Kalózvér 11. Rész

Csend volt… nyugalom… mégis zaklatott volt…
Rhys az ágyon feküdt és onnan nézte az ablakon túli világot. A hold megvilágította a hullámokat, amik a hajó oldalát nyaldosták. Még mindig a tiszt szavai jártak a fejében, és amiket ő maga mondott. Még most is furcsállta azokat a hirtelen reakcióit, amiket a férfi bántó szavai váltottak ki belőle, ha azok a lányra céloztak. Idegen volt neki ez az érzés. Egyáltalán azt sem tudta, hogy alakulhatott ki benne… ez a védelmezői ösztön… nem az ő stílusa volt…

Bár amiket Thomas mondott, túlvitte a tűréshatárát, ami mostanság igen csak alacsony lett… nem baj… a szigeten majd minden rendbe jön. Összeszedi magát… és minden a régi lesz…
Beth nem aludt, ebben teljesen biztos volt. Neki háttal feküdt ugyan, de a légzése nem lassult le, ahogy szokott, és amit már megfigyelt, mikor alszik. Úgy látszik nem csak ő nem tud aludni… pedig már vagy’ jó órája fekszenek itt a csendben. Magának adott két óra pihenőt, mielőtt visszamenne a fedélzetre. Addig Tim, Colin és Rio van odafent.
- Még nem mondtad el, hogy te hogyan szabadultál meg a flottától… - szólalt meg halkan.
A csendben azt hitte, hogy a lány nem fog válaszolni, pedig nagyon is jól tudta, hogy ébren van. Beth megmozdította karját.
- Miért olyan fontos ez? – kérdezett vissza végül.
- Csak kíváncsi vagyok…
Beth mocorogni kezdett a takaró alatt.
- Az álnevemet használtam… csak szerencsém volt, hogy elhitték…
- Nagyon jól alakíthattál… kár, hogy nem voltam ott… - vigyorgott Rhys.
- Pedig majdnem lebuktam… kétszer is.
- Miért?
Hallotta a lány reszketeg sóhaját… még egyet.
- Elég hűen utánoztam egy elkényeztetett arisztokrata nőt… toporzékoltam, hadartam, mindent úgy tettem, ahogy Fanny szokta, amikor valamin felmérgesíti magát… T… az a Thomas nevű alak, akkor bejelentette, hogy Harper hamarosan ott lesz… - újra felsóhajtott. – Komolyan, az egész életem lepergett előttem egy pillanatra. Majdnem megúsztam, erre pont ő jelenik meg? Ez így nem igazságos… Úgy menekültem el onnan, mintha egy sereg üldözne. De szerencsére elhitték én meg időben kijutottam onnan…

Rhys felkönyökölt, miközben a lány felé fordult. Így jól láthatta a hold fényében, hogy Beth mindkét kezét az arca alá fektette, és előre bámul ki az ablakon. Mint aki teljesen elmerült az emlékeibe.
- És a második?
Beth szempillái megrebbentek. Alsó ajkát fogai közé harapta. Végül mégis neki kezdett.
- Az akkor volt, mikor a flotta megjelent a bordélyban… csak egy hajszálon múlt… pont… pont akkor jelentél meg előttem, mielőtt rám nézhetett volna… tudtam… éreztem, hogy a paróka és az álarc ellenére felismert volna…
Rhys felidézte magában, hogy mennyire sápadt és rémült volt a lány. Először csak azt hitte, hogy a flotta embereitől lett ilyen ijedt, azt álmában sem gondolta volna, hogy Harper is közöttük van. Az emlékei akaratlanul is tovább léptek, s elemi erővel tört fel benne valami vad érzés, ahogy újra átélte a pillanatot, mikor Beth a derekánál fogva rántja vissza magához… ahogy lehúzza magához, rejtve az arcát, hogy a flotta embere nehogy felismerje…
- Nem nekem való ez az… álcázás dolog… - mondta remegő hangon. – Mindig csak… a bajom van belőle…
- Többet nem kell ezt tenned…
A lány arcára halvány mosoly ült.
- Itt nem kell megjátszanom magam…
- Hát itt nem… - sóhajtott most Rhys.
Beth mosolya kiszélesedett. – A többiek rendkívül kedvesek… - felkuncogott. – bevallom soha sem képzeltem, hogy egy kalózbanda ilyen is lehet.
- Milyen is? – vonta össze kíváncsian szemöldökeit a férfi.
- Hát… közvetlenek, mégis tisztelettudóak. Nem kaptam tőlük még egy rossz szót sem… bár lehet, hogy e mögött te állsz! Téged rendkívül nagyra tartanak… látom rajtuk, ahogy viselkednek veled…
- Azért ebben nem csak az én kezem van… ha egy tűzokádó házisárkány lennél, és megparancsolnám nekik, hogy viselkedjenek rendesen, akkor sem tudnák minden ellenszenvüket magukba fojtani… maguk közé fogadtak, és ezt csak magadnak köszönheted…

- Maguk közé fogadtak? – kérdezett vissza furcsa, lágy hangon.
- Igen… Mától fogva, hivatalosan is kalóz lettél… - mondta Rhys féloldalasan mosolyogva.
Elizabeth először nagy szemeket meresztett, végül bátortalanul elmosolyodott.
- Tudod mit? – kérdezte halkan. Megfordult, hogy a férfira nézhessen. – Tetszik a gondolat!
Rhys levigyorgott rá, mint egy kisgyerek, aki most kapta meg a karácsonyi ajándékát.
- Tetszik, hogy kalóz lettél?
- Nem… az, hogy tartozom valahova… a kalózkodás… nem nekem való.
- Én ebben nem lennék olyan biztos…
- Ugyan! – mosolygott Elizabeth. – Csak gúnyolódsz.
- Miért tenném ezt? – fordult hasra Rhys, s jobb karjára eresztette súlyát. Most már tényleg úgy érezte magát mint egy tízéves. Csakhogy most huszonhét éves volt, nem gyerek már. És a mellette fekvő nő sem az… nagyon nem!
- Nézz már rám! – nyögte a lány félig nevetve és teljesen feleslegesen, hiszen a férfi már így is egy jó ideje őt nézte. – Még te mondtad, hogy csak vizes ruhában van súlyom! Hogy nézne ki, ha egy magadfajta férfi nekem rontana? Pillanatokon belül a földön kötnék ki… - komorult el az arca egy pillanatra, de nem hagyta, hogy fölül kerekedjenek rajta a rossz élmények. – Egyszóval… belőlem nem igazán lenne „jó” kalóz.
- Valerie sem harcol mindig. Persze ha nagyon muszáj, hagyjuk az már más kérdés, hogy nem lehet visszatartani, mégha azt is mondom, hogy maradjon a konyhában…
Elizabeth felnevetett. Hangja betöltötte a kabint, átjárta Rhyst.

