a társaságában maradjon még egy kicsit. Meg tudta érteni.
Újra lenézett a lányra, akinek a figyelmét teljesen lekötötték a kardok. Nem a puskák, sem a kisebb kések, vagy a flinták… csak a kardok. Egy ötlet fogalmazódott meg benne.
Odalépett az egyikhez, majd a lábát az egyik pengéje alá tolva, fellendítette a levegőbe és elkapta. Kezével végigsimított a pengén, miközben a lány arcát figyelte. Beth érdeklődve nézte a kezét, mely a kardon simított végig. A végét megfogva, odanyújtotta a lánynak a markolatát.
- Kipróbálod?
A lány nagy szemeket meresztett, mikor végre a kalóz arcára nézett.
- Hogy én?
- Hát… azt hiszem rajtad kívül itt mindenki ért a víváshoz…
Elizabeth először Valerie-re pillantott, majd Timre, végül ismét a kalózra.
- Szükségem lesz rá?
- Sosem baj, ha egy nő tud vívni… - vonta meg a vállát.
- Ebben igaza van a Kapitánynak – szólt közbe Tim, aki érdeklődve figyelte a jelenetet.
- Mint mindig… na de visszatérve Rád… nos? – a kardot még mindig a nő felé nyújtotta. Beth hol a pengét fogó kézre, hol a markolatára szegezte tekintetét. Felnézett Rhysra.
- Rendben… - válaszolt tétován, kezét pedig a markolatra tette. – Ideje, hogy valaki végre móresre tanítson.
Rhys arcán, egy csábos félmosoly terült el.
- Az embereim előtt akarsz legyőzni? Kegyetlen…
- Nem most… majd…
- Micsoda szívtelenség. – sóhajtott fel drámaian, miközben elővette saját kardját, és egyszer megforgatta maga mellett. – Könyörülj rajtam!
- Talán…

Rhys a fedélzet egyik üresebb pontja felé bökött a fejével. – Kezdhetjük?
Beth bólintott, hatalmasat nyelt, és elindult a férfi nyomában. Körbenézett… a hajón szinte mindenki őket nézte. Észre sem vette, hogy időközben a férfi megállt, így egyenesen beleütközött.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet volt… - motyogta halkan.
Rhys megemelte a fejét és körbe nézett.
- Munka van, nem műsor… gyerünk már! Döglött népség! – emelte meg a hangját. A kalózok újra nekiálltak, amit éppen csináltak, de Beth tudta, hogy fél szemmel még mindig őket lesik.
- Szóval… - kezdett bele Rhys, elnyújtva a szót. – Vívtál már?
Beth kérdőn nézett rá. Tekintete kérdést sugallt: „Szerinted?”
- Ez értelmetlen kérdés volt – állapította meg a férfi.
- Igen… ebben egyet értek.
- Akkor az alapok… emeld meg.
Beth úgy tett, ahogy mondták. A kardot megemelte, és kinyújtott karral, előre szegezte. Rhys körbe sétálta, hol hümmögve, hol pedig fejet rázva. Keselyű… na jó inkább sas… az szebb… valamivel.
- Egész jó… ha nem tudnám, hogy nem vívtál, azt hinném volt már gyakorlatod ilyesmiben.
- Nem volt még.
- Tudom – mondta halkan, miközben a kardot tartó kezére tette kezét. Megemelte egy kicsit, a vállát pedig lentebb nyomta.
- Jó… ez így már jó. Szúrj előre, miközben a jobb lábaddal lépj egyet.
Beth ismét megcsinálta, amit mondtak neki. Rhys megint megemelte a karját de a vállával már nem volt gond.