- Én annak is örülni fogok… - kezdett bele megint, mikor lenyugodott. – Ha egyszerűen csak új életet kezdhetek a szigeten.
- Szerintem már elkezdted – mondta Rhys.
- Nem egy hajón akarom leélni az életem – válaszolt csendesen.
Rhys összeszorította fogait, tekintetét elkapta a lányról. „Mire számítottál?” kérdezte magától. „Hogy majd a karjaidba ugrik, és a füledbe sikítja, hogy veled maradok?”
- Valahogy mindig ide jutok ki, ha egy nővel az életről beszélek…
- Nem értem…
- Val… - úgy mondta ki a nevet, mintha a világ összes megfejthetetlen kérdésére ez lenne a válasz. Visszafordult a hátára, szemeit a plafonra szegezte. – Megszállottan próbál rábeszélni a szerinte „normális” életre.
- Ha ennyire próbálkozik… azt nem ok nélkül teszi. Nem?
- Nagyon nem! Valerie téved, azt hiszi, hogy minden vágyam az, hogy egy dohos kastélyban éljem le a hátralévő életemet.
- Miért pont kastély? – kérdezett vissza gyanakodva a lány.
- Csak úgy mondtam. – morgott Rhys. „Fogd vissza magad, ember!”
Elizabeth sokáig csendben maradt. Jóleső érzéssel hallgatta a másik légzését és a hajó – most már – megnyugtató nyikorgásait. Furcsa volt a tudat, hogy csupán egy vékony hálóing volt rajta, egy takaró fedte, és egy férfival van egy ágyban, mégsem érzi magát feszélyezve vagy akár veszélyben.
- Soha… egyetlen pillanatra sem gondolkodtál el azon, hogy családot szeretnél? – kérdezte mégis. Hallotta a férfi elveszett sóhaját. Ő maga lélegzetvisszafojtva várta a válaszát.
- Szerettem volna… de azt nem lehetett és nem is lehet összeegyeztetni az én életemmel!
- Van, amikor áldozatokat kell hozni egy jobb dolog érdekében.
- Semmi pénzért nem hagynám itt ezt az életet! – mondta hevesen. – Ez… a kalózkodás… a részem! Nem válhatok meg tőle csak úgy, minden ok nélkül!
- A család nem lenne elegendő ok?

A csendet nem tudta mire vélje. Néma beleegyezésnek vagy megtagadásnak?
Az oldalára fordult a férfi felé.
- Elveszítenél valamit, de kapnál helyette mást.
- Nem nekem való… - horkantotta zavartan. Próbálta azt a látszatot fenntartani, hogy magabiztos, de Beth már ismerte annyira, hogy ezen az álcán átlásson. – Nem vagyok valami apás típus.
- Ez akarat kérdése!
- Nem, egyáltalán nem! Nézd, én… nem volt valami fényes gyerekkorom, mégha messziről annak is tűnt. Nem akarok egy gyereket tönkre tenni, csak azért, mert én családot akartam!
Most Beth könyökölt fel.
- Honnan veszed, hogy tönkre tennéd?
- Tudom. – zárta le röviden a vitát. – Amúgy is… hamarabb akasztanak fel, minthogy elszánnám magam a „rendes életre”…
A lány gyomra diónyira szűkült a gondolattól. Valamiért úgy érezte, hogy abba ő is belepusztulna… Nem volt sem kellemes az érzés, sem pedig helyes. Nem… egyáltalán nem volt helyes!
- Akkor legyen ez az út, az utolsó…
- Hallod, amit most mondasz? – kérdezte megvillanó tekintettel a férfi, ahogy Bethre nézett. Az arca most nem volt sem kedves, vagy elnéző… bezárkózott az álarc mögött. Ismét a kalóz lett, aki csak megszánja őt.
- Te mondtad, hogy hamarabb akasztanak fel, mielőtt másik életet kezdhetnél! – dühödt fel Elizabeth a férfi makacsságán. – Ha ennyire bánt a dolog, tegyél ellene!
Rhys arca megnyúlt a meglepetéstől, de még akkor is megpróbálta büszkeségének szilánkjait maga elé tartani. – Nem akarok más életet… ilyen akarok lenni, mint amilyen most vagyok!
- Attól még nem változnál meg, ha családod lenne! Csak… értelme is lenne az életednek…
- Szóval azt mondod, hogy a mostaninak nincs? – kérdezte most már valódi dühvel és felült az ágyban.
- Lehet, hogy van, de én nem látom! – ült fel ő is.
Sokáig meredtek egymásra, farkasszemet nézve. Mintha az idő megállt volna körülöttük…
- Semmi közöd az életemhez… - szólalt meg Rhys alig hallhatóan.
Beth pislogott egyet… majd még egyet… megköszörülte a torkát.
- Igazad van… - mondta rekedten. – Semmi közöm hozzá…
Rhysnak furcsa volt, hogy a lány ilyen hamar beletörődött és igazat adott neki. Ebből is az látszik, hogy… a lányt nem érdekli igazán az ő sorsa. Az ő élete…
- Most mennem kell… - állt fel és szó nélkül az ajtóhoz ment. Tenyerét a kilincsre simította. Megvolt benne a kísértés, hogy hátra nézzen… hatalmas volt… mégsem tette.
Elizabeth remegő kezekkel figyelte a férfit, ahogy kisétál a helyiségből… Ó te jó ég…
Nagyokat nyeldesve dőlt vissza lassan a párnákra, szemeit le nem véve az ajtóról. Tényleg dühös volt rá…

Neki megadatott a lehetőség, hogy választhasson, mégis a rosszabbik életet élte… ő már meg sem tudja mondani, hányszor rebegett imát, csakhogy valami változzon, hogy ő maga irányíthassa az életét… Mi történhetett vele, hogy ennyire vágyik a halálra? Vagy tényleg ennyire szereti ezt az egészet, hogy képes lenne föláldozni érte magát, néhány kalandokkal és veszélyekkel teli évért?
Mennyire látszik, hogy nem egyforma a gondolkodásuk!
Mérgesen törölte le az arcán legördülő könnycseppet. Nem fog egy ilyen alak miatt sírni! Nem… nem fog.
Egyre sűrűbben pislogott, könnyei már megállíthatatlanul törtek utat.
Nem azt kérte, hogy ő legyen az a nő, akivel a férfi leélheti az életét… egyszerűen csak biztonságban akarta tudni, mégha egy másik nő karjai közt is van az a hely. Nem akarta az eshetőséget, hogy majd egy nap odaállítanak hozzá, hogy elmondják: Rhyst elkapták és megölték. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért érez így… így volt és kész! Biztosan csak hálából…
Csendesen sírva bújt a párnák közé, ahol erősebben érezte a kalóz illatát. Szorosabban ölelte magához a takarót, nem gondolva arra, hogy újra egy magányos éjszakának néz elébe, pedig meg volt a lehetősége, csak elzavarta az ő vágyaival… álmaival… szerelmével…




Az ágyban fekve nézte a napfelkeltét. A tegnap esti beszélgetés után szemernyit sem aludt. Pedig ólmos fáradtság uralkodott rajta, mégis, mikor lehunyta szemeit, csak a másik arcát látta maga előtt, ahogy elzárkózik előle és kijelenti, hogy semmi köze az életéhez. Kizárta őt…
Most, hogy újra a férfi felé terelődtek a gondolatai, nem tudta elviselni a tudatot, hogy itt fekszik… Nehéz szívvel ült fel és szállt ki az ágyból, hogy a sarokban álló székhez menjen, amin a ruhái pihentek. Gyorsan átkapkodta őket magára, majd visszafordult az ágyhoz, hogy letegye a hálóinget.
Megtorpant.
Jobb lesz, ha nem jön vissza ide többet… Minek, ha úgy sem szólnak egymáshoz? Ha nincs közük a másikhoz? Megmarkolta a kezében tartott hálóinget, majd bizonytalan léptekkel az ajtó felé indult. Nem pillantott hátra, miközben kilépett az ajtón. Összeszorított állkapoccsal zárta be maga mögött, s magabiztos léptekkel felment a lépcsőn. A fedélzeten alig voltak. Legnagyobb meglepetésére a kormánynál nem a Kapitány állt, hanem Colin. Nathan éppen akkor ment le a hajókonyhába vezető lépcsőn, úgyhogy nem ment utána… nem akart zavarni…
Rámosolygott Timre, aki a korlát mellől figyelte őt. Odasétált hozzá, majd rákönyökölt a korlátra. A reggeli, hűvös szellő kellemesen simogatta arcát és játszott kibontott tincseivel, amiket elfelejtett összefogni. A hullámok kékesen csillogtak a felkelő nap fényében.
- Jó reggelt – köszönt Timnek.
- Neked is, Beth… - válaszolt azon a simogatóan mély hangján, ami mindig megnyugtatta Beth-t. – Nincs korán még?
- Nem igazán tudtam aludni… - mosolygott, de tudta, hogy annyira hamis, hogy még a fejük felett repkedő sirályok is kuncognak magukban.
- Mi a baj?

Elizabeth belenézett a férfi csokibarna szemeibe, és azt hitte, menten elsírja magát. Mi ütött belé? Idejében elpislogta könnyeit, mielőtt azok kicsordultak volna. Újra a tenger felé fordította tekintetét. Feltámadt a szél, ő pedig felsóhajtott.
- Mennyi idő, míg a szigetre érünk? – kérdezte végül. Utálta, hogy megremeg a hangja.
- Három nap vagy négy, ha nem jön közbe semmi… rosszul érzed magad?
Beth rögtön megrázta a fejét. Mekkora egy hazugság!
- Csak kíváncsi voltam…
- Tegnap is megkérdezted…
Beth beharapta alsóajkát, később pedig erőltetetten felnevetett, ami közel állt a hisztériához.
- Tényleg? Nem is emlékszem rá!
Tim sokáig fürkészte az arcát, végül ő is a tenger felé fordult.
- Ha nem akarod elmondani, nem muszáj! De a beszéd sokat segít!
Óóóó hát persze! Végülis miért is ne kürtölhetné a világba, hogy beleszeretett abba az átkozott kalózba, de az észre sem veszi? Hogy egyértelműen a tudomására hozta, hogy nem érdekli, és hogy nincs beleszólása az életébe? Miért is ne?
Nem csinál magából idiótát!
- Félek a szigettől…

Ez is hatalmas hazugság. Már rég megbarátkozott a gondolattal, hogy ott fog élni… már tervezgetett is egy kicsit…
- A sok szóbeszédnek, ami terjeng a fele sem igaz… szinte az összes rosszat mi találtuk ki és terjesztettük el, hogy elkerüljenek minket! Téged pedig rögtön befogadnak majd, meglátod… rendkívüli teremtés vagy, Beth… meg fognak becsülni…
A könnyei újra fojtogatni kezdték.
Nem! Mondhatod! El!
Talán Valerienak!
- Jó reggelt, Tim! Beth!
Tim arrébb „csúszott”, hogy maga és a lány közé engedje Riot.
- Neked is, Rio… - válaszolt halkan Beth.
A csend, ami közéjük telepedett, egyáltalán nem volt kellemesnek mondható. Beth már éppen arra gondolt, hogy elköszön a két férfitól, és megkeresi Valeriet, mikor Manuel ismét megszólalt.
- Valami gond van?
- Ó most látom, hogy segítség kell! Várj Peter! Megyek! – harsogta Tim és ahogy mondta, el is ment a párostól.