Addig ismételgették a mozdulatot, míg rendesen nem ment. Aztán a férfi megmutatta neki a hárító mozdulatokat, a támadást, kisebb cseleket, fordulatokat. A végére a lány karja már zsibbadt, kapkodva szedte a levegőt. Hitetlenkedve állapította meg magában, hogy a férfi még csak nem is szuszog… ez az egész meg sem kottyant neki…
- Majd holnap folytatjuk… - szólalt meg Rhys. – Sok volt ez egyszerre.
- Tényleg szánsz erre az egészre egy kis időt? – kérdezte Beth, még mindig zihálva. Rhys visszacsúsztatta hüvelyébe a kardot, majd a földre szegezte tekintetét.
- Miért ne szánnék?
- Köszönöm.
A férfi ránézett. Beth bátortalanul elmosolyodott, és felé nyújtotta a kardot. A Kapitány megrázta a fejét. – Mától a tiéd lehet.
- De én…
- Ragaszkodom hozzá. – tolta el magától a lány kezét, amiben a kardot fogta. Szó nélkül fordult meg, és sétált fel a tatfedélzetre, ahol átvette a kormányt. Beth sokáig nézte a profilját, komor arcélét, a szélben táncoló, elszabadult tincseit… olyan vadul természetesnek tűnt… szinte kirívónak… mégis vonzódott hozzá… de csak egy kicsit!
Néma sóhajjal fordult vissza Valerie felé. A nő és Tim őt bámulták, furcsa mosollyal… összenéztek. Végül még szélesebb vigyorral újra rá.

Rhys a lépcső felé indult, hogy az alsófedélzetre menjen, ahol a raktárak voltak… illetve most már egy cella is. Ahogy észrevette, a lány jól érezte magát Tim és Valerie társaságában. Mások is oda kullogtak, hogy egy-két szót váltsanak Beth-tel. Ő pedig… mosolygott. Nem ijedt meg egyik kalóztól sem. Látszott rajta, hogy teljesen biztonságban érzi magát, tudja, hogy nem fenyegeti veszély… ahhoz képest, hogy egy kalózhajón volt… kalózok vették körül… kalózokkal beszélt…
Nem sokkal ezelőtt azt kérdezte szánna-e rá időt… Maga sem tudja miért egyezett bele, tudta, hogy ezzel csak magának okoz még nagyobb kínszenvedést. Már az is hatalmas erőfeszítésébe kerül, hogy úgy viselkedjen, mintha csak egy egyszerű vendég volna a hajóján, nem pedig mint… mint… nem, ő nem lesz olyan mint bármely más nő egy-egy kikötőben. Jobbat érdemel ennél, ő viszont nem tudja megadni a jobbat, tehát le kell mondania róla. Körülbelül öt nap múlva érnek a szigetre, ha nem jön közbe semmi. Addig pedig fogcsikorgatva kell eltűrnie az együtt töltött éjszakákat, akárhányszor átmegy hozzá a lány. Mert ebben is biztos volt… Ma éjszaka is ott lesz… és az után is… meg az után…
Ha a szigetre érnek, elviszi Jackhez bemutatni, mint új lakót, aztán pedig mint már annyiszor eltervezte beveti magát a bordélyba, miközben a sárga földig issza magát… Elgyötört sóhaj szakadt fel belőle. A terv jó… nagyon is jó… de akárhányszor maga elé képzeli a jövendőbeli „partnerét” az ágyban, mindig egy fekete hajú, karcsú nőt lát maga előtt… aki egyre és egyre inkább hasonlít a mostani szobatársára… ez pedig nem volt jó. Nagyon nem.
Talán az lenne a legjobb, ha rögtön az után mikor a szigetre ért, ismét útnak indulna… újra csak a tengernek élni négy hónapon keresztül… az már biztos, hogy nem futna össze Bethhel… ő ott maradna, rábízná Jane-re. Nála biztosan jó kezekben lenne. Jake-et sem látta már mióta… mostanra biztosan sokat nőtt… szerencse, hogy az anyja nyugalmát örökölte…
Furcsa érzés futott végig rajta, ahogy belegondolt, milyen is lehet majd bemutatni Jacknek a lányt. Persze csak mint „túszt”, de még soha nem vitt ő maga embert a szigetre… legalább is nőt nem. Jack amilyen fantáziadús, még azt fogja hinni, hogy magáénak akarja a lányt. Ami így is van, de tudta, hogy ez csak egy hirtelen jött testi lángolás, ami ki fog aludni, ha normálisan kezelik… ugye?