Elizabeth még kisebbnek érezte magát, még nyomorultabbnak… ez annyira átlátszó volt…
- Bánt valami? – szólalt meg Rio közvetlenül mellette. Elizabeth annyira „elmerült” a tenger hullámainak csillogásában, hogy észre sem vette a férfit. Ijedten kapta felé a fejét és nézett a másikra.
- Kellene? – kérdezett vissza. A férfi szemei összeszűkültek egy kicsit, úgy vizslatta a lány arcát. Beth zavartan sütötte le szemeit, s az ujjait kezdte el „tördelni” idegességében.
- A Kapitány, igaz? – halkította le Rio a hangját, és még közelebb hajolt a lányhoz.
- M… mi köze van most mindehhez a K-Kapitánynak?
Rio a kezébe fogott egy kósza tincset, amit felé fújt a szél, majd ujjai között morzsolgatni kezdte. A lány, torkában dobogó szívvel figyelte a mozdulatait… miért ilyen kedves vele? Van valami hátsó szándéka?
- Miatta vagy ilyen…
Beth többször is pislogott.
- Tévedsz.
Rio a lány szemeibe nézett. A hajtincset a szájához emelte, miközben újra megszólalt.
- A Kapitány sok nő szívét törte már össze… nem szeretném, ha te is egy lennél a sok közül…
- Én egyáltalán nem…
- Legalább magadnak ne hazudj! – komorodott el Rio. Kezét egy kicsit megemelte, és hagyta hogy a hajtincs lassan kicsússzon ujjai közül. – A Kapitánynak rengeteg nője van a szigeten… ha kikötünk, egy hétig biztosan nem fogod látni… ezt csak azért mondom el, hogy felkészülj rá…
- Semmi közöm a Kapitány magánéletéhez! – morogta Beth összeszorított fogakkal.
Ijedten hőkölt hátra, mikor a férfi közelebb hajolt. Rio megállt a mozdulat közben, és inkább elmosolyodott. – Ezt örömmel hallom…
A lány furcsállta a szavai mögött megbúvó megkönnyebbülést és a vidám hangsúlyt. Tényleg ennyire örül annak, hogy nincs semmi közte és a Kapitány között? Hát ezek szerint…
Ha jól emlékszik, a férfi spanyol volt… le sem tagadhatta volna… Sötétbarna, hullámos, nyakközépig érő tincsek, határozott vonások, sötét, hosszú szempillák, és tüzes tekintet… ami most egyenesen rászegeződött. Beth nyelt egyet.
- Nem kellene visszamenned hozzá… - mondta halkan a férfi. Beth még egyszer nyelt egyet, és kétségbeesetten nézett az előtte álló férfi szemeibe.
- Miért? – suttogta.
- Nem akarom, hogy bajod essen…
Rhys mellett? Ugyan már! Attól, mert összekaptak, nem fog késel nekiugrani a nyakának… nem fogja bántani… nem fogja… azt mondta, nem tudna nőt bántani… nem fogja…
- Én…
- Rio!

A nyers, vad, éles hangtól Beth egész testében megmerevedett, arcából az összes szín kifutott. A férfi kiegyenesedett, Elizabeth pedig akkor döbbent csak rá, hogy mennyire közel hajolt hozzá. Zavartan fordult vissza a tengerhez, hogy lélekben összeszedhesse magát. Hallotta, hogy Rio elmegy mellőle. A csend szinte tépte az idegeit. Vajon most mit csinálhat? Magában tartva a levegőt fordult hátra. Rhys éppen mondott valamit Rionak, de olyan halkan, hogy a lány semmit sem értett belőle. Rio háttal állt neki, Rhys pedig a nyakánál fogta. Nem szorította, egyszerűen csak ott tartotta a kezét, miközben egyenesen Beth szemeibe nézett. Könyörtelenül… hidegen… Az arcáról semmit nem lehetett leolvasni… elzárta magát.
Végül elengedte a másik férfi nyakát. Rio kihúzta magát, majd Rhys szemeibe nézett. Furcsán komor volt a tekintete, de minden benne volt. Elszántság, dac, kihívás.
Miután elment, Rhys ismét a lány felé fordult. Állkapcsát összeszorította, nagy levegőt vett s odament hozzá. Beth már szinte a korláthoz tapadt, annyira szorította. Nem mert a szemeibe nézni, így csak nyelt egyet, ahogy megállt előtte a másik. Jó időtöltés volt elmélyedni az ing ráncaiban…
- Elmagyaráznád, hogy mi is volt ez? – kérdezte Rhys fojtott hangon. Beth egész testében megremegett, térdei elgyengültek, szíve kihagyott egy ütemet, aztán őrült iramban kezdett neki újra.
- Nem történt semmi… - válaszolt a lány alig hallható hangon.
- Igen, mert közbeavatkoztam…
- Miért avatkoztál közbe? – nézett fel rá végül.

A férfi szemei elsötétültek, most inkább hasonlított a viharos tengerekre, mint a napos, felhő nélküli égboltra. Állkapcsát újra összeszorította.
- Nem válaszoltál a kérdésemre… - morogta.
- Azt mondtad nincs beleszólásom az életedbe… nem értem, hogy akkor te miért vonsz felelősségre…
- A hajómon vagy… - próbálta kihúzni magát a kérdés alól. – Mindenhez közöm van, ami itt történik…
- Ó hát persze… egyáltalán szabad megszólalnom? Csoda, hogy még nem zártál le valamelyik kabinba, megkötözve… mert ugyebár ez is hatalmadban áll, Kapitány! – válaszolt dühösen. Miért van az, hogy ez a férfi mindig kihozza a sodrából?
- Tényleg ezt akarod? Hogy úgy bánjak veled, mint egy darab ronggyal? – sziszegte Rhys, összeszorított fogai között. – Ha nagyon akarod, teljesíthetem a kérésedet… hatalmamban áll! – ismételte a lány szavait.
Beth ökölbe szorította kezeit. Szinte már remegett az idegtől, könnybe lábadt a szeme, ajkait egy vonallá préselte.
Rhys jéghideg tekintetét a lányéba fúrta és közelebb hajolt. Beth csak egy kicsit dőlt hátrébb, ajkai elnyíltak egymástól, száján át vette a levegőt.
- Ha kedveled a spanyolt, add meg neki a lehetőséget, hogy életben maradhasson, azzal hogy nagy ívben elkerülöd…
A lány zavartan pislogni kezdett.
- Nem történt köztünk semmi… - A francba, miért is magyarázkodik?
- Még nem! – suttogta. – És nagyon ajánlom, hogy ne is történjen…
- Nem akarod az egész hajót eltiltani tőlem? – kérdezte gúnyosan, ugyanakkor megtörten.
- Jó ötlet… - hajolt még közelebb hozzá. Beth összeszorította szemeit és elfordította fejét. Benne rekedt a levegő, mikor megérezte a másik száját az arcán, ami átsiklott a fülére. Gyomra diónyira zsugorodott, körmeit belevájta a korlát kemény fájába. Rhys követte ajkaival a lány fülének ívét, majd újra megszólalt.
- Ne akarj bajt magadnak, Beth… Ne akard, hogy Rio is úgy járjon, mint az, az angol kutya…
Beth lelki szemei előtt megjelent Tom, ahogy élettelen teste elterül a földön…
- Tom nem az embered volt… - suttogta vissza a lány. Rhys a fogai közé vette a lány fülcimpáját és gyengéden meghúzta egy kicsit.
- Attól még lehet ugyanolyan halála…
- Képes lennél arra, hogy megöld őt? Miattam?

Rhys rögtön megállt a kis játék közben. Magában átkozódva kiegyenesedett. Megvárta, míg a lány felnéz rá, csak az után válaszolt.
- Amikor először hoztalak fel erre a hajóra, tettem egy ígéretet…
Bethben élénken élt a kép… A hajót koromsötétség vette körül, csak a gyertyák világították meg a fedélzetet. Félmeztelen férfiak, szenvedélyes, vad tekintettel… A Kapitány szorosan tartotta maga mellett, egy lépést sem tett nélküle… „Ha bárki hozzá mer nyúlni, saját kezűleg fogom kinyírni…”
- Szabad akaratomból vagyok itt… - válaszolt mégis.
- Az ígéretem addig tart, amíg le nem szállsz a hajóról… addig pedig senki sem változtathatja meg… még Te sem!
- Nem vagyok a tulajdonod… - lépett egyet hátra. Rhys követte.
- Ha tetszik, ha nem, ami ezen a hajón van, mind az enyém! Az ő életük felett is én rendelkezem! – mutatott körbe a legénységre utalva. – Te sem vagy kivétel ez alól, Beth! Jobb, ha hozzászoksz…
- Miért is gondoltam azt, hogy a férfiak lehetnek különbözőek… pedig mind egyformák! – morogta gúnyosan a lány és elindult, hogy ott hagyja a férfit, de az megragadta a felkarját.
- Engem ne hasonlítgass máshoz, Beth! Egyáltalán nem ismersz!

A lány nem szólt semmit, csupán jelentőségteljes pillantást vetett a kezére, amely a karját szorongatta, majd újra a szemeibe nézve kérdőn felvonta egyik szemöldökét.
- Biztos vagy benne?
Rhys úgy engedte el, mintha parázshoz nyúlt volna. A lány komor tekintettel hátrált.
- Valerieval fogok aludni… és nem érdekel, hogy mit szólsz hozzá. Engedelmével, Kapitány!
Megfordult és a lépcső felé vette az irányt. Rhys tombolt belül, legszívesebben addig szorongatta volna azt a csinos kis nyakát, amíg csillagokat nem lát!
Aztán elengedné… és minden kérdezés vagy kérés nélkül az ágyába vonszolná… Most kétség kívül ő nyerte ezt a… csatát. A háború viszont még hátra van… abból pedig nem enged.
Körbe nézett és észrevett néhány oldalsó, sunnyogó pillantást. Csak nyugalom! Nem kezdhet el itt őrjöngeni az emberei szeme láttára! A lányt majd megtanítja arra, hogy miért is nem szabad ellenkeznie… Talán jobb, ha minél hamarabb hozzá is kezd…
Nyugodt, talán túlságosan is kimért léptekkel a kabinja felé vette az irányt.



Elizabeth remegő kezekkel kereste a nyakláncát. Ó, hogy a fenébe! Miért is kellett levennie azt az átkozottat? Mérgesen az ágyhoz lépett, hogy átkutassa a paplanokat, hátha ott van. Feltérdelt, és a párnákat is megrázta. Sehol semmi.
Fáradtan felsóhajtott, s kezeibe temette az arcát.
Egész életében nem volt ennyit ideges és dühös, mint ez alatt a néhány hét alatt, amit a kalózokkal töltött. Nem fogja elérni a célját, miszerint új életet kezd a szigeten, mert fel fog robbanni!
Még hogy a tulajdona! Egy frászt! Jó, abban egyetértett, hogy muszáj egy olyan valakinek lennie a hajón, akinek a szavára mindenki figyel, hallgat és engedelmeskedik, de ő egyáltalán nem volt a legénység tagja! Ő csak átutazóban van! Az, hogy erre a hajóra került, egyáltalán nem az ő hibája! Éppen ezért szökött el Angliából… már nagyon unta és gyűlölte, hogy mindenki csak parancsolgat neki, feltételeket szabnak… Nem akarja, hogy a férfi is így bánjon vele…