Először Beth kacagott fel, hangjától libabőrös lett mindkét karja. Sejtette, hogy a lánynak jó hangja lehet, de a dúdoláson és a beszéden kívül nem igazán hallotta a hangját… Nemsokára több mély férfihang is felnevetett. Gyanakodva fordult a hang forrása felé, és döbbenten meredt a kis csapatra, akik odagyűltek Tim és Beth köré. A lány a kis padon ült Tim hatalmas teste mellett, Valerie pedig a férfi ölében. Rhys tudta, hogy Nathannek egy csöppnyi féltékenységre sincs oka. Tim úgy tekintett Valra, mintha csak a lánya lenne. A kalózok törökülésben, vagy hátradőlve fogták körbe a triót. Nem mindenki hagyta ott a munkáját. Volt, aki a köteleken egyensúlyozva tette a dolgát, miközben fél füllel a többieket hallgatta. Mégis, a legtöbben ott ültek…
Rio ült Bethhez a legközelebb, s leplezetlen rajongással figyelte a lány összes mozdulatát, mosolyát. Rhys különös elégedettséget érzett amiatt, hogy Elizabeth még csak észre sem veszi a férfit… bár lehet, hogy idő kérdése. Rio vele egymagas, sötéthajú-szemű férfi volt, finom vonásokkal. Olajbarna bőre szinte virított a fehér ing alatt. Rhys és Nathan után ő volt a legkapósabb férfi a nők körében ezen a hajón… Az idáig hűséges emberében, vetélytársra talált?
Nehéz sóhajjal fordult vissza a kormányhoz… ő miért is nincs ott? Nem… ez a lusta társaság miért is nem a munkájával foglalkozik? Összeszorította állkapcsát, mikor ismét meghallotta Beth jóízű nevetését a többieké közül. Na jó…
- Rio! Ide a kormányhoz! – kiáltotta el magát.
Nézte, ahogy a spanyol férfi kelletlenül felé pillant. Végül egy utolsó félreérthetetlen pillantást küldve a lány felé, felállt. Beth megemelte fejét, hogy Riora nézzen, majd halványan rámosolygott.
Rhys magában morgott, mint valami felbőszült vadállat, s csak nagy önuralma győzelme miatt tudta féken tartani magát, nehogy leszedje a másik fejét, mikor az mellé ért.
- Itt vagyok, Kapitány… - mondta cseppnyi gúnnyal Rio.
- Talán valami gond van? – sziszegte összeszorított fogai között.
Manuel rápillantott, majd a kormányra. – Semmi, Kapitány.
- Én is így gondoltam…
Átadta helyét a férfinak, ő pedig lejött a lépcsőn a tatfedélzetről. Nem nézett az összegyűlt csoportra, hanem makacsul előreszegezve tekintetét, az alsó fedélzetekre vezető lépcsősor felé sietett.
Kíváncsi volt, hogy vajon az a szadista állat meddig bírta. Él még, vagy már megadta magát?
Ahogy a hajó belsejéhez közeledett, egyre sötétebb lett, és csak a kezében tartott, kisebb fáklya adta az egyetlen fényforrást, amit még a lépcsőnél gyújtott meg. A fa és a deszkák, ismerősen nyikorogtak, szinte meg volt a ritmusuk, ami már soha az életben nem fog kitörlődni a fejéből. Akárcsak a saját szívdobogása, ez is olyan volt…

A kabin előtti falon egy szögre volt felakasztva az ajtó kulcsa. Bár nem kellett attól félni, hogy a flotta embere kiszökik innen, azért mégis bezárták… már csak szokásból is. Kinyitotta az ajtót, majd belépett. A fáklyát eloltotta, hiszen odabent kettő gyertya is égett, a falhoz rögzítve.
A férfi egy priccsen feküdt, arca fénylett az izzadtságtól, a levegőt szaggatottan vette. A vöröslő folt, ami a mellkasán terjedt szét, baljósan csillogott, úgyhogy a vér még mindig szivárgott.
Akármilyen rosszul is nézett ki, szemei felnyitódtak az ajtó csukódására. Fejét a hang forrása felé fordította. Mikor meglátta Rhys komor arcát, gúnyos mosoly terült el sajátján.
- Csak nem… a… Kapitányhoz van… szerencsém?
Rhys összeszorította állkapcsát. Legszívesebben nekiesett volna, hogy megbosszulja mindazt, amit vele, a társaival, és amit legfőképp Elizabeth-tel tettek. De inkább visszafogta magát… azzal, hogy összeveri, csak felgyorsítaná a halálát… így hosszabb lesz a szenvedése…
- Elég nagy a szád, ahhoz képest, amilyen helyzetben vagy… - mondta inkább, majd bentebb sétált a kis helyiségbe.

Tom lehunyta szemeit, de szájának a sarka még mindig gúnyos mosolyra húzódott.
- Nekem nem parancsolhat egy magadfajta, mocskos gazember… - hadarta el, mielőtt elfogyott volna a levegője. Erősnek akart mutatkozni, de látszott rajta, hogy nagy fájdalmai vannak… Már nincs sok ideje hátra.
- Ha én ez vagyok, te kinek tartod magad? – kérdezte Rhys megvetően.- Ha nem csal az emlékezetem egy nőt vertél meg és erőszakoltál meg majdnem.
- Nő? – horkant fel, már amennyire erejéből telt. – Az… csak egy kis… kurva… nem… nem érdemelt jobbat…
Rhys már a fogát csikorgatta, kezeit ökölbe szorította, mégsem esett neki az előtte haldokló embernek… ha neki esik, csak jobbat tesz vele…
- Abba a nőbe ezerszer több jóérzés és bátorság szorult, mint az egész flottát összevetve…
- Ha… tényleg olyan… jóérzésű… mi a francot keres az… az ágyadban?
- Ha nagyon tudni akarod, a hozzád hasonló emberek elől menekült oda… - sziszegte összeszorított fogai közül. – Igen… tényleg jó érzésű… - lentebb hajolt, hogy a másik a szemeibe tudjon nézni. – Nem volt gyomra ahhoz, hogy olyanok között éljen, mint Te!
Látta Tomon, hogy az a tipikus angol vére fellángol a sértéstől. Megveregette kicsit erősebben a vállát.
- De nem kell aggódnod… már megtalálta a helyét.
- Szóval eggyel több… bűnözőt köszönthetek… kalóz… és kurva is egyben… szép párosítás… kár, hogy… nem volt több időm… a játszadozásra…

Rhys agyát furcsa vörös köd lepte el, és már nem érdekelte az elhatározása, miszerint szenvedni hagyja a férfit. A gallérjánál fogva felrántotta, és gonosz élvezettel hallgatta a másik fájdalmas nyögéseit a mozgástól. Pontosan tudja, milyen pokoli kínokat élhet át az, akinek lőtt sebe van… volt hozzá szerencséje, nem is olyan régen…
- Játszadozni? – suttogta fogcsikorgatva. Kárörvendően nézte a kínlódást, ami Thomas arcát torzította el.
- Játszadozni… - nyögte Tom. – Ahogy ő is tette… az emberekkel…
- Mit akarsz ezzel?
A tiszt összeszorította fogait, és szenvedéstől csillogó szemeit Rhysra szegezte.
- Egy gazdag ültetvényes lányának adta ki magát… a szemembe… hazudott…
- És ez nagyon fájhatott a kicsi angol szívednek, igaz? De amit te tettél, az persze helyes volt…
Thomas már reszketett a gyengeségtől, ajkait vékony vonallá préselte. Orrcimpái remegtek, hangosan szuszogott.
- Szánalmasak vagytok… - morogta Rhys. Elengedte a gallérját, és hagyta, hogy a férfi visszadőljön a priccsre. – A törvény emberei… a legutolsó tolvajban is több becsület van, mint bennetek…
Erre már kinyitotta szemeit, s villámló tekintettel nézett a kalózra.
- Ó… igen… hiszen a kalózok… törvénytisztelők, nem de?
- Azok vagyunk… de nem a ti törvényeiteké… hiszen azokat ti magatok sem tartjátok be…
Thomas felhorkant.
- Nem akarom hallgatni… hogy egy kalóz… oktat ki engem… a tisztességről…
- Többet tudnék róla mesélni, mint Te, elhiheted!
Tom elfordította a fejét. – Mi a francért… nem ölsz már meg? Azért… azért jöttél, nem? Hogy golyót repíts… belém, megint…
Rhys gúnyosan elmosolyodott.
- Nem teszek szívességet azzal, hogy megöllek… Ahogy szokás mondani: A szenvedés csak nemesebbé teszi a lelket… a tiédre ráfér.
Hallotta még a férfi fájdalmas nyögését, mielőtt becsapta volna maga mögött az ajtót.