Bántotta a tudat, hogy ennyire ki kellett fordulnia önmagából… nem szokott ő ilyen lenni… általában csendesen meghúzódik egy árnyékosabb sarokban, hogy lehetőleg senki ne vegye észre, és elfogadja a dolgokat. Azt hitte, hogy itt nem kell „harcolnia” senkivel… nem az ő stílusa volt az, hogy kiabáljon, őrjöngjön, csak azért, hogy elérje azt, amit akar. Az nem ő lenne… Az már más kérdés, hogy a férfi közelében, minden megváltozik… mintha nem is önmaga lenne. Olyankor bármire képes. Még a hangját is megemeli… meg is emelte. Tisztában volt azzal, hogy a kalóznak viszont ez hatalmas szálka lehet a szemében. Még hogy egy nőé legyen az utolsó szó? Ráadásul úgy, hogy az egész hajó hallotta? Bármit, csak ezt ne! Tudta, hogy eljön az, az idő, amikor ezt visszakapja. Kamatostul. Azt is tudta, hogy nincs ez annyira messze… Próbált rájönni a férfi viselkedésének okára: Mi irányíthatta, amikor elhívta onnan Riot? Amikor megfenyegette őt, hogy megöli a férfit, ha még egyszer a közelébe megy? Mi oka lehetett rá? Féltékeny lenne? Nem. Semmiképp. Ha féltékeny lenne, azt a tudtára adta volna… Legalábbis szerinte. Biztosan! Ha érezne valamit iránta, nem zárta volna ki az életéből, és nem mondta volna azt, hogy semmi köze hozzá. Nem érez iránta semmit. Ergo, nem lehet féltékeny! Furcsa, hogy ez a következtetés milyen nyomasztóan hatott rá… Amúgy sem érezte magát valami fényesen, de ezzel a tudattal akár tőrt is szurkálhatna magába az sem fájna jobban. Visszatérve Rhyshoz. Ha nem féltékeny, akkor…
- Zavarok?

Beth ijedten kapta fel fejét és meredt az ajtóban álló alakra. Ennyit erről! Csak egy percnél is többet kell rá gondolni, már is megjelenik! Mint egy démon, akit megidéznek! Inkább az Ördög…
Gyorsan lekászálódott az ágyról, majd kihúzta magát. Kezeit összekulcsolta a háta mögött és úgy nézett a hamisan mosolygó kalóz szemeibe. Te jó ég… biztos, hogy a fejébe vett valamit… A gyomra bukfencet hányt. Igen… biztosan! Nem kell figyelmesen nézni őt ahhoz, hogy rájöjjön. Elég egy pillantás…
- A nyakláncom kerestem… - szólalt meg végül rekedten.
- Csukott szemmel? – kérdezte csak annyira hangosan, hogy a lány tisztán hallhassa.
- Elgondolkoztam… vagyis… azon gondolkodtam, hogy… hova is tehettem…
- Értem… - válaszolt a férfi, majd ellökte magát az ajtótól, s ezzel a mozdulattal kihúzta a kulcsot a zárból. Ó, Szent… szűz… nem is hallotta, hogy bezárta! Te jó ég! Uramisten! „Csak semmi pánik, Beth! Légy diplomatikus! Ez a férfi… kalóz… nem bántana téged! Ő maga mondta!” Ha jól emlékszik… csak hogy az agya mostanában igencsak… kihagy… mint most is…
- Én is gondolkodtam… - kezdett bele Rhys és letette a kulcsot az asztalra.
- Ó… tényleg? – kérdezte a lány cérnavékony hangon, miközben tekintete a férfi és a kulcs között ugrált. Próbált rájönni hogyan lehetne úgy odajutni a kulcshoz, majd az ajtóhoz, hogy lehetőleg hozzá se érjen a férfihoz…
- Igen… - bólintott Rhys és lassú, magabiztos, leginkább egy ragadozóéhoz hasonló léptekkel elindult felé. – Arra jutottam, hogy… - a hatásszünet kedvéért megint megállt egy pillanatra a beszédben, miközben ismét lépett egyet a lány felé. Beth pedig hátrálni kezdett. – talán hallgatni fogsz rám, ha bevezetek egy szabályt…
- Szabályt? – kérdezett vissza, csak hogy húzza az időt.
- Igen… szabályt… nem túl bonyolult… - arcán újra megjelent az a gonosz, féloldalas mosoly, amit Beth annyira… utált és imádott egyszerre. A helyzettől függött… most kimondottan gyűlölte… ez a mosoly… még inkább sátáni külsőt kölcsönzött a férfinak…
- Miféle szabályt? – kérdezte és felsikított magában mikor a keze nekiütközött a falnak. Egy gyors oldalra lépés, és már is szabadabb lett… egy kicsit…
- Röviden összefoglalva annyi, hogy… - egy kicsit nagyobbat lépett és gyorsabban. Élvezettel nézte, ahogy a lány is gyorsabban hátrált… - minden tettednek következménye lesz…
- Büntetés? – kérdezett ismét vissza Beth s megtorpant egy pillanatra a meglepettségtől. A férfi már két lépéstávolságban volt, úgyhogy újra hátrálni kezdett.
- Igen… csak nem akartam ennyire… keményen fogalmazni…
- A lényeg ugyanaz…
- Végülis…
- És mi a büntetésem? Korbács? – a lány hangja csöpögött a gúnytól, de Rhys kihallotta belőle a félelmet is. Sikerült egy kicsit ráijeszteni…
- Ha szereted… - szélesedett ki a mosolya.
- Nem igazán… - rázta meg a fejét rögtön. – a köteleket… sem.
Rhys drámaian felsóhajtott és hagyta, hogy a lány felmarkolja a kulcsot az asztalról. – Nem pont kötelekre gondoltam…

- Bilincs? – találgatott tovább Beth, miközben újra hátrálni kezdett, most már az ajtó felé. Nem kell sok és szabad lesz… valamennyire… csak ebből a helyiségből jusson ki! - Láncok?
- Hm… nem hangzik rosszul.
Beth háta az ajtónak ütődött. Remegő kezekkel próbálta a kulcsot a zárba helyezni. Mikor sikerült, majdnem sírva fakadt, hogy az nem fordul el jobbra… Pont ilyenkor kell ennek is beragadnia! Az átkozott!
Rhys odaért hozzá. Lefogta a lány kezeit, kivette belőle a kulcsot. Visszatette azt a zárba.
- Nem volt bezárva… - mondta halkan, majd balra fordította. Beth hallotta a zár kattanását, s ez olyan volt a füleinek, mint valami végítélet… Ó, te jó ég! Simán kiszaladhatott volna…
- Bilincsek… - suttogta a férfi, miközben egyik kezébe átvette a bal csuklóját, a másikban pedig ott maradt a jobb. – láncok… - megfordította, Beth-t hogy a lány háttal álljon az ajtónak, kezeit pedig magasba emelte és az ajtóhoz „szegezte”. – kezekre még csak nem is gondoltál…
- Menj a pokolba… - suttogta Beth remegve.
- Már ott vagyok… - hajolt a nyakához, s orrával végigsimított rajta. – Onnan jöttem…
- Hogy engem kínozz… - nyögte Elizabeth. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne rángassa ki a fogságból a karjait, és ne szorítsa magához a férfit.
- Hogy egymást kínozzuk…
Rhys hátra hajtotta a lány fejét, majd a torkát kezdte el finoman harapdálni… nagy önelégedettséggel hallgatta Beth sóhajait és elfojtott nyögéseit.
- Mi a büntetésem? – kérdezte s közben arra gondolt, hogyha ilyesmi lesz a büntetés, bármi rosszat elkövet…
- Az attól függ, mekkora marhaságot követsz el… bár minél nagyobb, annál jobb…
- Neked…
- Neked is.
- Nem értem mit követtem el – sóhajtott Beth és újra megerősítette magát, hogy nem szabad kiszednie kezeit a szorításból.
- Visszafeleseltél… ellenszegültél… megkérdőjelezted a szavam…
- És ezt nem szabad?
- Nem… egyáltalán nem…
- Akkor… - nyelt egy nagyot, mielőtt folytatta volna. Csodálta, hogy nem érezte azt a szorongató félelmet és menekülés vágyat, mint korábban Johnnál, mégha a kalóz le is fogja ebben a pillanatban. Ideje volt bevallani magának, hogy élvezte. Amint ez a tett-büntetés dolog felvetődött, elkezdődött egy játék. Egy olyan játék, ahol senki sem nyerhet, és senki sem veszíthet. Amiben ő maga is nagy kedvvel játszik… Ahol egyenrangúak… és ahol nincsenek szabályok…- Ezekre mit szabsz ki?

Rhys gondolkodás nélkül hajolt le, hogy lecsapjon a lány ajkaira. Beth egyáltalán nem tanúsított ellenállást, odaadóan simult a másikhoz. Nem sokáig tudta játszani a bilincs szerepét; kezeit lassan lecsúsztatta a lány karján, végig a mellei mellett, le a bordáin, majd a csípőjénél állapodott meg. Te jó ég, mióta várt már erre!
Belenyögött a csókba s még inkább nekifeszült a lánynak, mikor megérezte, hogy átkarolja a nyakát. Most már tagadni sem tagadhatta volna, hogy mennyire kívánja a lányt… Beth biztosan tisztában van vele, ugyanis eléggé nyilvánvalóan nyomódik a hasának…
Azt viszont ő tudta, hogy ez mennyire nem helyes… nem… nem fektetheti le… Nem azért, mert nem akarta… Isten lássa lelkét, bármit megadott volna érte. Viszont tudta, hogy a lány nem igazán jönne ki saját magával a dolgok után. Nem hiszi, hogy az új életét egy kalóz ágyából kiszállva akarja elkezdeni…
Megszakította a csókot.
- Ezekért… - akkorát nyelt, hogy azt még ő maga is hallotta. – ezekért ennyit kapsz…
Beth úgy zihált, mintha kilométereket futott volna le. Ajkai vörösen csillogtak, szemei elsötétültek a vágytól, egész teste enyhén remegett. Nem a félelemtől.

Ez nem lehet igaz, már megint el akarja taszítani magától? Több okból is tudta, hogy hányadán áll a férfi. Kívánta őt… Ezt látta a szemeiben, érezte a csókjaiban és… hát igen. Ott lent is. Azt már nem nagyon tudta felfogni, hogy miért is áll meg mindig…
Ideje lenne a saját lábára állni, nem? El tudja dönteni, hogy mit akar. Ebben a percben bármit megadott volna azért, hogy a kalóz végre a karjaiba zárja és eltöltsön vele néhány órát… Ez olyan nagy kérés? Azok után, hogy annyi mindenen keresztülment? Neki is ugyanolyan joga van a gyengédség kérésére, mint bárki másnak ezen a bolygón. És hogy ezt a gyengédséget egy férfitől kapja. Az már legyen az ő dolga, hogy a kiválasztott férfi éppenséggel egy kalóz…
A lehetőség mindenesetre megvan. A dolog vége már nem rajta fog múlni… Most vagy soha…
- És a te büntetésed? – kérdezte lihegve.
- Tessék? – kérdezett vissza, s közben még inkább belemarkolt a lány csípőjébe.
- Azt mondtad egymást kínozzuk… én már megkaptam a magamét… te még nem…
Rhys torkából mély nyögés szaladt fel, ami egyszerre volt elveszett sóhaj és vágytól fűtött kérés. Beth látta rajta, hogy ebben a percben is viaskodik önmagával; mit tehet és mit nem… Látta a szemeiben, hogy az agya észérveket próbál felsorakoztatni, miközben a teste egyre inkább a lány után kapaszkodik.
Végül fejét a lány nyakához hajtotta.
- Nem tudod, hogy mire vállalkozol… - suttogta megtörten. Beth nem tudta, hogy mire vélje ezt a hangnemet. Itt áll egy férfi előtt, önakaratából ajánlkozik fel, ő pedig próbálja lebeszélni róla?
- Szerintem igenis tudom… - mondta halkan, s remegő kezekkel a férfi ingjének gombjai után nyúlt. Ezt most tényleg ő csinálja? Rhys sötétülő tekintettel követte a lány kezeinek útját, amik egyre lentebb és lentebb haladtak a gombokon. Lenézett a lányra, aki mereven tartotta szemeit saját kezein. Alsó ajkát beharapta, szuszogása és az ő zihálása elnyomta a kabin csendjét. Te jó ég…
- Ezt nem gondoltad át komolyan, Beth… - fogta meg lassan a lány kezeit, amik megálltak a mozdulat közben. Nagyon nehezére esett a dolog, de tudta, hogy így lesz a helyes. A lány még nem szabadult meg teljesen a múltjától… hogyan is szabadulhatott volna? A nyomai még mindig rajta vannak…
- Ne dönts el helyettem dolgokat! – válaszolt Beth és megpróbálta kihúzni kezeit a másik fogásából.
- Nem döntök el, csupán rávilágítok…
- Ha nem akarsz engem, akkor mond azt! Ne kertelj nekem ilyenekről! – sziszegte a lány.
Ó a… pokolba… Hát persze, hogy akarja! De hogy magyarázhatná el neki, hogy most nem a legjobb ötlet ágyba bújni?
- Beth…
- Bezársz, lefogsz, letámadsz, aztán mikor eléred nálam azt a pontot, hogy már az őrület határán állok, egyszerűen csak faképnél hagysz! Nem tudok rájönni, hogy most velem, vagy veled van a gond! Néhány perccel ezelőtt még nagyon úgy látszott, hogy végre valahára nőként tekintenek rám, nem úgy, mint egy darab tárgyra, de ezt is megtagadtad tőlem! Te döntsd el, hogy mit akarsz pontosan, de addig kérlek, ne játssz velem! Lehet, hogy neked ez jó szórakozás, de nekem egyáltalán nem! – fakadt ki Beth. Újra megpróbált kiszabadulni, de Rhys nem hagyta magát. Dühösen rámeredt a férfira.
- Én… nem hiszem, hogy tényleg ezt akarod… nézz már szét Beth! Nézz rám! Tényleg egy ilyen alaknak akarod adni magad?

Beth eltátotta egy kicsit a száját, végül összezárta. Minden mérgét összeszedve rántotta meg kezeit, amik ki is szabadultak a szorításból.
- És ezt miért nem akkor kérdezted meg magadtól, mielőtt bejöttél volna utánam? – kérdezte kiabálva. A düh könnyei csorogtak le az arcán, és indulatosan ellökte maga elől a férfit.
- Nem gondoltam, hogy idáig jutunk… - védekezett Rhys és hátrált még egy lépést a biztonság kedvéért.
- Hát persze, hogy nem! – kiabált tovább a lány. – Te mindig csak azt hiszed, hogy bárki, aki csak meglát, rögtön a lábaid elé veti magát… én nem voltam ennyire… gyenge, mégis mikor elérted ezt, meghátrálsz! Van egyáltalán egy olyan lény ezen az átkozott földön, aki ki tud igazodni rajtad? Mert én nem! És ebből már nagyon elegem van! Egyik pillanatban kedvesen bánsz velem, úgy érzem magam, mintha különleges lennék, a másikban pedig eltaszítasz, hátat fordítasz…
- Különleges vagy Beth, ezért nem…
- Nekem ne mondd azt, hogy különleges vagyok! – emelte meg még jobban a hangját. – Ha az lennék, nem bántak volna velem így! És te sem bánnál így velem! De nem vagyok az, és nagyon úgy látom ez éppen kapóra jön neked! „Egy idióta a hajómon, akivel kedvem szerint játszadozhatok! Jó időtöltés!”
- Ezt egyáltalán nem mondtam! – állt a sarkára most már Rhys is.
- Nem, de gondoltad! – mutatott rá villámló szemekkel.
- Kiforgatod a szavaimat! Csak azért csinálod ezt, mert nem vittelek ágyba! Tényleg ezt akarod? Csak ennyi hiányzik ahhoz, hogy befejezd végre?
- Gyűlöllek… - sziszegte Beth összeszorított fogai között.
- Most már gyűlölsz? – tárta szét karjait Rhys mérgében. – Te sem vagy túlzottan kiszámítható, Beth!
- Mert ezt teszed velem! – kelt ki magából a lány. Kezeit ökölbe szorította, körmei a tenyerébe vájtak.
- Én nem tettem veled semmit! – kiáltott ő is vissza. – Az a furcsa, hogy normális ember módjára viselkednek veled? Hiányzik az, hogy megkötözzenek?
- Utállak! – tombolt Beth és hozzá vágott egy térképet a másikhoz.
- Azért ez már egy fokkal jobb, mintha gyűlölnél… - vetette vissza gúnyosan vigyorogva.
- Gyűlöllek! – hajított el megint egy kisebb könyvet.
- Ezt már mondtad egyszer… Pedig két perccel ezelőtt majd meghaltál, hogy minél közelebb lehess hozzám… és még velem van a baj? – háborodott fel újra.
- Két perccel ezelőtt nem igazán vettem észre, hogy baj lenne veled… legalább is lent, nem! – ragadott meg még egy könyvet. – De hogy fent bajok vannak, az nagyon biztos…
- Ó, szóval most sértegetni akarsz?
- Nem sértegetlek! Az igazat mondom! Mindenkinek fáj az igazság… Szerintem csak most döbbensz rá, hogy nem vagy tökéletes… Ez elég rossz lehet neked…
- Én legalább nem fekszem le mindenkivel!
- Te… szemét…
Újabb könyv.
- Ha még egyet eldobsz…
- Akkor mi lesz? – kérdezte Beth könnytől csillogó arccal, kezében lóbálva egy vaskos könyvet. – Megbüntetsz? – a hangja tömény gúny volt.
- Nagyon megbánod!
Beth magasra emelte a könyvet, s egy pillanat múlva hagyta, hogy kicsússzon az ujjai közül…